James Sirius Potter

Nem tartozom az észben szorgalmasok közé, a tanulás sosem volt és nem is lesz az erősségem olyan értelemben, hogy az asztal felett görnyedve magoljak be bármit is. A varázsszavak is csak azért mennek, mert közben mozdulatokat kell tenni a pálcával, és úgy már sokkal könnyebb mindent megjegyezni. Minden foglalkoztat, ami mozgással és a szabad ég alatt levéssel van kapcsolatban, s még csak azt sem tudom ráfogni, hogy a felmenőimtől örököltem a tehetséget, mondjuk, a kviddicsben. Szerintem, ha még akkora tehetséggel nem is születtem volna, annyira hajt a vágy, hogy kint legyek, és mozoghassak, hogy bármit megtettem volna, hogy gyakorolhassak, tanulhassak ebben. Érdekes módon, így megy a tanulás, a kviddics szabályait is hamarabb megtanultam, mint azt, hogy mi is történt kétszáz évvel ezelőtt.
Mások gondjaira oly módon vagyok érzékeny, ami nem feltétlenül a meghallgatásban nyilvánul meg. Érzékelem, s ha gond van, előbb csak elraktározom. Aztán szépen gyűlik és gyűlik, aztán kiszakad az a bizonyos szekrényajtó, és minden, addig begyömöszölt érzés és gondolat, amit ezzel kapcsolatban odatuszkoltam, arra borul, aki éppen előttem van. Az igazságtalanságot sem tűröm, ahhoz semmilyen várakozás nem kapcsolódik: azonnal robbanok. Ezért lobbanékonynak tartanak,  még ha nem is vették észre, mikor is robbanok: magammal kapcsolatban csak akkor, ha az az igazságtalanság másokat is érint. Magam miatt inkább csak nyelek. Igaz, ezt is ki kell valahogy adni, s erre tökéletesen megfelelően kéznél van Albus, a testvérem. Rajta élem ki a szekálási mániámat, amin keresztül minden, elfojtott mérgem és csalódottságom felé áramlik. Pedig hányszor megfogadtam utána, hogy soha többet nem teszem! Mert szeretem, nagyon szeretem Albust, s nem ezt érdemli. De azért szekálni is szeretem, hiszen akit nem kedvelünk, azzal nem foglalkozunk.
Nem vagyok egy túl sokat beszélő jellem. Megfigyelni jobban szeretem mindazt, ami körülöttem történik. Kielemzem, megkeresem az értelmüket, azután pedig, ha szükséges, cselekszem. Azt hiszem, a cselekvés jobban illik rám, jelzőnek, mint a túlgondolás. Használom a fejem, rengeteget elemzem a dolgokat, amik körbevesznek, s egészen addig nem cselekszem, míg ki nem választottam a legmegfelelőbbnek ítélt cselekedet. Ez egyedül kviddicsben van teljesen máshogy: olyankor kikapcsolok minden logikát, s az ösztöneimre hagyatkozom. Ugyanez van varázslás közben is: hagyom, hogy az érzet átjárjon, s már suhintom is a pálcát.
Mások makacsnak tartanak, s én vagyok a megmondhatója: ők is ugyanolyan makacsak. Szerintem inkább önfejű vagyok, ami azért egészen más. Tudom, mi a jó nekem, mit szeretnék tenni, s bár mások elmondják a véleményüket, tanácsokat is adnak, azon az úton haladok, amit én tartok helyesnek. Persze, ez sokaknak nem tetszik, hiszen annyira természetes nekik, hogy amit mondanak, mások megteszik.
Ami viszont meglepett, ahogy mások szerint mindig van valami fal előttem, ami miatt nem érnek hozzám el. Holott azt érzem, mindenkit beengedek, hagyom őket, belakják a szívemet, s általában a vége az, hogy alaposan tönkrerugdossák, szétlakják, semmire sem becsülik. Olyankor mindig erélyesen kirakom őket. De sosem éreztem, hogy falat vontam volna magam köré, éppen ellenkezőleg: nagyon szeretném megtanulni, hogyan tudnám felvonni azt a bizonyos falat.

Túlzottan nem rajongok azért, ha a világ úgy változik körülöttem, előtte nem kérte a beleegyezésem. Ennek okán állandóan sértődött lehetnék, hiszen az változik magától, minduntalan. Voltam is, ennek eredményeképpen állandóan szekáltam Albust, a szüleim idegnyugalmát is egészen biztosan sokszor próbára tettem, míg rá nem jöttem a titok nyitjára.
Lehet a világ történéseit úgy alakítani, hogy abba én is beleegyezek. Fellengzősnek hangzik, nemde? Egészen addig nem, míg el nem jut valaki addig, hogy többé-kevésbé tisztába nem kerül önmagával: mire képes és mire nem, milyen igényei vannak, mit tud adni, és egyáltalán: hogyan működik.
Amire rájöttem, hogy a tanulás nem nekem való. S mivel az idő értékes, rövidített utakat próbáltam meg tanulással. Időbe került, mire arra is rájöttem: nem akarok kitűnő tanuló sem lenni, nem foglalkoztat, hogy a vizsgákon a legmagasabb szintet érjem el. Tudtam, hogy ha akarok, tudok teljesíteni, de ahhoz nincs szükségem se magolásra, se éjszakázásra.
A felszabaduló időmet pedig a kviddicsre fordítottam, mert az hozta meg azt az élményt, hogy mindenféle erőlködés nélkül képes voltam fejlődni, s a vele eltöltött idő mindig hamar elröppent. Szeretek nyerni, de nem azért, mert ezzel jobb lennék másoknál. Sokkal inkább azt, hogy mennyit fejlődtem önmagamhoz képest. Sosem hasonlítgattam magam másokhoz.

Mégsem vagyok annyira húdejó ám. Hosszú út vezetett odáig, hogy megismerjem magam, s az egyik, amit ma is bánok, még akkor is, ha még a mai napig is megteszem: Albus piszkálása. Arra, hogy mennyire is rosszul tettem mindezt, akkor ébredtem rá, mikor rájöttem: Albus talált magának egy menekülő útvonalat, s hogy oda nekem bejutásom nincs. Először dühös lettem, hogyne lettem volna! Mi az, hogy a testvérét kizárja az életéből! Valójában irigy voltam rá, amiért megtalálta a módját, hogyan húzzon határokat, s ez nekem a mai napig nem megy túl jól, így a felgyülemlett feszültséget és kimerültséget még manapság is rajta vezetem le, pedig nagyon szeretnék ezen változtatni.
S valahol mégis tanultam ebből, hiszen hugira már nem telepedtem rá annyira, s nem használtam fel kieresztő csapnak, akin levezethetem az idegességemet. És persze, lány, tök másképp működik, mint a fiúk. S bár sokszor nem értem, miért viselkedik úgy, ahogy, nagyon de nagyon odafigyelek arra, ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint Albusnál.
De van olyan vagány, mint én, vagy én tanultam tőle?

Amit remélek, hogy nem tanulják el tőlem a testvéreim, az a kényelem. Legalábbis ezt látják mások, s a lustaságot veszik le róla. Nekem mindössze több időre van szükségem, hogy a maximumot tudjam adni. Versenyeken, vizsgákon (amikre minimálisat tanulok). Ha akció van, több, mint száz százalékosan odateszem magam, s minden mást, a gondjaimat, gondolataimat, félreteszem, s csak jelen vagyok. Ilyenkor minden tisztának és érthetőnek tűnik, s az idő is megszűnik. S már tudom, mit is fogok Roxfort után tenni. Nem túlzottan foglalkoztat a vizsgám sem, nekem bőven elég annyi, hogy átmenjek. A kviddics foglalkoztat, abban érzem otthon magam igazán.

Szeretném elmondani, hogy semmi különleges nincs a megjelenésemben, azonban apám neve eléggé ismert ahhoz, hogy minduntalan hozzá hasonlítgassanak. Külsőben is. Amit azonban sokkal inkább csak rám jellemzően mondtak, az a belső nyugalom. Ezt azonban nem értem, hiszen belül minduntalan forrongok, cikáznak a gondolataim. Arról nem is beszélve, kaptam már meg, hogy lobbanékony vagyok így igazodjak ki az embereken