Elizabeth Wright

Samet mindenki szereti - ő az, aki még akkor is meghív egy sörre, ha csak egy órányi ideje van, mielőtt el kéne mennie valamelyik gyerekért, ő az, aki rendszeresen túlórázik, ha valakinek haza kell mennie az irodából, ő az, akivel az idegtépő megbízások is vicces körutazásnak tűnnek; a részlegen mindenki tudja, hogy mindennek dacára precízen, hideg fejjel dolgozik, az ő asztala talán az egyetlen nálunk, amin sosem állnak halomban a jelentések, és nem versenyeztettem meg ezt a kérdést, de úgy tudom, néha még vacsorát is főz. Rejtély, hogy valaki, aki mindenkihez utat talál, akit minden társaság szívesen lát, aki akárkit megkaphatott volna - nos, hogy ő mit talál érdekesnek abban a Lizben már tizenhat éve.

Oké, oké, én csak ne ítélkezzek, és őszintén? Lizt igazán nem is ismerem. Csak háromszor beszéltünk, mindháromszor a hátsó kertjükben, miközben a szokásos nyári kertipartin sütöttük a húst, szedtük a salátát, a fél részleg ott tolongott, a gyerekek meg nyakig sarasak voltak, miután megfürdették azt a hosszúszőrű, loncsos kutyát - emlékszem, hogy megkérdezte, milyen öntetet kérek. Azután megdicsérte a fülbevalómat. De ennyi. Liz nem emlékezetes. Még csak nem is különösebben kedves vagy figyelemreméltó. Egy átlagos nő, aggasztóan átlagos külsővel és ambíciókkal. Nem ápolatlan vagy ilyesmi, csak olyan - khm, hétköznapi. Unalmas? Állandóan siet valahova, tornacipőben és farmerben jár negyven felé is, ami miatt amúgy se tudnám igazán komolyan venni. Mentségére legyen mondva, hogy van három fia, biztosan nincs túl sok ideje magára. Tudom, tudom, nem illik ilyet mondani, de kész szerencse, hogy a srácaik inkább az apjukra ütnek. Mindenkinek jobb így.

- Anya?
- Igen, szívem?
- Apa nem jön le?
- Most nem.
- Mi baja?
- Nem aludt jól. De biztosan itt lesz, amikor felvágod a tortát!
- Ne vigyek fel neki a vacsiból?
- Hagyd csak, majd inkább én. Egyetek nyugodtan, csak egy perc!

A lépcső vörös tölgy. Imádta ezt a lépcsőt. Órákig beszélgettek itt ülve, két bögre kávéval - persze, az akkor volt, amikor még Sam nagybátyjáé volt a ház. Azóta sok minden megváltozott. De a lépcső maradt - nos, talán ráférne egy lakkozás. De ez a lépcső, nem túlzás azt mondani, látott mindent. Máig emlékszik arra az esetre, amikor a fordulóban csinálták, Sam beverte a homlokát, fel is szakadt neki, és Liz most somolyogva gondol az erőszakos feleségről szóló anekdotára, amit utána évekig hallgatott a férje munkatársaitól, miközben a bárányhússal, borsóval és krumplipürével megrakott tányérral felfelé egyensúlyozik. Lebegtethetné maga előtt. De mostanság nem bízik a kezében.

- Sam?
- [...]
- Sam?
- Li-iz?
- Éhes vagy?
- Dehogy...
- Fáj valamid?
- Szé-széthasad a fejem.
- Kérsz egy -
- Biztos romlott volt az a h-hal tegnap.
- Ah - igen, lehet.
- Megmondanád Connornak, hogy -
- Hogy mindjárt jössz? Persze.
- Kösz. Szu-szuper vagy.

Ahogy ott állt, az ajtó előtt, a tálcát bámulva, felidézte az első éjszakát - amikor még azt hitték, alig fog fájni, ugyan, Liz, mennyire lehet rossz, hiszen tudod, átéltem már egyet s mást, katonadolog, Sam nevetett, úgy, ahogy mindig, egy percre övé volt a világ, és ő nem tudott semmit mondani, hiszen át volt változva, mikor megharapta, hiszen mások ilyenkor rettegni szoktak, de Sam nem rettegett, Sam hitte, hogy velük nem történhet semmi rossz, havi egy este egy szobába zárva, oké, szar lesz, de ennyi. Unalmas, de ennyi. Fájdalmas is, talán, de ennyi. Sam hitte, ő hallgatott, és mind csalódtak. Örült, hogy a gyerekek két nappal korábban visszamentek a Roxfortba. Este hétkor kulcsra zárta az ajtót, mert Sam erősődő fejfájásra panaszkodott. Már nem maradt meg benne a víz sem. Hallgatta a kétségbeesett öklendezést, és várt. Hallotta a vonyítást, és várt. Ült az ajtó tövében, kényszerítette magát, hogy ne aludjon el, markolta a pálcáját, nyelte a könnyeit - és várt. A falra akasztott képek egymás után zuhantak le, ahogy a túloldalon a szörnyeteg, aki a férje volt, szabadulni próbált. Engedj ki, engedj ki! Minden pórusa üvöltött. Képtelenség, hogy te és én, hogy mostantól ez lesz, ez lesz minden hónapban -

- Máris végeztetek?
- Hol van apa?
- Még nem tud lejönni. De nagyon sajnálja, hogy nem lehetett itt, amikor -
- Kimehetünk a kertbe?
- Most? De hát még nem is -
- A seprű! Anya, hadd próbáljuk ki a seprűt!
- Na jó. Ésszel, srácok!

Fogoly vagy és közben foglár. Három holdtöltét bírtak ki így. Végigvonszolták rajta egymást. A kollégáknak azt mondták, Sam beteg. Állandó ápolásra szorul. Sárkányhimlő. Jobb, ha Liz sem megy emberek közé. A fiúk jó helyen lesznek a Roxfortban. Azután eljött a nyár. A srácok hazajöttek - hazajöttek, és nem értették, mi történt. Nem értették, hogy az apjuk miért fekszik álló nap a kanapén takaróba burkolózva, miért dörren rá mindenkire, miért nem eszik egy falatot sem. Nem értették, miért nem érnek a szüleik egymáshoz, miért nem ugratják egymást úgy, ahogyan régen. Miért menekül az anyjuk a konyhába vagy a kertbe, miért rázkódik némán a válla, miközben a föld göröngyeit püfföli. Azután, egy késő júniusi estén, Matt, a középső, felpofozta a legkisebbet, ki tudja, miért? Talán valami játékon kaptak össze. Talán versenyeztek. Megesik az ilyesmi. Sam viszont felpattant - Liz éppen akkor lépett be a konyhából, a kiabálás hívta a nappaliba, Apa - ne, Apa, ez nagyon fáj!, és ő állt, állt, és kővé dermedve nézte, ahogy a férje, akit annyira szeretett, a fiuk után kap, majd iszonytató reccsenés hallatszott - Liz néha még ma is emlékszik erre a hangra. Ebbe kapaszkodik, amikor arra gondol, hogy őrültség, amit tesz. Ebbe, és Sam könyörgő arcába, ahogy másnap hajnalban a lába elé borult, miközben Matt frissen helyrerakott karjával már a saját ágyában aludta nyugtalan álmát. Kérlek, kérlek, vedd el tőlem! Nem bírok így élni! Kérlek, Liz!

- Sam...
- Kérlek!
- Ne, én -
- Liz!
- Tudod, hogy nem tehetem...
- De! Te vagy, Istenem, te vagy az egyetlen, aki képes rá!
- Nem tudod, mit kérsz. Én - Sam, én erre képtelen vagyok...
- Muszáj! Liz! Én - én nem élhetek így! Nem lehetek ez!
- Túl leszünk rajta, oké? Figyelj, megoldjuk, én - én itt vagyok!
- És meddig?! Amíg Phillel is történik valami? Amíg megölöm Connort?!
- Nem fogod! Nem ölsz meg senkit! Nyugodj meg!
- Láttad, mit tettem! Láttad! Én - én -
- Matt meg fog bocsátani. Hidd el. Meg fogja érteni.
- De én nem! Én nem! Liz -
- Sam, ez... Ha megteszem, annak ára lesz. Mindig van ára. Így működik.
- Nem érdekel, Liz! Semmi sem túl drága. Kérlek! Csak szabad akarok lenni végre!

Nem csak te akarsz megszabadulni, erre gondolt, de nem mondta ki. És, ahogy a jól ismert szavakat mormolta Sam alvástól kábult teste felett, mert ilyenkor az agy puhább, nyitottabb, könnyebben hagyja magát még a legmakacsabb elme is, elfogta a vágy - csak egy kicsivel többet. Csak éppen annyival, hogy könnyebb legyen. Senkinek nem kell rájönnie. Ő sem fogja tudni. A harapás, az átváltozások kínja úgy foszlott el a szoba csendjében, mint egy rossz gondolat. Semmi sem túl drága. Még az sem, hogy rendszeresen a kávéjába keverje a főzetet. Még az sem, hogy az agyát minden átváltozás után kitakarítsa. Volt, nincs. Így Sam visszatérhetett a munkába, csodálatos gyógyulása következtében. Hogy mostanság olykor kedvetlen, levert, nincs étvágya? Biztosan csak a himlő alattomos szövődménye. Hogy a fiúk elhúzódnak tőle, mikor otthon vannak? Kamaszok, ilyenkor mindegyik a saját világában kering. Hogy havonta egyszer olyan iszonyatos migrén kínozza, hogy szédül, hogy olykor elfelejti, mit csinált előző este? Nos, még ez is jobb annál, mint amikor velőtrázóan ordított az átváltozás kínjától. Még ez is jobb annál, minthogy elveszítse a munkáját egy ilyen borzalmas, igazságtalan incidens miatt. Sam boldog. Az élet olyan, mint régen - illetve, még nem teljesen, de olyan lesz. És Liz? Ő titkon még mindig várja, hogy kicsit könnyebb legyen mindez. De megteszi, megteszi akkor is, ha mások nem elég erősek hozzá. Mert most erre van szükségük. És ő alkalmazkodik.

Ebben a szakmában előny a diszkréció - mi több, létszükséglet, az alapvető felszerelés része. Minél kevésbé látszol, annál jobb. Minél kevésbé hagysz nyomot, annál könnyebb lesz később. Ők maguk úgysem fognak emlékezni - persze, ezt is tanulni kell. Az első pár alkalom még nehéz, mert mindez, játék az emberi aggyal, természetellenes cselekedetnek tűnik. De idővel megszokod. Idővel megérted, hogy csak rajtuk segítesz, és mindenkinek jobb, ha te a háttérben maradsz. Rejtőzködni egyet jelent azzal, hogy bármikor kitűnhetsz, ezért sokkal célravezetőbb, ha csak állsz ott, létezel, fehérre meszelve, ráadásul a barna haj is tulajdonképpen előny, hiszen ez hívja fel magára legkevésbé a figyelmet - azzal a néhány ősz szállal pedig ne törődj! Persze, megeshet, hogy elcsábít egy kihívó, vörös ruha látványa - de mind tudjuk, hogy ez valójában nem illik hozzád, ez nem te vagy. Finomra őrölt homok vagy csupán, amit kedvére formáz, hordoz a szél, te pedig hajolsz, mert csak így birkózhatsz meg ezzel. Csak így teheted azt, éppen azt, amire szükségük van.

Az apja harcolt a II. varázslóháborúban, és az elvesztése megtörte az anyját. Kislányként mindig azt kívánta, hogy bárcsak eltörölhetné az egészet - eleinte kívánta azt is, hogy az apja ismét éljen, de be kellett látnia, hogy erre végképp nincs módja. Liz jó érzékkel választotta ki a saját habitusához illő szakterületet, mivel számos testvére között éppen olyan könnyen olvadt bele a háttérzajba, mint ahogy a felnőtt életében is teszi.

Persze, az nem volt kérdés, hogy szeretne családot. Egy családot, aminek az elvesztésétől jóformán mániákusan retteg - ez, mondjuk, nem volt mindig így. Az incidens előtt, ahogyan diszkréten nevezi, egészen önhitten belenyugodott a boldog, csupán elenyésző problémával tarkított életbe, amit Sammel felépítettek maguknak és a fiaiknak. Úgy érezte, örökké tudná csinálni - örökké tudna mosolyogva állni Sam oldalán, linzert kínálni a vendégeknek, akik mintha egymás kezébe adták volna a kilincset, és csak sóhajtani, mikor valamelyik kölyök megint leveri Perkins nagyi négy generáción át öröklődő vázáját. Ma már egészen más szájízzel gondol arra az időszakra, amikor a legnagyobb baja az volt, hogy ki hagyta már megint a koszos gatyáját a fürdőszoba kövén, vagy ki köpködte össze fogkrémmel a tükröt. De Liz alkalmazkodik. És, ha körmeszakadtáig kell is ezért küzdenie, ezúttal a családját is ráveszi, hogy alkalmazkodjanak.

Amortentia: harmatos gyep, feketekávé és zsálya illata
Mumus: Nem félünk a farkastól, igaz?
Edevis tükre: Egyszer minden olyan lesz, mint régen. Egyszer elmondom, te pedig meg fogsz bocsátani.
Hobbim: A kertben mindig van tennivaló, és a hintaágyon még a leghidegebb napokon is remekül bele lehet felejtkezni egy jó regénybe. Persze, kávéval felszerelkezve.
Amit sosem tennék meg: Már megtette.
Ami zavar: A szennyes ruhák kupaca a ház különböző pontjain, a mosatlan edények tornya a konyhában, és a kamaszfiúkra jellemző, sárkánykergető lábszag az előszobában.
Ami a legfontosabb az életemben: A család. Szűkebb és tágabb értelemben egyaránt. Ó, és a kert. Ne felejtsük a kertet.
Ami a legkevésbé fontos számomra: A mindennapok kényelme - bár ezt sokan nem feltételeznék róla, bármikor képes a megszokott rendszert felrúgni.
Büszkeségem: Sütöttél már le száztizenhét palacsintát ötvenkét perc alatt? Nem? Na, látod!
Ha valamit megváltoztathatnék: Ha csak egyetlen mozdulatba kerülne, letörölné a telihold kárörvendő vigyorát az éjszakai égboltról.
Így képzelem a jövömet: Úgy volt, hogy együtt öregszünk meg.