Keith Ambrose Burke

Remegő ujjakkal emelem a számhoz a cigarettát, miként aztán: ismételt módon nikotinnal töltsem meg a tüdőm belsejét. Egy pillanatig lehunyom a szemhéjaimat, ekként fókuszálva az életben elért jó dolgokra, ellenben az elmém szegmensében egy tátongó űr fogad. Halk sóhajjal pillantok fel az elém táruló közegre, ezáltal igyekezvén elnyomni a keserédes öntudat mivoltát. Hosszúnak tűnő másodpercek múlva mozdulok meg: egy utolsó lélegzetvétel, egy végső szívás, s egy mindent eldöntő ámulat.. Az előbbiekben felszívott drog szinte hamar kifejti az összhatását: megemelkedő szívverés, kitáguló pupillák, élénkítő jelenség, felhőtlen gondtalanság, fokozott éberség és üdítő izgatottság fog közre eme röpke idő alatt. Felszabadítóan szívom el a maradék dohányt, miközben hetykén felállok a bőrkanapéról. Egyetlen kósza momentumra elvesztem az egyensúlyomat és egyúttal önkéntelenül esem rá az asztalra, míg a testsúlyom nyomán szilánkokra törik az üvegpohár, némileg felsértve ezzel a bőröm felületét. Hevesen dobogó szívvel kapaszkodom meg a falapon, így nyúlva bele az apró törmelékek láncolatába. Óhatatlanul is elvágom a kezemet, mialatt sikerül állóhelyzetbe keverednem. Mit sem törődve az egész jelenettel; igazítom meg a külsőmet. Néhány hajtincset finoman hátrasimítok, szorosabbra húzom a nyakkendőt, végigfutatom az ujjaimat az öltönyön. Óvatosan letörlöm a kezemről a vért, elfedem a keletkezett károkat, s úgy lépek ki a szobából, mintha az előbbiek folytán mi sem történt volna. Magam mögött hagyom a káoszt, eltűntettem a gyengeségem legkisebb jelét is, s oly' módon tetszelgek az élet adta színpadon, mintha pusztán erre a szerepre születtem volna. Bájolgok az emberekkel, elhitettem velük azt, miként minden a lehető legnagyobb rendben van, amíg... amíg végezetül újra önmagamra nem maradok. Igazából mindig ekkor üti fel a fejét: a depresszió, a magány, az önsajnálat, s a halál iránti vágy, amely minduntalan és szüntelenül arra sarkall, hogy még egy adagot... még egy árnyalatnyi dózist végy magadhoz, s egyszer... egyszer csak elragad majd' magával a végzet csábító sorsa. S íme egy újabb átkozottnak vélt nap a purgatóriumban..

A háttérben szóló zene eltörpül, sőt már-már egészen parányi zajjá változik az apám szavaival szemben. Annyit észlelek csupán, hogy üvölt felettem. Hatalmas hangerővel közli, hogy mennyire elcseszettek vagyunk, amiért nem tudjuk neki megadni azon egyszerűnek vélt apropót, amit elvárásnak nevezhetünk. A mondandója összemosódik, a jelenet maga kiesik, s valahol félúton vagyok a megértés és az értetlenkedés között. Fogalmam sincs azon tényezőről, miként miért is én vagyok a felelős egy kviblinek született gyermek okán. Félelmet keltő látványként szolgál, ahogy lassacskán kifordulva a személyéből magához ránt a hajamnál fogva, ekként fitogtatva az erejét, mintha nem volna már eléggé egyértelmű, miszerint Ő maga lényegében a családfő. Egy alig néhány éves gyermek, mintsem jómagam... persze, csodálkozna és rettegne a fater megnyilvánulása miatt, azonban én síri csendben tűröm a megaláztatásomat. Lenyelem a kegyetlen hangszínnel társított szavakat, s igyekszem nem tovább hergelni az amúgy is lángolni kívánó személyiségének az árnyalatát. Nyelek egy nagyobbat, ahogy ellök magától: egyenesen a tizenegy éves fiútestvérem felé. Már-már hangtalanul tekintek fel rá, míg az írisztükreim találkoznak a szigorú pillantásával. Fejével a bátyámra bólint, aki.. aki immár' a második meghalni készülő egyeddé válik a családunk történetében. Enyhén megrázom a fejemet, tiltakozón lépve hátrébb, 'mire ő egy hatalmas pofonnal jutalmazza a mozdulatsoromat. Lesütöm a tekintetemet, a földet pásztázom, kiutat keresvén e szituációból.
- Nem voltam számodra elég egyértelmű, kölyök?! - A fülemtől fogva rángat a fivérem elé, aki könnycseppek áztatta arccal tündököl a napfény hajnalán. - Nincs más dolgod, mintsem eltávolítani ezt a selejtet a család soraiból! - Sziszegi undorral telt nyomatékosítási hajlammal, miként erőteljesen a földre lök. - Ambrose, fiam... nem tűrhetjük meg őt köztünk, hisz' ő egy nyomorult kvibli... - Üvölti haragtól dúló hanggal. - Mi pedig egy jelentős aranyvérű család vagyunk, akikre számítanak, érted?! Nem hozhatunk ekkora szégyent a csoportunkra, sem pedig a nevünkre, mert mi.... MI Burke-k vagyunk és az a feladatunk, hogy kivívjuk a világban elfoglalt és egyben megérdemelt pozíciónkat! - Ecseteli ordítva, így térdelve le mellém. - Kapd össze magad gyorsan és lökd le a mélységbe! - Ellenkezést nem tűrően közli, mintha voltaképp' nem lenne választásom, habár egy tapodtat sem moccanok. Percekig bámulom a bátyámat, aztán meg az apámat, aki... aki majdnem' elveszti a józan eszét is. Remegve csúszom odébb, azonban nem hagyja. Visszaránt a nyakamtól fogva és kényszerít rá, miszerint tegyem meg. Akármennyire is próbálkozom a 'nem' kifejezésével, nos.. annál erőszakosabbá válik, míg nem... leesik és a mélybe hullik. - Ügyes fiú... nagyszerűen megölted az életed első áldozatát! - Kuncogva mondja a fülembe, de ezen kijelentések elvesznek, akárcsak a kezdetekben még hallható zene..


Mindennapos rutinná vált apám ékes szokásainak egyikeként, miként rajtam nyomja el a cigi csikkjeit, ha pedig' mindez nem volt neki elég, akkor a személyemen kísérletezett a dühlevezetés értelmében. Rajtam töltötte ki a haragját, ekként mérsékelvén a külvilág felé mutatott álcáját. Oh, nyilvánvalóan mindig hozzáfűzte, miként ez az egész az én érdekemet szolgálja és azt, miként a családunk hírneve elsődleges fontosságú. Olykor esetenként megsajnálhattam volna őt, főként ennyi kvibli gyermek és kitagadott utód után, ellenben nem éreztem az irányába semmiféle szánalmat. Egyedül a félelem vezérelt abban, miszerint eleget tegyek a számtalan kérésének, s ahogy haladtunk az időben már el sem tudtam képzelni enélkül az életemet. Napról napra megszokottá vált a környezet, s oly' szinten ebben nőttem fel, miként meg sem kérdőjeleztem már a módszereit. Természetesnek vettem a kéréseit szinte anélkül, hogy saját akaratot akartam volna önmagamnak. Néhanapján anyám igyekezett visszafogni őt sikertelenül: egymással üvöltöztek a ház kellős közepén, miként álljon le a bántalmazási módjával, de... ilyenkor rá is kezet emelt. Évek múltán pedig feladta és inkább halkan tűrte azt, amit velem művelt, mintsem, hogy ő maga váljon az áldozattá. Egy bántalmazott gyermekké avanzsáltam, aki abban találta meg az élet parányi örömét, hogy szintén... szintén másokat vert agyon. Csapatot építettem magam köré - látszatra - és ezzel a csodálatos aranyvérűséggel kívántam kiélni a magamban elfojtott depressziót, 'míg egy bámulatos napon... el nem kezdett belülről felemészteni az öngyilkossági kísérletek átfogó sorozata..

A tükör felszínéről egy hamis kis illúziókkal átitatott alak tekint vissza rám, aki szinte már rá sem ismerne mostan az egykori önmagára. Mondhatnánk, hogy hazug világban élünk, s miszerint álarcok mögé rejtőzünk, ellenben egyesek nem bújnak gyáván maskarák mögé. Csak az olyan álnok férgek akarnak megfelelni a társadalom legjavának, mint, amilyen én magam is vagyok. Az apám befolyásoltsága jutatott el addig, ahol tartok és pontosan emiatt is kell megtennem mindent azért, amit csak ő kíván. Örököst akar: megkapja. Tanuljak tovább: pipa. Törekedjek a feljebb jutásra: minden szó nélkül megteszem. Szokjam le az élvezeti szerekről: na, azt felejtse el.. Azért van olyan pont, amit még az ő kedvéért sem tennék meg, azonban, amíg fogalma sincs erről senkinek, nos addig úgy élek a 'magány' övezte világnézetemben, ahogyan pusztán óhajtok.
- Nem indulunk? - A tükörben felsejlik a feleségem alakja, így egy halovány, de annál hitelesebb mosolyt öltök az arcomra. Lassan bólintok rá a kérdésére, miként egy gyors pillantást vetek még önmagamra és ezáltal a külsőm árnyalására. Lazán ellépek a felület elől és immár' egy hatalmas, de annál igaztalanabb mosollyal nyújtom felé a karomat. Egy szót sem ejtek ki az ajkaimon, némán invitálom a személyem mellé, ekként szándékozva vele együtt megindulni. Elegáns külső szemlélet, amit alkotunk, s mégis ez az egész.. annál nagyobb megvezetés. S habár túlságosan is könnyedén megleljük a közös hangot, sőt.. 'tán még sok pont alapján egyezünk, azonban mindez kimondatlanul is egy kényszer házasság a részünkről, amely viszonylag kölcsönös hasznon alapul.