Carson Blake Aylwin

A könnycseppektől már-már elhomályosult a látása, mialatt vergődve esett neki a falnak. Ökölbe szorított ujjakkal ütött bele a hófehér jellegbe, fájdalmas ordítással keretezve meg a kialakult kínzó helyzetet. Dühösen eszmélt rá a felismerés effektív hatására, képtelen volt tisztán elmélkedni... képtelen volt bármiféle normális értelmet keresni. Emlékek ezrei özönlötték el az elméjét, s a relikviák számtalan láncolata húzta a talaj felé. Összeroskadt, magába zuhant, s lassacskán feladta. Tombolt a bensejében, felemésztette őt a bűntudat, s magához láncolta őt a kálvária. Nem bírta elviselni többé a tudatot, nem tudta kizárni azt, miszerint.. nem, ez nem egy álomkép látszata volt. A realitás megőrjítette, szétszabdalta, s megtépázta... Nem akart levegőt venni, nem tudott... az oxigén lényegében elérhetetlen volt. Idegtépőn ütötte az alatta lévő kövezetet, kaparta, tépkedte a hajszálait, míg majdnem' belepusztult. Megölte őt a lelke, nyomasztotta őt a mozzanat leple, s majd megfulladt a kínok veszedelme alatt. Sírt, dühöngött és porba omlott. Zokogott, rombolt, s elillanó képzetté fakult. Sínylődött a hányatatott sorsa felett, míg aztán.. remegve nyúlt az ajtó iránya felé. Számára már nem volt, s nem is lesz többé segítség..

Valójából egy vajszívű ember volt, némileg megkeseredett jellegzetességgel. Egyedül a lánya tartotta őt életben és ösztökélte az oxigén vételére. Minden rezzenésével sugallta mennyire is szereti a kislányt, aki a leginkább az anya tulajdonságait örökölte, s habár olykor-olykor fájó szívvel figyelte őt, mégis képes volt erőt véve magán túllendülni a magány esedékes zálogkörén. Igyekezett erős maradni, próbált és küzdött jó apa lenni, hisz' mindent megtett volna érte. Tipikusan szeretetre méltó volt, mély agónia ötvözésével megspékelve, s ahogy az idő szállt és reppent felettük az emlékek fakultak, ámbár az érzelmek koránt sem.

Fullasztó közegnek vélte a körülötte zajló eseményeket, nyomasztónak érezte a magány reális ténylegességét, s öntudatlanul eszmélt rá a valóság legpokolibb faktumára. A lassan telő percek teljességgel elragadták, ahogy lelkiekben újra és újra darabokra cincálta önmagát. Ezernyi kép zajlott le folytonossággal a bezárt szemhéjai mögött, miként legszívesebben mindent felemésztő módon; hagyta volna elnyelni a személyét a sötétség karmai által. Az óramutató feszélyező kattogása törte meg egyedüliként az olykor-olykor beállt síri csendet, mely, mint kínzó összhatás ketyegett a férfi füleiben táncolva. Egyre idegtépőbbé vált a helyiség berkein belüli néma várakozás, miszerint egy utolsó pillantást vethessen búcsúként rá. Az elméjében még most sem igazán akarta felfogni a történésekkel járó képzetet, s mintsem hamis illúzió zárkózott el a realitás velejárójától. Könyörtelenül ostorozta nagyon-nagyon mélyen mindazt, ami lényegében nem is az ő hibájához volt köthető, s míg a lelke lassacskán már-már foszlányokra szaggatta magát, addig a tudata jóformán harcolt az igazság perspektívájával szemben. Komornak nevezhető hangulat fogta közre őt, megannyi kétellyel párosítva meg az összkép jellegzetességét. Távoli lépteket hallott az ajtó alatt beszűrődő résen keresztül, bizonyos fokig még egy-két párbeszéd mondat részlete is kivehetővé avanzsált, míg az őrjítő másodpercek méregként keringtek minden egyes beszívott oxigénbe zártan.

Írisztükreikkel a gyönyörű sötétkék égboltot fürkészték, ameddig az árnyalatnyian vizes fűszálak között feküdtek. A férfi finoman felemelte az egyik kezét és egy adott csillagképre mutatott, miközben a fejét a nő irányába fordította el. Mosolyogva figyelte az arcáról leolvasható rezdüléseket, amit a felfedezés öröme nyújtott eshetőség gyanánt. A szemei csaknem csillogtak a bámulattól, s egyből evidens levonásként szolgált azon elv, miszerint tetszik a lánynak a látvány kínálta volumen. A férfi óvatosan megemelkedve; a bal alkarjára támaszkodott, ezáltal féloldalasan fordulva a partnere irányába. Fénylő lélektükrök keresztezésével illette a nőt, mialatt a szemeit kereste válasz reményében. Egy halk nevetés tört ki belőle, ahogy enyhén megrázta a fejét, ekként pillantva le a föld felé. Immár' zavartan viselkedett, megkérdőjelezhetően vörösen és egyúttal szégyenlősen. A lány még mindig az eget csodálta, káprázatosnak valószínűsítette a látottakat, s ha lett volna nála fényképezőgép, akkor netán meg is örökítette volna eme momentum kaliberét. Volt valami lenyűgözőnek titulálható mozzanat abban a szekundumban, amint végre találkozott a pillantásuk. Érzékletessé vált a köztük áramló kimondatlanul is eget-rengető szerelem, amely, mint futótűzszerű effektus söpört végig a bensejükben, míg a következő minutumban félre nem néztek és valami egészen parányi elfojtottsággal szedték össze magukat. Félénken babráltak a fűvel, pásztázták a körülöttük elhelyezkedő fákat, s hallgatták az alkalmanként csendet megtörő állatkákat.

Megtörten foglalt helyet az egyik széken, könyökeit ezzel a combjaira helyezve. Könnyektől tündöklő szemekkel bámult maga elé, őrlődve emésztette őt fel a halál iránti vágy. Egy pillanatig nem volt képes tisztán gondolkozni, egy minutumig ő maga is oda akart veszni, s egy momentumig úgy érezte, mintha a purgatórium ketrecében tengődne. Fájtak neki a felelevenített emlékek, s majdnem' belepusztult a hiány átfogó őrületébe. Nem tudta mi tévő lehetne e helyzet magaslatán, ahogyan azzal sem számolt, miként mit is érhet az élete ezek után. Fájdalmas panorámaként szolgált az alakja egy külső szemlélőnek, mintha alapvetően az elvesztés létsíkján létezne. Gyengéden kulcsolja végül egybe az ujjait, keresztező alkotással társítva meg ama kört. Meggyötört, ámbár kínzó nézéssel mered a vele szemközt lévő falra, mialatt kószán folyik le az arcán egyetlen egy könnycsepp. Egész' nehézkesen szívja be a tüdejébe az éltető levegőt, oly'-féle tapintatosággal, mintha csak attól tartana, miszerint még rosszabbá válik a szituáció. Remegve figyeli a véres kezeit, fogást keresve valaminek a szegélyénél. Reszketeg módon dől előre, ismételten lehunyva a szemeit, miképp' könnyek hadai rohamozzák meg a bőrfelületet. A lámpafény összjátékának köszönhetően ragyogva hullnak alá a talajzat felé közelítvén. Keserű sóhaj kíséretében vizslatja az alatta leledző padlót, s amint feleszmél a mélabús állapotából; az összekulcsolt ujjaival a hajfürtjein simít végig. A vöröses nedű beszínezi a hajszálait, ellenben azok sötétsége miatt ez fel sem tűnik.

Könnyed nevetés tölti be a teret, miközben felkéri őt egy táncra. A nő bólintva fogadja el a férfi ajánlatát, óvatosan érintve meg a kezét, s amennyiben előrébb lép, nos úgy magával húzza a táncparkett irányába. Az egyik kezével a nő derekát karolja át, míg a másikkal a társáét fogja meg, ekként fürkészve az írisztükröket, amely annyira magával ragadja, miként a zene is elhalkul a háttérben a számára. Kiesik körülötte minden egyes jelentéktelenség, mihelyst az észveszejtő hölgyeményre fókuszál. Szinte ügyel a lépésekre, így vezetve lazán őt. Elhal benne a téveszmék koncepciója, s másféle értelmezés veszi kezdetét. Határozottan, s egyben bátran vág bele az újdonságokba: hajtja őt a hév, amelynek nyomán már nem annyira bátortalan teremtés, mintsem egykoron. Tagadhatatlanul is kiegészítik egymást, egyféle különlegességet alkotva meg együtt. Lépéseket tesznek előre, oldalra, s aztán hátra, míg a lány meg nem pördül a saját kis tengelye körül. A lágy zene ritmusára vezeti őt a férfi, egyre közelebb kerülnek, fáradhatatlanul sziporkázva a teremben. Az éjszakai távlatba vegyülnek, a bár légkörét élvezik, s a zene ütemére feledkeznek bele abba az órákig tartó mivoltba. Lebilincselő látképet biztosítanak, örökké tartó relikviát zsebelnek be önmaguknak, s valami olyasmi részesei lehetnek, ami... ami mindenképp' megismételhetetlen. Egyszerre boldogok és úgymond ellenállhatatlanok. Olyanok, mint két igazi lelkitárs, akiknek sosem kellene külön válnia, ám az élet csupán törmeléknyi gondtalansággal szolgál.

Az ajtó nyílásának tényszerű vázolata rántja őt vissza e kényszerű jellegbe. Kapkodva törli le az arcáról a könnyeket, ekként próbálva meg rendbe szedni magát. Borzalmas összképet nyújt, ahogy csüggedten tekint fel az érkező személyre, aki voltaképp' az após jelöltje. Hosszasan, sőt már-már szótlanul figyelik egymást, ahogy egyszer csak helyet foglal vele szemben az öreg. Nyel egy nagyobbat, majd' a mennyezetre tekint fel. Lerí róla a szívfacsaró életérzés formalitása, sajgó szívfájdalommal kombinálva, s amint szavakat formálna a szája; egyetlen hang sem jön ki a torkán. Az élet küszöbén állva megkérdőjelezi a létezés aprónak vélt fogalmait, s alaposan átgondolja mindazt, amit ez eddig elszalasztott a jövőre való tekintettel. Sokatmondóan találkozik össze újfent az írisztükreik jellege, aprót biccent felé az idősebb alkatú férfi, miként hetykén felállva mellé lép. Biztatóan helyezi a kezét a fiatalember vállára és egy gyengédebb szorítást követően; nem sokkal később megindul a kijárati szegmenshez. Parányit tétovázik az ajtó előtt, ellenben még mielőtt elhagyná a szobát: szavakat ejt ki az ajkain.
- Remélem, tudod azt, miszerint minderről nem te tehetsz, hisz' a sors maga mondhatni.. kifürkészhetetlen. - Jóformán suttogja a kijelentését, még egy utolsó pillantást mérve rá, ezután pedig szimplán elhagyja a helyiséget. Összetörve roskad magába ismételten a férfi, s az iméntiektől eltekintve ezúttal zokogva veszi fel a már jólismert pozícióját.

A nő felett küzdő férfi látképe szívettépő ismertetőjegy volt, amint minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, miként ne veszítsék el őt. Perceken át harcolt azért, hátha ismételten magához térhet, avagy... egyszerűen csupán csak nem tudott szembesülni azon létkör tematikával, miként végérvényesen is el kell engednie, ugyanis... nem. Gondolni se akart arra, hogy ennek az egésznek az lesz a vége esetlegesen, miszerint el kell tőle... tőle... búcsúznia. Szívét, s lelkét is maradéktalanul beleadta: nem hagyhatta meghalni őt, nem engedhette el, hiszen... nem, nem ezt érdemelte a nő, s alapjában véve ő sem. A tudásához hűen alkalmazta az újraélesztés technikáját, azonban a körülötte lévők arckifejezése magától értetődővé tette, miként feleslegesen erőlködik ezzel az egésszel. Újra és újra szívmasszázst alkalmazott, megspékelve a mesterséges lélegeztetés fogalmával, ennek ellenére mégsem tudta megváltoztatni a kimenetelt. Többé már nem volt pulzusa, sem pedig szívverése, ahogyan friss levegőt sem szívhatott be immár' a tüdejébe. Remegve, sőt görcsösen ragaszkodott ahhoz, miként koránt sem hagyhatja abba. Egyszerűen nem.... nem fejezhette ezt be, mert azzal... azzal ténylegesen is meghalt volna. Az őrjítő gondolatot hamar elhessegette az elmei sorok közül, s pusztán arra koncentrált, miként életet leheljen a nőbe: életre keltse azt a szívet... azt, ami még nemrégiben őt szerette.

Fájó könnycseppek hulltak alá a padlóra, miként a szoba csendjét a sírás törte meg. Úgy érezte nem tett eleget, s úgy gondolta túl kevés volt mindaz, amit eddig művelt. A véres kezei, a szánalmas külseje, sőt ez az egész nyomorult helyzet... mindent és mindenkit hibáztathatott volna emiatt, ellenben ő csak saját magát ostorozta. Nem ért oda időben, nem küzdött érte elég ideig, nem... nem megfelelően produkálta a szakszerűségét. Úgy érezte miatta halt meg lényegében a nő... ő volt a bűnös a haláláért és mások hiába is állították ennek az ellenkezőjét. Az Ő keze által távozott át a túlvilágra, az Ő eredményeként végződött így eme történés, s voltaképp' akármit mondhattak neki, akkor sem hitte el e pillanatban azt, miszerint... miszerint semmi köze hozzá. Gyötrő gondolatok marcangolták szét, belülről tépve ki belőle a lelke darabkáit, s akár... akár a minutum kapcsán hajlott arra, miképp' valaki vágja ki szó szerint is a szívét a mellkasából. Zokogás töltötte be a falak közötti szakaszt, s csaknem visszhangzott a szférai közegben a bőgéssel dukáló jelenség. Legszívesebben eltemette volna magát a nővel együtt, elásta volna mindazt, ami most' lezajlott, kiégette volna az érzések negyedét, felét, végtelenségét... Keserves volt neki a realitásból adódó faktum, s az... az, hogy ennyire elrontotta ezt. Noha ő bízott abban... abban, hogy nem ilyenféle végkimenetel tárul elé, s miként... miként netán az elmúlás üdvözlése elkerülhető körlet, ám ennek ellenére mégis a végzet köszöntött be.

- Könyörgöm, ne okold már magadat az események láncolata miatt, ugyanis ez egyáltalán nem Te a hibád! Nem miattad történtek úgy a dolgok, hiszen... Te mindent megtettél érte, Cars', erődön felül is próbálkoztál a lehetetlenséggel, szóval kérlek... kérlek most az egyszer hallgass már rám és ne csinálj ekkora őrültséget!
- Egyetlen dolgod volt, nem de? S erre... erre azzal jössz nekem, hogy meghalt a lányom? A saját lányom? Tudod te milyen az, ha elveszíted a gyermekedet? Felfogod azt, miként mit műveltél velünk... a családdal? Hogy volt... hogy volt merszed ezt megtenni?
- Imádkozom a lelkéért és érted is, Carson... fiam... fiam, nézz rám! Figyelj... tudom, miként ez most' nehéz neked, ellenben gondolj arra, miszerint idővel könnyebb lesz... az idő begyógyítja a sebeket, nem igaz? Elmulasztja azt a mérhetetlen keserűséget, amit a mellkasodban érzel és hidd el nekem, hogy még fiatal vagy... túlságosan is fiatal! Lesz majd' más... lesz majd egy olyan valaki, aki kitölti a benned keletkezett űrt, oké? De most... mostan már épp' ideje elengedned őt, érted?
- Te átkozott szemétláda! Te gyilkos! Te mocsok! Elvetted tőlem azt a személyt, akit a világon a legjobban szeretek, s milyen mentséggel is állsz elő? Mi a fene bajod van neked? Mit tanultál abban a rohadt kórházban? Ennyit ér a szaktudásod? Ennyit érsz TE, mintsem ember? Mondd! Csak ennyit ért neked a testvérem?
- A szívedben megmarad az emléke és örökké veled lesz, s habár tudom, sőt csak sejthetem milyen érzés, de nem maradsz magadra, hiszen ott a lányod... szüksége van rád... szüksége van az apjára!
- Mégis milyen jogon ítélkezel mások felett? Egyetlen egyszerű dolgod volt és te... TE még azt is elbasztad, s most nézd meg magadat... nézd azt a valakit a tükörben! Szánalmas vagy, érted? Szánalmas, mert képes voltál megfosztani egy gyereket a saját anyától, s mindezt miért is? Önző célokból, nem igaz? Sosem értettem azt, hogy az ilyen emberek, mint, amilyen Te magad is vagy miért tanulnak orvosnak, ha még a saját feleségüket is képtelenek megmenteni... Ellenben örülhetsz, mert özvegy lettél! Gratulálok, Carson, gratulálok teljes szívből hozzá!

A tükörképére sandítva elborzad a látványtól és egyúttal önmagától. Utálja mindazt, ami a lényéből ered és gyűlöli a saját személyét, amiért nem tett többet a nő megmentésének okán. Fájó gondolatokkal kínozza magát napról napra, átfogó szenvedéssel ötvözve a mibenlétét. Szinte már rá sem tekint a külsejére és fel sem fogja azt, hogy milyen volt akkortájt egy külső szemlélőnek. Jóformán eltűnt a vonásaiból az életkedv, s a rezdülései sem tükrözik már az egykori vidámságát. Mindenféle értelemben megtört, s elhanyatlott. Mindenféle módon keresztül ment újra és újra a gyötrelmes sorokon, s mindannyiszor azt kívánta, miszerint bárcsak ő halt volna meg... bárcsak ő feküdne a koporsó mélyén a felesége helyett. Díszes ruhákba öltöztetve, sötét, s kócos fürtökkel övezve, mélybarna írisztükreit elrejtve. Ekként nem bámulta volna többé más lélektükreit, ahogy immár' gondot sem jelentett volna a körülötte lévők számára.