“You’ve got to fight for your every dream, because who’s to know, which one you let go would’ve made you complete!”
H
allgatva a többiek beszélgetését, próbálom nem feltűnően összeszorítani az ajkaim. lyenkor piszok rosszul érzem magam, tudva, hogy a körülöttem lévők többségének tényleg nincs más választása, ezért veszi fel a röhejes göncöt, és hagyja, hogy pár felsőbbrendűnek magát képzelő senki rajta köszörülje a nyelvét. Mert nekik tényleg kell a pénz. Pocsék érzés ez, hisz én nem a túlélésre játszom, én csak nem akarok a szüleimtől függeni. Nem akarok anyámnak adni semmit a kezében, amivel sakkban tarthatna, és a pénz pedig ezek közé tartozik. Nem akarom azt érezni, bármivel is tartozom neki, csak mert fizeti a tandíjam, vagy a lakást, amit talán már önerőből sikerül kibérelnem.... hamarosan. A kolitól már zsong a fejem, hisz hozzászoktam, hogy egyedül vagyok, az mindegy, hogy itt, vagy otthon. Az osztozkodás viszont nem az erősségem, sem az, hogy szobatársaim hülye szokásait toleráljam tovább. - Nézd - kapják el a karom, és navigálnak, hogy lássam a tömeget, jobban mondva, a tömegben egy bizonyos alakot. - Róla meséltem, ingatlanokkal foglalkozik, kapd el, beszélj vele, hátha... - elmosolyodva nézek a lányra, akinek köszönhetően jutottam ezekhez a munkákhoz, ó ha tudná, mennyire átverem őt is. Mindenkit. - és ebben a hacukában első szóra el fogja hinni nekem, hogy képes lennék fizetni a lakbért - világítom rá egy problémára, s ahogy végignéz rajtam, leesik neki is, de a lelkesedése nem törik. - De szerezhetsz hozzá elérhetőséget - felcsillan a szemem, még meg is köszönöm, mert ez nem egy rossz ötlet egyébként. - Én is rühellem a koleszt, de nekem még kicsit többet kell dolgoznom, hogy lépni tudjak - az ilyen mondatok mindig mindent elrontanak, látni a mosolya mögött a szomorúságot. Nem bírom én ezt, ezért is adok hálát, mikor szólnak, hogy megkezdődik a "műszak". Csupán körbeviszem az italos tálcát, igazán zökkenőmentes ez, hisz mindenki mással van elfoglalva, jóformán rám se néznek, miközben elveszik a kristálypoharat. Bőven elég ilyen estén részt vettem már ahhoz, hogy tudjam, a másik oldal talán még unalmasabb. Mi legalább a szabad pillanatainkban hülyülünk egymással, különben végig ásítanánk az egész hacacárét, mert a többségünknek, nem ez volt az egyetlen terve mára, míg az itt lévő nők többsége úgy látszik, egész nap erre a pár órára készült. Tizenegy is elmúlik, mikor szemet szúr, hogy valami nincs rendben, nagyobb a sürgés, s bár a vendégek ezt nem igazán veszik, vagy akarják észrevenni, én leteszem a tálcát egy asztalra, és a srác után megyek, mert elfog egy rossz érzés. - Basszus, most mit csináljunk? Lexa csinálj, valamit, nem lélegzik! - miért én? Jönne reflexből a kérdés, de látva a medence partján fekvő egyént, bemegyek, aztán keresek egyetlen ismerős arcot, mielőtt még tényleg késő lesz. Más esetben, ha kiszúrnám Draco Malfoyt a tömegben, talán megfontolnám, hogy inkább kerülőt tegyek, hallva az ő történetét, de ez most nem egy olyan pillanat, mikor engedhetek a rossz érzéseknek, valószínűleg, ha maga Grindenwald kerül a szemem elé, még hozzá is odamennék. - Elnézést, Mr. Malfoy. Ne haragudjon a zavarásért, de akadt egy kisebb gond - hadarok persze, és nagy izgalmamba, el is kapom a csuklóját, most már nem törődve azzal, ki figyel fel erre, és kifelé húzom, bízva abban, hogy felfogja, tényleg komoly a probléma. - Rodney sokat ivott, és beleesett a medencébe, a többiek legalább is ezt mondták. Tudok újraéleszteni.... elméletben, de lehet már.... - a végére a hangom elhalkul, egyrészt, mert erre gondolni se akarok, másrészt, mert odaérünk a többiekhez, így el is engedem a férfi kezét. - Bocsánat - motyogom azért közben, mert tudom, ez nagy illetlenség. - Menjetek arrébb! - a hangom már elég hangos és határozott ahhoz, hogy a többiek terete tudjanak adni Mr. Malfoynak. - Komolyan? - jön felém egy meghökkent kérdés. - Szerintem ez nem az a pillanat, amikor válogathatok, kinek szóljak - sziszegem a fogaim között, végig az elém táruló jelenetet nézve, hogy ha kell, hamar oda tudjak ugrani. - Meghalt - ezt a szót, többször is hallom, és a hideg is kiráz, nem lehet.
Egy újabb jótékonysági esemény, egy újabb nemes cél. És manapság sokkal inkább meg kell válogatnom, mire adakozom, mint valaha, mert elég vékony jégen táncolok. Több, mint húsz éve űzöm ezt a játékot, hogy egyszerre próbálok valami jót tenni ebben a világban, törleszteni a végeláthatatlannak tűnő adósságomat a társadalmunk felé, és közben igyekszem a családunk nevén esett foltot eltüntetni. Sokszor reménytelennek tűnik, örökös, hiábavaló küzdelemnek, de még mindig jobb, mint az alternatíva, hogy egyszerűen csak visszavonulok a kúriába mindenki elől, és életem végéig ülök a galleonjaimon. Ezt nem tehetem meg. Elsősorban Scorpius miatt sem. Astoria emléke miatt sem. És bár megtalálni az arany középutat abban, hogy mikor, hol és mihez adjam a pénzemet, az időmet, a nevemet, sosem volt éppen egyszerű feladat, most, hogy vállaltam a beépülést a neo-halálfalók közé, ez már egyenesen olyan, mint aknamezőn sétálni - ahogy a muglik mondják. Figyelnem kell arra, hogy ne tegyek nyilvánosan semmi olyat, ami miatt bárki kapcsolatba hozhatna a rossz oldallal, mert azzal nem csak hogy kárba veszne két évtizednyi igyekezetem, hogy tisztára mossam a Malfoy nevet, de valószínűleg a minisztériumi pozíciómat és kapcsolataimat is elveszíteném. De nem tehetek semmi olyat sem, amitől túl liberálisnak tűnhetek, mert azzal viszont felkelthetem a “Magic is Might” gyanakvását, és ezzel a saját és a fiam életét sodorhatnám veszélybe.
A Szent Mungo két szárnyának felújítása és kibővítése azonban éppen olyan nemes célnak tűnt, amiben egyik oldal sem találhat kifogást. Éppen ezért nem csupán egy nagyobb összeget adományoztam az ispotálynak a megnevezett beruházásra, de egyben az est egyik főszervezőjeként is kivettem a részemet a teendőkből. A rendezvény szerencsére gördülékenyen halad előre a saját medrében, mindenféle fennakadás nélkül. Rendszeresen kezet fogok, és csevegek, akivel kell, közben a Próféta két külön küldöttének is interjút adok. Úgy tűnik, az üzleti és az egészségügyi rovatban is be akarnak számolni arról, ami ma itt történik. Persze nem dőlhetek nyugodtan hátra egy kényelmes karosszékben, Lángnyelv whiskyvel a kezemben, amíg az este véget nem ér, és amint találkozik a tekintetem az egyik sietve felém tartó pincérlány aggodalmas tekintetével, hamar ráébredek, hogy az még igencsak messze van.
- Kisasszony, mégis mit művel? - igyekszem nem túl felháborodottnak vagy meglepettnek tűnni, ahogy a nő elkapja a karomat, és elkezd kifelé vonszolni, mert nem szeretném magunkra vonni a figyelmet. Még egy gyenge mosolyt is magamra erőltetek, és biccentek az egyik közelben álló, pezsgőt kortyolgató csoport felé, akik kíváncsian méregetnek bennünket, aztán elhúzom a karomat. - Jól van, megyek már. Csak mutassa az utat! - legyintek előre a karommal, ezzel is jelezve, hogy nem kell ehhez maga után rángatnia.
- Hogy... mit mondott?! - kérdezek vissza ezúttal nyílt döbbenettel, mert nem akarok hinni a fülemnek. De legalább már magunk mögött hagytuk a báltermet. Ugyanakkor... ahogy a medence felé közeledünk, ismét egyre több embert vélek felfedezni. Vélhetően mind a felszolgáló személyzet tagjai. - Sokat ivott? Újraéleszteni? - Mi az, hogy tud újraéleszteni? Ez valami mugli kifejezés? Néhány pillanatra lesokkol a helyzet, aztán maga a látvány is, ahogy a fiatal hölgy utasítására a többi jelenlevő utat enged nekem az ájultan fekvő illető felé. Hát ezt nem tudom elhinni! Mindig is mondtam, hogy ezeken az eseményeken több hasznát vennénk házimanóknak a felszolgálásban. Ők sokkal megbízhatóbbak. Hihetetlen, hogy ilyesmi megtörténhet.
- Na jó, először is: mindenki kifelé innen! Nincs itt semmiféle látnivaló. Maga – kapom el a mellettem álló férfi karját, mielőtt megadóan elkullogna. - Azonnal keresse meg Calver gyógyítót! A vendégek között van, 50-es, őszes barna hajú, világos zöld dísztalárban. Nehéz eltéveszteni És kérem, legyen diszkrét. Elég, ha csak annyit közöl, hogy Draco Malfoynak sürgősen szüksége van rá. - A család régi barátjáról van szó, aki Scorpiusról is gondoskodott tavaly nyáron. Remélem, hamar előkerítik. - És maga – bökök ezúttal mutatóujjammal a nő felé, aki ide rángatott. - Mi is a neve? Kérem, küldjön ki innen mindenkit, és állítson egy biztonsági őrt az ajtó elé, aki távol tartja innen a kíváncsiskodókat. Ez semmiképpen nem juthat a sajtó vagy a vendégek fülébe. Remélem, mind megértették! Vagy garantálom, hogy holnaptól egyiküknek sem lesz munkája - azzal legyintek, hogy mindenki menjen a dolgára, majd a pálcámat elővéve sietve térdelek le az eszméletlen férfi mellé. Ezek már azt rebesgették, hogy meghalt, de ezt csak egy gyógyító állapíthatja meg teljes bizonyossággal. Lehet, valóban sokat ivott, de talán megmérgezték, kapott pár cseppet az élő-halál esszenciájából, vagy valaki elátkozta. Ilyesmit nehéz első pillantásra megállapítani. Jobb ezt szakértőre bízni. Bár a vizes ruhái alapján egyértelmű, hogy a medencébe esett, és ha még él is, valószínűleg sok vizet nyelt. Kapásból csak egyetlen varázslat jut eszembe, amivel a vizet eltüntethetem a tüdejéből. - Exoremulsio! - tartom a pálcát a Rodney nevű férfi arca fölé, és abban a pillanatban sugárban fel is tör belőle a benyelt folyadék. Reméljük, még nem késtem el vele. Végül pedig megidézem a császárskorpió formáját öltő patrónusomat. - Potter, sürgősen szükségem lenne egy megbízható emberedre a Laurea Hotelben. Történt egy incidens - küldöm útjára a fénylényt az üzenettel.
