Felix

Rendkívül visszahúzódó személyiség. Nem szeret közösségben lenni, lényegtelen, ez mekkora embermennyiséget jelent - olykor még az egy is túl sok neki. Jobban szeret otthon lenni, a szobája magányában, kimozdulni csak éjjelente szokott, amikor az utcák üresek és nincsen senki, aki megzavarhatná a békéjét. Más emberek talán éppen ebben a szituációban éreznék a legerősebb szorongást, Felix azonban itt tud a leginkább megnyugodni, kiüríteni az elméjét és teljes békét érezni.
Bizalmatlan másokkal szemben. Nem sok pozitív élménye volt korábban emberi lényekkel, az is többnyire katasztrofális véget ért, ezért nem oldódik fel egykönnyen társaságban. Sőt, többnyire sehogyan sem. Nála nem néhány alkalom kérdése, hanem hosszú hónapok vagy akár évek munkája, amíg valamennyire biztonságban érzi magát ilyen közegben.
Csendes, inkább hallgatózó típus. Gond nélkül kibír hosszú heteket anélkül, hogy egy szót is szólna, az ilyen időszakok után mindig jó ideig rekedt a hangja, ha mégis beszélni próbál. Alapvetően nehéz meghallani, a hangszálai kifejezetten gyengék a ritka használattól.
Irtózik az érintéstől, teljesen kiborul, ha valaki váratlanul hozzányúl, rosszabb esetben akár attól is, ha a személyes terébe hatolnak. Emiatt a közeli kapcsolatok, szoros barátságok és az intimitás számára teljességgel lehetetlen, nem is vágyik igazán ilyesmire.
Mágikus képességeit tekintve elég vegyes a felhozatal. Mivel nem iskolában tanították, ezért rengeteg alapvető, egyszerű bűbájt nem ismer, viszont még ennél is több komplex (bár nem feltétlenül túl hasznos) varázslat van a tarsolyában. Ezek nem meglepő módon többnyire cirkuszi attrakciók esetén használatosak, nem a hétköznapi életben. Fénymágiája magasan fejlett, ez a legfőbb fegyvere. Nincs varázspálcája, sosem tanult meg azzal varázsolni.

Felix első emléke egészen kicsi korából maradt fenn. A rövid, diavetítésre hasonlító jelenetben elmosódott, arctalan alakokat lát, akikről sejti, hogy a szülei lehetnek. Vitatkoznak, nem is, veszekednek, durván. Csattannak a vázák, a tányérok, poharak. Kiabálnak egymással, de nem érti, amit mondanak, nem érti a nyelvet. Abban viszont biztos, hogy róla van szó, hogy vele nincsen valami rendben. Végül a férfi alakja ragadja karon, erősen és fájdalmasan, aztán a jelenetnek vége. Ennyire emlékszik a családjából, arról, hogy honnan jött, honnan származik, de a vágy, hogy több derüljön ki, már régen elhagyta őt.
Felix nem tudja, hogy apja akkor, amikor megragadta és elvitte magával, otthagyta az utcán, messze az addigi otthonától. Csak négyéves volt, nem értette igazán a helyzetet és fogalma sem volt, mi fog történni vele. Hosszú napokat töltött az utcán, értetlenül mászva fel-alá, a kereszteződéseknél mindig visszafordulva. Hitt abban, hogy visszatérnek érte, csak véletlenül felejtette ott az apja, hiába nem ez volt a valóság. A muglik között megjelenő mágia nem az a dolog, amit keleti kultúrákban feltétlenül jól fogadnak, ő pedig éppen ebben a szituációban találta magát.
Felix nem sokkal később egy kedves, középkorú hölgy koszos lakásán találta magát, de megfürödhetett és kapott végre enni, illetve a nő is úgy pátyolgatta, amit korábban soha nem tapasztalt, hiába volt kellemetlen dohányfüstszaga. Ez sem tartott sokáig, ugyanis alig egy hét múlva a hölgy magával vitte és átadta egy férfinek, aki a kisfiú helyett egy kis erszényt dobott oda neki, ami fémesen csörgött: pénz volt benne. Felix akkor még nem értette, de most már tudja, hogy eladták néhány galleonért.
Felix a következő tizenöt évet egy mágikus vándorcirkuszban töltötte. Senki sem tanította rendesen, mind a mai napig nem tud írni vagy rendesen olvasni, bár ezt nem híreszteli, nem tudják róla. Mágikus képességei korán (talán túl korán) tréning alá kerültek, brutális és kemény tréning alá, ahol ha nem teljesített elég jól, megfosztották az ételtől, a szabad ég alatt kellett aludnia időjárástól függetlenül, vagy másfajta, fájdalmasabb módszerrel büntették. Sokmindent tapasztalt ott, amit soha nem akart és amit a legtöbb ember elképzelni sem tud. Az embertelenség legmélyebb bugyraiban találta magát, ahol az egyetlen biztos dolog ő maga volt, és senkire vagy semmire nem támaszkodhatott. Vagyis... majdnem senkire.
Felix nyolcévesen ismerte meg az akkor hatéves Salvio Hexiát. Ő is hasonló módon kerülhetett a cirkuszba, mint ő, ugyanúgy új nevet kapott, mint ő - már egyikük sem emlékezett az eredetire - és ugyanaz az élet várt rá, mint Felixre. Szoros kapcsolat alakult ki közöttük, olyanok voltak, mint egy egész két fele, kiegészítették egymást mindenben. Talán a sors fintora, hogy Felix fény-, Salvio pedig sötétségelementalista volt, tökéletes párost alkotva léptek a porondra, egymás képességeit használva, kihasználva és kiegészítve mutattak be olyan műsort, mint soha előtte senki. Persze mindez nem volt tökéletes, sosem volt jó, sosem volt elég. Rendszeresen végigszenvedték a cirkuszigazgató büntetéseit, már rettegtek a végére a lila színtől és a kalapoktól is külön-külön, hát még a férfi lila kalapjától. Sokszor kellett végignézniük a másik fájdalmait is, azzal a tudattal, hogy nem tehetnek semmit ellene, ez pedig még annál is jobban fájt, mint amikor a saját hátukon csattant a mágikus ostor.
Felix és Salvio hosszú heteken át tervezték szökésüket. A korábbi években is gyakran felmerült közöttük, álmodoztak arról, milyen lehet az élet a sátrakon és lakókocsikon kívül, a normális emberek között. Sokáig volt mindez puszta vágyakozás, egy remény, hogy lehet ennél jobb is... Aztán meglépték. Megpróbáltak elmenni, már tizenhat-nyolc évesek voltak, közel nagykorúak, felnőttek, képzettek, menekülhettek. Arra azonban nem számítottak, hogy a lila kalapos ember valamiért mindenről tudott. Pontosan tudta, mit terveznek, hogy a fő attrakciója el akar tűnni szem elől... és ekkor történt meg a tragédia.
Felix soha életében nem érzett még olyan fájdalmat, mint akkor. Mugli módon verték meg, majd mágikus módon kínozták ájulásközeli állapotba. Ő volt az idősebb, az első, neki kellett először bűnhődnie, amiért belekeverte a kisebbiket. Salvio azonban ezt nem tűrte, vissza akart támadni. Ellepte a teret a sötétség, Felix alig élt, érezte a föld fémes szagát, ahogy mozdulatlanul hevert rajta és nem tehetett semmit. Puffanást hallott maga előtt, majd a sötétség feloszlott, és üveges, halott szemek néztek vissza rá. Salvio Hexia halott volt, mert megpróbálta őt megvédeni.
Felix hosszú hetek alatt épült csak fel rendesen - már fizikailag. Mentálisan nem volt az igazi és valahol érezte, hogy soha nem lesz az. Magába fordult, elnémult, tettei, mozdulatai robotikusak lettek. Még egy teljes évet ott maradt a cirkuszban, de csak a kulisszák mögött. A lila kalapos férfi soha többet nem engedte a porond közelébe sem, csak a háttérben dolgoztatta, sokszor napi tizenhat órát is, hogy a fiatal a saját lakókocsija előtt esett össze a fáradtságtól. Végül egyedül szökött meg, már maga sem tudja, hogyan és mikor, az agya - mint sok más emléket - ezt is hét lakat alatt tartja. Fogalma sincsen róla, hogy megölte a lila kalapos embert és még sok mást abból a cirkuszból.
Felix két éve él Castor Blackkel. Kezdi lassan megszokni a társaságát. Már nem fél kisétálni a konyhába, amikor a másik férfi is ott van, és jobb napjain elhagyja a szobája magányát is, hogy a nappali sarkába bújva, de mégis a társaságában legyen.

Átlagos magasság, vékony, de izmos alkat. Arcát ritkán látni a fejébe húzott csuklyától, amivel bújtatni szereti magát az égető tekintetek elől. Szép arcú, fiatal fiú, mandulavágású, sötét szemekkel és sötét hajjal, kizárólag sötét, bő ruhákba rejtve. Arckifejezése nem sokszor árulkodik semmiről, kifejezéstelen, néma, éppen mint ajkai. Hangja kellemes, de halk, és nem sokszor hallatja. Olyan, mint egy árnyék, bent a sarokban, szótlanul és észrevétlenül, ahogyan azt szereti.