Ana gyakran ugrat, hogy minden egyes centimétert elloptam abban a kilenc hónapban, amíg közös méhen osztoztunk. Ezt nem tagadhatom, ha adnék neki csupán csak 20 centit, akkor is bőven 180 felett lennék, ő pedig végre magasabb lenne, mint egy tini. Szóval kifejezetten magas vagyok, széles vállakkal, hosszú lábakkal és karokkal, ami tinédzser koromban nagyon amorful hatott még, akár egy lesoványodott jeti. Mostanra szerencsére tényleg megemberesedtem, hála a kutatások miatti folytonos mozgásnak. (És nem, nem ezért, mert folyton sárkányok elől kell menekülnöm!) A hajam világosbarna, sokszor szőkére szívja a nap, de annak ellenére, hogy ikrek vagyunk, jó pár árnyalattal sötétebb, mint Anaé. Vastag szálú, dús, az esetek nagy részében kezelhetetlen, pedig sose növesztem túl hosszúra, bár megesik, hogy elmerülvén a munkában nem az az első, hogy fodrászhoz induljak. És azt is töredelmesen be kell vallanom, hogy megesett már, hogy 1-2 nap után a húgom talált meg egy elbújt gallyat. Nos igen, a szabadban dolgozom, előfordul az ilyen, nem nagy dolog…
Pourquoi s'acharner tu r'commence
Általában nyugodt, nem hűvös, vagy tartózkodó, hanem az a fajta, aki a teljes lelki nyugalommal veszi tudomásul a dolgokat. Halvérű, szokták néha mondani, talán mert a franciákról efféle kép alakult ki, de nem hiszem, hogy ilyen volnék, csupán szeretem felmérni a helyzetet, és az esetek nagyon kis részében döntök, vagy cselekszem hirtelen. Megfontoltként hivatkoznék inkább magamra, azért a tej nem alszik meg a számban, azonban ritkán vállalok felesleges kockázatot, főleg, ha érzelmi kérdésekről van szó. Egy jó, de talán egy kezdő pszichológus is vissza tudná fejteni ezt a szülői kötődésig, ami tulajdonképpen esetemben szinte mondhatni nem létezik. Félreértés ne essék, igazán sose hibáztattam őket azért, hogy milyen lettem, sok elvárásuk volt, és szerencsésen a nagy részének sikerült megfelelnem, nagyjából tizenhat éves koromig. Aztán sok minden történt, most pedig… nem tudom, a viszonyunk semleges, de az érzelmeim elfojtásáért bizonyosan felelőseg némineműleg. Könnyen teremtek kapcsolatot, és beszélgetek el nagyjából bármiről, azonban kifejezetten nem keresem mások társaságát, tökéletesen elvagyok magamban is. Olyan vagyok, mint Superman, ha felveszem a szemüvegem, a kutatási anyagaim között tökéletesen elvegyülök, senki sem gondolná, hogy egy régi, nemes, aranyvérű család egyetlen örököse volnék. Ezt igyekszem néha magam is elfelejteni, bár hozzá kell tenni, tökéletes neveltetést kaptam, mindig tudom, hogy kivel miként beszéljek, az etikett csupán akkor fog ki rajtam, amikor az angolok hagyományairól van szó, nem mindegyiket értem, de azért igyekszem. Elég jó a memóriám, és az a fajta ember vagyok, aki könnyen megbocsát, azonban sosem felejt. Nem emlegetem fel folyton korábbi sérelmeim, de pontosan akként kezelek másokat, ahogy úgy vélem, hogy megérdemlik a viselkedésük alapján. A bosszúállás távol áll tőlem, azonban a bizalmam nagyon nehéz, ha nem éppen lehetetlen kiérdemelni. Szívesen beszélgetek, és hallgatok meg másokat, azonban az érzéseimet a hozzám közel állókkal (itt talán felesleges a többes szám is) se osztom meg könnyen, vagy inkább semennyire. Magamnak se vallok be jó néhány dolgot, könnyebb így tagadni, tompábban tudomásul venni őket. Ezzel szemben nevetségesen könnyen adok tanácsokat másoknak, bár csupán akkor, ha valaki igényli, nem szívesen szólok bele mások életébe, vagy abba, miként kellene bármit is tennie. Nem vagyok a reggelek embere, meglehet harapósnak nevezni sem lenne teljes tévedés, de ha valaki nem szeretne epés megjegyzéseket hallgatni, az egyszerűen ne ébresszen fel. Komolyan veszem a munkám, viszont bármi másban képes vagyok teljes szétszórtsággal létezni, sokszor előfordul, hogy elfelejtek rendesen enni, vagy egy cetlivel a homlokomon közlekedem pár órán keresztül. Egyszerűen az őrületbe kerget, ha valamit nem értek meg, és nem magyarázzák meg, csupán elintézik egy legyintéssel, képtelen vagyok az ilyesmin túllépni, és számtalanszor előfordult már, hogy ilyenkor a legkülönösebb elméletek jutnak eszembe.
Je ne suis qu'un être sans importance
"A Szajna habjaiból hatalmas lény emelkedett ki, sárkány testét sötét pikkelyek fedték, szárnyai pedig hártyásak voltak, akár a denevéré, Rouen partján még sosem láttak ilyen fenevadat. Akár a sárkányok, tüzet lehelt, és a vidék vadjait, jószágait, de még az emberket is pusztította a rettenetes szörnyeteg. Szt. Romanus, az akkori püspök, úgy határozott, hogy megfékezi ezt a tisztátalan tombolást, ám segítségére csupán egyetlen halálra ítélt rab volt. Beléptek a sárkány földjére, a püspök egy keresztet égetett a lény bőrére, mire az engedelmesen a lába elé feküdt, és hagyta, hogy megbéklyózza, majd a városba vezesse, hogy bűneiért a katedrális előtt máglyán égessék el. A tűz a vétkes lény testét elemésztette, azonban kígyószerű, hosszú nyaka és rémséges vicsorban ragadt feje nem lett a tűz martaléka, hanem kővé vált. Szt. Romanus ezt jelnek vette, és a gargouille-nek (vízköpő) nevezett lény megkövesedett részét a katedrálisra tűzte, hogy így figyelmeztessen minden pokolból érkező tisztátalan entitást."
Valahogy így szól a mugli legenda, de mint oly’ sok mindenben, ennél is csupán a felszínt kapargatják, már ha a varázsvilág különleges lényeiről volt szó. A vízköpők egyáltalán nem a pokolból érkező lények voltak, csupán egy vérátok szerencsétlen örökösei, akiknek jó részét, akár a boszorkányüldözéseknél, itt is máglyán égették el. Ötödéves lehettem, amikor először olvastam róluk, igazság szerint csupán egy szorgalmi alkalmával bukkant fel a nevük, de mivel a sárkányokra hajazott sok jellemzőjük, végül elég sok részletnek néztem utána. A vérátok először a kétszázadik megélt újholdnál aktiválódik, a szinte láthatatlan Hold alatt a test recsegve töri össze saját csontjait, helyet adva valami sokkal démonibbnak. Addig talán csak sejteni lehet, ha a családban volt példa ilyesmire, de igazi jelei nincsenek az első átalakulásig. A tudat elsötétedik, és átveszi a helyét az éhség, bár az kétséges, és nem teljesen tiszta, mi után is. Állatok, a vadászat öröme, vagy emberek és a rémület szomjazása? Még a régi tekercsek is csupán homályosan utaltak mindenre, mert a középkor emberei oly’ mértékű irtást rendeztek, hogy alig maradt a lényeknek néhány képviselője. Talán ez éppenséggel még a varázslókból és boszorkányokból sem váltott ki ellenérzéseket, hiszen valóban átoknak tartották létezésüket, akár a vérfarkasokét. Emlékszem, akkoriban pedig lenyűgözőnek tartottam, hiszen valami, ami kicsit is kapcsolódik a sárkányokhoz, csakis csodálatos lehet. A rajzok különösen kidolgozottak voltak, tényleg egy kisebb sárkányra emlékeztettek, csak a szárnyak voltak furcsák, azonban nem kifejezetten repüléshez valók voltak, inkább az úszásban segítette őket. Nem véletlen, hogy a mugli legenda is a vízhez kötötte őket, jobban érezték magukat abban a közegben, bár a leírással ellentétben nem tüzet, hanem inkább forró gőzt leheltek. Mondjuk igazából az is elég komoly égési sérüléseket okoz, így érthető ez a kis tévedés. Aztán elolvastam az eredeti legendát, mi szerint élt egy varázsló a Szajna partján, aki a vízisárkányokat figyelte minden nap, és szeretett volna úgy élni, úgy úszni, és a víz alatt úgy lélegezni, mint ők. Ennek okán számtalan főzetet készített, ami egy ideig egy-egy tulajdonsággal felruházta, azonban tartósan egyik sem hozott sikert. Végül talált egy érdekes rituálét, egy elég sötét varázslatot, vérmágiát, aminek segítségével egy egész éjszakára élvezheti az általa úgy áhított előnyöket. Arra azonban nem számított, hogy mint a vérmágia legtöbb varázslatának, ennek is van úgymond apróbetűs része. Az újholdkor végrehajtott rituálé meghozta a várva várt sikert, és úgy vetette a varázsló magát a habok közé, mintha mindig is oda tartozott volna. Maga irányította a testét, úszott, lélegzett, megtelt a sárkányok különös mágiájával, és úgy érezte, ez mindent megért. Azonban ez a varázslat nyomot hagyott a testén, mindennek megvan az ára, és a varázslat nem csupán a varázsló testét jelölte meg, hanem a vérét is, ezzel pedig útjának indult a vérátok. Meg tudtam érteni a legendában szereplő varázslót, hogy minden erejével azon volt, hogy megvalósítsa az álmát, hogy bármit megtett azért, amire a leginkább vágyott. Nem gondolt a következményekre, vagy csak úgy hitte, nincs mit veszítenie, és ha valóban így lett volna, ha a vérvonala vele együtt eltűnt volna, akkor tényleg igaza lehetett volna. A történet azonban nem vele ért véget, hanem sok-sok fiatal halálával folytatódott, és még most is előfordul, ha csak ritkán, elszórtan, hogy felbukkan egy ilyen lény. Minden csodálatos, aminek egy kicsi köze is van a sárkányokhoz… Ezt gondoltam az első reccsenésig, az érzést nem írja le semmi, amikor a saját tested fájdalma legyőzi az elméd, és minden porcikád sikít, de a torkodon egyetlen hang sem jön ki. A néma sikollyal próbálod kiűzni a szenvedést, útjára engedni a kínt, azonban semmi sem enyhít rajta. Minden apró változást érezni, a csontok nyúlását, ahogy a bőr felhasad, és erősebb pikkelyek nyílnak rajta, hogy bár kétszer-, háromszor akkorára nő az ember mellkasa, a levegő minden cseppje kiszorul onnan, és gyötrődve kaparja tíz körömmel a földet, mintha az segítene. Nincs mibe kapaszkodni, nincsenek gondolatok, csak a pulzáló fájdalom, ami erősödik, gyengül, de egyetlen pillanatra sem hagy fellélegezni igazán. Percek, órák? Egybefolyik az idő, míg végül semmi nem marad, csak a visszhang, hogy menekülj az imént történtek elől. Megszűnik a külvilág, és a víz édes illatát hozza a levegő, ami csábítóbb, mint bármi más a világon. Érzések maradtak meg, a víz hűvös, enyhítő ölelése, mely szerte oszlatta a korábbi éles érzéseket, és tompított mindent. Hogy a testem nehezét miként oldotta fel, és aztán olyan könnyű volt a mozgás, mintha csak siklanék. És egy hang, ami számtalanszor szólított a nevemen. Tekintetem kereste a forrását, de a szemeim csak körvonalakat láttak, vöröslő, meleg izzást, de ott visszhangzott minden szava. Hányszor ismételte vajon el a nevem? Milliónak tűnt, mindig más hangszínnel, kétségbeesetten, kérlelve, hívva, tehetetlen dühvel. Én pedig hallgatok rá, valahogy minden alkalommal…
Sans lui je suis un peu "paro"
Claude De la Mare
Sose volt az a nagybetűs apafigura, valaki, akire hasonlítani szeretnék, vagy csak nem tudom. Számomra mindig csak a hosszú asztal másik végén ülő férfi maradt, aki megnézte az írásos beszámolót az iskolából, megkérdezte, hogy elég-e a zsebpénzem, és meg tudok-e belőle mindent vásárolni, ami a tanulmányaimhoz kell. Az az ember volt, aki elmondta egy-egy összejövetel előtt, hogy kivel és mennyit kell beszélgetnem, kinek a lányát kérjem fel táncolni, és még véletlen se ejtsek ki egy hosszabb mondatot se a sárkányokról, mert ide az nem illő. Miatta tudok többet a hozamról és a deficitről, mint azt valaha szerettem volna, és azt hiszem, többek között miatta foglalkozom azzal, amit szeretek. Ha úgy kellene élnem a mindennapjaim, hogy olyan munkám legyen, amit csupán a pénz miatt csinálok, biztos, hogy idejekorán vonulnék nyugdíjba… bár az biztos, hogy ő kifejezetten szereti a pénzt, neki inkább az emberekkel van gondja. A viszonyunk mindig kicsit olyan volt, mintha a beosztottja volnék, nem pedig a vérszerinti fia. Beszámolók, azok értékelése, és ha nem megfelelő a teljesítmény, akkor még egy kis ösztönzés, persze csakis fenyegetés, és büntetések által. Talán ennek is köszönhető, hogy különösebben sosem voltam problémás fiatal, vagy rossz tanuló, de azért hálás nem vagyok. Mindenről, és mindenkiről határozott véleménye van, általában nem éppen hízelgő, azonban az érdek könnyedén változtatja meg a hozzáállását, és mosolyog olyanokra is, akiket teljes szívéből gyűlöl. Többek között éppen ezért nem tudtam soha eldönteni, milyen is egymással a viszonyunk, hiszen azt nem vehettem készpénznek, ahogy szemtől-szemben beszélt velem, ahogy semmi mást sem.
Marlène De la Mare [née. Dupont]
A nagybetűs madame, előkelőségének teljes tudatában, és azt folyton hangoztatva. Egyetlen percig sem érdekeltem igazán, csupán valaki voltam, akit néha kicsinosítva megmutathatott a… barátainak? Nem hiszem, hogy ilyen mély érzéseket képes lett volna drága tárgyakon kívül mások iránt érezni, inkább csak ismerősök, irigyek. Egy darab voltam a bemutató polcról, amit bizonyos alkalmakkor leporolt, körbe hordozott, majd begyűjtötte érte az elismeréseket. Végtére is az ő “fia” vagyok, neki köszönhetem, hogy élek, nem nagy dolog mosolyogni, és gyűrődés, és kosz mentesen tartani a ruhámat. Ahogy mindig kiváló jegyeket szerezni, versenyeken nem csak részt venni, de leginkább nyerni, a megfelelő emberekkel barátkozni, és másokról igazán tudomást sem venni. Világéletében háztartásbeli volt, a Beauxbatons után egyszerűen csak hozzáment az apámhoz, soha nem tanult tovább, azt hiszem a vásárláson kívül sose érdekelte igazán semmi. A legjobban azt élvezi, ha irigykednek rá mások, mindegy, hogy mivel kapcsolatban, csupán az övé legyen a legjobb, mindig mindenki felett, hogy lenézhessen rájuk. Egyetlen kivétel talán apám, a köztük lévő kapcsolat nehezen nevezhető szerelemnek, vagy egyáltalán szeretet bármilyen formájának, inkább… valamiféle szövetség, mint régen az uralkodók között. Jó néhány nézeten osztoznak, azonban azon túl, hogy közönség előtt folyton turbékolnak, sose láttam, hogy egymáshoz értek volna. Ugyanolyan kirakat a közös életük, mint minden más.
Anaïs Hendrickx
Az otthon, legyünk bárhol is. Azt hiszem, hogy ezt már akkor megértettem, amikor újra találkoztunk, amikor azt mondták, ezentúl velünk fog élni, amikor súlyos titok lett, mostohának hívták, de édesebb testvérem nem is lehetett volna nála. Emlékszem az első pillantásra, hogy mosolyoghattam rá bárhogy, egy cseppnyi bizalom sem volt benne, és ez mégis nyugodtsággal töltött el, és éreztem, mellette lélegezhetek. A szüleim sose értették meg, miért igyekszem ennyire, eleinte ő maga is olyan volt, mint egy csapdába esett, törékeny állat, aki foggal-körömmel védekezik, és belemar a segítő kézbe is. Az első volt, aki őszintén mondott valamit, még ha sértés, vagy tiltakozás is volt. És aztán, szép lassan testvérré változott, támasz lett, cinkostárs, mentsvár. Hogy mikor kezdtem másképpen gondolni rá? Biztosan nem tudnám megmondani. Mert ez egyáltalán nem úgy történt, mint a regényekben, egy villámcsapásként, hanem mindig is ott lappangott, körülvett minket, és fojtogatott. Tagadtuk, mert talán a külvilág számára nem egyértelmű, miért tabu, hiszen számukra mostohák vagyunk, mi mindig tudtuk. Tagadtuk, és tagadjuk most is, mert így könnyebb, mert egymáson kívül másunk nincs igazán, és ezt egyikünk sem tenné kockára. Mindig támogatni fogom, ahogy ő is mellettem áll, történjen bármi. Imádom, amikor koncentrálás közben kicsit összeráncolja a homlokát, hogy anélkül is tudja, mire gondolok, hogy belelesne a fejembe, hogy bár fél a villámoktól, mellettem mindig megnyugszik, és olyan bizalommal néz rám, mintha sose árultam volna el… Pedig megtörtént. Úgy teszünk, mintha nem így lenne, de volt egy pillanat, egyetlen gyenge pillanat. Sose felejtem el, de sose ismétlődhetne meg. Az emlékbe kell kapaszkodnom, mert ha valósággá válna, úgy érzem, darabokra szaggatna minket.
Une dernière danse
Amortentia: Frissen nyírt fű, eső, fenyő, Ana hajának illata.
Mumus: Ana eltűnik az életéből, és egyedül marad
Edevis tükre: Szerettei körében látja magát, akik javarészt sárkányok
Hobbi: Munkája a kedvtelése is, mindent imád, ami kapcsolódik a sárkányokról, gyűjti a róluk szóló könyveket, legyen szó szakirodalomról, vagy szórakoztatóról, de filmeket, játékokat, és figurákat is éppen így szívesen hord haza. Amikor nem terepen van, hogy megfigyelje a különböző fajokat, akkor a kutatásának feljegyzéseit kategorizálja, és rendezi különböző cikkekhez, vagy könyvekhez. A témában eddig két könyve is megjelent, a másodikra a legbüszkébb, mert az az Orléans-i akadémia sárkány gondozói tagozatán kötelező irodalom lett. Ha sárkányokról van szó, a mugli dolgokat sem veti meg, szórakoztatja, amiket eltalálnak velük kapcsolatban, és érdekes, mennyi mindenben tévednek. Húga lévén elég sok kviddics meccsen részt vett már életében, és ért is a sporthoz, de különösebben nem vonzódik hozzá, inkább csak a másik kedvéért jár el egy-egy alkalommal. Diákként zene-mágiában is kiemelkedő tehetségnek számított, de manapság már nem foglalkozik ilyesmivel. Alap szinten játszik néhány hangszeren.
Amit sosem tenne meg: Nem végezne olyan munkát, amit nem élvez.
Ami zavarja: Az orvvadászok.
Ami a legfontosabb az életében: Ana és a munkája.
Ami a legkevésbé fontos számára: A neve, és hogy mások szerint ehhez hogyan lenne méltó.
Büszkesége: A rezervátum kis mentettjei, illetve a mugli sorozat alapján “Mother of Dragons” néven emlegetett project, melyben elárvult sárkányokat kézzel nevelnek.
Ha valamit megváltoztathatna: Sokkal korábban Anara találna, talán akkor az érzései is mások lennének, egészen mások…
Így képzeli a jövõjét: Nagyjából hasonlóan, ahogy most is éli a mindennapjait. Talán egy házi sárkánnyal, csak sajnos azt bizonyos törvények, és javarészt Ana nem engedi…
Egyéb: Született legili- és tanult okklumentor, Anaval ellentétben képes rajta kívül mások elméjében is olvasni, már egészen fiatalon elkezdte fejleszteni ezt a képességét, bár tény, hogy javarészt ő maga is inkább a testvérével való kommunikációra használja. Az okklumenciát később tanulta meg, hogy egy bizonyos valaki elől bizonyos gondolatokat jól elrejthessen.
Annyira nem kötik le a nyelvek, azonban a francia mellett az angolt anyanyelvi szinten beszéli, mivel sokkal több kézirat és tekercs érhető el ezen a nyelven. Emellett gyerekként kezdett egy bizonyos valaki miatt hollandul tanulni, bár a kiejtését tökéletesnek nem lehet nevezni, azért könnyen megérteti magát, és nem adnák el a feketepiacon.
Gargouille - Vízköpő Az európában elterjedt vérfarkasokhoz hasonlóan ciklikus lény, amely az újholddal változik át, és a középkori vízköpőkre emlékeztető robosztus alakot vesz fel. Termetük sokkal nagyobb egy átlagos embernél, 2-2,5 méteresek is lehetnek, testük sárkány szerű, hosszú nyakon azonban kerekded fej helyezkedik el, hártyás szárnyuk denevérszerű, alkalmas a repülésre, de csupán rövid távon. Kinézetük változatos, színezetük is eltérő lehet, ezért átváltozás után nehéz megkülönböztetni őket kisebb sárkányoktól, bár a szárnyak árulkodóak lehetnek szakavatott szemeknek. Az átváltozás sok fájdalommal jár, ezért a legtöbben képtelenek megőrizni a tudatukat, ösztönös lénnyé változnak, bár vannak bájitalok, amíg enyhítenek ezen. A legtöbben a legközelebbi legnagyobb víztömeget keresik, mert természetes közegük az, alapvetően átváltozva nem veszélyesek az emberekre, de akárcsak a vadállatok, könnyen támadnak meg mást, ha veszélyben érzik magukat, vagy valaki az útjukba kerül. Mivel a “farkaskórral” ellentétben nem harapás, vagy karmolás útján fertőződnek meg, így nincs különösebb vérszomjuk sem, csupán az állatias viselkedés, ami veszélyt jelenthet. Leggyakrabban francia nyelvterületen, és ahhoz közel bukkannak fel, bár ritkának számítanak, mivel vérségi kötelék kell, hogy kialakuljon az állapot. A megélt 200 újhold az első átalakulás, vagyis 16 éves kor után jelentkezik, és ezután halálukig átalakulnak minden újhold alkalmával. A nők sokszor csak a vérátok hordozói, ritka, azonban nem példa nélküli, hogy nőnemű vízköpő jöjjön létre. Érzékenyek a fényre, a melegre, ezáltal általában inkább az elhagyatottabb helyeket szeretik átváltozás után. A nyári hőséget emberi alakban is nehezebben viselik. Képesek meleg gőzt lehelni, bár ehhez elég hosszú idő kell, mert sok varázserőt emészt fel, és mivel nem tudatosan fejlesztik a legtöbben, így csak egy-egy helyzet adta válasz reakcióként megfigyelhető viselkedés. Amennyire nehezen viselik a meleget, a hideget annyira könnyen kezelik, sokszor jó pár réteggel kevesebb ruhát viselnek, mint amennyit az időjárás indokolna. Átalakulva bőrük ellenállóbb a vastag pikkelyek miatt, illetve két szívük van, hogy a hatalmas test vérellátását biztosítsa számukra, így a megölésük elég nehézkes, bár közel sem lehetetlen.
Azt hiszem, most, ha szeretnék se - bár nem szeretnék, de yolo, legalább tegyünk úgy - tudnék elfogult lenni veled, az írsoddal és a karaktereiddel, mert nagyon imádom őket. Főleg, ha az én uraim azok, de akkor is ha nem. Pascal is tökéletes példája ennek. Imádom, ahogy felépítetted a karaktert, hogy mennyire imádja a sárkányokat, minden ami velük kapcsolatos. Hogy tisztán érezni, gyermekként mennyire elbűvölték még maguk a vízköpők is - talán pár kósza gondolat erejéig még a gondolattal is eljátszott, ha maga is azzá válljon. Aztán... a dolgok megváltoztak, és ami korábban izgalmas és csábító volt egyszerre átokká lett. Kimondhatatlan és fájdalmas átokká. De az élet bonyolultsága nyilván nem állhat meg ennyiben, a Sorosnak mindig szokása egyet csavarni a dolgokon, hogy ami rossz, az még rosszabbá legyen. Így volt ez Pascalla is. Vagy vele és a testvérével, talán ez a találóbb kifejezés, hiszen míg az átok csak őt sújt, addig ebben a "csavarban" már ketten voltak benne. Dehogy ezzel mi lesz? Az már csak a jövőn és rajtuk - voltaképpen rajtunk - múlik, szóval mint mondtam már, minden szavát imádtam az egésznek, így természetesen nem tudok nemet mondani. Az előtörténetet természetesen elfogadom, itány a játéktér .
.
