Pansy Parkinson

Gyermekként érzékeny, álmodozó és kedves volt, egészen addig a pillanatig, amíg a saját családja nem vált a legnagyobb kritikusává. Szorongását pedig leginkább úgy vezette le, hogyha másokat bántott. Csípős megjegyzéseivel nem kímélt senkit, hitt abban az eszmében, amit a szülei is vallottak, így nem véletlenül volt egy olyan mardekáros lány csapat vezetője, akik csupa aranyvérű felmenőkkel rendelkeztek. A családban élt traumák azonban megedzették őt, a gyengédség már-már kiveszett belőle, és megtanulta azt, hogy nem hagyhatja magát eltaposni. A nővérével kapcsolatos esetet soha nem tudta feldolgozni, álmatlan éjszakáin gyakran tűnődött azon, hogy vajon az ő kívánsága okozta-e a testvére őrületét.
Vele kapcsolatban igaz a mondás, hogy ne ítélj könyvet a borítójáról, hiszen Pansy amilyen ridegnek és kegyetlennek tűnt, épp annyira vágyott figyelemre és elismerő szavakra. Ezt az oldalát azonban csak a legbizalmasabb barátainak mutatta meg, s még a legnagyobb titkát is kizárólag a legelső barátjának, Draconak árulta el. A roxfortos évei során megmutatta az érzéketlen és törtető oldalát, szégyentelenül alázott meg másokat és élt vissza a hatalmával legyen szó a prefektusi címről, az Umbridge általi inkvizítorságról, vagy szimplán csak a mardekáros lányok közötti népszerűségéről. Pansy mindig stílusos volt, amikor nem az egyenruhát kellett viselni, nagyszerűen értett gyerekkora óta a divathoz, illetve nagyon sok dolgot tudott másokról. Ezek pedig a fiatal lányok körében hamar követendő példává emelték.
A roxforti csata benne is sok mindent megváltoztatott. Őt ugyan a többi mardekárossal együtt elterelték, így a harcot megúszta, mégis így is rengeteget veszített azon a napon. Talán az első párkapcsolatában is fordulópontot hozott el az a nap, hiszen utána már nem igazán találták Dracoval a közös hangot.
Ambiciózus törekvéseinek köszönhetően felvették az Akadémiára, ahol egy régi baráttal hozta össze a sors. Matthiasnak hála rengeteg dolgot megtapasztalt, a világnézete sokat változott, de a legfőbb: megtanult lazítani. Egészen addig a pontig annak szentelte az életét, hogy megfeleljen az otthoni és saját elvárásainak, de a fiú mellett ráébredt arra, hogy az élet ennél sokkal többől állt.
Fiatal felnőttként valamelyest megszabadult a vállára nehezedő terhektől, bizonyos otthoni dolgokat képes lett elengedni, ez pedig lehetővé tette számára, hogy egy kicsit önmaga lehessen. Ugyan még mindig önző és utálatos volt gyakran, ha valakivel nem szimpatizált, de már csak akkor kötött bele másokba, ha az illető nagyon bosszantóvá vált, vagy megbántotta őt valamivel. A fiatal éveit a karrierépítésre, az új élete felépítésére szánta.
A gyerekek születése pedig ismét előhozta belőle azt a gondoskodást, amely mindig is benne rejlett, illetve elhatározta, hogy jobb szülő lesz, mint amilyenek az övé voltak. Az évek múlásával azonban ismét kicsúcsosodott az, hogy mennyire magányosnak érezte magát, hiszen hiába volt férjezett, amikor a párja akár hónapokra eltűnt a munkája miatt. Édesanyja nyújtott neki segítséget a gyereknevelésben, ez hozta igazán őket össze.
Pansy végül maga döntött a válás mellett, hiszen látta hogy nem csak ő, de a gyerekek is állandóan szenvedtek a viták miatt. Eleinte furcsa volt neki az új szituáció, de Matthiasszal belátták, hogy jobb volt ez így mindenkinek. Pansy nem érez a férfi iránt harag, hiszen nem tehetnek arról, hogy ez sajnos így alakult.
Az élet minden területén egyébként egy határozott nőként ismerik. Azok, akiket régebben bántott talán gyanakvással telve tekintenek a szelídebb, nyugodtabb természetére, amely teljesen jogos és érhető, hiszen tényleg számtalan embernek okozott rosszat csak azért, hogy a saját nyomorát elviselhetőbbnek lássa.

Borongós napra virradt, amely tökéletesen leírta az én hangulatomat is. Egyedül voltam otthon, hiszen anyám vállalati gyűlésen ült, a gyerekek pedig a Roxfortban tanultak. A reggeli kávém elfogyasztása után felemeltem az előcsarnokban lévő kis asztalra helyezett virágcsokrot.
Keserédes mosollyal hajoltam a magnóliákhoz, és szívtam magamba az illatokat, majd az ajtó melletti tartóból elvettem egy esernyőt, és elhagytam a kúriát.
Lassú, kényelmes léptekkel indultam meg a birtokunk szélén lévő családi kripta irányába. Mindig is szerettem a tavaszt, a hosszú sétákat a kacskaringós kövezett ösvényeken. Számtalan alkalommal bújócskáztunk Violettel errefelé, amikor kisebbek voltunk. Akkoriban még mindig sokkal egyszerűbb volt.
Szorosabban markoltam rá az esernyő fogantyújára, ahogy feltámadt a szél. Némán hallgattam a madarak dalolását, a szél motoszkálását a levelek között. Annak idején mindig szorongtam idehaza, de már jó ideje megnyugvással töltött el ez a hely.
Ahogy elértem a családi kriptához, megtorpantam. A komor épületnek volt egyfajta baljós kisugárzása, ami miatt sose szerettem erre járni, és a gyerekeket is megkértem, hogy ha lehetséges, akkor mellőzzék ezt a helyet. Csendesen átvágtam a sírkövek között, amik úgy festettek, mintha nemrégiben helyezték volna ide őket. Anyám mindig is nagy gondot fordított arra, hogy a ház táján minden rendben legyen. Egyetlen dolgot leszámítva, azért én voltam felelős.
A kripta mögött egy apró tisztás állt a közepén egy magányos, mohával borított sírkővel. Elszorult a torkom, ahogy a pillantásom rátévedt.
Szótlanul takarítottam le a sírját, csupán az esőcseppek ütemes kopogása törte meg a csendet.
− Jó reggelt Violet – suttogtam halkan, ahogy lehajoltam, hogy letegyem a magnóliákat. Ezek voltak a kedvencei. Emlékeztem rá, hogy minden alkalommal, amikor apa azt kérdezte, hogy mit szeretnénk, akkor ő nem kért mást, csupán egy szál magnóliát. Sose értettem, hogy miért volt annyira oda ezért a világért, de számtalan olyan dolog akadt, amely kapcsán kiismerhetetlen maradt a számomra.
− Jó reggelt neked is, Pans – csendült fel vidáman a hangja a hátam mögött. Összerezzentem. Egy pillanatra megrémített engem, hiszen nem számítottam a felbukkanására, pedig sejthettem volna, hogy a közelben járt. – Köszönöm a virágokat, igazán kedves tőled, hogy gondoltál rám.
− Ez a legkevesebb, amit tehetek érted – fordultam meg lassan. Egy odvas fatörzsön üldögélt, áttetsző alakja a borús ég miatt sokkal jobban kivehető volt, mint bármikor. Mióta eltávozott, és kísértetként visszatért közénk, már majdnem olyan volt, mint egykor.
Violet jelenléte azonban hétpecsétes titoknak számított. Anya nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy a legkedvesebb gyerekéből szellem lett.
− Mesélj, mi újság a nagyvilágban? – nyújtóztatta ki a lábait lustán. Minden alkalommal, amikor rápillantottam, elfogyott a vágy, hogy sírhassak. Fájt így látnom őt.
− A minap kaptam egy levelet Matthiastól, éppen Argentínában végez valamilyen kutatást. A gyerekek felől érdeklődött, hogy mikor lesznek legközelebb itthon, és hogy mikor látogathatja meg őket, illetve elmesélte, hogy küldött nekik valami apróságot. Heather és Arthur jól vannak, Heather igyekszik a tanulmányaira koncentrálni, Arthur pedig vélhetően azzal üti el az idejét, hogy másokat bosszant. A házvezetőjétől kaptam egy üzenetet, hogy megint belekeveredett valamibe, úgyhogy el kell majd beszélgetnem vele. Anya pedig az irodában van, ha nem dolgozik, akkor manapság a barátnőivel és a rokonokkal találkozgat – foglaltam össze neki, hogy mi újság idehaza, majd hosszasan elbeszélgettünk arról, hogy egyáltalán nem látom annak a lehetőségét, hogy anyát beavassuk a mi kis titkunkba.
Utána kitértünk a jelenlegi politikai helyzetre, és a világban felgyülemlő feszültségre, amit a nővérem szórakozott kuncogással reagált le. Tisztában voltam vele, hogy ezek soha nem izgatták őt, és csak udvarisságból kérdezte meg, de valahol örültem neki, hogy valakivel megoszthattam a gondolataimat, még akkor is, ha a testvérem egy kísértet volt.
− Violet, kérdezhetek valamit? – léptem közelebb hozzá. Mosolyogva hátra hajtotta a fejét. Minél kisebb volt köztünk a távolság, annál jobban láttam, ahogy a vízcseppek egyszerűen áthaladtak rajta, és a fatörzset áztatták.
− Persze, mondd csak.
− Mit gondolsz, miért ragadtál itt? – kérdeztem óvatosan, hiszen néhány hónapja fedeztem fel, hogy a kripta körül kóborolt, amikor hosszú idő után először kilátogattam hozzá.
Violet finoman megvonta a vállát. Hosszú percekig csak néztük egymást, a nővérem arckifejezését tekintve hosszasan elmélkedett a válaszán.
− Sajnos… Magam se tudom – sóhajtott fel bágyadtan, majd drámaian hátradőlt elnyúlt a fatörzsön. A hasára fordult, a lábaival a levegőben kalimpált. Sajnos, lélekben örökre gyermek maradt.
− Vannak olyan dolgok, amiket esetleg megbántál? Amikkel kapcsolatban kívánod, hogy bár ne tetted volna meg? – faggatóztam tovább, de válaszként újabb vállvonást kaptam.
Végül feltápászkodott, és a sírjáról elemelte a virágcsokrot. Bele akart szagolni, de amikor ráébredt, hogy nem érez illatokat, keserűen biggyesztette le az ajkait.
− Miért? Neked vannak ilyen dolgok? – kérdezett vissza gyermeki naivitással a hangjában, ahogy a csokorral a kezében visszaült a korábbi helyére. Fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan tett szert erre képességre, hiszen normál esetben egy kísértet nem tudott megfogni dolgokat, mégis hallottam már kivételekről. Ő pedig ezen kivételek közé tartozott.
− Számtalan ilyen van – billentettem hátra az ernyőmet, ahogy elpillantottam a fák irányába. Bánhattam volna sokkal jobban emberekkel, lehettem volna türelmesebb és megértőbb Dracoval, nem kellett volna olyan kegyetlennek lennem Potterrel és a barátaival, feleslegesen tapostam a sárba másokat a karrierem során, hogy feljebb juthassak. A sok megalázás és bántalmazás mind elkerülhető lett volna. Csak a saját fájdalmamon és magányomon akartam enyhíteni. Mivel nem szerettek, hát arra vágytam, hogy félelemmel vívjam ki a tiszteletüket. Naiv és ostoba voltam. Évtizedek és egy jó terapeuta kellettek ahhoz, hogy elinduljak a fejlődés útján.  
− Szeretnél beszélni róluk?
− Talán majd máskor, de azért köszönöm – mosolyodtam el halványan. – Most mennem kell Violet.
Elbúcsúztam tőle, mert tudtam, hogy ha itt maradnék, akkor csak elöntenének az emlékképek, és összeroppannék alattuk. Erre semmiképpen nem vágytam, ezért döntöttem a távozás mellett.
− De ugye meglátogatsz még? Olyan magányos vagyok idekint, a többi rokon pedig olyan unalmas! – kapta fel a fejét. A szívem szakadt meg tőle.
− Amikor időm engedi, meglátogatlak. Ezt veheted ígéretnek – válaszoltam neki. A remegésemet leplezve, a könnyeimmel küszködve indultam vissza a birtok irányába. Megszaporáztam a lépteimet, úgy éreztem, mintha a saját múltam kergetett volna el a testvérem közeléből.
A mai napig úgy éreztem, hogy én okoztam mindezt.

Fiatal korában nem különösebben tartották szépnek, felnőtt korára is karakteres arcvonásokkal rendelkezik. Egyesek azt pletykálják róla, hogy mágiával módosított a külsején, de ezt sem megcáfolni, sem pedig megerősíteni nem lehet. Mindenesetre van valami a kisugárzásában, ami miatt nehéz elfelejteni őt. A megjelenése erőt és határozottságot sugall, az öltözködése elegáns, főként kosztümöket és szoknyákat hord, csupán akkor bújik kényelmesebb ruhákba, ha gyerekekkel tölt időt. Régebben rövidre vágatta a hajára, ma viszont szereti, ha hosszúra nőnek a hajtincsei, amiket vagy szabadon hagy, vagy pedig elegánsan feltűz. Az arca komolyságot sugall, azonban a közeli családtagjai gyakran látják mosolyogni és nevetni. Mégis, amikor senki nem látja, eluralkodik rajta a mélabú, hiszen hiába veszi végre körül őt szerető család, valamit mégis hiányol az életéből, csupán maga sem tudja megmondani, hogy mire vágyik. Középmagas, azonban a magas sarkú cipők sokat segítenek azon, hogy mások fölé kerekedhessen.
Hangja magabiztosan cseng, némi arrogancia és gúny süt belőle, amikor felbosszantják, de közel sem olyan irritáló, mint egykor volt. A mosolya ritkán őszinte, nevetni pedig még kevesebben hallják, hiszen túlságosan is arra koncentrál, hogy a munkahelyén és odahaza minden rendben legyen. Épp ezért gyakran fáj a feje, és masszőrnél is sokszor megfordul, mert a felgyülemlett stressz a vállaira rakódik le.