Szeretném leszögezni: nem kémkedtem. Én legalábbis semmi esetre sem neveztem volna annak. Sokkal inkább információgyűjtésének. Végső soron az is volt, nagyjából. De kémkedés semmi esetre sem, olyat csak megszállottak műveltek, én pedig nem voltam az. Nem lehettem az! Bosszúsan fújtam ki a levegőt, miközben egy újabb szeletet vágtam le a reggelimül szolgáló juharszirupos palacsintából. Na jó, lehet egy kicsit - de csak egészen, semmi túlzás vagy bármi hasonló - mégis az voltam, de próbálkoznom kellett. Három asztalnyi és egy évfolyamnyi távolságból nem juthattam egyről a kettőre, de még a másfélre se nagyon. Igenis tennem kellet valamit, adott esetben a hugrabugos barátaimmal és rokonaimmal reggelizni. Vagy csak másoknak azt mondani, hogy így teszek, ezért ülök itt. Részletkérdés. A Hugrabugosok amúgy is kedves népség voltak, nem kötöttek belém. Még Baltie (első, második és sokadik látásra se túl bájos) felesége sem, aki inkább - ha engem kérdeztek, ami nem történt meg, de nem baj - Mardekáros kellett volna legyen, tekintettel ugyanis legalább olyan jól tudott ölni, mint ők. (Vagy legalábbis tudott volna, ha létezik ilyen képesség. Merlinre, de jó, hogy nem volt!) Szóval ja, a sárgákat nem érdekelte, hogy mit keresek itt, lehet már meg is szoktak, nem tudom, ha szóba elegyedtem velük sosem erről kérdeztem őket. Jobban érdekelt az, milyen érzés egy borzlyukban élni, ugyanis azt rebesgették, a klubhelyiségük arra hasonlít. (Gondolkoztam azon, hogy megkérdezem Lilyt, egyszer beszökünk-e, ő Griffendéles volt, a sztereotípiák alapján elvileg tökre vevő az eféle dolgokra.)
René hangja, jelenléte, közelsége meg úgy az egész lénye zökkentett ki. Annyira közel volt és annyira nagyon hirtelen, hogy reflexből húzódtam hátra és borítottam magamra a juharszirup áztatta reggelimet. Vagy legalábbis azt, ami még volt belőle. A fene! A fene! A fene! Szívesen siránkoztam volna azon: hogy a fészkes fenében lehetek ennyire ügyetlen?! Esetleg merengtem volna el azon, hogy - nyilván, ez nem is kérdés - minden a juharszirup hibája volt - esetleg az instabil tányéré, vagy a régi, egyenetlen asztalé -, mert annak ragadósnak és cukrosnak kellett lennie, olyannak, ami pillanatok alatt összetapasztotta a ruhát. Mármint értitek, egy fából jött ki, minek kellett bele még cukor? Egy fából olyat nem szerezhetett!
De nem süllyedhettem bele az önsajnálatba, hiszen René még itt volt. Így pontosan azt tettem, amit ilyen esetben mindenki más tenne. A tányért a palacsinta maradékával együtt gyorsan visszaraktam az asztalra, nem foglalkoztam a szoknyámon lévő hatalmas, ragacsos folttal, inkább villantottam egy széles, vidám mosolyt és úgy szólaltam meg, mintha az imént mi sem történt volna: - Öm tessék?
Tagadhatatlan: váratlanul ért, hogy hozzám szólt. Ez nem így szokott történni. Volt a reggeleknek egy jól begyakorolt forgatókönyve - megszokott, már-már állandó jelenetsorokkal tarkított -, amiben az, hogy René megszólít nincs benne. SOHA nincs benne. Csak én figyelem őt, ő Harper Briggset, Harper Briggs pedig a kijáratot. Mi történhetett most?
- Versek, izé… - próbáltam nagy nehezen összekaparni a gondolataim, gyerünk agy, működj már!- tudom mi az a hexameter és pentameter, meg ismerek pár költői eszközt és formát. Miért? Csak nem feladat egy órára? - hatottam oldalra a fejem, miközben kicsit arrébb húzódtam, hogy le tudjon ülni. Végül is… segítség kellett neki, csak nem hallgathatta távolról, ahogy a alliterációkról és más egyebekről tartok kiselőadást. Vagy… de?
René hangja, jelenléte, közelsége meg úgy az egész lénye zökkentett ki. Annyira közel volt és annyira nagyon hirtelen, hogy reflexből húzódtam hátra és borítottam magamra a juharszirup áztatta reggelimet. Vagy legalábbis azt, ami még volt belőle.
