Raven Holmes

Szinte le sem tagadhatnám az egykori Roxfort-os házamat, hisz' a mai napig jellemző rám a Hollóhát-hű elhivatottság. Gyorsan és könnyedén tanulok, igyekezvén kihozni önmagamból a legjobb vonásokat. A mai napig képes vagyok könyveket olvasni, amennyiben az elősegíti a munkámmal kapcsolatos előrelépést. Jellemző rám a nagy mértékű határozottság, a magasfokú türelmi leprezentálás és a komolysággal járó összes szimbolikus jegy. Mindezek ellenére a való életben nem is létezem; a munkámat emelem a prioritási sorrendem legelejére és olyan ritkán fordulok meg a saját lakásomban, miként már az is kész csodának számít, ha a kulcsokkal a kezemben egyáltalán belépek az ajtón. Végtelenül hosszúnak tűnő órákon keresztül időzöm az íróasztalom felett: papírokat olvasok, nyomok vonatkoztatását kötöm egybe és igyekszem mindezeket összeolvasva lekövetni az adott személyt. Mindig van egy újabb eset, mindig van egy újabb ügy, s mindig lesz a részlegen belül egy olyan szegmens, amit meg kell oldani. Nem vagyok a szavak embere, nem fogok neked kertelni, sőt nem is fogok neked pincsi kutyaként ugrálni. Ha nem tetszik a jelenlétem, akkor majd' megtanulsz elviselni, ahogy én is megtanulok alkalmazkodni ahhoz, amilyen Te vagy. Nem vagyok barátkozni akaró személyiség, így ne is keresd bennem a kollégánál közelebbi opciót. Megtartok három lépésnyi távolságot, felhúzok egy hatalmas falat kettőnk közé és ezzel voltaképp' lezártnak is tekintem ezt az ügyet. Ha kell reflektálok a szavakra, válaszolok neked, de elég rendhagyóan bunkó tudok lenni, ugyanis nem különösebben hat meg a véleményed, sem pedig az, ha a stréber szóval illetsz. Ettől függetlenül igenis tisztelettudó vagyok és sosem ellenkeznék a főnökkel szemben, ahogy lenyelem a szidásokat, tanulok a hibáimból és építkezek a szavakból. Nem vagyok tökéletes, ellenben nem is leszek az a valaki, aki a társaság középpontjává szeretne válni. A magánéletemet megtartom önmagamnak, ami valójából nem is létezik. Roppant' egyszerűen fel tud idegesíteni az, ha valaki értetlen, ha valakit nem bírok elkapni, s az is frusztrál, ha egyesek képtelenek felfogni azon tényt, miként nem szeretnék velük bővebben is belsőbb kapcsolatot kiépíteni. Mélyen önmagamban érzelmes típus vagyok, míg külsőlegesen teljességgel rideg, sőt szinte már-már megközelíthetetlenül távoli komponenst alkotok.

- Most komolyan, hogy lehet valaki egy ekkora kibaszott nagy faszkalap? - Üvöltök a tett helyszín kellős közepén, ahogy immár' újfent átbaszott minket ez a szerencsétlen Fantom nevezetű akárkicsoda. S nem elég, hogy a helyszín maga, amit megadott hamis, de még... még van pofája itt hagyni egy szál liliomot, ami káprázatos módon egyértelműen rám utaló nyom. Kibaszottul rám mutat ez az egész elcseszett ügy és ellenben mindenki komplett idiótának nézhet, amiért őrjöngök itt, de nekem ne mondja azt senki, hogy mindez véletlen. Mert ez pofátlanság a részéről, főként, ha... egyáltalán honnan ismeri a hátteremet, vagy úgymond engem, avagy az egész kibaszott életemet ez a seggfej? Van, de tényleg van benne annyi merészség, miként fogta saját magát és ide helyezett egy nyomorult szál virágot? Oh, hogy egyszer kapjam el... Dühöngve taposom a lábaimmal azt az átokverte növényt, miként a velem jelenlévő kolléga totálisan őrültnek könyvelhet el. - De komolyan.... komolyan már ki ez az elmebeteg fasz? Fogja magát és kutat utánam! Érted? Kutat és most... - Magyarázom teljes beleéléssel, utálatos hangszín mértékkel és olyanféle toporzékolással, miként még a hatodik utcában is engem lehet ám hallani. - ...miért baszakodik velem? Mondd meg nekem, hogy ez a szerencsétlen, nyomorult, pitiáner, senkiházi, köcsög miért szopat engem halálra? Tudom, hogy ne vigyünk a munkába személyes érzelmeket, azonban egyszerűen felcseszi az agyamat az a tudat, hogy tisztában van a családi hátteremmel. Nem akarom, hogy ismerjen, nem akarom azt, miszerint köze legyen hozzám... - Fakadok ki, ahogy végül szimplán hátat fordítok a társamnak. - ...az apám nem lehet! Tuti, hogy nem lehet, mert... azt tudnám, nem? A börtönben rohad, abban a kibaszott Azkaban-i cellában, amiért olyat tett, amit nagyon nem kellett volna. - Sóhajtva rázom meg a fejemet, ekként túrva idegesen a hajfürtjeim közé. - Nem én vagyok a világ legjobb munkatársa, ellenben ezt a személyességet hagyjuk is ki szépen a Holden-nek való jelentés kapcsán. Nincs kedvem magyarázkodni, meg egyébként is... jobb, ha nem keverjük a munkát az én elcseszett nyomorommal. Szóval, kérlek... kérlek szépen, most... most az egyszer tedd ezt meg nekem és ígérem, miszerint jókislányhoz híven jövök neked egy hatalmas nagy szívességgel, 'míg... ez alkalommal nézzünk szét a terepen, hogy ez a kis... kis patkány hagyott-e még nekünk valami nyomot, avagy csupán bosszantani szándékozott a virágos utalásával, ami valljuk be, miként teli találat volt. Én erre megyek... - Mutatok az adott irányba és aztán rögvest meg is indulok, hátha találok még valamit, ami nyomra vezethet ezzel az istenverte tetűvel kapcsolatosan.

A ruhatáramat figyelembe véve: nem én leszek az a nő, aki a legtöbb időt tölti el a tükör előtt, sőt... igazán ritka, ámde kivételes alkalomnak számít azon jelenségi mód, ha egyáltalán kellő mértékű koncentrációt fordítok a külsőmre. Leginkább a munkaruházatot szokásom viselni, hisz' nagyon sokszor akár késő estig is képes vagyok elidőzni az irodai helyiségek valamelyikében, ugyanis rengeteget dolgozom azért, miszerint kiemelkedő teljesítményt nyújthassak. Hosszú barna hajfürtökkel, igéző sötét íriszekkel, karcsú alkattal és alacsony magassággal rendelkezem. A régi fotók alapján az anyám tökéletes képmása lehetnék, mégsem érzem méltónak magamat ezen megtiszteltetéshez. Tönkretettem egy fiatal nő életét és elvettem az apámtól azt a személyt, akit az élete folyamán a legjobban szeretett. Önző módon jöttem a világra, ekként pedig már a létezésem ténye is kárhozatnak minősíthető.