Bastian Payton

Fogalmam sincs, mit gondolnak rólam mások, és foglalkozni sincs vele időm. Időnként látom, hogy cserélődik a munkatársak köre, és hogy szó nélkül otthagy valaki, még a legnagyobb kutatások közepette is. De igazán nem értem, min is kell megsértődniük, amikor munkáról van szó (az persze, már mellékes, hogy éppen a legcsinosabb ruháját vette fel, vagy új frizurája van. Amivel nem foglalkozom, észre sem veszem, nem a munka tárgykörébe tartozik. Az elmebeli tulajdonságára adott jelzőkről meg ne is tegyek említést).
Az is bizonyos, hogy a külvilág sem foglalkoztat igazán. Ebbe a bagolyposták kibontatlan levelei, a mugliházban kikapcsolt áram, mert elfelejtettem befizetni a számlát (vagy úgy pár hónapja) (és mert nagyon érdekes dolog mugliházban lakni), és persze az is, hogy sosem tudom, melyik nevű gyerekemhez is beszélek éppen. Jó-jó belekerült pár évbe, mire meglett, de olyan gyorsan nőnek és változnak, hogy mire megint találkozunk, mindig tanulhatom újra a neveiket.
Ami viszont a kutatásokat illeti, magát a tudományt, az életemet, abban penge vagyok. Még ha el is feledem, hánykor van a prezentáció, vagy a megbeszélés, mert az olyan külsőséges dolog, de ha magáról a kutatásról kérdezel, minden teketória nélkül, bármikor készséggel felelek. Talán ez miatt tartanak jó előadónak is, hiszen mindenem a rendszer, illetve annak hiánya, hiszen a rendszertelenség is egy rendszer. Előadni szeretek, elmondani, hol is tartok éppen az aktuális kutatásban, még akkor is, ha fejben éppen sokkal több minden zajlik bennem.
Halogani sem szeretek semmit sem. Az időzítések nem véletlenek (csak nem mindegy, melyik világról van szó. Bármi, ami a molekuláris mágia berkein kívül esik, az mind beleesik egy fekete lyukba, és ott is marad, aminek a neve: "elfelejtettem").
Nem mondhatnám, hogy az élet megtört, hiszen az rohamléptekkel száguldozott el mellettem, míg a kutatásaimmal voltam elfoglalva. Ezért is lep  meg, hogy a gyerekek már ilyen nagyok.

Fel sem tűnik, hogy az ősz reggeli napfény süt be az ablakon. Hónapok óta legfoglal megint egy kutatásom, és mindig mindig egy hajszálnyival előrébb haladok benne, ami persze rögtön és azonnal, ezerfelé kezd el ágazódni, mint lehetséges irány. S én becsülettel végig is nézem. Mert abból is tanulok, amelyik nem működik, az pedig a hogyan nem működik? Valójában ezeket, a millió szálra szétrobbanó pillanatokat szeretem, mert ez mutatja meg azt, mennyire keveset tudunk a világunkból. Még varázslóként is. És annyira el tudok veszni olyankor abban, ahogy egyszerre látom át a számtalan lehetőségeket. Ami, persze utána eltűnik, mert miért is boldogítana azzal, hogy ez az érzet minduntalan ott lebeg előttem.
Példának okáért egész nyáron mogorva bolha voltam, mert nemcsak, hogy eltűnt ez az érzet, de vele együtt rengeteg sok szál is, amit elsőnek akartam megvizsgálni. Márpedig szisztematikus vagyok, és amit eldöntök, mint haladási irányt, sosem véletlenül teszem. De most eltűnt, én pedig mogorva apa voltam, így jobbnak láttam, ha inkább a laboromba zárkózom be, s csak akkor jövök ki, amikor már felkészültem arra, hogy a gyerekek is itt vannak. Akiknek minduntalan újra kellett tanulnom a nevét a nyári szünetben, aztán meg a téliben, mert folyton csak nőnek, és változnak.
Meg sem próbálom egybekovácsolni a családot, az nem én vagyok. Ellenben elvekkel azért bírok magam is (csodával határos módon a családi normák valahogy kiesnek onnan, pedig szorgalmasan teszegetem bele), így legalább azokat szeretném átadni nekik. Tudom, hogy  nem a legjobb apa vagyok a világon, de legalább vagyok nekik. Nevelőket ugyan vettem fel, hogy foglalkozzanak velük, de tudom, hogy az mégsem ugyanolyan.
Belekortyolnék a kávéba, de csak elfintorodom, mert időközben kihűlt, míg a képleteket, és a gondolataimat véstem fel.
Még szerencse, hogy vannak házimanók, mert nem csak a kávém lenne hideg, hanem nem is lenne kávém, és az egész ház csak szaladna. Nem vagyok egy mintaházi... manótündér. Kitudja.
De most nem abajgatom őket, inkább sóhajtva felkelek, s a köntöst megkötve magamon, a kávékészítőhöz megyek, ami mugli. Érdekes szerkezet, és fél perc után fel is adom, hogy felfedezzem, hogyan működik, majd a házimanók egyike készít nekem.
Szokott érdekelni a kütyüjük, most azonban gondolatban teljesen máshol vagyok, így a közben magammal hozott jegyzettel hasalok a pultra, vagyis inkább dőlök, és folytatom a gondolati litániámat.
Sosem terveztem családot, és sosem terveztem, hogy valaha lesznek gyerekeim. És azt már nem mondhatom, hogy sajnálom, így lett. Hiszen itt vannak a gyerekek, hogy nézne ki az, hogy úgy gondolkodom róluk: ja, bocs, nem így terveztem.
Merthogy szeretni szeretem őket. Igaz, kispólyásként a közelükbe sem mertem menni, tartva attól, hogy összetöröm a kis bőgő masinákat. De annyira védtelenek voltak. Így hát vártam, míg nagyobbak lesznek. És valójában nem hiszem, hogy többet foglalkoztam velük. Szerintem én Merlin csapása vagyok nekik.
- Hm? - valaki mond valamit, de nem látom a szemem sarkából, így vagy a harmadik uramozás után esik le, hogy az a hang lentről jön. Lepillantok. A házimanók egyike ácsorog, rám nézve.
- Mit? - nézek rá teljesen elvarázsolódva, fejben nem itt vagyok.
- Milyen díjátadó, milyen ruha? Miért, hanyadika van? - a naptár megjelenik előttem, és még az asszisztensem karikázta be, el ne felejtsem, hogy ma kapom meg az egyik kutatásomért az év díját. A díjakat szeretem, megmutatják, hogy érdemes dolgozni. Elgondolkodom egy pillanatra. Horryel is ott lesz, őt meg be akartam cserkészni a következő kutatásra. Akkor megyek! Najó, amúgy is mennék. Kellemes érzés a díjat a kezembe fogni.
A hümmentésemre és a bólintásomra a házimanó eltűnik, nekik sem megy sosem megjegyezni a nevüket. Pár perc múlva még az esti esemény is kiesik a fejemből, ahogy újra beletemetkezem a jegyzetekbe.

Átlagos testalkat, kisebb pocakkal, őszülő hajjal és szakáll-bajusszal. Csak azért adok magamra, mert van, aki gondoskodjon a ruhatáramról, különben nem csak stílusban lennék kifogásolható.