delia kavanagh

Voltaképpen a születése pillanatától, az első lélegzetvételétől fogva hazugság maga a létezése is. Titokban ugyan nem tarthatták sokáig, de másvalakinek kiadhatták a szülei, mint ami valójában volt. Kizárólag érted-, a biztonságod érdekében tettük - ezt mondta neki az apja, amikor utoljára beszéltek.
Van benne egy jó adag az apja maximalizmusából és megfelelési kényszeréből, de nem kevesebb az anyja jóságából és bátorságából is. Az élete egyetlen mondat nyomán omlott össze, és hullott éles, szilánkos darabkákra.
Amikor fiatalabb volt, még nem értette a felnőtteket: hogy miért kellene megvetni-, vagy ne adja ég, bántani bárkit is, aki más, mint ők? Hogy a szülei miért mondják mégis, hogy legyen nyitott és elfogadó mindennek dacára is? Annyi ellentmondás pulzált és dolgozott benne, hogy nagyon sokáig nem is tudta, hogy ki ő valójában, hogy mit kellene-, vagy szabad tennie, hogy mi az élet értelme. A sok eltérő, ambivalens érzés és szó, ami körülvette, zavaró disszonanciává lényegültek egy idő után.
Az anyja halálakor megtört benne valami: az előtt akarta hinni, hogy talán a szüleinek mégis igaza van, hogy talán a vér mégsem minden, hogy a nagyszülei és a nagynénje tévednek, és a világ nem olyan mocskos hely a muglikkal és a sárvérűekkel a hátán sem, mint ők azt gondolják. De ezeket a gondolatot és ezeket az érzéseket, meg rengeteg másikat felemésztett a sötétség, a harag, a bosszúvágy.
Sokáig nem akart olyan lenni, mint az apja - és bizonyos fokig még most sem akar -, aki inkább gyáván elmenekült, semmint, hogy Voldemort oldalán revanst vegyen a felesége gyilkosain. Mára azonban megértette, hogy egyszerűen nem akart több ártatlan életet kioltani. Nem úgy, mint ő, Delia.
Miután elküldte Jack-et, és egyedül maradt, rá kellett jönnie, hogy az égvilágon senkire sem számíthat, így már nem igazán kerül közel senkihez, és ő is kizár mindenkit, aki közeledni próbál; jobb neki egyedül, gondolta ő. Pedig a szíve mélyén nagyon vágyik arra, hogy szeressen, és viszont szeressék, de azt is tudja, hogy most meg már nem engedheti meg magának, hogy ezzel bárkit is veszélybe sodorjon.
Magának való perszóna, éles nyelvvel, és szarkasztikus stílussal, sötét humorral. A komoly vonások, a kemény, márványborítású felszín alatt valójában legbelül Delia egy kedves és törődő nő, aki mérföldeket tenne meg azokért, akiket esetleg megkedvel. A múltban történt események, a hazugságok, meg a napvilágot látott - erőszakkal megszerzett - igazság gyökerestül megváltoztatták, átformálták és reformálták; zárkózott lett és valószínűleg sosem lesz olyan, mint régen, és ő abban is kételkedik, hogy valaha normális élete lesz, normális, emberi kapcsolatokkal.
Tehetséges, intelligens és éles eszű, boszorka, de sokszor úgy érzi, hogy elvesztegette a lehetőségeket, amiket az élet kínált, és, így közelítve az ötvenhez, az idejét is.

Imperio! Imperio, imperio, imperio – a saját, dühödt szavaim vertek visszhangot a fejemben, ahogy végigrohantam a macskaköves utcán. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mit tettem, de akartam, annyira akartam, olyan elvetemülten, olyan vehemensem, olyan megállíthatatlanul, hogy én is megijedtem – de csak később, utólag. Akkor nem féltem, akkor csak válaszokat akartam, tudni, mindent, akkor is, ha fájt.
Oh, és mennyire pokolian fájt az igazság.

Már nem fáj, egyáltalán nem. Azt mondják, az igazság felszabadít, de amikor én erővel vettem el a nagynénémtől, aki annyi éven át tudta, és mégis titokban tartotta, ki tudja, miért, milyen indokkal, összetörtem. Minden egyszerre volt kristálytiszta és világos, és a történtek zavaros pókhálója mérhetetlenül szomorú volt, érthetetlen, és újabb kérdéseket vetett fel. Megértettem a szüleim indíttatását, de ez nem mentette fel őket az alól, hogy nekem is hazudtak egy fél életen át. Védeni akartak, és a végén mégis oda kerültem, ahová soha nem akarták: csatasorba, két tűz közé.
Mit tettem? Mivé lettem?
Persze, azt is tudom, hogy nem a mocskosul nagy szerencsén múlt, hogy Voldemort nem végzett velem, éppúgy, mint a hozzám hasonlókkal, és azt is megértettem az évek alatt, hogy miért nem tette: erős voltam és jó, a legrosszabb dolgokban. A megbocsájthatatlan dolgokban. Nem volt-, és nincs is veszteni valóm, és ki is használta a Nagyúr, hogy olyan voltam, mint egy gép, amit ölésre programoztak. Nem a félelem mozgatott meg, és irányított, mint sokakat, hanem a vegytiszta gyűlölet és megvetés. Elhagyva, és elárulva éreztem magam, és ez erősebb volt minden másnál.
Olyan sokáig léteztem a sötétségben, hogy a részemmé vált, beette magát a húsomba, a szöveteimbe, a csontjaimba; minden kibaszott idegsejtembe.

- Tudom, hogy látni sem akarsz, főleg ennyi év után – tíz év, ennyi telt el. Felnőttem, megváltoztam, más ember lettem, ahogyan ő is. – Hibát követtem el, hallgass meg, kérlek. Nekem már nincs másom, csak te – végül Jack beengedett a lakásba, hagyta, hogy befészkeljem magam a kanapéjára, meghallgatott, kérdezett, aztán újra hallgatott. Olyan hosszan hallgatott, hogy szinte halálra rémisztett. Belül kaparászott, és rágott egy kicsinyes, keserű érzés, hogy nem vagyok hozzá való, hogy nem érdemlem meg sem őt, sem a megbocsátását, sem a barátságát, sem a szeretetét, és tényleg az volna a legjobb, ha elküldene.
- Kezdjük újra. Itt és most – mondta végül, felém nyújtva a jobbját. – Jack Carter. Örülök, hogy megismerhetem – megütközve néztem rá, de ő csak mosolygott.
Rövidesen visszaengedett az életébe. Színeket és fényt csempészett az én megunt, szürke életembe. A kéz, amire olyan sok vér tapadt, ami annyi életet vett el, puhán simult a férfiébe, mintha mindig is oda való lett volna, mintha oda szánták volna. Volt abban a magasztos érzésben, hogy bízik bennem, valami, ami igazán büszkévé tett, és elhittem, hogy megváltozhatok, hogy minden lehet olyan, mint régen volt.
A tudatom mélyén, a koponyám hátsó, legsötétebb zugában azonban a félelem virághoz hasonló szirmokat bontott: annyira rettegtem, hogy egy nap eljönnek, vagy, hogy bennem romlik el valami újra, vagy a férfi, akit szeretek, egyszer rádöbben, hogy ki vagyok, hogy mit tettem, és elhagy, vagy, hogy egy nap majd egyszerűen elillan az ölelésemből, mintha csupán egy múló, tünékeny jelenés volna, álom, s nem evilági csoda.
Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz: ezekben a sötét pillanatokban csak a hátát látom magam előtt, ezüstbe hajló üstökét, a vállai ívét, a széles hátát, ami olyan sok mindent elbír, beleértve az én nehéz szívemet is. Amikor elképzelem, hosszú, elnyújtott léptekkel halad; nem fut, nem menekül, Jack olyat soha nem tenne. Távolodik, és csak nagyon ritkán néz vissza rám.

El akartam hinni, hogy megtaláltam azt, amit kerestem, mert Jack soha nem hagyott el engem, mi több, összekötötte velem az életét. Legalábbis... soha nem hagyott volna el, ha én nem teszem meg helyette is.
Kísértettek, mindenki, akinek ártottam, mindenki, akivel végeztem, az élettelenül összerogyó testek, a tompa puffanások, a szemekben kihunyó fények, az éles-, és a homályos villanások, a csont fehér, kihűlt bőr, és a halálsikolyok, az ordítás, és az a rengeteg sok vér...
Jack lehet, hogy megbocsátott nekem, de én képtelen voltam megbocsátani saját magamnak.
Az idegen varázspálca élesen fúródott a bőrömbe. Voldemort ugyan meghalt, de az eszme tovább él, és az öregek nem felejtenek, és még emlékeznek rám is. Emlékeznek, és nem tágítanak, nem szokásuk. Eszembe jut, hogy mit mondanék apának, ha visszamehetnék az időben. Menekülj – amikor a szurokfekete ködbe csavarodott az ismeretlen férfi, a mocskos téglafalnak támaszkodok, számra tapasztva a kezemet, néma sikolyra nyílt ajkakkal. Csak Jackre tudok gondolni. Jackre, aki soha nem hagyna el, aki soha nem menekülne el, aki az életét is odaadná-, eldobná az enyémért cserébe. A gondolatok, és az ötletek egymást kergetik a fejemben, miközben a szívem úgy kalapál bordáim alkotta ketrecében, mint egy kibaszott kalapács.
Mire hazaérek, már tudom, mit fogok tenni. Megölelem a férjemet, olyan erősen szorítom magamhoz, mintha soha többé nem találkoznánk ez után – és, valószínűleg, így is lesz. Nem akarom elengedni, nem akarok nélküle élni, de azt akarom, hogy ő élhessen, és ez csak nélkülem lehetséges. Mire észbe kapna, már a varázsigét suttogom – exmemoriam.
Még egyszer, utoljára körbenézek a lakásban, ami az otthonom volt, immár az emlékeim nélkül, a fotókon tátongó űrre, a ruháim nélkül, de még az illatom is mintha elpárolgott volna.
Mintha soha nem lettem volna itt. Mintha nem is léteztem volna.

Az elmúlt közel tíz évben egy kifeszített kötélen egyensúlyoztam, az aurorparancsnokság és a Magic is Might között, biztonsági kötél-, vagy védőháló nélkül. Valószínűleg jobb is, hogy senkit sem tudok magammal rántani, de még csak szemtanúi sem lesznek az esetleges bukásomnak.

Alabástromfehér bőre van, és sötét-, már-már fekete haja. Karcsú, és alacsony termete van, az arca szép rajzolatú, ajkai ívében mosoly játszadozik, csokoládébarna szemeiben élettel teli, vad szikrák pattognak. Orra egyenes, arc-, és állkapocscsontja hangsúlyos.
Komor az ábrázata, ritkán mosolyog őszintén.
Kedveli a sötét tónusú ruhákat, a hosszú szoknyákat, a műszőrmét (ha az eredetit meg is engedhetné magának, ennél azért többre becsüli az állatokat), a kalapokat. Az egyszerű szabásvonalak híve, nem jellemző rá a feltűnősködés - érthető okokból.