Frida & Nick ~ we don't talk about Bruno

Frida & Nick

Három nap, hat óra és negyvenkettő negyvenhárom másodperc telt el azóta. Szerencsére gyakorlati órám volt manapság a mágikus rezervátumban, amolyan legendás lények megfigyelése, így senkit nem zavart, hogy a park területén immár három napja egy bokorban gubbasztottam, rajzokat és feljegyzéseket készítettem Róla. Róla, a kísérleti alanyomról, a rejtélyről, amelyet előttem még soha senkinek nem sikerült megfejtenie! Számomra azonban ilyen téren nem létezett lehetetlen, így minden képességemet és tudásomat bevetve bájitallal kölcsönöztem magamnak éberséget, s bár a testem fizikai már a határát járta, az elmém szárnyalt, és egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet Róla.
Talán Frida párja azt mondaná, hogy mások ilyen megszállottsággal nőket szoktak bámulni, azonban számomra többet ért egy tudományos felfedezés annál, hogy hölgyeket rémisszek halálra a kitartó bámulásommal. Ugyanis az elmúlt napokban szinte a tökéletességig fejlesztettem a képességeimet, és abban a bokorban gubbasztva már-már én is eggyé váltam a mohamanók szokásaival. Alig ettem, még ritkábban ittam, ellenben szinte már megtanultam pislogás nélkül nézni, hogy véletlenül se szalasszam el az alkalmat, amikor a mohamanó táplálkozni kezd.
Napok teltek el így. Ott vacogtam a hidegben, a szél megborzongatott, a hajamat levelek és apró gallyak potyogtak, de nem értem rá kiszedni őket, hiszen olyan közel álltam a célom eléréséhez!
Aztán, nem bírtam tovább. Kénytelen voltam elrohanni a rezervátumi dolgozók által használt mosdóig, amikor pedig visszatértem a kavicson gubbasztó jószághoz, ráébredtem, hogy ez az állapotban nem volt fenntartható. Más megoldást kellett keresnem, végül utolsó, kétségbeesett és talán kicsit ötlettől vezérelve a mohamanó közelébe lopakodtam, gyengéden felkaptam őt, és elmenekültem a rezervátumból.
A manó nem ellenkezett, hatalmas bánatos szemekkel bámult rám, csimpaszkodott bele pólómba, miközben teljesen az arcomba mászott. Egy pillanatra elfogott a bűntudat, arra gondoltam, hogy visszateszem a kis mohás kavicsára, megpaskolom a fejét, aztán megyek a dolgomra, de három nap kemény munkáját nem vághattam a kukába!
− Bocsi, pajti, de velem jössz – suttogtam halkan, mielőtt még megléptünk volna kettecskén. A világ nem látott olyan lánymohamanó-szöktetést, mint amilyet én rendeztem. Azonban kénytelen voltam varázslatot szórni rá, hogy a közelben lakó muglik ne kapjanak frászt tőle, aztán futásnak eredtem.
Olyan gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, hogy a táskám pántja lecsúszott a vállamon, a manó görcsösen csimpaszkodott immár a vállamba, én pedig a lakásunk ajtaja előtte remegő kézzel kerestem a kulcsot, ugyanis attól rettegtem, hogy bármilyen pillanatban letelhet a varázslat, és felbukkanthat az egyik szomszédunk.
Halkan mérgelődtem, mire a kulcsot végre sikerült a zárba csúsztatnom, akkor szó szerint berontottam az előtérbe, és úgy vágódott be utánam az ajtó, hogy nem csak a manó, de még én is összerezzentem.
Letettem a manót a földre, amíg kibújtam a cipőimből, és a táskámat letettem a földre, aztán mint egy gyermeket, ismét a karjaimba vettem Brunot – mert a lépcsőn felfelé jövet egyébként Brunonak kereszteltem el −, és megindultam a szobám felé, azonban félúton a világ legrémisztőbb mágikus teremtményévével futottam össze.
− Szia Frida… Mi újság? Hogy vagy? Szép napunk van, nemde? − hebegtem zavartan, miközben próbáltam a hátam mögé dugni a mohamanó, de tudtam, hogy a nővérem nem volt sem ostoba, sem pedig vak, és már ismertem azt a bizonyos tekintetét, így már csak azt vártam, hogy mikor fog magyar mennydörgő módjára tüzet okádni.

Nick & Frida

Frida & Nick

A világért se szerettem volna szívrohamot okozni bárkinek, úgyhogy csak remélni mertem, hogy mindenki tette a maga dolgát, és majd csak este jönnek haza, amikor Brunót már biztonságban elhelyeztem a szobám mélyén. Oda úgyse mertek bejönni – talán Alina merte egyedül megkockáztatni ezt −, szóval nem féltem attól, hogy lebukhatnék.
Márpedig nem lett volna szerencsés, hogy a hatalmas megfigyeléseim közben rám törnek, vagy netán Frida rátaláljon Brunóra és véletlenül kidobja, mert belőle kinéztem volna. Vagyis, két opció állt volna fenn: vagy kibukik, és követeli, hogy vigyem vissza Brunót a rezervátumba, vagy pedig sikoltozni kezd, és a szomszédok ránk hívják a rendőrséget. Őszintén szólva, egyik se lett volna kedvem.
Majdnem sikeresnek könyveltem el az akciót, amikor a nővérem felbukkant velem szemben, én pedig nem tudtam hogy a mohamanót hirtelen hová rejtsem el. A tekintetem azonnal a testvérem kezében lévő pálcára vándorolt, és hatalmas nyelve magyarázni kezdtem neki.
− Mi? Miről beszélsz Frida? Nincs is a kezemben semmi – hebegtem, ahogy a manót a hátam mögé rejtve próbáltam eloldalazni mellette, bár az esélytelenek nyugalmával indultam neki a műveletnek, mégis tettem a kísérletet.
Végül Frida egy fokkal kevésbé zaklatott hangnemben zúdította rám a következő kérdéseit, így letettem a manót a padlóra, és megfogtam az apró kezét. Ettől függetlenül elkerekedett szemekkel bámultam a nővéremre, hiszen pusztán a feltételezés is felháborító volt, hogy Bruno lerághatná a lábát.
− Látszik, hogy sose voltál jó Legendás Lények Gondozásából… − ingattam a fejemet a halk megjegyzésem kíséretében, miközben a mohamanó továbbra is hatalmas szemeket meresztett rá, ahogy az apró kezével az én mutatóujjamat szorongattam. – Ne aggódj, Bruno nem fogja megkóstolni sem neked, sem Holdennek, de még Alinának egy testrészét sem.
A következő szavakat sebtében tettem hozzá, mielőtt még valami átkot szórhatott volna rám, ugyanis nem volt a kezemben a pálcám, hogy megvédhessem magamat. Mivel úgy vettem le Frida viselkedéséből, hogy talán mégsem fog szíjat hasítani a hátamból, ezért a nappali irányába indultam meg. Bruno engedelmesen, talán kissé bánatosan totyogott utánam.
− Micsoda? – nevettem fel élesen. – Még hogy lopni? Én? Ugyan már, Frida, te komolyan kinézel belőlem ilyen őrültséget?
A nevetésembe szórakozottság vegyült, és hiába próbáltam a lehető leglazábbnak mutatkozni, esküszöm inkább megpróbáltam volna egy csapat randalórnak cirkuszi koreográfiát betanítani, minthogy szembe szálljak a testvéremmel. Az arcát látva pedig nem is nagyon hitt nekem, így hát egy fél percnyi néma csend és farkasszemezés után kibuktam.
− Jó, oké, talán… Lehetséges, hogy elhoztam magammal, de! De! Esküszöm, hogy már nagyon közel állok egy tudományos áttöréshez a mohamanókkal kapcsolatban, és szükségem Brunora az áttöréshez! Utána ígérem, hogy visszaviszem a rezervátumba! Kérlek, Frida, hadd maradjon itt addig, amíg nem végzek – próbálkoztam ártatlan, már-már kérlelő szemeket mereszteni rá, és a biztonság kedvéért még Brunót is magam elé tartottam. Hát nézzen csak rá! Olyan aranyos és ártatlan kis teremtés volt. Komolyan lett volna szíve elüldözni őt?