Lexa Kensington

Megszeppent tizenegyévesként léptem át a Roxfort küszöbét, először találkozva azzal a világgal, amiről az idáig azt hittem, mese csupán. A lány, aki csak Isten tudja, mi okból, de kapott egy adottságot, ami kiemelte a hétköznapi, szürke, olykor rideg világba, és szekrény módjára repítette egy másikba. Ijesztő volt. Valószínűleg egyetlen sárvérűtől se kérdezik meg, hogy amúgy milyen érzés?
Emlékszem, eleinte irigykedtem azokra, akik már elsőben képesek voltak kisebb bűbájokat zökkenőmentesen végrehajtani, ámulattal néztem a vagonban, hogy a békát formáló csokoládé, nemes egyszerűséggel kiugrott az ablakon, nem kevés bosszankodást okozva ezzel a tulajdonosának.  
Emlékszem arra is, mekkorát sikítottam, mikor egyszer csak a festményen lévő férfi nekem szegezte a kérdést: mit bámulsz. Emlékszem, milyen görcsösen szorítottam azt a botot, ami mára már elengedhetetlen számomra. Emlékszem, mennyire nem tudtam, mit kezdeni a hirtelen ért új ingerekkel, hogy sokszor őrültnek hittem magam.
Csak mert egészen odáig egy tisztes mugli életét éltem. Nem voltam népszerű, de ez talán nem is olyan meglepő. Szerettem egynek lenni a sok közül, azt viszont kevésbé, mikor egy-egy óra során mégis észrevettek. Nem voltam harsány, nem volt nagy hangom, sőt kimondottan szégyenlős voltam, és máig nem tudok rájönni, hol volt az a pont, ami mindezt megváltoztatta….
Harsánynak most sem tudnám titulálni magam, inkább határozottnak. Nem félek hallatni a hangom, épp csak átgondolt, megfontolt nővé váltam, aki előbb gondolkodik, aztán szólal meg. Egész alkalmazkodó, olykor vakmerő is vagyok, nem hiába osztott a süveg anno a griffendélbe. Nem riaszt meg, ha ki kell lépnem a komfortzónámból, új szituációba keveredek. Találékonynak is nevezhetem magam, ellenben ha szorul a hurok a nyakam körül, hajlamos vagyok lefagyni.
Érdekel a politika, szeretek állást foglalni, és bármikor szívesen ecsetelem, mennyire elítélem Briggs kormányzási módját. Lelkesen kampányoltam Hermione mellett, nem féltem akár vitába is szállni, de persze az én szavam mit sem ér.
Határozott elképzeléseim vannak az életről és a jövőmről, igyekszem minden lépésem előre megtervezni, noha ez nem mindig egyszerű. Mióta akadémista vagyok, a szociális életem is pozitívabb fordulatot vett. Bulizok, vásárolok, barátnőzök, ha épp nem dolgozok azért, hogy ne a szüleimnek kelljen az egész tandíjat fizetni.
Egyke létemre nem állíthatom, hogy el vagyok kényeztetve, noha a szüleim muglik, nem éltünk soha rosszul. Úgy neveltek, hogy tisztában legyek azzal, csak akkor van értéke a pénznek, ha saját magam dolgozom meg érte, és nem hajítanak az ölembe mindent. És nem egy szülő ellenszenvét kicsalva, korán kezdtek önállóságra is tanítani, amiért szívből hálás vagyok, noha ennek hozadéka, hogy szinte független vagyok tőlük.
Nyitott vagyok, néha túlságosan is, hamar a közelembe engedek bárkit, akivel úgy érzem, egy húron pendülünk, viszont sose esek ugyanabba a hibába kétszer. Ha máséból nem is, a saját hibáimból mindig levonom a konklúziót.
Kifejezetten könyvmolynak tartom magam, ezért eshet meg az is, hogy nagy szókinccsel rendelkezem, és megtanultam kifejezni magam szavakkal. A szakválasztásom okán a kommunikációmmal sincs gond, ugyanolyan könnyen megértetem magam egy gyerekkel, mint egy felnőttel. Tájékozott és jól informált is vagyok. Széles érdeklődési köröm van, és a tudásszomjam egyáltalán nem kopott az évek során. A maximalista jelzőt is rám lehet aggatni, bár csak mérsékelten, mert az nem jellemző rám, hogy túlhajszolom magam.

- Nem.
- Csak olvasd el… még pár év, és nem is biztos, ha végzek, tényleg auror is leszek.
- Nem.
- De anya!
- Alexandra, ezt már megbeszéltük.
- Miért olyan nagy baj az, ha valamit én is tenni akarok a hazáért? Lennétek rám büszkék! Mások persze vasfegyelemmel érik el, hogy a gyerekük a nyomdokaikba lépjen, ti meg….? – rázom meg a fejem, teljesen értetlenül nézve a velem szemben ülő két alakra. Mintha nem is azok lennének, akik húsz éve nevelnek, de komolyan.
- Erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni, a válaszom nem – áll fel, szinte velem egyszerre, csak míg anyám tikentete a rideg nyugalmat tükrözi, az enyémmel, ha lehetne ketté is vágnám ebbe a pillanatban.
- Amíg ebben a házban laksz….
- Akkor nem kell itt laknom – a válasz reflexszerű és felettébb meggondolatlan, pillanatok múlva rá is jövök, hogy a legszívesebben ezt a mondatot úgy, ahogy van visszaszívnám, de a dac győz, így hát nyelek egyet, állva a megütközött tekintetet.
- Nagykorú vagyok, amúgy sem sokat vagyok a muglik között, nem ez az én helyem – és látom, mintha megforgatnám bennük a tört. Soha semmi nem fájt nekik annyira, mint mikor kiderült, hogy velem, járt valami más is.
- Angyalom, anyád fáradt… hosszú volt ez a nap, térjünk erre vissza holnap, reggeli közben…. nyugodtan.
- Nem apu, nézz rá, felesleges lenne. Ő már döntött – végig a nő szemeibe nézve címzem a szavakat, annak az embernek, akit a világon mindennél jobban szeretek. Hogy aztán egy sértődött kamaszként trappoljak fel a szobámba, és vágjam úgy magamra az ajtaját, hogy azt a harmadik szomszéd is meghallja.


A macska kelt az éjjel közepén. Ahogy besüpped az ágy, úgy fagy meg a vér is az ereimben, és sóbálvány átok nélkül merevedek szoborrá. Talán percek is eltelnek, mire az agyam fel is fogja, hogy csak a szőrgombóc gondolta úgy, itt az ágyban kényelmes.
De ha már felkeltem, csak lemegyek inni, miután az éjjeli szekrényről elvettem a pálcám, ami nélkül nem vagyok hajlandó közlekedni még a biztonságot jelentő falak között sem. Nem, mióta a próféta lehozta azt a levelet. Fény viszont nem kell, a saját házamban még csukott szemmel is letalálok a hűtőhöz. Viszont a szüleim szobájából kiszűrődik, így csak megtorpanok az ajtó előtt, halkan elmormolom a bűbájt, amivel aztán hallgatózni kezdek.
- Értsd meg… nem akarom őt elveszíteni – megtört női hang, szinte látom magam előtt, ahogy könny szökik a szemébe.
- De, lehet már el is vesztetted…. – mély, aggodalmas sóhaj. Tudtam, tudtam, hogy apám győzködni kezdi, egyezzen bele. Hallom, ahogy az ágyra ül, már-már látom, hogy tenyereibe rejti az arcát.
- Nem tudunk semmit arról a világról, Gaspard… és láttad Alexandrát nem egyszer, tudod, mire képes… és…
- Ott végképp nem tudod kontrollálni – megrezzenek, sose hallottam apámat még így beszélni.
- Kedvesem… - és ezt a hangot se hinném el, hogy anyámtól származik.
- Nem ezt csinálod? Az irányításod alatt akarsz tartani mindent, Lexit, engem…
- Alexandra, a neve Alexandra..
- Abba se volt beleszólásom.
- Nem is akartál beleszólni… talán kopnak az emlékek, kedves férjem? – nem vagyok az ajtó azon oldalán, mégis érzem, ahogy megváltozik a légkör, fagyossá válik…

20 évvel korábban



Áll a frissen készült sírkőn a felirat, melyet egy magas, barna hajú nő bámul üveges tekintettel. Talpig feketében. A temető békés csendjét megtöri a lassú, vontatott taps, amit a nő egyre közelebbről hall. Kénytelen hát a hang irányába fordulni.
- Gratulálok, egyenesen mesés… lenyűgöző alakítás, nem is értem, miért nem a Broadwayen vagy a MI5 helyett – Gaspard hangja annyira gúnyos, hogy akinek a szavak szólnak, legszívesebben a földbe süppedne nővére mellé.
- Van képed… mikor te tetted őt ide – a férfi arcán az undor az, ami örökre Isadora elméjébe égette magát, mégis kihúzva magát állja a cunamit, amit halott nővére vőlegénye áraszt felé.
- De itt van vége… bármit is tettünk, bárhogy is sikerült a kis játékod, ez valaki életébe került… látni se bírlak, még a gondolattól is undorodok, hogy én veled… - nem tudja befejezni, persze, hisz a férfi is szégyelli a tettét, na meg a tényt, hogy valami jobban vonzotta az előtte álló nőben, mint abban, akinek sírja fölött állnak épp.
- Ehhez kicsit késő…
- Te beteg vagy, komolyan kezelt… - benne akad a szó, mikor a semmiből kerül a szeme elé egy kép, ami akár a halálos ítéletével is egyenlő lehetne.
- Alexandra… nézd meg szépen a lányod – Isadora nem finomkodik, mikor a férfi mellkasához nyomja a képet, majd ugyanolyan eleganciával sétál el mellette, amilyennel mindig is.


- Igen.
Az egyetlen szót, hatalmas üdvrivalgás, és taps kíséri, így legalább senki nem hallja, Gaspard mekkorát nyelt. Magában megint felteszi a kérdést, hol siklott ki annyira az élete, hogy most feleségül kell vennie a nőt, akit bár eleinte kedvelt, most legalább annyira undorodik tőle. Ostoba viszont nem volt, hogy azonnal bedőljön egy képnek, és a ténynek, hogy lett egy gyereke – noha ő is tudta, cseppet sem lehet ezt kizárni -, de a vizsgálatok is kimutatták. Azután pedig szinte csak pislogott egyet, mígnem az oltárhoz kellett cipelnie lányának anyját.
- Gratulálok az ifjú párnak – a főnöke cseppet sem lelkes hangja téríti vissza a valóságba, és tekintete egyből felesége gömbölyödő pocakjára siklik, csak hogy tudja, miért tűri ezt mind.
- Felesleges ez, Joseph… tudjuk, mennyire ellenezted
- Mert ostobák vagytok, mert nem fogjátok fel, hogy mivel is jár a munkátok, hogy a lány, hamar megárvulhat, de… természetesen kívánom, hogy ne így legyen. Legyetek boldogok – Gaspardnak le kell küzdenie a feltörő horkanást, tisztában van vele, hogy az ő boldogsága már el van hantolva.

9 évvel korábban

- Itt lesz – állok meg hirtelen, mondhatni inkább lefagyok, és meredten bámulom a téglafalat.
- Ne őrjíts már meg, Alexandra… látsz itt egyetlen vágányt i..? – ebben a pillanatban lettünk szemtanúi, ahogy egy másik család nekifut a téglaoszlopnak. Behúzom a nyakam, összeszorítom a szemeim és várom a csattanás hangját, ami… nemes egyszerűséggel nem érkezik meg. Szinte a szám is eltátom, ahogy még elkapom a pillanatot, mikor az utolsó alak is eltűnik. Aztán önelégülten vigyorgok anyámra.
- Én mondtam.


- Király, mi? Látom, te is először mész Roxfortba, én is, de a két testvérem már harmadik éve. Gyere, ülj hozzánk… - a megszeppentségem elsőre eddig tart. Fabla nagyon kedves, és még inkább beszédes lány. Még a vagonban ülve is egy csomó sztorit meg kell hallgatnom, amit jószerével nem is értek. Ami nagyobb hiba, ez ki is ül az arcomra.
- Mondd csak Alexa…
- Alexandra – anyám hibája, és tudom, hogy ezt már elcsesztem, de hát kicsúszott a számon.
- Teljesen mindegy… úgy ülsz ott, mintha most csöppentél volna Csodaországba – ennek a lánynak a tekintete viszont nem kedves, úgyhogy zavarba is jövök.
- Ha azt vesszük, ez igaz is lehet… amíg elő nem jött a… varázserőm, nem is tudtam, hogy ez a világ létezik – halkan, kényszeredetten nevetek, de a vagonban keletkező feszültséget ezzel sem tudom oldani.
- Ó, most jut eszembe, hogy ez a hely már igazából foglalt, Juliette! Gyere ide! – pislogok értetlenül, aztán, mikor már mindenki úgy néz, csak leesik. Összekapom a cuccom, hogy aztán hamar a folyosón találjam magam.
- A franc gondolta volna, hogy sárvérű, na… olyan szép volt a haja – kapom még el azt az egy mondatot, amit akkor még nem is értek igazán, de nem kerül sok időmbe megfejteni… sajnos.

3 évvel ezelőtt

A nagyteremben csak úgy bömböl a zene, mindenki fel van engedve, a vizsgák leteltek, a végzősök is letudták a RAVASZ-t, én is boldogan üldögélek a pohár italommal.
- Ez azért szép volt, egy pontot veszítettél – nem tudom, mi ütött Fablaba, teljesen megütközve nézek rá, hisz az első utunk óta, mint egy leprást, úgy került.
- Úgy tűnik, a sárvérűség hozadéka a jó ész – nem hagyom ki, hisz Hermione neve folyik a csapból is, most hogy a választások közelednek. Nevetünk, én is, hisz már tudok. Bár nem mondom, hogy nem érint rosszul, de tudom kezelni. Vagyis tudom nem komolyan venni. Olyasmi miatt szekálnak, amire igazából nincs ráhatásom, így csak az eszükhöz mérem őket.
- Ostoba voltam akkor. Hagytam, hogy azok befolyásoljanak, te jó ég – nem kerülte el a fülem azóta, hogy Fabla időközben szembement a családjával, mert nem volt hajlandó az ő nézeteiket vallani. Sejtem, nem is veregették vállba érte.
- Nézd. Neked sikerült az, ami még sokaknak nem, és ez a fontos.
- Tudsz róla? – halkul el a hangja, és mintha a szeme is elkerekedne, így én elvigyorodok.
- Ezek a festmények rohadt pletykásak – érem el, hogy nevessen, hisz ez a mondat már-már szállóigévé vált a kastély falai között.


- És ez lesz a hálónk… - vezet körbe Jason a kis garzonban, és most először ütközök meg.
- Mármint kivel a tiétek? Figyelj, ha azt mondod, hogy Zane is ideköltözik… én komolyan aggódni kezdek.
- Zane? Miért jönne ide hozzánk Zane?
- Hozzánk? – jön el a pont, mikor elvesztem a fonalat, és Jason ezt látva, szintén összezavarodik.
- Hát… anyud azt mondta, egyetemre mész, és ő segített kiválasztani ezt a lakást, mert hát… ide is felvettek, és én… nem jössz ide – a habogások közepette összerakja a képet, és most én látok egy olyan arcot, amit örökre az emlékeimbe vések.
- A magánsulimnak van egy magánegyeteme, és hát….
- inkább odamész, minthogy azzal legyél akit elvileg szeretsz – fejezi be a mondatot vádlón, amitől könny szökik a szemembe.
- Ez bonyolult….
- Hahó Alexandra, nézz már ki az ablakon, az ott a Yale…. bizonyára fel tudom fogni, ha elmondod. De úgyse fogod igaz? Az egész kapcsolatunk erről szól. Miért nem látogathattalak meg sosem, annyira csak nem elit az az iskola. Lelépsz vacsora közben, eltűnsz napokra, és elvárod, hogy ezt teljesen elfogadjam, végül is tényleg… tök rendben van – tárja szét a karját, valószínűleg most döntött úgy, hogy hónapok dühét, csalódottságát zúdítja rám most. Elsírom magam, már nem is hallom a szavait, amik cunamiként ömlenek a szájából. Pedig felkészültem erre, tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat is.
- és elegem van a titkaidból!
- Sajnálom – ennyit tudok csak mondani, ott hagyom őt, rá se tudok nézni, annyira utálom magam. De eldöntöttem, ebben a világban még annyira se találom a helyem, mint a másikban.

1 héttel ezelőtt

- Hol vagytok már?
- Sajnálom csillagom, kicsit tovább húzódik az ügy, mint azt anyáddal gondoltuk. De ott a kártya a helyén… rendelj magadnak valamit, és ne várj meg minket, pihenj az út előtt – felsóhajtok, még akkor a fülemen van a telefon, mikor a vonalat apu már rég megbontotta. A csokitortát bámulom, amin annyira szép a húszas gyertya.
- Kisasszony, ne legyen szomorú, tudja, hogy a szülei milyen fontos munkát végeznek…
- Persze, tudom…. vidd el Hazeléknek – mosolygok Annára, aki már inkább az anyám, mint a rendes, és most is felcsillan a szeme. Apuék nem is sejtik, mekkora szerencséjük van vele, én biztos háromszor annyi fizetést adnék neki.
- Nagyon boldogok lesznek, de nem akarja legalább megkóstolni? Az édesanyja rengeteget fáradozott, hogy…
- kihozza a cukrászdából… nem ma kezdtem Anna lehet, hogy ez régen még bejött... – kacsintok rá, némi vidámságot erőltetve az arcomra, majd felindulok a szobámba.
- Kisasszony…. Isten éltesse, boldog születésnapot – egy apró dobozt tesz az asztalra, és látom, hogy tétovázik, mégse jön ide, hogy megöleljen, pedig most nagy szükségem lenne rá. Így hát a születésnapom Stephen Kingel töltöm… piszok szerencsés vagyok.

Azt mindenképp megállapíthatjuk, nem vagyok egy felejthetetlen figura. Teljesen átlagos magassággal rendelkezem, és nem vagyok az a nádszálvirág alkat sem. Talán, ha le tudnék állni az éjjeli nassolással, vagy betartani a betervezett diétát, még lenne is esélyem, de így…
A hajam színét és hosszát is sűrűn váltogatom, de a szőke és barna árnyalatok között maradva. Nem szeretem a tűsarkúkat, ha már minden áron elegánsan kell öltözködnöm, akkor inkább előkapom a telitalpúmat. Ingek, ingek azok minden mennyiségben, mert egyszerűen nem bírok betelni velük.
Sportosnak sem mondanám magam, futni járok egyedül, mert szentül hiszem, azzal bőven adózok az egészség oltárán. Mindig mosolygok, mint aki folyamatosan szív valamit. Jó, a komoly helyzetekben azért csak pókerarcot erőltetek magamra.
Sokakat idegesít az a sztoikus nyugalom, ami még dolgozat íráskor is rajtam van, de sose voltam a pánikolós, izgulós típus, és ha tudom, hogy rendesen felkészültem, képtelen vagyok izgulni.