Castor Black

Castor Black nevét hallva sokaknak az a mardekáros fiú jutott eszébe, akinek a hangja betöltötte a teret, magára vonva mindenki figyelmét, vagy az a srác, aki a barátaival kacagva lógatott fel más diákokat, mert bizony Castor nem volt. Sosem volt az, ezzel pedig ő maga is tisztában volt.
Hiába tudott gondoskodó, figyelmes, vagy akár védelmező lenni, a társaság mindig magával rántotta. A baráti társasága híresen sokszor kapott pontlevonást, vagy küldték őket büntetőmunkára, amiket szintén elhülyéskedtek. Nem vették komolyan a felnőtteket, úgy érezték, hogy ők voltak az élet császárai, Castor pedig szörnyen élvezte ezt a helyzetet, szóval birka módjára követte a csordát.
Noha gyerekként is tartotta a távolságot nagyon sok embertől, a családjával és a barátaival mindig közvetlen maradt. Mindig csak azokat engedte a közelébe, akikben látott valamit: valamit jót, vagy éppen valamit, ami elegendő volt ahhoz, hogy felcsigázza őt.
Castor energikus gyerek volt, tele volt kalandvággyal, s talán hülyeségben felért egy griffendéleshez, de nem volt ostoba. Ha szorult körülötte a hurok, akkor könnyedén kicsusszant bármilyen helyzetből, nem egyszer őt küldték betörni a gondnokhoz, hogy szerezze vissza az elkobzott holmijaikat. Castor pedig ment, hiszen élvezte az adrenalint, a macska-egér játékot, hogy vajon elcsípik-e. De ugyanígy szívesen indult felfedezőútra a srácokkal a Tiltott Rengetegbe, azonban pontosan tudta, hogy meddig mehettek el.
Ha valamit meg akart szerezni, akkor könnyedén levetette a szertelenségét, ijesztő szervezőkészségről tett olyan tanúbizonyságot, és még a környezetét is rádöbbentette, hogy nem volt olyan ostoba, mint amilyennek sokan képzelték. A jegyei ugyan átlagosak voltak, hiszen nem fektetett túl sok energiát a tanulmányaiba, de a gyakorlati órákon lévő tananyag könnyebben ráragadt. Cassie-vel ellentétben ő ritkán bújt könyveket, és néha kinevette a nővérét, hogy minek görnyedt hollóhátas módra a vaskos kötetek felett, amikor minden, amire szükségük volt, az rég a fejükben volt.
Félre értés ne essék, imádta és a mai napig imádja a húgát, Cassie bármikor szólt neki régen, szinte azonnal otthagyta az összes haverját, vagy éppen magától koptatta le őket, hogy a testvérével töltsön időt. Igyekezett mindig megtalálni az egyensúlyt a család és a barátok között.
Szinte mindent elmondott a húgának, bár azokról a dolgokról, amikre rávették, mélyen hallgatott. Szerette volna elkerülni, hogy az ikre haragudjon rá, mert ő maga is megbánta ezeket az eseteket. Ezért sem mesélte el neki, hogy mi történt azon a nyáron, ami olyan sorsdöntőnek számított mindenki szemében.
Azután a betörés után hallgatagabb lett, zárkózottabb, bár továbbra is igyekezett szószátyárnak maradni a családja közelében, de ha senki nem figyelt rá, akkor aggódva ráncolta a homlokát, és egyre inkább mélyedt el a saját gondolataiban.
Feszültté vált, hiszen azt hitte, hogy könnyedén megúszta azt az esetet, de alábecsülte azokat az embereket. Folyamatosan nyomás nehezedett rá, míg végül a fenyegetések olyannyira el nem durvultak, hogy kénytelen volt maga mögött hagyni a családját és az addigi életét. Félt, hogy bántják a testvéreit, ha marad, vagy ha segítséget kér, ezért a könnyebbnek tűnő utat választotta.
Megtanulta elfojtani az érzéseit, a másokba vetett bizalma megtört, keserűvé, cinikussá vált. Eleinte akadtak szökései kísérletei, de elég hamar kiverték ezt a gondolatot a fejében. Engedelmessé, már-már kezesbáránnyá vált. Ez azonban nem volt egyenlő azzal, hogy az elfojtott érzelmek ne robbantak volna felszínre időnként: olyankor pusztítani, rombolni kezdett. Forrófejű természete kissé eltorzult, a határok elkezdtek elmosódni nála a túlélés érdekében, de a vágy, hogy egy szép napon visszatérjen a családjához tartotta benne a lelket, és emlékeztette őt arra, hogy határok közé szorítva is jó ember maradhasson – már amennyire ez lehetséges volt.

2007. augusztus 27. Abszol út, Ollivander pálcaboltja

Castor ébredés óta fékezhetetlen volt. Alig aludt valamit, csak álmatlanul fészkelődött az ágyában, ha pedig mégis sikerült pár pillanatra lehunyni a szemeit, nem sokkal később ismét azon kapta magát, hogy az éjjeliszekrényén lévő ébresztőóra homályos lapján próbálta kivenni a mutatók mozgását.
Izgatottan várta azt a percet, amikor a húgával és az édesanyjukkal végre átléphesse Mr Ollivander üzletének a küszöbét. A keze akaratlanul is kicsusszant az édesanyja fogásából, és egy hangos jó napot kívánok után kíváncsian járta körbe a boltot. Pontosan tudta, hogy mit akart, mégis érdekelte őt az a sok-sok felhalmozott pálca, amelyek csak arra vártak, hogy egy ifjú varázsló, vagy boszorkány megérkezzen, és együtt kalandokra induljanak.
Castor nem hallgatott a pálcakészítő szavaira, hajthatatlanul mondogatta, hogy neki csak ébenpálcákat adjon, hiszen az édesapjának is egy elegáns, fekete ében pálcája volt. Ő is olyat akart. Akkoriban még nem tudta, hogy a pálca választja a varázslót, és nem fordítva…
Újabb és újabb ébenpálcákat vett a kezébe, suhintott velük, végzett körkörös mozdulatokat velük, de a pálcák némák maradtak. Nem akarták őt. Az arcára kiülő apró fintor pedig egyre mogorvábbá és kedvetlenebbé vált. Nem is szeretett volna itt lenni. Butaság volt az egész. Nem értette, hogy Ő miért nem kaphatott ébenpálcát.
− Fiatalúr, kérem próbálja meg ezt pálcát – nyújtották felé annak a nyírpálcának az ikertestvérét, amelynek a párja szinte azonnal Cassie-re hangolódott. Castor duzzogva ugyan, de átvette a pálcát. Elsőre érintésre reagált neki. Castor elkerekedett szemekkel pillantott arra a dobozra, amelyből a pálcáját emelték ki, hiszen most az úgy úszott a levegőben, mint egy hajó a végtelen tengeren.
Újabb kelletlen fintort vágott. A pálcák választottak maguknak varázslót, ő pedig nem reklamálhatott emiatt. Aztán a pillantása Cassie-re siklott, a lány boldognak tűnt. Az anyukájuk felé fordult, aki szintén kedvesen mosolygott rájuk.
Duzzogva hagyta el az üzletet, és indult el az édesanyja oldalán a következő üzlet felé.
− Végtére is… Ez nem rossz dolog, igaz? Senkinek nem lesz olyan menő ikerpálcáik, mint nekünk! – intézte a szavait a húga irányába, miközben mosolyra rándultak az ajkai.


2008. szeptember 1. Roxfort, Nagyterem

Castor egy pillanatra sem engedte el Cassie kezét, ahogy kiszálltak a csónakból, és elindultak felfelé, a hosszúlépcsősorokon keresztül. Átvágtak az udvaron, az előcsarnokon, egészen a Nagyteremig terelték őket. A fiú kíváncsian forgolódott és nézelődött a séta során, ha tehette volna, akkor Cassie-t megszöktetve felfedezőútra indult volna a kastélyban, hogy ne érezze magán mindenkinek a tekintetét. Feszült volt attól, hogy bámulták, pusmogtak körülötte, talán még a tenyere is izzadt, de a frusztráltságát egyedül a húga érezhette.
Nagyon jól leplezte az érzéseit, amikor végighaladtak a négy ház asztalai között, inkább a húgára próbált figyelni: a tempójukat, a lépteiket egymáshoz igazítani, hogy ne szorítsa túl erősen Cassie kezét, miközben haladnak előre. Közben pedig a mardekárosok asztalánál a bátyjukat is kutatta, hogy tudja ki mellé kell majd ülniük, amikor a Süveg végre beosztja őket.
Voltak gondolatai, amikor megfordult a fejében, hogy esetleg a Griffendélbe fog kerülni, de az édesapja mindig azzal nyugtatta meg, hogy a forrófejűsége ellenére tele volt ambícióval, s biztosan ő is a Mardekárba fog kerülni. Ez a gondolat lecsitította Castor hevesen verdeső szívét, aztán amikor elcsípte Cassie pillantását, ráébredt, hogy ha ő a Mardekárba is fog kerülni, lehet, hogy a testvérét máshová osztják.
Ez pedig még inkább növelte a belső feszültségét, mialatt várakoztak odahajolt a húgához, hogy a fülébe súghassa: − Nem lesz semmi baj. Ne izgulj.
Bátorítóan vigyorgott Cassie-re, pedig éppolyan ideges volt, mint a másik. Ráadásul, a lány előtt egyáltalán nem tudta leplezni, hogy igenis félt és aggódott.
Végül, amikor őt szólították, egy pillanatra kicsit jobban megszorította Cassie apró, törékeny kézfejét. Nehezére esett elengedni őt, mégis amikor kivált a tömegből, lerázta magáról az összes aggodalmát, felszegett állal, magabiztosan lépett fel a Süveghez. Épphogy helyet foglalt, és a fejére került a fejfedő, már mindenki számára világos volt, hogy a Mardekárban volt a helye.
Magabiztos mosollyal indult meg a háza asztala felé, ahol már a bátyja várta őket, de még egy utolsó pillantást vetett a húgára, biccentett felé, utalva arra, hogy pár perc múlva ismét együtt lehetnek majd.
Hinni akart abban, hogy Cassie-vel egy házba fog járni. Ez nem volt kérdés. Így vigyorogva ült le a bátyja mellé, és mutatkozott be a diáktársaival. Próbált irtó lazának mutatkozni, de képtelen volt levenni a tekintetét a sorban ácsorgó húgáról, a pillantásával követte a lány mozdulatait.
A torka elszorult, az asztal alatt összekulcsolt ujjakkal drukkolt a húgának. A Süveg azonban tétovázott, nem volt olyan határozott, mint vele kapcsolatban. Castor egyre inkább aggódott, feszülten vette le a levegőt.
Gyerünk már, gyerünk már! Hajtogatta magában, hiszen nem értette, hogy miért kellett ezt csinálnia annak a viharvert süvegnek. Biztos szórakozni akart mindkettejükkel.
Végül a húga is a mardekárosok asztala felé indult, Castornak hatalmas kő esett le a szívéről, és amint a lány hozzájuk ért, felpattant a helyéről, hogy átölelhesse őt. Aztán helyet csinált kettejüknek, Cassie lehuppant közé és Corvus közé, ők pedig büszkén paskolták meg a lány hátát, nem is sejtve, hogy az imént milyen beszélgetés zajlott le közte és Süveg között.


2010. március 30. Roxfort, Nagyterem

− Mondd csak, stéberkém, a mi házinkat mikor fogod megírni? – szólított meg Castor egy hollóhátas lányt, aki riadtan pillantott rájuk. Tulajdonképpen szegény nem tett semmi rosszat, csupán rosszkor volt rossz helyen, ezért esett áldozatául Castor baráti körének.
− Ha megírod a mágiatöri beadandónkat, akkor annyit fizetek neked, hogy a sárvérű családodnak egy hónapig dolgoznia sem kell majd – szólalt meg egy másik srác. Castor felröhögött a többiekkel együtt, és oldalba bökte a fiút.
Szegény hollóhátas megszólalni sem tudott, csupán hebegett össze-vissza, ahogy próbált magának valami menekülőutat találni.
Castor flegmán félretolt néhány tányért a mardekáros asztalon, és felült a tetejére, hogy kacagva szemlélje a kibontakozó jelenetet, miközben egy Nefeleddgömböt dobált a levegőbe, amit egy hugrabugos fiútól csent el, amikor a srác elhaladt mellette még korábban a folyosón.
A szórakozásukat Cassie törte meg. Castor homlokráncolva pillantott először a húga, majd a barátai felé. Látta az egyik srácon, hogy szeretett volna megjegyzést tenni a testvérére, de egy pillantással elhallgattatta őt.
− Menj – intett a hollóhátasnak, aki fellélegezve szaladt a hatalmas, kétszárnyú ajtó irányába. A srácok belefeledkeztek a beszélgetésbe, Castor azonban lecsusszant az asztal tetejéről, még mindig a gömbbel szórakozva nézett farkasszemet a húgával. Mondani akart neki valamit, rengeteg kimondatlan dolog volt közöttük.
− Castor, gyere már! Van egy baromi jó ötletünk! – szóltak neki a fiúk, akik szedelődzködni kezdtek, Castor vetett egy utolsó pillantást Cassie-t, majd megvonta a vállát, a Nefeleddgömböt a zsebébe csúsztatta, és kényelmes léptekkel elindult a srácok után.


2010. augusztus 30. London közelében, az egyik Black-birtok

Késő este volt. Castor tudta, hogy már rég ágyban lett volna a helyük, de ha akartak volna, akkor se tudtak volna elaludni a kiabálástól. Hát Cassie-vel és Leoval kuporgott a lépcsőfordulóban, egyik karjával a húgát, másikkal az öccsét húzta magához, gondolván, hogy pusztán az ölelésével megvédhette volna őket attól, ami éppen zajlott odalent a zárt ajtók között.
Az apjuk és a bátyjuk ordítottak egymástól. Castornak a torkában dobogott a szíve, csupán mondatfoszlányokat csípett el, és abszolút nem értette, hogy most éppen mi volt a gond. Miért nem élhettek békességben? Miért nem vigyázhattak egymásra?
Csak remélni merte, hogy ez is egy volt a szokásos vitájuk közül, de amikor becsapódik a bejárati ajtó, mindannyian a szobájukba futnak. Corvus elment otthonról, az apjuk rosszul volt, ők pedig a szobájukban néztek egymásra, és nem értették, hogy hol csúszott el minden ennyire.
− Minden rendben lesz, Corvus reggelre visszajön, ahogy mindig is – jelentette ki Castor határozottan, bízva abban, hogy a bátyjuk visszatér majd, de valahol ő is érezte, hogy a mai este történt valami visszafordíthatatlan.
− Cassie, mindjárt visszajövök, addig próbáld meg elaltatni Leot – szólalt meg halkabban, kevésbé határozottan, miközben összeszedte minden bátorságát, és óvatosan kinyitotta az ajtót.
Nem akarta magukra hagyni az apjukat, így lábujjhegyen végiglopakodott az emeleten, le a lépcsősoron egészen a szalonig, ahol az édesapja megtört alakja bontakozott ki előtte. A férfi a kocsin lévő üvegért nyúlt, hogy töltsön magának egy italt.
Castor közelebb osont hozzá, nem akarta zavarni, de tudta jól, hogy a férfinak is szüksége lehetett támaszra. Kis várakozás után végül csak megszólalt.
− Apa… − Az édesapja hátralesett a válla felett. Castor a mai napig emlékezett az arcára, milyen fájdalom csillogott a tekintetében azon az estén.
− Menj aludni Castor – szólt rá, bár a hangja erőtlennek hatott, a fiú mégis beleremegett az elutasításba.
− Csak annyit szerettem volna mondani, hogy én soha nem foglak elhagyni titeket… − suttogta leszegett fejjel, s mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, Castor elindult a szobájába.
Hiába próbálták faggatni odafent, csupán annyit mondott, hogy az apjuknak egy kis idő kell, illetve tovább hajtogatta, hogy Corvus reggelre úgyis hazajön.
Aznap este, amikor álomra hajtotta a fejét, még nem tudta, hogy egy olyan ígéretet tett az édesapjának, amelyet nem fog tudni betartani…


2011. október 19. Roxfort, egy tanterem

Castor nem szeretett tanulni, abból táplálkozott, amikre az órákon emlékezett, vagy amit épp Cassie próbált a fejébe verni. Nem bukdácsolt, azonban nem is volt éltanuló. Csak arra figyelt, ami érdekelte őt, a patrónus-bűbáj pedig ezek közé tartozott. Mindig is tudni akarta, hogy milyen alakot ölt majd a patrónusa, így talán nem volt meglepő, hogy a mai órán az átlagosnál is aktívabb volt.
Sokadik próbálkozás után pedig sikerült helyesen végrehajtania a varázslatát. A pálcájából kiszökő hatalmas Magyar mennydörgőtől elkerekedtek a szemei, majd nevetésben tört ki. A barátait cukkolta, akiknek olyan állatok jelentek mint, hogy varangy, bika, vagy éppen egy sertésdisznó.
− Az én sárkányom keresztbe megeszi ezeket! – nevetett, ahogy a patrónusa kergetőzni kezdett szerencsétlen varanggyal. A barátai nem értékelték annyira a felvágását, sőt az egyikőjük még a vállánál is meglökte, hogy fogja be a száját, de nem érdekelte, mert az ő patrónusa volt a legmenőbb az egész teremben.
Ezt pedig Cassie-nek köszönhette, hiszen a vele kapcsolatos emlékek segítettek neki megidézni ezt a fenséges Mennydörgőt, amely azóta ugyan szertefoszlott, de Castorhoz tartozott, az ő részét képezte.
Miután abbahagyta a barátainak a piszkálását széles mosollyal fordult a húga felé, de a mosoly azonnal lehervadt az arcáról, amikor rájött, hogy valami baj volt.
Óra után elcsípte a lányt, félrehúzta őt a folyosón, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Kifaggatta, hogy mi bántotta őt, majd elmesélte neki, hogy neki milyen emlékekkel sikerült megidéznie a sajátját.
− Ha szeretnéd, bármikor szívesen gyakorlok veled, amíg nem találunk egy olyan emléket, amivel neked is megy majd – ajánlotta fel a segítségét, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy valamiben jobb volt, mint a húga, és a testvérét szomorúnak és csalódottnak látta. Cassie-nek kellett volna tudni megidézni a patrónusát, hiszen annyival okosabb és tehetségesebb volt, mint ő. Ő pedig idióta módjára másokat szapult, amikor az ikertestvérének szüksége lett volna rá… Szörnyen haragudott magára.


2013 nyara, valahol London egyik eldugottabb helyén

A fiúk minden hülyeségbe bele tudták rángatni: mobilmocsarakat állítottak fel a Griffendél-klubhelyiség előtt, a Tiltott Rengetegben kalandoztak, a Szellemszálláson ittak, másokat piszkáltak és ugrattak, borsot törtek a gondnok orra alá… Aztán a srácok elkezdték emelni a tétet, eleinte alkoholt csempésztek fel a faluból, mert milyen poén volt eladni azt másoknak, vagy épp a piával hívatni meg magukat titkos partikra… Cassie-nek nem igazán beszélt ezekről, talán csak az ártalmatlan csínyekről, mert bizony utólag mindig megbánta őket. Sokszor megfogadta már, hogy ez volt az utolsó, és tényleg nem hagyja magát többet, aztán… Mindig egy utolsó alkalom.
Greg, aki Jonah haverjának a bátyja volt azonban találkozott egy feltörekvő feltalálóval. Egész kis hasznos kacatokat látott nála, így rávette a fiúkat, hogy törjenek be a célpontjukhoz, és csenjenek el tőle ezt-azt, amit aztán vagy jó pénzért eladhattak, vagy akár meg is zsarolhatták volna a fickót, hogy fizessen, és visszakapja a drága ketyeréit.
Castornak rossz érzése volt az egész „küldetéssel” kapcsolatban, mégis addig nyaggatták, amíg bele nem ment. De tényleg ez az utolsó… Kötötte ki, hiszen nem akart több balhéba keveredni. Mégis milyen példát mutatna az öccsének, ha tudná, hogy miket csinált? Cassie talán egy életre megharagudott volna, amiért ilyen idióta volt… Arról nem is beszélve, hogy az apjuk akár a családfáról is eltüntethette volna a felelősségtelen viselkedése miatt.
Eleinte minden sima ügynek tűnt. Egyszerű védővarázslatokkal vették körbe a helyet, Greg könnyedén feltörte azokat. Castor az ablakon keresztül érkezett, Jonah az alagsorból, Terry pedig a kéményen keresztül szállt alá animágusi alakjában.
A fiúk ész nélkül tömni kezdték a zsebeiket, Castor azonban nagyon ügyelt arra, hogy mihez ért hozzá, az egyetlen dolog, amit eltulajdonított egy homokóraszerű tárgy volt, ami kísértetiesen hasonlított egy időnyerőre.
A zajra azonban, amit a barátai okoztak, mások is felfigyeltek. Menekülniük kellett, hiszen a köpenyes feltaláló mellett két őrző varázsló is érkezett. Az egyikük átka telibe találta Terry-t, Castor vállát súrolta a következő átok, de sikeresen kijutott az ablakon.
Megbeszélték, hogy szétválnak, ha valami gáz lenne, és később majd találkoznak a megbeszélt helyen.
Castor hát egy órája lapult a sikátorban, az éjszaka közepén, amikor otthon kellett volna lennie. Csendesen várt, és lapult, még a zsebében rejlő tárgyat sem merte elővenni.
Kisvártatva befutott Jonah. Csúnya horzsolásai és zúzódásai voltak. Castor nem is értette, hogy mit, vagy éppen kit őriztek ennyire, hogy ennyire drasztikusan léptek fel ellenük. Jonah annyira volt képes, hogy elmakogja: Terryt és Greget elkapták.
Castor segített ellátni a sérüléseit, majd megbeszélték, hogy a tanév kezdetéig lapítani fognak. Nem nagyon váltottak levelet sem egymással. A hírekbe azonban bekerült Greg halála, a Temzéből halászták ki a testét, Terry-re pedig súlyos sérülésekkel találtak rá egy raktárban. Soha többé nem volt képes megszólalni.
Castor hallgatott az esetről. Remélte, hogy elfeledkeztek róla, vagy éppen elveszítették a nyomát. Cassie-t se avatta be, igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lett volna, de komoly alvási zavarokkal küzdött. Castor megőrizte ezt a titkot magának, elrejtette az apró tárgyat, és azzal a tudattal kezdte meg az utolsó tanévét a Roxfortban, hogy az iskola falai közt biztonságban lehet.


2013. november 26. Roxfort, a mardekáros fiúk hálókörlete

A fenyegetések egyre gyakoribbá váltak. Mindenhol utolérték, talált rejtett utalásokat arra, hogy bizony figyelték őt. Pontosan tudták, hogy nála volt az, amit akartak. Nem aprózták el a dolgot, a javasasszony mellé év elején egy új tanonc érkezett, akinek történetesen az volt a feladata, hogy Castort magával vigye majd.
Neki köszenhetően a fiú erős altatóbájitalt kevert a szobatársai italába mielőtt lefeküdtek aludni. Minden készenállt a távozásra, mégsem tudta megtenni. Pedig tudta, hogy ha most nem megy, akkor Cassie-nek és Leonak baja eshet. Mégsem akart köszönés nélkül elmenni, így levelet írt a húgának, nem bonyolította túl a dolgot, nem is mert hosszasan beszámolni a történtekről, mert attól félt, hogy valaki más is olvasni fogja a sorait.
Megcímezte a levelét, majd nehéz szívvel az ágyára helyezte azt. A kezében tartott pálcára pillantott: tudta, hogy meg kell szabadulnia attól is, hiszen nem akarta, hogy a pálcája segítségével rátaláljanak, sőt talán még ketté is törték volna. Némi tétovázás után a levél mellé helyezte az ikerpálcáját, miközben azért fohászkodott, hogy hagyják békén a családját ezek után.
Bizonytalan volt. Nem akart menni, talán még nem volt késő segítséget kérni… Aztán emlékeztette magát azokra a fenyegetésekre, amiket kapott. Megacélozta a szívét, és eldöntötte: mennie kellett. El kellett hagynia a családját, hogy megvédje őket saját magától és a bajtól, amit a fejükre hozott.
A háztársaira pillantott, akik mélyen aludtak a bájital hatásától. Ezek a fiúk a barátai voltak egykor, de talán jobb is, hogy nem voltak ébren a távozásánál. A fejére rántotta hát a kapucniját, és elindult az ajtó irányába.
Az ujjai a kilincsre fonódtak, de még egy utolsó pillantást vetett a hálókörletre, vagy talán csak maga elé képzelte a reggelt, amikor Cassie rátalál majd a levelére. Elárulta őket… Pedig megígérte, hogy soha nem fogja elhagyni őket.
Lenyomta a kilincset, ezzel párhuzamos az arcához nyúlt, hogy a csuklya takarásában potyogó könnyeit letörölje, és elhagyja a hálókörletet. Végiglopakodott a klubhelyiségen, majd az alagsori folyosóra lépve szembe találta magát gyógyítóinast – vagyis, a személyt, aki annak adta ki magát −, és elindult az irányába.
− Indulhatunk? – kérdezte a fiatal férfi már-már vidám, csevegő hangon. Castor rá sem pillantott, csupán megigazította a hátán lévő hátizsákot, ahogy elhaladt mellette.
− Igen, készen vagyok – felelte rekedtes hangon. Nem felelt többet, csupán lejjebb húzta a kapucniját, hogy a félhomályban még nehezebben lehessen kivenni az arcvonásait és a könnyeit.
Soha nem foglak elhagyni titeket! Hallotta a saját szavait, ahogy számtalanszor ígéretet tett az édesapjának és a testvéreinek. Most mégis megtette... Elárulta őket és saját magát.


2015. március – valahol vidéken

A ház, ahol lakott a többiekkel cseppet sem volt otthonosnak nevezhető. A szobáját – amely tulajdonképpen egy lyuk volt, és egy Joseph nevű sráccal osztozott rajta −, nem hasonlíthatta sem az otthoni szobájához, sem pedig a roxforti hálótermükhöz. Egy matracon feküdt, és a szobatársa horkolását hallgatta, miközben a plafont bámult.
Hiába adta nekik vissza a varázstárgyat, nem akarták elereszteni őt. Úgy gondolták, hogy fizetnie kellett a tetteiért, és akkor már a képességeit is hasznosíthatták. Nem érintkezhetett a külvilággal, nem vehette fel a kapcsolatot a családjával, pedig annyiszor szeretett volna levelet írni Cassie-nek, hogy ne aggódjon érte, jól van, de minden egyes erre irányuló próbálkozásakor rajtakapták, és csúnyán elverték.
Nem bíztak benne, így új pálcát sem kapott, a régiről pedig maga mondott le, így teljesen ki volt szolgáltatva ezeknek az embereknek. Félt és rettegett. Megtapasztalta milyen volt az, amikor ő vált mások céltáblájává.
Aztán eljött egy pont, amikor nem bírta tovább: kifigyelte a házban lévők szokásait, az épület védelmét, és szökést tervezett. Olyan közel járt hozzá! Már látta maga előtt a saját szabadságát, amikor határozott kezek rántották vissza őt a csúf valóságba.
Joseph, te rohadék! Gondolta magában, amikor az őrvarázslók háta mögött meglátta a lakótársa undorító vigyorát.
Csúnya verést kapott. Eltörték a karját, és napokig hagyták, hogy szenvedjen, amíg a fájdalom olyannyira elviselhetetlenné vált, hogy végül meggyógyították őt. Ez nem gátolta meg Castort abban, hogy újra és újra megpróbáljon ellenszegülni nekik.
Edzésekre vitték, tanítani kezdték, és ha nem figyelt, akkor erőszakkal kényszerítették arra, hogy a kedvük szerint cselekedjen. Továbbra is a testvéreivel zsarolták, ahogy feltúrták az elméjét, és addig gyötörték, amíg el nem sajátította az okklumenciát. El akarta zárni ezeket a mocskokat az emlékeitől. Semmi közük nem volt hozzá.
Végül, amikor kitavaszodott, Castort megtörték. Engedelmessé vált, s arra jutottak, hogy most talán kiérdemelt magának egy új pálcát is. Ekkor kapta meg azt a feketére festett jegenyepálcát, amelyet a mai napig használt.
Ellenérzései voltak a pálcával kapcsolatban, más volt a formája, súlya és alakja, mint a régi varázspálcájának. Azt könnyedén tudta kezelni, hamar alkalmazkodott hozzá, de a jegenyepálcával folyamatosan gondjai akadtak. Nem tudta stabilan használni, talán azért, mert sose fogadták el egymást igazán.


2015. március 30. London közelében

Hetekkel később Castor alkalmazkodni kezdett. Már-már élvezni kezdte a betöréseket, a feladatokat, amiket kapott. Olyan volt, mint egy árnyék, senki nem vette észre. A sötétség a barátjává vált, elrejtette őt a kíváncsi tekintetek elől, bújtatta, amikor menekülnie kellett.
Az egyik sikeres akció után, azonban elszakadt a társától. Megígérte neki, hogy hamarosan visszatér, de volt egy kis dolga a közelben.
A család birtoka előtt megtorpant. Nem akarta magára vonni a figyelmet azzal, hogy beindítja a védővarázslatokat, s bár megtehette volna, hogy kiiktatja őket, de túl sok macera lett volna. Helyette előhúzott egy omniszkópot a táskájából, keresett egy magasabb fát a birtok szélén, és felkapaszkodott rá.
Szemtanúja volt a jelenetnek, ahogy a húga és az apja veszekedtek. Cassie annyira megváltozott… Annyira másnak tűnt. Sokkal határozottabbak voltak a mozdulatai és gesztusai, de nem tűnt túl boldognak.
− Miben mesterkedsz, Cassie? – dünnyögte az orra alatt, amikor látta, hogy az apjuk és Cassie kezet ráztak.
Megfordult a fejében, hogy ez talán egy tökéletes alkalom lett volna arra, hogy visszatérjen hozzájuk. Beállítson hozzájuk, és bocsánatot kérjen azért, mert évekkel ezelőtt felszívódott, de ahogy nézte őket, úgy érezte: bármennyire is szeretett volna, ő már nem tartozott közéjük.
Kelletlen fintorral süllyesztette a táskája oldalzsebébe a messzelátót, és elhagyta a helyszínt. Először egy kisboltból csent el magának némi alkoholt, hogy aztán a társához visszatérve belökje az ajtót.
− Na, mi a következő célpont? – itta már a harmadik, vagy talán negyedik sörét… Már maga sem számolta, hogy eddig mennyit ivott. Nem is érdekelte. Csak szeretett volna egy pillanatra elfeledkezni az összes problémájáról.
Az asztalra könyökölt hát, amelyen egy többszintes épület tervrajza, illetve a házról készült képek hevertek, és hagyta, hogy a rangidős társa szavai betöltsék az elméjét.


Napjainkban

Castor Blackről sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy végérvényesen elárulta volna a családját: hiszen a sors összesodorta a bátyjával, akivel közös erővel próbálnak kitalálni valamit, hogy visszatérhessenek a családjukhoz, múlt nyáron találkozott az öccsével, és bizony az évek során mindig hagyott apró, mégis jelentéktelen jeleket a húgának, hogy életben volt.
Nem mehetett közelebb hozzájuk, addig nem, amíg a Szindikátus tagjai bizalmatlanok voltak vele szemben, azonban mostanra talán elaltatta annyira az éberségüket, hogy megpróbálja helyrehozni az alaposan elcseszett életét. Mert hiába élt két közeli baráttal és munkatárssal egy londoni lakással, hiába hajtotta őt előre az adrenalin, csendes éjszakákon nem vágyott másra, csak arra, hogy egyszer nyugodtan dőljön a párnái közé, maga mögött hagyva ezt az életet.
Most azonban nem ért rá ilyesmiken veszekedni, hiszen Jessica – a triójuk egyetlen lány tagja, aki ráadásul gyakorlott metamorfmágus volt −, és Raphael – a srác, aki egy mágikus cirkuszból szökött el −, olyan szinten egymásnak feszültek a konyhában, hogy Castor nem hallotta a saját gondolatait.
− Mi lenne, ha mindketten elkussolnátok? – csapott az asztalra türelmetlenül, mire Jessica villámló tekintettel, Raphael pedig közönyösen fordult felé.
− Nem tehetek arról, hogy ez a gyökér tegnap kockára tette az akció sikerességét! – fakadt ki a lány, hiszen tegnap este óta ezen marakodott a másikkal. Castor a homlokát masszírozva pillantott a két jómadárra.
− Higgadj már le! Nem sejtenek semmit, ha pedig mégis, akkor eltoljuk a betörést, és figyelünk, hogy változtatnak-e valamit a biztonsági rendszerükön – tolta el a két társát a kávéfőző elől, hogy töltsön magának a fekete nedűből.
− És mi van, ha addigra úgy megerősítenek mindent, hogy be se jutunk?
− Olyan nincs – mosolyodott el magabiztosan a fiatal férfi, miközben a pillantása a csendben álló Raphaelre vándorolt. Nem sokkal volt nála fiatalabb, vékony, nyurga testalkatából kifolyólag bárhová jutott, ha kellett. Keveset beszélt, de Jessica mindig ki tudta hozni a sodrából, azonban ha Castor felszólalt, akkor mindig hallgatásba burkolódzott.
− De ha… − folytatta Jess, de Castor a szájára tapasztotta a kezét, hogy végre elhallgattassa.
− Ha tovább vitatkozol, kiváglak az ablakon. Ha ennyire stresszelsz, akkor menj, vidd magaddal Raphaelt, és figyeljétek meg a helyszínt! Bánom is én, hogy mit csináltok, csak ne öljétek meg egymást!
Jessica ellökte magától Castort, dühösen farkasszemet nézett vele egy darabig, majd lemondóan felsóhajtott, és Raphael felé fordult.
− Legyen, megyünk. De te miért nem jössz velünk?
− Dolgom van – jelentette ki Castor határozottan, mielőtt ivott volna a kávéjából.
− Mégis miféle?
− Semmi közöd hozzá, Jess – felelte komoran, hiszen a fiatal nő kotnyelessége volt az egyetlen dolog, amit utált benne. A társainak nem vallotta be, hogy titkon találkozott néha a bátyjával, ahogy a húgánál tett látogatást sem említette meg. Azóta is bosszantotta a dolog, hogy a pálcája nem hallgatott rá…
Vissza akarta kapni a pálcáját, a családját és életét, csupán nem tudta, hogy miként kezdjen hozzá.

Még a 186 cm-es magasságával is második a sorban, robosztus alkat, olyasvalaki, aki bármelyik pillanatban felkenhet a falra, ha felidegesíted. Mert bizony a fizikai erejéhez magasfokú forrófejűség is párosult, nem csoda hát, hogy kevesek olyan ostobák, hogy kötekedni merjenek vele. Sötét haját rövidre nyírva szereti, vastag szemöldökei pedig még inkább kiemelik azt a rideg, szigorú tekintetet, amellyel másokat szokott illetni. Pedig nem volt ez régen így: Még csak pelyhedzett az álla, amikor egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy a lányok eláléljanak tőle. Castor szája a múltban gyakran mosolyra görbült, nevetése bezengte az otthonukat, a klubhelyiségüket, sőt akár a roxforti Nagytermet is. Mára ez a csibészes mosoly arrogánssá, pökhendivé vált, amely mögött gondosan elrejti az összes fájdalmát. Ugyanis Castor hosszú évek óta nem volt boldog, ritkán nevetett őszintén, és még kevésbé nyílt meg másoknak.
Cassie sem ismert rá először arra a mogorva, borostás alakra, aki egy gyilkossági helyszín közelében gubbasztott, és a távolból figyelte az áldozatot. Az áldozatot, akivel üzletet kellett volna lebonyolítania. Emlékezett még a húga arcára kiülő döbbenetre, azonban ő arca szinte meg sem rezdült: olyanná vált, mint egy szobor. Nyugalmi állapotából, érzeketlenségéből csupán a heves érzelmek tudták kizökkenteni, amelyek kontrollálhatatlan hullámként söpörtek végig rajta. Nem egy ilyen alkalommal tett kárt magában: tört már el a keze, vágta meg magát (vagy éppen más próbálta megkéselni, megátkozni, meggyilkolni, vagy bármely lehetséges módon eltenni láb alól), a ruhái gondosan elfedik azokat a hegeket, amiket magának okozott, vagy éppen másoktól szerzett. Mert tagadhatatlanul bántották: egyesek azzal a célzattal, hogy megedzzék, mások pedig a bukását akarták látni. Castor azonban küzdött az életéért, mert egyszer... Egyetlen egyszer még szeretett volna elköszönni a családjától, és bocsánatot kérni tőlük, amiért olyan buta volt. Ez a gondolat éltette eleinte, ezért kelt fel nap, mint nap a padlóról.
Külsőre egy laza, magabiztos, elbűvölő - talán kissé idegesítő - fickónak tűnhet, de senki nem látja a maszk mögött megbúvó, lélekben tinédzser, sebezhető fiút, aki valójában volt.