Blaise Zabini

Több, és többféle réteg fedi, benne minden külcsínnel és belső jellemmel. Nagy részét anyja nevelte belé, mely arról szólt, hogy mivel családjának nincs neve a varázsló társadalomban, nem bírnak nagy befolyással, viszont elegendő vagyonnal igen, s aranyvérűek is (ezt ő maga is kétli), így megilleti őket a jog, hogy annak is látszódjanak. Külcsínbe beletartozik minden, ami a jólétet és a befolyást mutatja: házak, ruhák, ajándékok, rendezvények.
S ki is éli, rendesen. Tökéletesen bele tud olvadni, s egyúttal kiemelkedni egy társasági eseményen. Hiszi, hogy karizmája is sokat ad hozzá, ami sokkal inkább a megfigyelő jellem. Tudja, mikor érdemes a középpontban lenni, s mikor bölcsen átengedni másnak a figyelem középpontját: csakis akkor, ha az az ő érdekét szolgálja. Köre azonban rajong ezért a tulajdonságáért, hiszen melyik sznoblelkű nem élvezné a figyelmet, a csillogást, és a középpontban levést? Mindent megadnának érte.
Mára azért már kikopott belőle az a csendes lenézés, amit az iskolában még olyan nagyon magára vett. Az események... azóta józanabbul tekint dolgokra, s valahol időnként azért előcsillan az a Blaise, aki lehetne is, ha nem lenne rajta hegynyi vastagon anyja belénevelt, talmi máza.

Barátságot, családot mindennél előbb tartja, szigorúan rangsorol, s ennek megfelelően viseltetik velük. Mégsem mondhatni, hogy látta már valaha valaki dühösnek. Szerinte az nem tartozik azon maszkokhoz, melyeket minden alkalomma számba vesz a képzeletbeli polcon. Nem lenne egy Zabinihez méltó, mégha örökölhette is volna családjának (apjának) ezen temperamentumos részét. Nem örökölte, még csak az össze nem tartásét sem.
Csendesen versengő típus volt még az iskolában, sokszor természetesnek vette akkoriban, hogy neki járnak bizonyos tagságok, még csak kérnie sem kell (s mennyire szégyellte magát, mikor végül megtudta családja múltját. Éppen az iskolában). Hamar összeszedte a baráti körét, s kíméletlenül kiestek a rostán azok, melyek nem illettek az anyja által hozott képbe.
Jó és törődő szülőnek, férjnek és barátnak tartja magát. Ha valaki bekerült a körébe, azokra figyel és vigyáz, s noha nem mindig lehet úgy összetartani ezt a kört, ahogy szeretné, mégis, ez mutatta meg neki, hogy éppen ez jelzi a kapcsolat meglétét és erősségét.
Családjának egységét főként gyermekkora okán tartja nagyon fontosnak: anyja hat férjet fogyasztott el, csak míg az iskoláját elvégezte, s volt, mire hazament, addigra anyja már két új férjet is eltemetett azon tanév alatt. Ez a bizonytalan háttér időnként kiadja belőle az irányításmániáját, amit csak még inkább a szótlanságával és zárkózottságával takart el, s teszi ezt a mai napig. Olyankor azonban elviselhetetlen.

Egy ideig azt hitte a csata után, hogy elült a por, s hogy Olaszországba menekült vissza családja, talán majd hamar visszaáll a régi rend. Egy ideig valóban így is volt, aztán megtapasztalta, hogy semmi sincs fizetség nélkül. Ezt az árat azonban neje fizette meg, s azóta keserűség is lakozik lelkében, mardosó bűntudat. Neki kellett volna odavesznie. Ettől lappang benne harag, mely csak az edzőteremben tör ki agresszióban benne, igyekezve megtartani azt ott. Mégis, vannak időszakok, mikor nehezebb elviselni, képtelen felmutatni a mosoly álarcát, a nyájasságét. S akik megszokták kedves és szívélyes (ámde sznob) jellemét, úgy érzik olyankor, mintha egy sziklafalba csapódnának.
Rengeteg árnyat halmozott fel addig, és azóta is magában, s csak az utóbbi években kezdi ezt feldolgozni magában, mert látja, hogy minél erősebben fojtja el magában, annál több vész történik családjában, szerettei körében. Márpedig a térdeplés nem tartozik kedvenc időtöltései közé, neje halála mégis odakényszerítette.

Számító, sznob, színarany vérű. Annak minden negatívumával, amit mostanra már azért kinevelt magából, kivéve talán a sznobizmust. Azzal olyan könnyen forgatja ujjai körül az embereket és az eseményeket, ahogy kedve van éppen. Ennek ellenére mindenki csak a felszínt ismeri belőle, a többit megtartja magának, s nagyon keveseknek, noha ők sem ismernek belőle mindent. A tekintetét azonban, ha elgondolkodik, vagy nagyon figyel valakire, kevesen állják, s igazat ad nekik, mikor azt érzik olyankor: a veséjükig lát.
Meg kellett dolgoznia az elismertségért, éppen ezért sokáig, belül irigykedve nézett a neves aranyvérűekre, hiszen nekik minden természetesen vett volt, számára a vagyon adatott csak meg, amivel élni tudott.

Hamarosan az utolsó év, utolsó alkalom, s tudja, legközelebb már csak az unokáit viheti legközelebb erre az állomásra. Egyáltalán nem a nosztalgikus hangulat fogta el, mikor még a régen elment vonat irányába bámult. Emlékezett.
A saját első alkalmára, az izgatottságra, megkapja-e a levelet. Pontosabban nem, ő aztán nem izgult, tudta, hogy meg fogja kapni. Mégis izgult. Az első levele Roxfortból! Aztán jött az első vonatút, a Teszlek Süveg, aztán az első barátok. Márpedig nagyon magamnak való volt, már akkor is. Azt a társasági lény jellemet jóval később vette magára, s elég hamar engedi át mai napig a középpontot másnak, míg ő a háttérből sokkal könnyebben megfigyelheti a többieket, s tanulmányozhatja őket.
Minden olyan idillien indult. Aztán az a forgatókönyv mégsem azt a pontot tette az iskolaévei utolsó mondatának végére, mint amit tervezett, s hőn áhított rá.
Szíve tele volt keserűséggel, kiábrándultsággal. Sokkal kevésbé rázta meg mostohaapjainak halála, cserélődésükhöz szinte teljesen hozzászokott (hiszen neki az apja kellett volna igazán), anyját ismerve, tudta, hogy a házasság halálig szól. Csak elfelejtette azt a röpke kitételt hozzátenni, hogy legfőképpen a férjeiéig.
Mai napig szégyelli magát, hogy inkább elmenekült a csata elől, megérzése mégis azt súgta, jobb, ha most menekül. Ezt a mai napig nem bocsátotta meg magának.
Hamar rebben tekintete, ideje visszaindulnia. Az üres házba...

Csendben adja a kabátot a házimanók egyikének, s megállapítja, ez a helyzet is változott, s mégsincs ellenére. A házimanók maradtak nála, megfelelő bérezés és ellátás fejében. Mire a dolgozószobába ér, addigra máson járnak már a gondolatai, még akkor is, ha megállapítja, a tea mindig a megfelelő időben jelenik meg íróasztalán, szivarral együtt.
Az asztal mögé ülve egy pillantást vet a családi fotóra. Amikor még együtt voltak. Boldogan. Még akkor is, ha ő látja a saját szemében a szomorúságot, a keserűséget.
Boldog házasság volt az övék, anyja elég hamar távozott egy hangos ajtódöndüléssel, s vagy kétórányi ordítás után. Mert csak a falak között vitázik egy Zabini, mert a család nevére figyelni kell. Azóta sem látta az anyját, akinek nem volt ínyére, hogy ezt az elvet sem követi: ha nem jó a nej, nagyon hamar lehet másikat szerezni ám!
Szerelmes volt, s be akarta pótolni, meg akarta adni a gyerekeinek mindazt, amiben neki nem volt része.
Akkor is, és most is csak felsóhajtva simítja meg borostás arcát, halkan szusszantva, hogy a családján egészen biztos átok ül.
Nem házasodott újra, figyelmét a gyerekeknek szentelte, hogy nekik anyjuk elvesztése után is legyen egy biztos háttér. Nem, nem anyagilag, sokkal inkább érzelmileg. Legalább ő legyen nekik egy biztos pont.
Aztán olyan gyorsan eljött az a nap is, amikor az utolsó gyereket vitte elsőnek az állomásra. És azóta a ház üres gyerekek nélkül. Szeretnek itt lenni, de megvan a saját életük, s legfőképpen a saját palotájuk, amelyben kedvükre élhetik életüket.
Mégsem boldog, pedig mások szerint mindent teljesített, amit egy apa csak tehet. De egy anyát senki sem pótolhat. Tudja, hogy a temetésen lelkének egy része a nejével tartott a föld alá.
Pillantása a teáskannáról az asztal középső részére esik, s értetlen érdeklődéssel néz az odahelyezett, nagyméretű mappára, s a ráhelyezett levélre. Emberi levél, de már a mappa, s a boríték színéből tudja, ki is küldte, vagyis kik is küldték.
Az esküvő. Nem az első ugyan már, s nem azért, mert anyja vérét örökölték a gyerekei. A legidősebbnek fél évvel ezelőtt volt az esküvője, s a mostani majd csak egy hónap múlva, őszi napéjegyenlőségkor. A leendő meny kérte így.
Kibontaná a levelet, ám keze megakad, s visszahelyezve, két kezét összefogva nézi egy ideig. Annyira szerette volna ezeket Vele átélni. Pár percig így mered a levélre, két kezét összefogva szájához emelve, végül vesz egy nagy levegőt. Ez az ő napjuk lesz, nem ronthatja el érzelgősséggel, a fájdalmával. Tudja, hogy nekik is hiányzik az anyjuk.
Elveszve a mappában, órákkal később csukja be, mosolygás közepette. Jó kezekben lesz a fia a leendő menyével. Majd egy kicsit kineveli belőle azt a sznobizmust, amit biztosan a nagyanyjától örökölt.
Halkan ejti ki házimanójának nevét, aki közvetlenük a keze alá dolgozik, s meg is jelenik pár pillanat múlva. Annak nagyon örül, hogy az az alázatosság, amit elvártak tőlük, már nincs a szemükben. Az esküvő viszont anyagi háttér nélkül a ködbe vész, így mindent a manónak ad át, s már most tudja, ez az esküvő még fényesebb lesz, mint az első gyermekéé, de persze ez a vőlegényt nem fogja meghatni. A kákán is csomót képes találni.

Anyám számtalanszor jegyezte meg, hogy bennem akár az összes férjének a génje meg lehet. Bőröm színe, arcvonásaim egyveleget alkotnak. Éppen, mint anyám férjei. Magasságommal kirívok a tömegből, ugyanúgy, mint testalkatommal, és mély hangommal is.
Kedvelem a legjobb minőségű anyagból készült öltözeteket, adok magamra, anyám kiváló sznobot gyártott belőlem ezen a téren, és ebből nem hiszem, hogy ki fogok kopni.
Egyvalakit biztos nem látok magamban, ha a tükörbe nézek: az anyámat.