Draco & Pansy

mádtam Arthurt az összes bolond és nagyzoló szokásával együtt, azonban volt egy határ, amelyet átlépve már én sem tudtam kezelni őt. Amióta felröppentek a pletykák Dracoék hamarosan piacra kerülő seprűjéről, azóta folyamatosan nyaggatott, hogy még a megjelenés előtt szerezzek neki olyat.
Nem olyan nehéz anya! Hiszen, annak idején még jártatok is, nem? Nem lett volna olyan nehéz. Gondolta ő, hiszen fogalma sem volt róla, hogy miként zárult a kapcsolatunk, s hogy mennyi kimondatlan szó ragadt bennem ezáltal. Lassan, fokozatosan hidegültünk el egymástól, kihunyt a láng, amely egykor bennünk égett, elveszítettük az érdeklődésünket. A háború sok mindent megváltoztatott. Fiatalon még hittem a magasabb eszmékben – a mai napig többre tartottam magamat az átlagnál −, de leginkább arról álmodoztam, hogy egy olyan világban élhessek, ahol nem kellett elrejteni a varázserőnket. Ragaszkodtam a belém nevelt eszmékhez, bármely konzervatívak és idejét múltak is voltak azokat. Nem értettünk egyet Dracoval, azzal kapcsolatban, hogy miként kellett volna folytatni, így mindenki elindult a maga útját. Én akkor botlottam bele Matthiasba, aki fenekestül felforgatta az életemet, és megmutatta nekem a világ olyan oldalát, amely nem csak a tanulásról és a verejtékkel megszerzett hatalomról szólt.
A fiam semmit nem tudott ezekről, s vajmi keveset meséltem nekik a múltamról. Nem voltam büszke magamra. Miért is lettem volna az? Nem cselekedtem jól. Megannyi évtized távlatából beláttam, hogy mennyire undokul bántam másokkal. Mégsem kértem bocsánatot soha, ugyanis ahhoz túlságosan is büszke voltam. Ezért sem közeledtem Draco irányába, azok után sem, hogy egy helyen, csupán más osztályon dolgoztunk. Nem jelentem meg Astoria temetésén sem, hiszen túlságosan is sok, fájó emléket tépett fel pusztán a tény, hogy egy liftben tartózkodtam az első, fiatalkori szerelmemmel.
Most sem tulajdonítottam neki sok figyelmet, csupán biccentettem neki, és a vele együtt liftbe lépőknek, közben pedig a kezemben tartott mappában lévő dokumentumot futottam át. Semmi különös nem volt benne, nem rohangáltam államtitkokkal, csupán a fiam születésnapjára készültem elő.
A lift azonban fokozatosan ürülni kezdett, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy Draco még mindig karnyújtásnyira állt tőlem. Egyszerre tűnt közelinek és távolinak a jelenléte. Megrohantak az emlékképek, amikor még önfeledten karoltam belé, miközben lefelé tartottunk Roxmortsba, vagy az elcsípett, cinkos pillantások, az apró mozdulatok, amik alapján pontosan tudtuk, hogy mire volt szüksége a másiknak. Mára azonban nyoma sem volt ennek az egésznek, és a legjobban talán az fájt, hogy soha nem beszéltük meg igazán a problémát. Matthiasszal sokkal könnyebb volt a lezárás, hiszen mindketten egyetértettünk abban, hogy ez így nem volt jó, de Dracóval soha nem jutottunk el idáig. Csak hagytuk, hogy elvesszen minden, a kapcsolatunk, a barátságunk…
Draco kiszállt a liftből, én pedig automatikusan léptem utána, rászánva magamat erre a beszélgetésre. Arthur kedvéért tettem. Miatta és Heather miatt bármire képet voltam.
− Mr Malfoy! Egy pillanatra rabolhatnám az idejét? – szóltam utána a liftet elhagyva. Az ajkaim képtelenek voltak megformálni a keresztnevét, hiszen mint már mondtam, olyan távolinak tűnt számomra. Nem éreztem helyénvalónak a tegezést, amikor már réges-rég nem voltunk olyan viszonyban.
− Érdeklődni szeretnék az üzletével kapcsolatban – tértem azonnal a tárgyra, ahogy becsuktam a mappámat, és a tekintetemet az arcára emeltem. Bár rengeteget változtunk az évek során, de még mindig ugyanazt a fiút láttam benne, akit annak idején megismertem. Fájdalmas volt újra és újra rádöbbenni arra, hogy ez koránt sem volt már így.

ojtogató érzés kerülgetett, olyan volt, mintha hatalmas súlyokat pakoltak volna a mellkasomra, amelyek megnehezítették volna a lélegzést. Hiába voltunk tucatnyian bezsúfolódva az aprócska liftbe, nem különösebben izgatott volna, ha egyetlen személy nem állna tőlem egy karnyújtásnyira.
Megannyiszor összefutottunk már a Minisztériumban, s kurta köszönésen kívül több nem futotta tőlem. Tartottam a távolságot mindenkitől, aki egykoron a múltam része volt, Dracótól pedig nem a legszebben váltunk el, így kényszeresen menekültem minden olyan szituáció elől, amikor szóra bírhatott volna. Az állandó rohanás az életem részévé vált, most mégis le kellett lassítanom, nem hagyhattam figyelmen kívül, hiszen Arthie számított rám. Én pedig a legjobbat szerettem volna a fiamnak, így nagyon nehezen ugyan, de csak rávettem magam arra, hogy Draco után szóljak.
− Igen, Mr Malfoy. Továbbra is így hívnak, örülök neki, hogy ennyi év távlatából még az emlékező képessége nem kopott meg, és tisztában van a kilétemmel. – Csupán egy pillanat töredéke volt az egész, hogy kibuktak belőlem ezek a szavak, szabadjára engedve megannyi keserűséget, amelyet évek óta éreztem az irányába. Haragudtam magamra. Nem lett volna szabad így beszéltem vele, mégis ahogy elcsíptem a kissé gunyoros mosolyát – amelyet egykor egyébként szerettem is benne −, felbosszantottam magam. Egyáltalán nem voltam tréfás kedvemben, hogy az ehhez hasonló kis humoros megnyilvánulásait helyén valóan tudjam kezelni.
− Érdeklődni szeretnék, hogy mikor kerül piacra, illetve várhatóan mikor válik elérhetővé az Ön által beharangozott seprűmárka – pillantottam rá komolyan. Nem faggatóztam a részleteket illetően, így is a kelleténél jóval többet tudtam a seprűkről, mint szerettem volna.
Arthie-t ha álmából is felkeltének szerintem még akkor is tudna mesélni különböző seprűmárkákról. Én sose rajongtam ennyire a kviddicsért, vagy a seprűkért. Fiatal koromban is csak Draco miatt jártam ki a meccsekre, semmi más nem érdekelt.
− Tehát, lényegében arra szeretnék kilyukadni, hogy minél hamarabb szeretnék hozzájutni egyhez – pillantottam rá mindenfajta érzelmet nélkülözve, hiszen csupán szerettem volna minél hamarabb letudni ezt a beszélgetést, mielőtt olyan témákat érintettünk volna, amelyhez egyáltalán nem volt hangulatom.
A mellkasomhoz szorítottam hát a mappát, amelyben Arthur születésnapjának a részleteit terveztem meg, gondolatban pedig már a levelemet fogalmaztam meg a fiamnak. Amennyire nem vágytam erre a találkozásra, épp annyira vettem a fejembe, hogy a fiam kedvéért megszerzem azt a nyamvadt seprűt. Kerül, amibe kerül, de az övé lesz.

z arckifejezését látván tudtam, hogy bocsánatot kellene kérnem a kéretlen megjegyzésemért, mégsem volt az erősségem, hogy elnézést kérjek azért, amit őszintén gondoltam. Márpedig bármennyire is voltak kegyetlen pontossággal megválogatva azok a szavak, lehetett akármilyen negatív csengésük, tökéletesen kifejezték a rossz érzéseimet Dracoval kapcsolatban. Mert igenis bántott a dolog, hogy annak idején úgy váltunk el, ahogyan az is zavart, hogy a mai napig nem tudtam eldönteni hányadán álltunk egymással, és megannyi szó és gondolat lebegett közöttünk kimondatlanul.
− A Parkinson nevet sosem hagytam el, felvettem annak idején Matthias vezetéknevét is, azonban megváltam tőle, amint a kapcsolatunk is véget ért – feleltem kimérten, hiszen nem csak a saját nevemet változtattam meg, hanem a gyerekek is ma már csak a Parkinson nevet viselték. Nem azért, mert annyira elzárkóztam volna az apjuktól, hanem azért, mert több időt töltöttek az én családommal, és én neveltem fel őket, amíg Matthias a világot járta. Merlinre! Az az ostoba fráter is pokolian hiányzott néha, mégis tudtam, hogy attól nem leszek kevésbé magányosabb, ha tudom, hogy a férjem valahol a világ túlsó felén tartózkodott.
Azonban épp abban a pillanatban, hogy lecsillapodnék, és visszavennék a stílusomból, Draco Malfoy megcsillogtatja azt az énjét, akit egykoron szerettem. Pökhendi mosollyal léptem közelebb hozzá, férkőztem bele a személyes terébe, ahogy provokálni kívántam őt.
− Nem gondolom azt, hogy olyan közeli viszonyban lennénk Mr Malfoy, hogy tegezzem Önt, de kérem, javítson ki, ha tévednék. – Elvégre, szinte húsz éven keresztül nem igazán beszéltünk egymással, számomra a kapcsolatunk megkopott, a fényét vesztette, és Draco visszasüllyedt azon arctalan, semleges kapcsolatok közé, amelyeket gyerekkorom óta fenntartottam másokkal. Pedig egykor szörnyen fontos volt nekem, most mégis egy volt a sok ismerős közül. De vajon tényleg az volt? Akárhányszor rápillantottam, szorongás fogott el, s nem tudtam mire vélni a kellemetlen, frusztráló érzéseket vele kapcsolatban. Ha ugyanolyan lett volna, mint bárki más, akkor mégis miért éreztem ezt?
− Pontosan azokra – bólintottam, amikor áttértünk a seprűkre és az üzletére, majd a következő kérdéseire halkan felsóhajtva masszíroztam meg az orrnyergemet. – Mert a fiam azt szeretné.
Nem akartam belemenni abba, hogy Arthie mennyire éltette az új modellt, és hogy már hónapok óta nyaggatott vele. Nem szerettem volna Draco önbizalmát hizlalni, hogy a fiamnak az ő seprűmárkája kell. Így is hatalmas erő kellett ahhoz, hogy rászánjam magam erre a beszélgetésre.
− Arthur születésnapja májusban lesz, olyan hamar szeretném megvásárolni, amennyire lehetséges – hangzott részemről a tömör feleletem, miközben odébb álltam, hogy kényelmesen hozzáférjenek a lifthez, illetve mielőtt az onnan kicsorduló csőcselék magával sodort volna.
Draco javaslatára ismételten felsóhajtottam. Reméltem, ahogy Arthie egy napon hálás lesz azért, hogy mit meg nem tettem érte.
− Rendben, induljunk hát – egyeztem vele, hogy folytassuk a beszélgetést az irodájában, bár egyáltalán nem kívántam odamenni, sőt az is megfordult a fejemben, hogy akár levelet is írhattam volna neki, de akárhányszor pennát ragadtam, sosem jöttek a szavak.
Megindultam hát mellette a karjával mutatott irányban, a magas sarkúim hangosan kopogtak a Minisztérium padlóján, miközben magabiztosan haladtam a célom irányába. Nem terveztem senkit kikerülni, ha valaki az utamba tévedt, akkor bizony kénytelen volt kikerülni engem.
Nem igazán beszéltem a rövid sétánk során, leginkább némán ostoroztam magam a saját hibáim miatt. Ha Draco nem szólt hozzám, akkor én a részemről nem erőltettem a beszélgetést, hiszen nem akartam semmi mást ettől a találkozótól, csakhogy nyélbe üssünk egy aprócska üzletet.

ásodpercek töredéke alatt ráncoltam össze a szemöldökömet, majd simult ki ismét az arcom a reakcióját ítélve. Értem? Csupán egy értemre futotta volna tőle, vagy az évtizedek során olyannyira visszavonulót fújt, hogy végül nem üti bele az orrát mások dolgába? Meglepett a reakciója, hiszen az ismeretségi körömben szinte kivétel nélkül mindenki a részleteket akarta hallani. A mocskos részleteket, hogy aztán jól csámcsoghassanak rajta, mint kutya a megrágott csonton. Draco azonban nem faggatózott, mintha talán nem is érdekelné a dolog. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt a viselkedését díjazzam, vagy inkább írjam a hosszú listám aljára, miszerint ennyire érdekelte a hogyan létem. Mondjuk, én sem voltam kedvesebb. Nem mentem oda hozzá, amikor Astoria meghalt, azóta se nyilvánítottam részvétet. Merlinre, hogy gyűlöltem Astoriát!
A reakcióját látván, ahogy az aurájába törtem, elfojtottam egy mosolyt. Kihívóan fenntartottam a szemkontaktust, hiszen nehezemre esett bevallani, de élveztem, ha mások határait feszegethettem. Az övét pedig még inkább szerettem.
− Az én érzéseim, vagy gondolataim már réges-rég nem számítanak, Mr Malfoy – feleltem határozottan, bár szavaimnak jóval több mögöttes értelme akadt: az életemet a gyermekeimnek és a munkámnak szenteltem. Már jó ideje nem éreztem, vagy éreztették velem azt, hogy én, mint egyén számítanék is valakinek. Ez a gondolat valahol talán még bántott is, de annál mélyebbre temettem, hogy foglalkozzak vele.
− Igazad van, mindannyian mások vagyunk. Én nem tudok régi ismerősként, szívélyesen fogadni egy embert, aki kikopott az életemből, mintha az elmúlt húsz év során ne sétáltunk volna el egymás mellett ismeretlenként. Ismersz, sosem voltam a bájolgás híve. – Nem tartottam magamat kétszínű embernek. Agresszív, utálatos, törtető és porba tipró jelzőkkel gyakran illettek, de ha én utáltam valakit, akkor az a személy érezte, hogy nem szívleltem. Sokakat megtűrtem, mert a szükség úgy kívánta, de mindig megmutattam nekik, hogy a baráti köröm legszélén volt a helyük, és annál beljebb sose kerültek.
− Ha elhagynám a Mistert a megszólítás elejéről, akkor akarva-akaratlanul is az jutna eszembe, hogy milyen utálattal ejtették ki a nevedet egykoron – fűztem hozzá a saját gondolatomat, arra pedig egyáltalán nem vitt a lélek, hogy Draconak szólítsam. Mégis, szinte észrevétlenül vett rá arra, hogy tegezni kezdjen, a szája sarkában bujkáló mosoly pedig elterelte a figyelmemet annyira, hogy mindez hirtelen feltűnjön.
Igyekeztem azonban az eredeti célomnál maradni, nem állt szándékomban régi sebeket feltépni, vagy nosztalgikus hangulatba kerülni, hogy miket csináltunk is egykor. Arthur miatt voltam itt, ezt pedig számára is világossá tettem.
Az irodájához érve majdnem tettem egy apró megjegyzést, hogy látom, az etikettet még mindig nem felejtette el, helyette inkább csendben léptem be az irodájába. Tettem előre pár lépést, azonban amikor hellyel kínált, finoman megráztam a fejemet. A kelleténél többet ücsörögtem manapság, jól esett egy kicsit álldogálni, sőt inkább némán körbejártam az irodáját. Amolyan udvarias, nem túl tolakodó érdeklődéssel néztem körbe, majd amikor magyarázatba fogott, megfordultam, hogy láthassam az arcát.
Bosszantottak a szavai, vagy éppen a tény, hogy nagyon is nyeregben érezhette magát, de hát kellett az az átkozott seprű. Arthur boldogságáért akár a saját büszkeségemet és lelki nyugalmamat hajlandó lettem volna feláldozni. Mégis, egy-két percig némán álltam vele szemben, dölyfösen felszegett állal, összepréselt ajkakkal, s bár a nyelvemen már ott táncolt a válasz, miszerint Draco odateheti a seprűjét, ahová gondoltam… Mégsem bírtam kimondani ezeket a szavakat.
Visszafojtott lélegzettel bámultam tartottam vele a szemkontaktust, bár szinte biztos voltam benne, ismert annyira, hogy tudta, mindig így viselkedtem, amikor valamit nagyon nem akartam megtenni, mégsem akadt választani lehetőségem.
− Nézd, Draco – ejtettem ki egy apró sóhaj kíséretében a nevét. – Nem gondolom azt, hogy az üzletbe bele kellene keverni a magánéletet. Arról pedig szerintem órákat tudnánk beszélgetni, hogy mi bajunk egymással. Ez viszont továbbra sem kötődik ahhoz, hogy szeretnék veled üzletet kötni. Ha érzelmi zsarolással és manipulációval akarsz győzedelmeskedni, akkor gratulálok hozzá, viszont inkább megvárom azt, hogy a seprűt piacra dobják.
Rettentően makacs voltam, és nem értettem a tényt, hogy Draco miért akarta a múltbéli viszonyunkhoz kötni azt, hogy tud-e szerezni egyet abból az átokverte seprűből, vagy sem. Lehet, hogy hajlandó lettem volna bármire Arthur és Heather kedvéért, de egyáltalán nem terveztem ebben az irodában – amelyet amúgy is belengett egyfajta enyhe depresszió −, pont arról elmélkedni, hogy mik estek nekem rosszul húsz évvel ezelőtt.

atározottan okkal tartottam a távolságot Dracotól, hiszen nem voltunk gyermekkori puszipajtások, és ölelhettem keblemre, azok után, ahogy eltávolodtunk egymástól. Lehet, hogy számára nem okozott volna nehézséget úgy folytatni ezt a beszélgetést, mintha nem esett volna ki több évtized számunkra, de én igenis érzékeny voltam erre a pontra, s nem csak vele, de bárki mással is hasonlóan bántam volna. Szerencsére, Astoria nem volt többé, Daphne pont annyira érdekelt, mint egykoron, Millicentnek eléggé hamar az orra alá dörgöltem még másodikban, hogy Weasley csoffadt patkányának a mentális képességeit többre tartottam az övéinél. Zabinivel és Nott-tal egész jól megtaláltam a közös hangot, nyomon követtem az életüket a háború után is. Draco azonban… Megváltozott annyira, hogy elsodródott tőlünk, vagy talán leginkább tőlem, így kénytelen voltam úgy kezelni őt, mint régen. Egyáltalán lehetséges lett volna ez?
− Erre nem fogok választ adni, Mr Malfoy – sziszegtem nagyon halkan, szinte épphogy elcsíphette a szavaimat. Nem terveztem ugyanis a magánéleti kríziseimet hangoztatni a Minisztériumban. Meg aztán, senkit nem is érdekelt volna olyan téren, hogy tegyen ellene bármit is. Nem mintha azt vártam volna, hogy majd a szőke herceg megérkezik a fehér lován, és kiment majd engem ebből a helyzetből. Felnőttem. Én magam váltam a saját hercegemmé, és oldottam meg minden problémámat, mert tudtam, hogy az esetek többségében csakis is magamra számíthattam.
− Hiába húzod a szádat, nem tagadhatod, hogy ez így van – szólaltam meg a reakcióját látván. Az én családom nem kapott annyi mocskot a nyakába, mint az övé. Ha meg is gyanúsítottak minket, nem voltunk többek szimpatizánsoknál, legalább is, a család azon ága, amely az enyém volt távolállt bármely álláspont nyílt képviseletétől. Apám nagyon jól csinálta. Viszonylagos békességben távozott közülünk, ha gyűlölte is valaki, akkor leginkább a természete miatt éreztek így az emberek az irányába.
Az irodájában végig futtattam az ujjaimat a közeli polcon álló könyvek gerincén. Némelyiket még én magam is olvastam, vagy tisztában voltam a könyv létezésével. A pillantásom az iroda középpontjában álló asztalra siklott. Talán mahagóni, gondoltam magamban, de nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, hogy rá is kérdezzek.
− Ne mondd, hogy húszévnyi némaság után neked ne lenne mondanivalód – tettem a kezeimet a csípőmre, így a mappát is az oldalamnak nyomtam, miközben oldalra billentett fejjel pillantottam rá. Mondjuk, ha benne nem maradtak tüskék, akkor valójában előfordulhatott, hogy nem akadt számomra egy-egy szava.
Az önelégült mosolya láttán ciccentve a következőket szóltam: − Töröld le a vigyort a képedről, Malfoy, mert én is elég csinos kis görényt tudnék faragni belőled!
Talán még komolyan is hangozhattak volna a szavaim, ha a szám sarkában bujkáló nem utalt volna arra, hogy nem tudtam volna megtenni. Sőt, ellenkezőleg, negyedikben mélységesen felháborított a tény, hogy az egyik tanárunk ezt tette vele, és ki akartam volna rúgatni az illetőt. Ennyi év távlatából viszont mégis csak vicces volt Dracot így látni.
− Neked lehetséges, hogy nevetségesnek hatott, számomra viszont ez a megszokott – vontam meg a vállamat, miközben leeresztettem a karjaimat, s eltűnődtem azon, hogy csak azért visszatérek a magázáshoz, bármennyire is esett jól ugratni egy kicsit.
− Ha nem lennék makacs, akkor mindenféle jött-ment kedve szerint manipulálhatna. Bár azt hiszem, ezt feleslegesen próbálnám magyarázni neked. – Régen is frusztrált a gondolat, amikor úgy éreztem, hogy teljesen más emberek hatása alá került, vagy olyan téren kifordult magából, hogy nem is ismertem rá. Mert valljuk be, a háború után valóban nem volt már az az ember, aki egykoron. Azóta is megmaradt olyannak, legalább is, amit hallottam róla, az alapján vontam le ezt a spekulációt.
− Soha nem panaszkodtam azért, mert együtt nőttünk fel – emeltem az arcára a tekintetemet, hiszen soha, egyetlen percig se gondoltam azt, hogy szeretném visszapörgetni az időkerekét, és bár meg sem ismertem volna. Nem voltak ilyen gondolataim, épp ellenkezőleg, pontosan az bántott, ahogyan szétváltunk.
− Remélem, tisztában vagy vele, hogy az elmúlt húsz évben rengeteg minden történt, és én azt a Dracot ismerem, aki egykoron voltál, a mostani már-már teljesen idegen. Ahogy te sem tudsz rólam semmit, bár nem is várom el, hogy ez így legyen. – Valójában, talán még örültem volna neki, ha megmaradtunk volna barátoknak, vagy legalább hébe-hóba szóba álltunk volna, ez egyáltalán nem történt meg. Mindketten mentünk a magunk útján, éltük a saját életünket, nem törődve azzal, amit egykoron elkezdtünk építeni. Csak hagytuk, hogy a közös álmok és tervek a porba hulljanak, helyette pedig újakat emeltünk, amelynek a másik már nem volt a részese.
− Megköszönném, ha inkább az otthoni címemre küldenéd a katalógust, sokkal kényelmesebb lenne onnan átböngészni azt. A rochesteri Parkinson-birtokra nyugodtan címezheted – Valójában csak nem akartam megosztani vele a munkakörömet, amelyet amúgy is hétpecsétes titokként őriztünk. A közelebbi ismerősök még hallották, hogy a hírszerzőknél kezdtem dolgozni, de senki nem tudta, hogy milyen magasra jutottam a ranglétrán. Nem is tudhatták, pedig Merlinre, néha szívesen kérkedtem volna vele.
− Mindenesetre hálás vagyok a segítségedért, biztos vagy benne, hogy Arthur nagyon örülni fog neki – lágyult el az arcom, ahogy arra a kis csirkefogóra gondoltam. Fogalma sem volt arról, hogy tényleg mit meg nem tettem a kedvéért, pedig ha tudná, hogy számomra ez továbbra is mennyire kellemetlen volt…

alán most, hogy itt álltunk egymás előtt még nagyobbnak tűnt a köztünk tátongó, végtelen szakadék, amelyet húsz évvel ezelőtt vájt közénk az élet. Valahol elszomorított a gondolat, hogy így végződött minden, s nem is hittem abban, hogy ez valaha változhat is. Annak idején megtanultam, hogy sose forduljak hátra, ne nézzek vissza és ne sirassam azokat az emlékeket, mert nem volt értelme a múltban ragadni. Felszegett fejjel meneteltem hát előre, elérve minden célkitűzésemet, s egy pillanatra sem torpantam meg, vagy adtam időt a sebeknek begyógyulni. Hagytam, hogy elfeledkezzek róla, nem foglalkoztam vele, mintha nem is léteznének, pedig ott tornyosultak előttem a problémák, a lezáratlan, elvarratlan szálak, amelyek sosem kerültek lezárásra.
Draco puszta jelenléte és létezése pedig akaratlanul is emlékeztetett azokra az időkre, amelyeket magam mögött akartam tudni.
− Valahol ez igen szomorú, nemde? – pillantottam rá, hiszen a mi köreinkben még inkább presztízskérdésnek számított az, hogy az őseink milyen benyomást keltettek másokban a múltban. – De hát a múltat nem lehet megváltoztatni, az emberek pedig szeretnek általánosítani.
Tettem hozzá csendesen, nem mintha én szándékosan az imént nem dörgöltem volna az orra alá az imént, hogy milyen jó véleménnyel is voltak a családjáról. Az, hogy a köznyelv mennyire vette a szájára a Malfoy nevet, nem az én hibám volt. Mégis felismertem azt az apró rideg arcmozdulatot, azt a hirtelen távolságtartást, amelyet a szavaim kiváltottak belőle. Talán mégsem változott annyira viselkedésben az évek során.
− Én kérek elnézést, amiért udvarias akartam lenni. Ígérem, többet nem fog ilyen előfordulni – húzódtak kegyetlen mosolyra az ajkaim, miközben kiforgattam a szavait. Ebben mindig is elég ügyes voltam, sőt akár szemrebbenés nélkül is képes voltam hazudni, ha az érdekeim úgy kívánták, bár jelenleg nem állt szándékomban bármit is elhitetni vele. Számomra csak az a versenyseprű kellett a fiamnak, nem kívántam közelebbi viszonyba kerülni vele.
Csendesen, némi drámai hatásszünetet tartva néztem körbe az irodájában, s csupán egyetlen pillanatra ugyan, de felvontam a szemöldökömet, amikor a tekintetem arra a képre siklott, amelyen Astoria is szerepelt. Teljes szívemből gyűlöltem azt az áspiskígyót, mégsem tettem említést rá. Tisztában voltam vele, hogy Draco még mindig gyászolhatott, nagyon is jól ismertem azt az érzést. Noha talán én könnyedebben léptem túl a válásomon, mint ő a megözvegyülésén.
− Nem hinném – jelentettem ki határozottan, hiszen erősen kételkedtem benne, hogy bármit is számítana ez. – Jobban érdekel a jövőm építése, mint a múltam siratása.
Tettem hozzá, utalva arra, hogy én nem voltam olyan nyomorult, mint a középső Theodore Nott, aki szétbarmolta az egész életét, de nem csak a sajátját, hanem a családjáért is, vagy éppen nem voltam olyan szentimentális, mint Draco, aki a halott feleségéről készült képet bámulta nap, mint nap, hogy feltépje a sebeit. Ha valami rossz ért, akkor talpra álltam, és mentem tovább. Nem álltam meg zokogni, vagy keseregni, hiszen a gyerekek számítottak rám. Szimplán nem engedhettem meg magamnak semmilyen gyengeséget.
− Mindenesetre, ha annyira szeretnél mondani valamit, akkor hallgatlak, de mint te is hangsúlyoztad: kötve hiszem, hogy számítana bármit is – tettem hozzá dacos éllel, ahogy az arcvonásait fürkésztem. Kételkedtem benne, hogy ténylegesen mondani is akart volna valamit, és nem pusztán üres szavak lettek volna az iméntiek. Hiszen mégis mi mondanivalója akadt? Hogy mennyire sajnálja, hogy így alakult? Ugyan már, hiszen Astoria még mindig ott mosolygott az asztalán, s Merlinre, egy pillanatra elfogott a vágy, hogy lehajtsam azt a képet, de inkább csak úgy fordultam, hogy az a fénykép véletlenül se kerüljön a látóterembe.
A haragom azonban illékonynak bizonyult. Akaratlanul is olyan emlékeket bolygattunk meg, amelyek miatt lejjebb engedtem a felhúzott falakon, s miközben összefontam a karjaimat, akaratlanul is elmosolyodtam.
− Az voltál, de a mai napig nem értem, hogy miként nem traumatizált téged az a tíz másodperc, amelyet Crack nadrágjában töltöttél el – tapasztottam a kezemet a szám elé, hogy elnyomja a kitörni készülő nevetésemet. Sikertelenül, ugyanis ezzel csak annyit értem el, hogy a tenyerembe kuncogtam. Akkoriban borzasztóan dühös voltam arra a férfire, és tényleg indítványozni akartam a kirúgatását, de utólag visszagondolva mégis vicces volt az a szituáció.
− Erre inkább nem mondok semmit – csúsztattam a kezeimet ismét a csípőmre, hiszen továbbra is megvolt a magam véleménye nem csak vele kapcsolatban, de a régi baráti körünkről is, akikkel a mai napig tartottam a kapcsolatot.
− Ne haragudj Draco, de nem szeretnék veled nosztalgikus utazásra indulni, és továbbra is úgy vélem, hogy gondoskodtál arról, hogy eltávolodjunk egymástól. Épp ezért, nem érzem relevánsnak azt, hogy viselkedjek az irányodba, mintha az a húsz év meg sem történt volna. – Hátrébb léptem, ezzel is jelezve a köztünk lévő áthidalhatatlan távolságot, amely nem feltétlenül az én hibámból alakult így. Mert szerettem őt, borzasztóan szerettem egykor, és bármit megtettem volna érte, de az az idő elmúlt. S talán ha valahol még szunnyadt bennem némi szeretet az irányába, akkor nem engedtem az érzésnek. Nem küzdhette át magát azon a sok kellemetlen érzésen, amely felgyűlt bennem az évtizedek során. Pedig tisztában voltam vele, hogy talán úgysem maradtunk volna együtt, mégis a tény, ahogyan mindez véget ért, végtelenül bántott. Nem tudtam hát fesztelenül viselkedni a jelenlétében, mint mondjuk Blaise vagy Theodore közelében. Az előbbinek megszoktam a mérhetetlen sznobizmusát, az utóbbi pedig évről-évre épült le szellemileg, és hobbit űzött abból, hogy megpróbáljon engem kiborítani.  Draco azonban soha nem volt egy szinten velük, ő nem csak egy barát volt számomra.
− Való igaz, ők ennyi év után sem martak el maguk mellől. – Bár azt is hozzátehettem volna, hogy talán inkább a klinikai eset Nottnak volt szüksége rám. Blaise talán bármikor megszabadult volna tőlünk, ha megunta volna a társaságunkat, Theodore-t azonban foggal-körömmel igyekeztem egyben tartani egy időben.
− Elég szomorú, ha az információidat a részeges Theodore Nott-tól szerzed be – feleltem pökhendi mosollyal, miközben leeresztettem a karjaimat, és közelebb sétáltam hozzá. – Nekem nincs szükségem egy alkoholista politikusra, hogy információkat szerezzek emberekről.
Utalva arra, hogy bármit kideríthetnék akár vele kapcsolatban is, ha úgy tartaná a kedvem. Csakhogy vele ellentétben én nem faggattam a barátaimat, hogy mi történt vele az évek során, s ha bármelyik is szóba hozta az első figyelmeztető pillantás után automatikusan némító bűbájt szórtam rájuk.
− Köszönöm – bólintottam, miközben emlékeztettem magamat arra, hogy tulajdonképpen vissza is foghattam volna magamat, hiszen bármikor meggondolhatta volna magát a seprűt illetően.
− Igen. Matthiasnak meghagytam az egykori otthonunkat, mi pedig visszaköltöztünk a Parkinson-birtokra anyámhoz – feleltem valamivel kedvesebb hangnemben. S talán azt is kifejthettem volna neki, hogy mennyit változott a birtok azóta, vagy éppen azért is mentünk vissza, mert én voltam az egyetlen örököse annak a kúriának, mégsem tettem meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekelték a részletek.
− Így van – mosolyodtam el, hiszen ténylegesen ők voltak a mindeneim. Ha ők nem lettek volna állandó szereplői az életemnek, akkor valóban nagyon magányos lettem volna. Bele sem akartam gondolni abba, hogy hamarosan ők is felnőnek, elköltöznek, és egyedül maradok… Megint.
− De úgy hallottam, hogy a fiad is elég jól boldogul az iskolában, nem igaz? – kérdeztem vissza, hiszen nem voltam ostoba, számtalan alkalommal láttam őket a King’s Cross pályaudvaron, miközben a gyermekeinktől búcsúztunk, vagy éppen őket vártuk a peron mellett.

gykedvűen vontam meg a vállamat. Hosszasan beszélgethetnénk arról, hogy kiknek a családjait megbélyegezték meg a háború után, felemlegetnénk azt a rengeteg veszteséget, a pusztítást, a kioltott életeket. Merenghetnénk arról, hogy vajon mennyivel másabb lenne most a világ, ha hallgattak volna rám, amikor a családom és a barátaim védelmében, azzal a szándékkal, hogy elkerüljük a vérontást, felvetettem Potter kiadását a Nagyúrnak. Akkor is engem festettek le ördögként, mert nem akartam látni, ahogy a szeretteim, a barátaim életüket vesztik emiatt. Mégis engem küldtek le a többi mardekárossal az alagsorba, hogy még véletlenül se segíthessünk a Sötét Nagyúrnak. Mintha annyira érdekelt volna az a szerencsétlen! Egyedül az számított nekem, hogy Dracót és Theodore-t élve kihozzuk onnan, és olyan messzire fussunk a csatától, amennyire csak lehetett volna. Nekem nem volt már testvérem, akit óvnom kellett volna, s azon a három fiún kívül nem is számított más számomra. Mégsem tudtam megóvni őket, úgy kellett lefogniuk a háztársaimnak, hogy ne akarjak utánuk szaladni, majd amikor a fenti csatába beleremegett a kastély, akkor én voltam az a személy, aki nyugtatni próbálta a kisebbeket.
Elmélkedhettünk volna erről is Dracoval, hogy azon a napon mennyi minden elcsúszott, vagy hány fordulópontja lehetett volna az eseményeknek, amelyek más végkimenetelhez vezettek volna. Talán akkor nem is váltunk volna szét, vagy nem ilyen lett volna az elválásunk. De mint mondtam, kár volt ezen keseregni, hiszen sokkal boldogabb voltam így: rengeteg mindent köszönhettem a volt férjemnek és két csodálatos gyermek édesanyjává válhattam. Végtére is, nem volt okom a panaszra.
− Szerintem két kezeden nem tudnád megszámolni, hogy hányszor voltam veled kedves, Malfoy – vágtam vissza neki szemtelenül, hiszen pontosan tudta, hogy egykor mennyire fontos volt nekem, és mennyire aggódtam érte. Az iskolás éveink során szerintem én törődtem vele a legtöbbet, vagy voltam mellette a legnehezebb időszakokban, és ezalatt nem csak azt értem, amikor Hagrid hülye hippogriffje majdnem letépte a karját. – De megértelek, ha öreg korodra megkoptak az emlékeid. Csúnya dolog a demencia.
Talán nem volt szép dolog, hogy folyamatosan megjegyzéseket tettem rá, de nem arról voltam híres, hogy megfékeztem a nyelvemet, ha valaki megbántott. Ráadásul Dracónak nagyon is sikerült az – egyesek szerint nem létező – lelkembe gázolnia.
− Én is így gondolom – fontam össze magam előtt a karjaimat, utalva arra, hogy szerintem nem volt miről beszélünk (vagy inkább csak nem akartam beszélni róla), és foglalkozunk azzal, amiért felkerestem őt.
− Őszintén szólva, engem is traumatizált az a két csökkent értelmű. Fogdmegnek zseniálisak voltak, de az agyuk helyén biztosan borsóültetvények teremtek – vontam meg vállamat ismét, hiszen sosem rejtettem véka alá, hogy nem kedveltem őket. Ha valaki a barátom akart lenni, akkor meg kellett ütnie egy bizonyos szintet – kár, hogy Nott mostanában kezdett a szint alá süllyedni, de megbocsájtottam neki, végtére is elég sok szörnyűségen ment keresztül, hogy toleráljam a kilengéseit −, de Draco barátai és Millicent Bulstrode csak arra voltak jók, hogy helyettünk elvégezzük a piszkos munkát.
− Tény, problémám van veled, de nem gondolom azt, hogy a hely és az idő megfelelő lenne ennek a megtárgyalására – pillantottam Dracóra komolyan, már-már nyomatékosítva, hogy erről egyáltalán nem szándékoztam beszélni. Mit ért volna? Hiszen az imént tárgyaltuk meg, hogy a múltbéli dolgokon túl kellett lépnünk, én pedig nem értem rá leragadni minden apróságról. Rendben, ezzel leginkább magamat igyekeztem áltatni, azonban továbbra sem éreztem helyénvalónak ezt a beszélgetést. Nem véletlenül növeltem hát meg a köztünk lévő távolságot, s amint lépett egyet felém, ösztönösen hátráltam még inkább.
Szerettem volna, ha meglátja a tetteinek a következményét, és belátja végre, hogy mennyire szétrombolt mindent. Nem csak a kapcsolatunkat, hanem a barátságunkat is. Mert igenis borzasztóan fájt az elvesztése, hogy nem oszthattam meg vele az életem legfontosabb pillanatait, s ha nem is jártunk már, de szerettem volna, ha képesek lettünk volna barátokként tekinteni egymásra. Azonban ő teljesen eltolt magától, hát én is hasonlóképpen cselekedtem. Fáradt voltam azért, hogy megküzdjek mások figyelméért.
− Hiába nézel így, Theodore-nak valóban problémái vannak, és bármennyire is töröm magam, nem hallgat rám. Szóval csak az igazat mondom vele kapcsolatban – reagáltam arra az apró, szomorú mosolyra, amely Theodore kapcsán jelent meg az arcán. Hosszú évek óta nyaggattam, hogy szedje össze magát, de én egyáltalán nem voltam rá hatással.
Halkan felnevettem Draco javaslatára. Még hogy négyen összeüljünk? Mégis miként pattant ki a fejéből ez a zseniális gondolat, amikor az esetek többségében érezhetően kellemetlen volt köztünk a légkör? Vagy csak én gondoltam volna így?
− Először is, nekem nem kell nyomoztatnom veletek kapcsolatban, hiszen mindent tudok rólatok, ami fontos – jelentettem ki fölényes mosollyal az ajkaimon, hiszen piszkosul élveztem, hogy olyan információk voltak sokszor a birtokomban, amelyekről kevesen tudhattak. – Másodszor, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Attól, hogy most üzleti szándékkal kerestelek meg, az nem jelenti azt, hogy minden folytatódik onnan, ahol egykor abbahagytuk.
Pedig szerettem volna. Vágytam rá, hogy ismét négyen legyünk. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a köztünk feszülő ellentétek nem tettek volna jót egyikünknek sem. A fiúkat pedig kihagytam volna a kettőnk konfliktusából.
− Édesanyám jobban élvezi az özvegylét szabadságát, de valóban, él-hal az unokáiért – mosolyodtam el halványan, hiszen bár anyám egy szigorú és tiszteletet parancsoló asszony, az unokái mégis könnyűszerrel ellágyítják a szívét. – Mindenképp. Szerintem amint kiejtem a nevedet a szádon, már meg is átkoz téged – tettem hozzá keserű mosollyal, hiszen valljuk be, anya nem rajongott soha a fiúkért, és végignézte, hogy mennyire megviselt engem a Dracóval való eltávolodás. Nos, azt hiszem, igaz volt a mondás, miszerint a Parkinson nők soha nem felejtenek.
− Ennek örülök – bólintottam. – A kviddicsről tudok, hiszen egy csapatban játszik a fiammal.
Meg sem lepődtem, hogy a fiainkból kviddicsrajongók váltak, ahogy azon sem, hogy mindkettő a mardekárosok táborát gazdagítja. Senkinek nem vallottam be, de egy kicsit aggódtam Arthurért, de okos gyerek volt, és szépen lavírozott az idióták között. Meg aztán, ha a tudomásra kerülne, hogy bárki is kezet emelt rá az iskola falain belül, az a diák addig élt.
− Rendben, köszönöm – feleltem, miközben a tekintetemmel követtem a mozdulatsort, amellyel az íróasztalából két vaskos mappát emelt ki. Közeledtünk a beszélgetésünk végéhez, ezt magam is éreztem, így az ajtó felé kezdtem orientálódni.
Egy biccentéssel köszöntem meg, hogy előre engedett az ajtóban, a folyosóra lépve búcsút intettem neki, azonban megtorpantam, amikor utánam szólt. Felvont szemöldökkel pillantottam rá, mert valahogyan erősen kételkedtem benne, hogy tényleg örült a találkozásnak.
− Ne butáskodj, Malfoy, minden nap látsz – forgattam meg a szemeimet válasz gyanánt, majd végleg elköszöntem tőle, és elindultam a folyosón. Mondhattam volna én is azt, hogy örülök, hogy láttalak, vagy felelhettem volna bármi mást, de nem tudtam mit kezdeni ezzel a különösen szokatlan, egyszerre jóleső és kellemetlen érzéssel, amit a találkozónk váltott ki belőlem.
Inkább nem akartam megfejteni a bennem kavargó érzéseket, hanem a dolgom végeztével hazahoppanáltam, ahol aztán édesanyámmal osztottam meg a mai eseményeket, majd kettesben kiültünk a teraszra borozni, miközben azon nosztalgiáztunk, hogy sok-sok évvel ezelőtt mennyivel másabb volt a világ.