Hugh & Lyra ~ Uninvited guests are often most welcome when they leave
Vendég
Pént. Márc. 18, 2022 12:14 am
Hugh && Lyra
►Uninvited guests are often most welcome when they leave. ◄
//Tanév eleje, Roxfort Expressz indulása előtt//
Erős túlzás lett volna azt mondanom, hogy könnyes búcsút vettem volna anyától és apától a peronon állva, sőt igazán meg sem várták azt, hogy felszálljunk a vonatra. Algernon olyan gyorsan elszelelt a család közeléből, mintha egy seregnyi dühös Abraxan üldözte volna, én azonban még egy kicsit maradtam, váltottam pár szót anyával. Miután elköszöntem tőlük, csatlakoztam a barátnőimhez, akiket utoljára két hete láttam, amikor Leilánál ottalvós bulit tartottunk. Természetesen, ez nem jelentette azt, hogy ne tartottuk volna napi szinten a kapcsolatot, még akkor is üzentünk egymásnak, amikor tavaly a Beauxbatonsban időztem. Szép és jó volt, de valami hiányzott belőle. Hiába találtam meseszépnek a vidéket, és kifinomultnak az embereket, egy idő után már-már túl tökéletesnek hatott számomra minden. Ekkor kezdtem úgy mozgatni a szálakat, ahogy kedvem tartotta: összeugrasztottam barátokat, szétszakítottam párokat, összetörtem szíveket. Mindezt oly’ zseniálisan, hogy kevesen gyanakodtak rám, akik pedig mégis közel kerültek volna az igazsághoz, azokat még azelőtt sarokba szorítottam, hogy cselekedhettek volna. − Hé, fiúk! – szólítottam meg csábos mosollyal az ajkaimon két háztársamat, akik a szerelvény mellett álltak. Kiváltam a lányok társaságából, hogy az egyikőjük mellé lépve gyengéden végigsimítsak az arcán. – Lennétek olyan kedvesek, és segítenétek felemelni a csomagjainkat? Ártatlanul, már-már könyörgően rebesgettem a szempilláimat. A srácok összepillantottak, tisztán hallottam a gondolataikat: az egyikőjük vonakodását, illetve a másik vágyakozását, mert éreztem, ahogy a tekintete elkalandozott rajtam. Aztán megköszörülte a torkát, majd a haverját oldalba bökve igent mondott. Kuncogva léptem oldalra, hogy felhordják a bőröndjeinket. Micsoda úriembereket lehetett faragni ezekből a fiúkból, ha tudtad, miként kell hatni rájuk. − Hálás köszönetem – hajoltam oda a segítőkészebb fiúhoz, hogy hálám jeléül egy csókot nyomjak az arcára, miközben a kezét nyújtva felsegített a szerelvényre. Odafent kuncogva súgtam össze a lányokkal, aztán a bőröndöm fogantyújába kapaszkodva elindultam a szűk folyosón, hogy keressek magunknak egy szabad kabint. Pár percnyi keresgélés után rá is bukkantam egyre, hogy aztán a lányokkal birtokba vegyem azt. Amíg a barátnőim felpakoltak a csomagtartóra, addig én elhelyezkedtem az ülésen, és elővettem a telefonomat, hiszen Alfonsotól üzenetet kaptam, és ki akartam élvezni azokat a pillanatokat, amikor még egy kicsit szórakozhattam vele. Fel sem tűnt, hogy folyamatosan fogyatkoztunk: először Leila távozott, vélhetően elment megkeresni a testvérét, aztán Annabel és Josephine hagytak magamra. Rájuk még fel is figyeltem egy pillanatra, hiszen szóltak, hogy elmennek a mosdóba, így egy apró biccentéssel jeleztem, hogy tudomásul vettem, aztán ismét a telefonomra szegeztem a tekintetemet. Halkan záródott mögöttük a tolóajtó, pedig szórakozott mosollyal nézegettem a lehetőségeimet a társkereső applikáción keresztül. Nem vágytam komoly párkapcsolatra, legalább is, hittem abban, hogy online csupán a nagyon elkeseredett emberek próbáltak randizni, azonban nagyszerű unaloműzés volt ismerkedni, hamis hitbe ringatni másokat, majd elvenni tőlük azt a szemernyi lehetőséget is, amiért ennyi ideig küzdöttek. Kivágódott az ajtó, majd egy hatalmas puffanás kíséretében valaki, vagy valami levágódott a velem szemben lévő ülésre. Felsandítottam. Egyetlen pillanat sem kellett ahhoz, hogy az arcomra kiüljön az undor, látván a hívatlan vendégemet. Ugyanis nem más pöffeszkedett a kabinomban, mint az a félnótás Shelby. Halk sóhajjal ingattam a fejemet, és fordultam vissza a telefonomhoz, mert a spanyol srácok is sokkal érdekfeszítőbbek voltak ennél a balfácánnál. − Mondd csak, nem szeretnél végre valaki másnak az idegein táncolni? Értem én, hogy hiányoztam, de én egyáltalán nem vagyok kíváncsi a társaságodra – fel sem pillantottam. Miért is érdemelt volna több figyelmet annál, amit most neki szenteltem? Még ezt is sajnáltam tőle, nemhogy azt, hogy valóban minden egyes szavára koncentráljak. − Miért nem csatlakozol a barátaidhoz? Miért az én kabinomban kell rontanod a levegőt? – sandítottam fel egy szempillantásnyi időre, s bár szívesen hozzátettem, hogy tudtam jól: nem voltak barátai. Mégsem akartam már az első napomat elrontani azzal, hogy engedem neki, hogy beférkőzzön a bőröm alá az alpári stílusával.
Új év a Roxfortban… amit már nem ott kellene töltenem. De hát ki hagyná magára a haverjait, amikor ők is akkora balfaszok voltak, hogy szánt szándékkal megbuktak utolsó évben? Gondoltam, követem én is a példát, legalább idén még jobb esélyekkel indulok, amikor megjelennek a profi csapatok fejvadászai a meccseken. Ügyesebb leszek az összes kis köcsög elsősnél, akik nagy reményekkel indulnak meg a karikáim felé, az edzők meg majd ámuldozhatnak, mekkora fasza gyerek vagyok és akár szépen sorban gyülekezhetnek, hogy mindegyik engem akarjon. Na persze ez valószínűleg nem fog megtörténni, legalábbis nem így. Az elképzelt jelenetek azonban még nem ártottak senkinek, nekem biztos nem, mert nem voltam olyan segghülye, hogy el is higgyem őket. Azért a kedvem nem volt felhőtlen, amikor elköszöntem Herotól a peronon. Megkértem anyánkat, hogy jöjjön el velünk és vigye majd haza az öcsémet, mert a kis nyomi mindenképpen el akart búcsúzni tőlem. Sejtettem, mi lesz a vége, és nyilván az is lett: ott bőgött, miközben a nyakamba csimpaszkodott, hogy mennyire nem akar egyedül maradni a szobában és mennyire fogok neki hiányozni. Mintha soha többet nem látna geci. De azért megpaskoltam az apró hátát és megnyugtattam, amennyire tudtam, hogy legkorábban karácsonykor látni fog. Aztán fogtam magam és leléptem, rá sem nézve, nehogy lássam azt a szívfacsaró bánatot a tökmag fején. Nem volt túl őszinte a vigyorom, amikor lepacsiztam az egyik háztársammal, mert csak arra tudtam gondolni, mennyire szabad préda lesz Hero annak a vén fasznak, amíg én nem vagyok otthon. Miközben végighúztam a kofferemet a vonat folyosóján (rajta a hordozóban az acsarkám dühösen morgott a zötyögéstől, közben a rácsot rázva), megláttam két lányt vidáman csevegve elindulni a kabinok vége felé, és a legjobb, hogy ismertem ezt a két csajt. Idegesítő luvnyák voltak, de akivel együtt lógtak, az nagyon nem volt az. Sikerült egy pillanat alatt elfelejtenem, hogy eddig mit össze búslakodtam az öcsém miatt, hiszen új cél lebegett a szemem előtt: Lyra Rosier. Mindegy mi vele kapcsolatban, de Lyra Rosier. Benéztem a kabinba, ahonnan a két kis picsa kirázta magát, a csípőjükkel felváltva érintve a folyosó mindkét falát, és legnagyobb boldogságomra Lyra Rosier egyedül ücsörgött ott bent. Minden további gondolkodás nélkül levágtam a cuccaimat az ajtó mellé, előre felkészülve rá, hogy hamar ki fog ebrudalni (az acsarka sipított egyet, majd még erősebben kezdte rázni a rácsott, mint egy veszett mohamanó), majd lendületesen bementem hozzá és levágtam magam vele szemben. - Most hogy így kérdezed… -Elgondolkodó fejet vágtam, mintha egy pillanatra is megfordult volna a fejemben, hogy mást keresek szórakozásképpen. -Nem, nem igazán. A te csodálatos idegeiden a legjobb táncolni. Amúgy tényleg az volt, eskü élveztem. Minden vágyam volt felszedni ezt a nőt, de úgy voltam vele, hogy ha végül nem menne, legalább akkor is megmarad nekem ez a szórakozás, hogy állandóan őt csesztetem. - Rontani a levegőt? Kérlek, ez egy igazi, minőségi cigánykölni, ami rajtam van. Ettől fogsz te is dögleni utánam. -Már előre hallottam a válaszát a fejemben… de élőben még jobb lesz. Előhúztam a bőrdzsekim zsebéből egy csomag cukorkát és kibontottam, majd a tenyeremből legalább hat szemet a számba hajítottam. Utána a csomagot Lyra felé nyújtottam. - Skittles? Ez a savanyú fajta, kurva finom, csak összehúzza a picsámat, olyan savanya.
►Uninvited guests are often most welcome when they leave. ◄
//Tanév eleje, Roxfort Expressz indulása előtt//
Csupán egy röpke pillanatra remélni mertem, hogy nem az az átokverte Shelby érkezett meg ilyen hatalmas lármázások közepette, mégis amikor felpillantottam a telefonom képernyőjéről, és az ő idióta fejével találtam szembe magamat, egy pillanatra szerettem volna, ha valaki abban a szent pillanatban kivájta volna a szemeimet, és ólmot öntött volna a füleimbe. Kelletlen fintorral vándorolt a tekintetem a ketrecban vergődő acsarkára, miközben sóhajtozva eresztettem lejjebb a telefonomat, egy percig sem titkolva, hogy egy spanyol srác profilját nézegettem éppen. − Tudod, Shelby, ha így folytatod, akkor feljelentelek zaklatásért – forgattam meg a szemeimet, majd keresztbe tettem a lábaimat, és folytattam a telefonom nyomkodását. Nem tiszteltem meg őt a figyelmemmel, hiszen egy nyomorult kis senki volt, akinek nem is volt keresnivalója már ezen a vonaton. – Ha sokáig táncolsz a csodálatos idegeimen, akkor csúnyán megjárod. Eléggé bosszúálló típus vagyok, és biztosra veszem, hogyha feljelentelek, nekem fognak majd hinni. Hiszen a #metoo mozgalom korát éltük, nyilvánvalóan nekem hittek volna, ahogy a bátyámat is elítélték és meghurcolták egy ostoba lotyó miatt, pedig a testvérem még csak nem is vonzódott a nőkhöz… Shelbynek pedig esélye nem lett volna a családom ügyvédei ellen, talán volt annyi sütnivalója, hogy ezt ő is tudja. − Pusztán a jelenléted lehoz az életről, az ostoba kölnidtől pedig nem dögleni fogod utánad, hanem szó szerint megdöglök – vágtam egy újabb fintort, és hogy eleget tegyek a nemtetszésemnek, felálltam a helyemről, a zsebembe csúsztattam a mobilomat, hogy kinyithassam az ablakot. Ezek után ismét helyet foglaltam vele szemben, hasonlóan keresztbe tett lábakkal, ezúttal azonban a karjaimat is összefontam magam előtt. Szemöldökráncoltam, ahogy az ótvaros bőrdzsekijében turkált, majd egy csomag cukorkát húzott elő. Ettől még magasabbra szaladt a szemöldököm, arról nem is beszélve, hogy minden mozdulatából sütött a suttyóság. − Nem köszönöm. Mi vagy te, cukrosbácsi? – húztam el a számat, miközben a tőle lehető legtávolabbi pontra húzódtam. Az acsarka még mindig vergődött a ketrecében, így bosszúsan rámorrantam: − Nem tudnád elhallgattatni végre? Idegesített Shelby, a jelenléte, a létezése, a dögje, minden, ami vele volt kapcsolatos, és fel nem tudtam fogni, hogy mi a francot keresett itt. Arra gondoltam, hogy az utolsó két évemet békességben tölthetem végre, de ha ezt tudtam volna, akkor vissza se jöttem volna a Beauxbatonsból. − Egyébként mi a bánatot keresel itt? Diáknak adod ki magad, hogy továbbra is zaklass? Mikor unod már meg végre? – Inkább meg sem vártam a válaszát, ismét elővettem a telefonomat, feloldottam a képernyőzárat, hogy segélykérő üzenetet küldjek a barátnőimnek. Természetesen, nem kaptam tőlük választ. Meg sem nézték az üzenetemet. Olyan jellemző volt…
