Egy ilyen kellemes tavaszi estén, mikor a pulóver fölé nem kellett kabát és először maradhatott a szekrényben a téli sapka, bármikor máskor tömve lett volna járókelőkkel az Abszol út. Tele lettek volna az éttermek és pubok teraszai, nyüzsögtek volna az emberek a színes kirakatok előtt, alig lehetett volna utat törni a macskaköves utcákon. De ez nem egy ilyen márciusi este volt, a január óta bizonytalanul felettünk lebegő fenyegetés hiába nem hozott magával konkrét tragédiát, az emberek mégis féltek. Túl friss volt még a második varázslóháború emléke ahhoz, hogy az angolok szívébe ne marjon bele a félelem, mikor minden sarkon járőröző aurorokat láttak, mikor szabadon kószáló dementorokról olvastak a Prófétában vagy megkapták a gyerekeik gondterhelt leveleit a Roxfortból. Nem csoda hát, hogy az Abszol úton éppen csak páran lézengtek este nyolc óra környékén, többnyire félrészeg partizó fiatalok és egy-két bevásárló körútját lezáró boszorkány és varázsló, akik a telepakolt szatyraikkal sietősen tartottak a Foltozott Üst felé, hogy minél hamarabb az otthonuk vélt biztonságában lehessenek. A Helios Színház is megérezte a probléma súlyát, az esti előadásaik, amelyekre korábban hónapokkal előre is alig lehetett jegyet kapni, most nem mentek teltházzal - tudtam, hiszen Frida panaszkodott rá. Bár nem tartottam reálisnak, hogy éppen ma terrortámadást intéz a kibaszott Magic is Might az Abszol út kellős közepén, mégis kötelességemnek éreztem megvárni Fridát és a nagy felfordulásban neki segédkező Alinát - pontosan úgy, mint január óta minden áldott este, mikor Frida dolgozott. Tudtam, hogy csak néhány saroknyit kéne egyedül sétálniuk, hogy minimális volt az esélye bármiféle támadásnak, én mégis eltántoríthatatlanul vártam itt minden este, mikor Fridát (és esetleg Alinát is) elszólította a folyton elszakadó színházi jelmezek jelentette kötelezettség. Nyugodtabb voltam így. Ezúttal pedig legalább a szarul leplezett paranoián túl is volt indokom: március nyolcadika volt, és bár sokan egy kőbunkónak tartottak, annyira azért mégsem voltam az, hogy megfeledkezzek a nőnapról. A színház előtt felállított Luxo Karuzos mellszobor magas talapzatának dőlve rágyújtottam egy cigarettára - korán érkeztem, tudtam, hogy még legalább fél óra, mire Fridáék szabadulnak a színház fogságából. Az idefelé vásárolt két csokor virágot és a Fortescue's-ban összecsomagoltatott, papírtálcára fektetett süteményt - bár Alina a karácsonyi húzása után a sós-karamellás sajttorta helyett jobban megérdemelt volna egy undorító mazsolás pudingot - óvatosan a talapzatra tettem magam mellé. Visszasüllyesztettem a pulóverem zsebébe az öngyújtót, ahogy viszont felemeltem a fejem, egy kellemetlenül ismerős szempárral akadt össze a tekintetem. Utoljára augusztus végén láttam Diane Byrne-t, tökéletes alulnézetből, miközben a Byrne-villa szabályosan nyírt gyepén feküdtem, a William vérében tocsogó, szétszaggatott öltönyömben, törött bordákkal, hatalmas medvekarmolással a karjaimon és a mellkasomon, az eszméletvesztés határán a fájdalomtól. Talán nem is Diane Byrne-höz tartozott a szőke hajjal keretezett arc, amit akkor homályosan látni véltem, fasz se tudja, akkor csak arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el és utolsó erőmmel hagyjam Jerrynek, hogy felrángasson a földről és teljes súlyommal ránehezkedve kibotorkáljak a birtokról, átkok kereszttüzében. Azóta persze sokszor eszembe jutott Corban Yaxley felesége. Nem az a röpke, jelentéktelen flört kettőnk között, nem jelentett semmi, munka volt - bár nyilván valahol hízlalta az egómat, hogy Corban kibaszott Yaxley pedigrés felesége olyan készségesen velem tartott -, sokkal inkább az maradt meg bennem, ahogy a pincébe érve reagált. Elborzadt, igen, ez a legjobb szó, őszintén elborzadt Lori látványától. Ha más nem, ennyi közös biztos volt bennünk. Nem hittem, hogy egyhamar újra találkozunk. Yaxley be sem tehette a lábát az Egyesült Királyságba, a kölykei pedig a Roxfort óvó falai között töltötték a tanévet. Ugyan minek jött volna a csinos, méltatlanul felszínesnek és haszontalannak kikiáltott Mrs. Byrne Londonba? - Boldog nőnapot, Mrs. Yaxley - intettem oda neki, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem láttam értelmét, hogy úgy tegyek, mintha nem látnám vagy nem ismerném fel. Elég volt rápillantanom és tudtam, hogy ő nagyon is felismert és nem, kurvára nem tervezett szó nélkül tovább sétálni.
“Arguing with an enemy is a waste of time because they aren't trying to make peace with you, they're trying to battle you until they bring you down.” - Sonya Parker
Holden & Diane
Az előző években sosem éreztem túl sok szomorúságot vagy aggodalmat, mikor a gyerekek megkezdték a tanévet, a ház pedig kiürült és csendessé vált néhány hónapra. Az idei azonban sok tekintetben más, mint az elmúlt évek. Először is mert a mostani tanévben már Ciara is elhagyta a fészket, az kislányos csacsogása nélkül szinte fülsüketítő az állandó csend és nyugalom. Másrészről idén már mind a Roxfortban tanulnak, és a nyárzáró partin történtek után valahogy ijesztőbbnek tűnik, hogy egy egész óceán választ el tőlük. Őszintén szólva nem örülök, hogy Corban Skóciába küldte mindhármukat, és cseppet sem vagyok nyugodt, bár tudom, hogy mindent figyelembe véve ez volt a legjobb döntés. Maeve-nek muszáj volt mennie, ő az Ilvermonyba már nem térhetett vissza, így pedig legalább együtt lehetnek, védhetik és támogathatják egymást. Azonban Angliában jelenleg – Corban üzenete miatt – az aurorok állandóan teljes készültségben vannak, háborúra számítanak, és talán idővel meg is kapják. Ez pedig, attól tartok, újabb kétségbeesett lépésre késztetheti majd őket, olyasmire, amit a nyáron meg is tettek. Hiszen, ha egyetlen nő miatt képesek voltak megtámadni a gyerekeimet, mi a garancia arra, hogy a nagyobb jó és a hazájuk érdekében nem teszik majd ezt újra meg?
Tagadhatatlan, hogy nem értek egyet Corban minden lépésével és döntésével. Vagy mondjuk úgy, a céljait támogatom, a módszereit azonban időnként megkérdőjelezném... és néha őszintén fogalmam sincs, mi a jobb: ha kimaradok mindenből, homokba dugom a fejem, és nem akarom tudni a piszkos részleteket, vagy ha tisztán átlátom az aktuális helyzetet, és nagyjából tudom, mikor mire számíthatok. A nyáron történtek mindenesetre ráébresztettek, hogy nem hagyhatok mindent a véletlenre, amikor a gyerekeink is érintettek. Így amikor esély adódik rá, szeretnék legalább a közelükben lenni. Ezért is döntöttem úgy, hogy a hét második felét Angliában töltöm, hisz hamarosan itt az újabb roxmortsi hétvége, ahol találkozhatom velük. Az azt megelőző nap pedig a vásárlásé, mert szeretném őket meglepni is pár aprósággal.
A délután tulajdonképpen egész gyorsan elmúlik, ahogy az Abszol út üzleteit járom sorra, és már estefelé jár az idő, mikor végzek. Miután a kíséretemben tartózkodó őrvarázslót megkérem, hogy vigye a csomagokat a hotelszobámba, én még betérek a Fortescue's-ba egy kávéra. A maradék időben már egyáltalán nem számítok semmiféle incidensre, annál is inkább meglepődöm, mikor kilépve a cukrászdából néhány méter távolságból Holden Briggs-zel akad össze a pillantásom. Már a puszta látványa is felháborodással tölt el, amit könnyedén képes fokozni a szemtelen üdvözlésével.
- Ne szólítson így! - sziszegem erősen visszafojtott indulatokkal. Nem vagyok Mrs. Yaxley, sosem éreztem magam annak. Corban már felvette a Byrne nevet, amikor feleségül vett, és egészen a nyári támadásig engem soha nem is nevezett Yaxley-nak senki. Tudom, hogy a férjem és a gyerekeim már alig várják a napot, amikor végre aggodalom nélkül bátran és büszkén használhatják a valódi nevüket, én azonban ebben az álmukban nem tudok osztozni velük. Engem az a név arra emlékeztet, hogy tizenhét évesen akaratom ellenére hozzáadtak egy kétszer annyi idős, bujkálásra kényszerült, háborús bűnöshöz. De ezt leszámítva sem akarom, hogy bárki meghallja a megszólítást, London utcáit járva a legkevésbé sem járnék jól vele.
- Sőt, a legjobb az volna, ha hozzám sem szólna - jelentem ki határozottan, aztán mégis közelebb lépek, és ezzel egyidőben szinte gondolkodás nélkül, ösztönösen használom az elemi mágiám, ami jelenleg a dühömből táplálkozik. Miközben ismét megszólalok, a férfi azt érezheti, hogy a levegő fokozatosan távozik a tüdejéből, és képtelen pótolni azt. - Nyilván átkozottul büszke magára, amiért civilekre és ártatlan gyerekekre támadt a saját otthonukban. Nem érdekel, hogy miféle igazságosztóknak képzelték magukat aznap, és milyen hőstettnek könyvelték el, hogy megmentették a férjemtől Ms. Fontaine-t. A tény az, hogy parancs nélkül betörtek az otthonunkba, megtámadták a családomat... a GYEREKEIMET, és ezért még fizetni fognak. - Miután a mondat végére érek, csak akkor eszmélek rá, hogy a jobbomat ökölbe szorítva tartom magam előtt. Hirtelen engedem ki, és eresztem azt le, és ezzel egyidőben Briggs parancsnok is újra képes lehet levegőt venni. Teljesen még nem ment el az eszem, nem áll szándékomban az Abszol út közepén megfojtani őt. Bár nem esne túlzottan nehezemre, és nem bánom, ha tisztában van vele, hogy megtehetném. Annak ellenére is, hogy jól tudom, ő is bármikor pálcát ránthat, és bemutathatja rajtam is a híressé vált kaszaboló átkát. De ujjat húzni nem akarok vele, hisz az ő térfelén vagyunk, itt még parancsra sem volna szüksége ahhoz, hogy rám támadjon, a testőröm pedig már messze jár.
Mindent összevetve nem volt bajom Diane Byrne-el, legalábbis nem kívántam a halálát, mint a férjének. Nyilvánvalóan valahol haszonélvezője volt Corban Yaxley és a hozzá hasonló faszkalapok mocskos dolgainak, de végső soron csak egy aranyvérű nő volt, akit egyszerűen eladtak egy nála sokkal idősebb férfinek, mint holmi tenyészkancát - nem kellett hozzá sem aranyvérűnek lennem, sem pedig a következő Albus Dumbledore-nak, hogy kikövetkeztessem, hogyan kezdődött a házasságuk. Annyit pedig még én is tudtam az ő zárt, beteg tradíciókra épülő világukról, hogy ebben a helyzetben egyetlen nőnek sincs túl mozgástere saját vélemény kialakítására és döntések meghozatalára. Persze nem sírtam volna tele a párnámat éjszakánként, ha a nyár végi bevetésen Mrs. Byrne meghalt volna, megkedvelnem nem sikerült őt és nyilvánvalóan neki sem loptam be magam a szívébe, de az Abszol úton meglátva a szokás szerint feltűnően csinos alakját nem az volt az első gondolatom, hogy bárcsak rárobbanna valamelyik kirakat és szörnyet halna a főutca macskakövein. Ezzel a viszonylag békés hozzáállással viszont elég egyértelműen egyedül voltam: ha Mrs. Byrne-t jelenleg egy mágikus lényhez kellett volna hasonlítanom, egyértelműen a baziliszkuszt választottam volna. Szinte felnyársalt a tekintetével. - Jól van, akkor Diane-nek fogom szólítani. Mert mindketten tudjuk, hogy a Mrs. Byrne egy kibaszott nagy hazugság, én pedig nem szeretem a hazugságokat. - A nyakamat tettem volna rá, hogy a fél Byrne család Edevis tükrében a napot látta volna, mikor újból Yaxley-nek szólítják őket. Ezek szerint Mrs. Byrne vagy nem tartozott ebbe a többségbe vagy jobban félt Londonban az esetleges veszélyektől, mint azt szerette volna bevallani. Pedig a szomorú igazság az, hogy egyáltalán nem volt veszélyben. Semmit nem tehettünk vele, legalábbis nem minisztériumi engedéllyel, ameddig nem tervezett fényes nappal, szemtanúk előtt muglikat gyilkolászni, érinthetetlen volt az Auguránvadász Projekt minden tagja számára. Mást pedig aligha érdekelt egy gazdag, jól szituált boszorkány, aki az Abszol úton vásárolgatott. Beleszívtam a cigarettába - vagyis bele akartam szívni, azonban a levegő mintha mozdulatlanná vált volna. Éreztem, hogy a tüdőmből kipréselődött minden oxigén, a mellkasom összeszorult, az augusztus végén összeroppantott bordáimba belenyilallt a fájdalom, de nem adtam meg azt az örömöt Diane Byrne-nek, hogy ezt láthassa is rajtam. Tartottam vele a szemkontaktust, dacosan, mintha semmi sem történt volna, bár a légszomj egyre csak nőtt. Egyedül az adott kitartást és erőt, hogy tudtam, csupán egy mozdulat lenne pálcát rántanom. Vele ellentétben azonban nem akartam nyílt konfliktusba bonyolódni, addig nem, amíg nem feltétlenül szükséges. Annál pedig több józan észt feltételeztem a nőről, hogy átlépjen egy határt... mármint egy ennél fontosabb határt. - Ugye tudja, hogy a közfeladatot ellátó személy elleni erőszakot elég komolyan büntetik? Tudja, van nálunk egy Azkaban nevű hely, a kedves férje biztos mesélt róla, sok barátja ott nyaral, nem is egyet én küldtem oda. - Mély levegőt vettem, kifújtam, majd megismételtem a műveletsort. Éreztem, hogy a tüdőm újból megtelik friss levegővel, a bordáim kevésbé hasogattak, csak tompa fájdalom maradt az elemi mágia nyomán. Merlin bassza meg Byrne-éket... - Hatalmasat téved. Egyikünk sem büszke arra, ami történt, egyszerűen megtettük, amit meg kellett tennünk. És ne vádaskodjon olyannal, ami nem igaz. Nem bántottam a gyerekeit, sőt, senkit nem bántottunk volna, ha maguk nem kezdenek el szuperhőst játszani. Higgye el, Diane, ha ártani akartunk volna Önnek vagy a gyerekeinek, már mind halottak lennének vagy nyomorékok. Ha valakit gyűlölni akar, akkor gyűlölje a férjét, aki fogva tartott és megkínzott egy nőt az otthonukban, a családját pedig veszélynek tette ki. Sok minden miatt bűntudatot éreztem, de a Byrne gyerekek bántalmazása nem tartozott közéjük. Egy ujjal sem nyúltam hozzájuk, nem ártottam nekik, sőt, amennyire csak a helyzet engedte, próbáltam finoman bánni velük. Megvádolhattak sok bűnnel, de ezzel nem. - És elég erős, hogy éppen Ön kéri számon rajtam mindezt. Talán nem mesélte a férje, mit csinált a háború alatt? Hogy hány otthonba törtek be, hány civilt öltek meg? Nőket és gyerekeket, lemészárolták őket, mint az állatokat. Van itt a sarkon egy múzeum, vegyen csak egy belépőt a történeti tárlatvezetésre, imádni fogja. De nagyon szívesen elmesélem én is, hogy mit csinált a drága férje a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjeként, húsz év gyűjtőmunka és személyes tapasztalat van mögöttem, örömmel megosztom magával is az izgalmas részleteket.
“Arguing with an enemy is a waste of time because they aren't trying to make peace with you, they're trying to battle you until they bring you down.” - Sonya Parker
Holden & Diane
Nem igazán értem. Talán viccesnek hiszi magát? Esetleg ezt a helyzetet? Vagy a legutóbbit, amikor volt szerencsém “megismerni” őt? Mert abban szerintem semmi humoros nem volt, most mégis olyan jókedvűen köszön rám, mintha régi jó ismerősök lennénk, akiket csak kellemes emlékek kötnek össze. A megszólításról nem is beszélve. (Az sem kifejezetten tetszik, hogy kiejti a keresztnevem, de még ez is jobb, mint hogy bárki fennhangon szólítson Mrs. Yaxley-nak Varázsló-London utcáin.) Nem tudom, valóban arra játszott-e, hogy kihozzon a sodromból, de sajnos sikerült neki. Alapvetően nem tartom magamat hirtelen haragúnak, lobbanékonynak, sőt... Sokkal inkább nevezhetnek számítónak - nevezhetnének, ha eléggé ismernének. De vannak olyan szituációk, és személyek, akik a vártnál könnyebben haragra tudnak lobbantani. Úgy tűnik, Holden Briggs is felkerült erre a listára. Nem tudom, nem is igazán akarom visszafogni az indulataimat, amikor szembe fordulok vele, majd közelebb lépkedve szinte gondolkodás nélkül, ösztönösen használok rajta elemi mágiát, és kevés híján helyben meg is fojtom. Persze amint tudatosul bennem, mit is teszek, azonnal visszaveszek, és leeresztem a karomat.
- Igazán? És mondja csak, Briggs parancsnok – ejtem ki hangsúlyosan a nevét, mert természetesen mostanra én is tudom, hogy ki ő. - Hogy is van ez? A törvény betartása és betartatása csak brit földön érdekli? Vagy ahol épp az érdekei úgy diktálják? Esetleg valamiféle kettős életet él, és a helyiek szemében hős, az Államokban pedig magára ölti az ámokfutó pszichopata szerepet? - Más szóval: jobb, ha ő nekem nem prédikál képmutató módon arról, hogy mi büntetendő és mi nem. Corban valóban tette, amit tett, de két perccel ezelőttig én vagy a gyerekeim soha semmiben nem ártottunk neki vagy más ártatlannak, az önvédelmet leszámítva. Tulajdonképpen most sem tettem benne kárt. Bárcsak megtehetném!
- Szuperhőst játszani... - ingatom a fejemet hitetlenkedve, gúnyos fintorra felhúzott ajkakkal, míg ő előadja a gyönyörű védőbeszédét, de nem szólok ismét közben, csak lassan, alig észrevehetően ökölbe szorulnak a kezeim magam mellett. Dühös vagyok rá, az egész csürhéjére, és ahogy felelevenednek bennem a történtek, Corbanre is. Épp ahogyan azt Briggs – a szavai alapján – várja tőlem. Aztán ezek az érzések egy-két pillanatra átalakulnak bennem meglepettséggé, döbbenetté, zavartsággá, és követem a pillantását az említett, sarki múzeum irányába. Na nem! Nem! Egyáltalán nem akarom tudni, Corban hány ártatlant mészárolt le annak idején. Gondolni sem akarok rá. És nem, a férjem múltbéli tettei miatt még mindig nem érzem megérdemeltnek vagy jogosnak mindazt, amin a családunk keresztülment. Nem, ez nem igazolja az otthonunk megtámadásának helyességét!
- Tehát azt mondja, nem bántották a gyerekeimet... hogy egyszerűen csak hálásnak kellene lennem, amiért nem ölték vagy nyomorították meg őket az apjuk bűnei miatt? - lépek még egy lépéssel közelebb, és az elemi erő ezúttal csak körülöttem kavarja fel kissé a levegőt. - Vagy esetleg azt, hogy mivel Yaxleynak születtek, megérdemelték mindazt, amit kaptak? Azt, hogy a saját otthonukban támadták meg őket, hogy a szemeik előtt bántották a szeretteiket, robbantották rájuk a fél házat, amiben ezután talán soha többé nem érezhetik majd biztonságban magukat? - És ha a saját otthonukban nem, akkor valószínűleg máshol sem. Mégis azt mondja, nem igaz, nem bántottak senkit, sőt, mi hibáztunk, magunknak köszönhetjük, mert “hősködtünk”, mert próbáltuk megvédeni magunkat és egymást.
- Tudom, hogy nincs gyereke, ezért nem is értheti igazán, de mégis... Azért az még érdekelne, ha az ikrekkel történne valami ehhez hasonló, akkor is ezt mondaná? Hmm? - vonom fel a szépen ívelt a szemöldökeimet, és kihívóan meredek rá. - Ha, tegyük fel, Harper és Mason tapasztalná meg, milyen az, mikor a szeretteiket szinte felnégyelik a szemük láttára, az otthonukat pillanatok alatt lerombolják valami miatt, amit a nagybátyjuk követett el, nekik is azt mondaná, hogy csak örüljenek, hogy még élnek? - A nyári akciójuk után bármibe lefogadnám, hogy a parancsnok úr múltja sem makulátlan, hogy tett már keresztbe – rajtunk kívül is – olyan személyeknek, akik szívesen megtorolnák a tetteit a családján. Ó, igen, és nem árt, ha tudja, hogy pontosan tisztában vagyok vele, a Mr. Fawley megnevezés legalább akkora “kibaszott hazugság”, mint a Mrs. Byrne, és mostanra már én is épp eleget tudok róla - a családfájáról, az aurori teljesítményeiről, arról, hol lakik, kikkel tölti az idejét. Nagyrészt Corbantől, de magam is elvégeztem a saját kutakodásaimat. Mert nem engedhetem, hogy a történtek vagy annak lehetséges jövőbeni következményei miatti félelmeim és rémálmaim uralják az életem. Mert felkészültnek kell lennem.
Nem éreztem egy csepp félelmet sem, sőt, tulajdonképpen semmit sem éreztem, mikor Diane Byrne-re néztem. Gyűlöltem a férjét, a halálát kívántam Corban Yaxley-nek és a korcs medve fiának is, de Mrs. Yaxley iránt nem tápláltam semmiféle haragot vagy megvetést. Hiába akart ártani nekem, hiába próbált burkoltan fenyegetni - bár nem ért meglepetésként, hogy tudta a nevemet, nem hitegettem magam az ellenkezőjével -, akkor sem volt az ellenségem. Vajon miért akart mégis ennyire azzá válni? Miért gondolta azt, hogy az augusztus végén történtek az ő személye ellen irányultak? - Nem hiszem, hogy van értelme egy halálfaló feleségével arról beszélgetnem, ki ámokfutó pszichopata és ki nem. Nyilvánvalóan elég eltérő kép él bennünk róla. - Vajon tudta egyáltalán, miket művelt annak idején a férje? Vette valaha a fáradságot, hogy utánanézzen, ha Yaxley nem büszkélkedett el neki a dicsőséges hőstetteiről? Nem, valószínűleg a férje nem avatta be a mocskos részletekbe, nem kerülte el a figyelmemet a zavart pillantása, a talán csak néhány tizedmásodpercig tartó bizonytalansága, hirtelen máris nem volt olyan határozott és sértett. Hirtelen hatalmas késztetést éreztem rá, hogy belenézzek a fejébe, tudni akartam, mit gondolt most éppen. Félt? Gyűlölte a férjét? Mardosta a bűntudat helyette is? Boldog tudatlanságba és tagadásba próbált menekülni? De nem tettem meg, könnyedén a legféltettebb gondolatai közé férkőzhettem volna, de amilyen gyorsan jött az ötlet, olyan gyorsan el is vetettem. Nem ezt érdemelte, még akkor sem, ha ő visszaélt a képességével és megpróbált igazolást vagy legalább felmentést találni arra, amit a férje tett. - Nem, Diane, egyáltalán nem ezt mondtam. Nagyon félreért, még csak nem is céloztam rá, hogy a gyerekei vagy maga megérdemelték volna. Épp ellenkezőleg, pontosan azt próbálom megértetni magával, hogy nem akartunk ártani senkinek a férjén és a hozzá hű embereken kívül. Nem hiszem, hogy az apák bűnéért kéne szenvednie a gyerekeknek, ahogyan azt sem, hogy ön bántotta Lori Fontaine-t és valaha is erre az életre vágyott. - Egyre közelebb és közelebb jött, ha ezzel az volt a célja, hogy kényelmetlenül érezzem magam, akkor nagyon mellényúlt. Feltámadt a szél néhány másodpercre, nem illett a kellemesen langyos tavaszi estéhez, a szobor talapzatára helyezett két virágcsokor megmozdult a nő indulatból táplálkozó elemi mágiájától, de csak higgadtan a virág után nyúltam, mielőtt a földre sodródhattak volna. Ha az ikrekkel történne valami... Tehát tényleg jól informált volt. Önmagában az, hogy a neo-halálfaló gecik tudtak Harperről és Masonről, de még inkább a hozzájuk fűződő szoros viszonyomról, nem volt meglepő. Optimista baromnak kellett volna lennem ahhoz, hogy azt feltételezzem, Yaxley nem figyeltet meg napi huszonnégy órában, tulajdonképpen értelme sem volt próbálkoznom a lerázásukkal és félrevezetésükkel. Ennél több értelmet és leginkább több erőforrást feltételeztem Yaxley-ről, egyszerűen beletörődtem, hogy most ez volt a kibaszottul kellemetlen valóság. Azt azonban nem feltételeztem volna, hogy beavatta a kedves nejét is a részletekbe. Ezúttal én léptem közelebb hozzá, egy pillanatig sem törekedtem az udvarias távolság megtartására, szándékosan tornyosultam Corban Yaxley felesége fölé. - Mondja csak, Diane, miért rám és a családomra vetíti ki a dühét? Miért nem ismeri be legalább saját magának, hogy a történtekért egyedül a férje hibás? Nem, várjon, helyesbítek: a férje és maga. Mert hagyja, hogy a gyerekei ebben nőjenek fel, hagyja, hogy a vértisztaságról alkotott fasz elképzelésekkel tömjék a fejüket és megnyomorodjanak egy életre, mert az apjuk egy lelketlen gyilkos, az anyjuk pedig asszisztál mindehhez, mert az kurva kényelmes. - Idegesen kifújtam a cigarettafüstöt, nem érdekelt, hogy zavarja-e vagy sem. - És felesleges a családommal fenyegetnie, anélkül is nagyon jól tudom, milyen módszerekkel dolgoznak. Nem kell bemutatnia, higgye el, magánál jobban tudom, mire képes a férje és a csürhéje. Huszonöt kibaszott éve várom, hogy megtaláljam és levadásszam Corban Yaxley-t azért, amit az anyámmal tett. Ebből talán sejti, hogy kitartó ember vagyok. De magával és a gyerekeivel semmi dolgom, a legnagyobb ellenségét ne itt keresse Londonban, hanem otthon San Franciscóban.
“Arguing with an enemy is a waste of time because they aren't trying to make peace with you, they're trying to battle you until they bring you down.” - Sonya Parker
Holden & Diane
Nevetséges, hogy még mindig tagad, hogy még mindig úgy állítja be a történteket, mintha mi lennénk a rosszak, és amit tettek, az rendben volna, vagy legalábbis szükségszerű. Attól, hogy a férjem egy halálfaló, attól még ők ugyanúgy ámokfutó pszichopata módjára viselkedtek. Ezen nincs mit szépíteni. Pusztulás, vér és sérültek maradtak mindenfelé a nyomukban, és mindezt azért, hogy kimentsenek egyetlen lányt. Remélem, legalább megérte. Remélem, legalább Lori túlélte. Őszintén remélem.
Azzal, hogy kérdőre vonom Briggs parancsnokot a történtekért, közel sem az a tervem, hogy felbőszítsem. Ennyire nem vagyok őrült. Egyébként is még túl élénken él bennem az emléke annak, amit az a borzasztó átka művelt a szeretteinkkel. Egyszerűen csak kitörnek belőlem a hónapok óta elnyomott indulatok a látványától, és nem tudok uralkodni magamon. És amikor végül maga is hevesen reagál a szavaimra, fenyegetően közelebb lépked, és fölém tornyosul, minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne rezzenjek össze, ne hátráljak meg, ne mutassam ki, hogy valójában tartok tőle. A kijelentései és vádjai, amiket a fejemhez vág, azonban egy idő után ismét elfeledtetik velem a félelmeimet.
- Asszisztálok?! - kérdezek vissza hitetlenkedve, miközben egy könnyed, kecses mozdulattal feltartom magam elé az egyik tenyerem, mintha csak a férfit próbálnám arra bírni, hogy lépjen hátrébb, de valójában az intésemmel csupán az általa kifújt füstöt tartom magamtól távol jól kontrollált légárammal. És közben próbálnék reflektálni arra, amit hallok, de annyi keserű érzelem és elfojtott indulat jár át hirtelen egyszerre, hogy teljes alakomban megremegek tőle.
- Már megbocsásson, de... MAGÁNAK - bököm mellkason indulatosan a szabad kezemmel. - Fogalma sincs. - Újabb bökés. - SEMMIRŐL. - És még egy. - Higgye el, a legkevésbé sem ismer engem, és halványlila gőze sincs róla, mit teszek, arról meg pláne nincs, hogy miért! - Mert így volna “kényelmes”? Hát persze. Igen, valóban elképesztően kényelmes életem van egy húsz évvel idősebb háborús bűnös, egy szökevény mellett, akihez hozzá kényszerítettek, amint nagykorú lettem, akivel sosem szerettük egymást, aki még annyira sem becsült meg soha, hogy legalább hűséges maradjon, miközben sokan bármit - de legalábbis sok mindent - megtennének azért, hogy ilyen feleségük legyen. Igen, hihetetlenül boldog vagyok ebben az életben, amiben valójában SOHA semmi fontos dologról nem hozhattam saját döntést. Persze, eldönthetem, hogy milyen legyen a hétvégi parti dekorációja, hogy mit készíttessek vacsorára a manókkal, vagy hogy melyik méregdrága, divatos ruhát vigyem magammal egy üzletből, de ténylegesen fontos kérdésekben sosem volt igazán választásom. Tökéletesen tisztában vagyok vele, ha csak megpróbálnék új irányt szabni bármi lényeges pontban a gyerekeink nevelését illetően, nagyobb annak a valószínűsége, hogy sosem láthatom őket többé, mint hogy valódi változásokat érhessek el. És nem csak azért, mert Corbannek ehhez is meg lenne a hatalma, hanem azért is, mert a gyerekeim szemrebbenés nélkül őt választanák, ha választaniuk kellene. Mert sosem voltam, és sosem leszek elég jó nekik. Nem érhetek fel az apjukhoz.
- Én... egy percig sem... fenyegettem a családját - próbálom megtalálni ismét a hangomat, hogy ellentmondhassak a férfi vádaskodásának. - Pusztán egy kérdést fogalmaztam meg, egy példát, amivel érzékeltethetem, mi az, amit a mi családunkkal tettek. De az, hogy ezt azonnal fenyegetésnek vette, elárulja, hogy maga is pontosan tisztában van vele, mekkora hibát követtek el. - Pontosan tudja, hogy a tettei súlyossága, az, amit nálunk ártatlan civilek és gyerekek ellen elkövettek, célponttá tette az ő családját is. Amihez nekem semmi közöm. Ám a következő szavaival belém fontja a szót, és érzem, ahogy szinte minden vér kifut az arcomból, teljesen belesápadok abba, amit hallok. Szóra nyitnám a szám, de nem csak hogy megszólalni nem tudok, ezúttal még a levegővétel is, úgy tűnik, nehézséget okoz. Nem is tudnám azonnal megmagyarázni miért, vagy hogy pontosan mit is érzek. Mindig is tudtam, hogy Corban követett el rossz dolgokat, a részleteket azonban sosem akartam tudni, vagy tudomásul venni. De odaát, az óceán túloldalán nem is kellett soha szembe kerülnöm senkivel, akinek ő árthatott. Onnan nézve minden távoli és elég apró, hogy valamiképpen egyszerűen csak szemet hunyjak felette. De most... most itt ez a férfi, aki állítása szerinte huszonöt éve dédelgeti a bosszúját a férjem ellen, ami már magában is ijesztő és felkavaró, a fejemben azonban mégis egyetlen kérdés kattog folyamatosan, újra és újra, mint egy megakadt lemez. Mit tett? Mi az, amit tett? Mit tett Corban az anyjával? Mit tett? Mit tett? És közben majdnem biztos vagyok benne, hogy nem akarom tudni. A saját anyám arca is felötlik a lelki szemeim előtt egy pillanatra. Az egyetlen személyé, akit valaha igazán mélyen szeretni tudtam. Aki úgy halt meg, hogy haragudtam rá, amiért nem mentett meg Corbantől. Néhány röpke másodpercre azt érzem, túlságosan is együttérzek az előttem álló férfival, és ez túl sok. Hátra kell lépnem, és közben elfordítom a fejem. Az Abszol útat körülöttünk lassan homályba vonja az alkonyat, egyre kevesebb mágus lézeng már a környéken. Hála Merlinnek, mert ennek a jelenetnek jobb, ha nem maradnak tanúi. Ez már így is túl felkavaró. - Mit tett? - kérdezem meg halkan, félve, anélkül, hogy felnéznék a férfire. Nyelni próbálnék, de nem megy. Lehunyom a szemem. - Mit tett vele?
Habár sem a szavaim, sem a nonverbális kommunikációm nem ezt sugallta, de valójában nem akartam megbántani Diane Byrne-t, és végképp nem akartam feldühíteni. Megijeszteni talán, egészséges mértékben, hogy tudatosuljon benne, itt nem ő volt hazai terepen, itt nem tehetett meg akármit a befolyásos férje hazugságokra és erőszakra épülő kapcsolati tőkéje miatt. Azonban ezt sem gondoltam igazán komolyan, visszaélhettem volna a pozíciómmal vagy a testi fölényemmel, de nem éreztem rá késztetést, hogy átlépjek egy bizonyos határt, mert végső soron csak egy törékeny, zsinóron rángatott nő állt velem szemben, olyan közel, hogy egyszerre éreztem a kellemes, drága parfüm illatát és a belőle vibráló feszültséget. Az ujja egymás után többször a mellkasomnak ütődött, a pulóverem puha anyagán át is éreztem a mozdulatból áradó elfojtott indulatot. Hagytam neki, talán azt is hagytam volna, hogy teljes erejéből a mellkasomra üssön - hiába nem akartam átlépni egy képzelt határt, most mégis nyilvánvaló volt, hogy megtettem. A szavaim fájóbb pontot találtak el, mint azt gondoltam. - Talán tényleg nem tudok mindent - vontam meg a vállam, mindvégig rezzenéstelenül a szemébe nézve. - De például azt tudom, hogy ön egy túl okos nő ahhoz, hogy ne vegye észre, ami a környezetében zajlik. És azt is tudom, hogy szinte még kislányként hozzáadták egy sokkal idősebb férfihez, egy háborús bűnöshöz, és magának ebbe nem volt beleszólása. Azt is láttam, hogy nem szereti a férjét, aki boldog egy házasságban, az nem lett volna ilyen készséges Mr. Fawley-val. És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a gyerekei nem öntől, hanem az apjuktól várták a megoldást, mikor szorult helyzetbe kerültek. Most pedig nagyon dühös rám, úgyhogy gyanítom, érzékeny pontra sikerült tapintanom. Nem fogom megkérdezni, hogy miért nem menekül, ha ennyire rossz az élete, vannak tippjeim a válaszra. Inkább azt árulja el, hogy miért áltatja még saját magát is azzal, hogy itt én és az embereim vagyunk a szörnyetegek, amikor a lelke mélyén maga is tudja, hogy a nyáron történteket csakis a férjének és a saját tehetetlenségének köszönhette? Sok hibát elkövettem már életem során, de ami augusztusban történt, az nem tartozik közéjük. Mindent megtenne a szeretteiért, nem? Akkor meg kell értenie, hogy én is mindent megtettem azért, aki fontos nekem. Nem magyarázkodni akartam Mrs. Yaxley-nek, mert nem volt miből kimosdatnom magam. A mentőakció rosszul sült el, de a legkisebb bűntudatot sem éreztem, csak azt tettem - tettük - , amit a szükség diktált. Azt viszont tudnia kellett, hogy nem egyedül ő volt jól informált kettőnk közül. Talán nem tudtam, mi zajlott le benne nap mint nap, de láttam, amit láttam és levontam a megfelelő következtetéseket. Természetesen tévedhettem is vele kapcsolatban, azonban a legutóbbi találkozásunk után nehéz volt őt annak látnom, aminek a férje szerint látszania kellett volna. Nem volt sem üresfejű, sem érdektelen, sem pedig önálló cselekvésre képtelen - azt viszont egészen addig nem tudtam megítélni, hogy vakbuzgón osztja-e a férje nézeteit, amíg a dühös, dacos tekintete hirtelen meg nem változott. Láttam, ahogy az arcán megszelídül minden indulatos keménység, és átvette a helyét valami egészen más. Döbbenet? Félelem? Szomorúság? Nem tudtam pontosan meghatározni, de legalább annyira meglepett a reakciója, amilyen váratlanul őt érte anyám említése. Hát tényleg nem tudta? Tényleg fogalma sem volt semmiről? Most először voltam benne tökéletesen biztos, hogy nem megjátszotta magát. A kérdése éppen olyan őszinte volt, mint a hangjába költöző bizonytalanság. - Szóval nem tudja... - Hátrébb lépett, éppen abban a másodpercben, mikor én is meg akartam tenni, hirtelen égető szükségét éreztem, hogy távolabb kerüljünk egymástól. - Képzeljen el egy tizenhárom éves kisfiút. Van két bátyja és egy mugliszületésű anyja, aki egyedül neveli a gyerekeit, mert a férje már rég lelépett. Nem élnek jól, de ez nem számít, szeretik egymást, a lehetőségekhez mérten az anya mindent megad a gyerekeinek. Visszatér Tudjukki, a Minisztérium sem tagadhatja tovább, sorra tűnnek el és halnak meg az emberek. De a többség még bízik benne, hogy nem lesz háború, még azelőtt begyűjtik a halálfalókat és a vezetőjüket, hogy megtörténne a visszafordíthatatlan. Persze sokan külföldre menekülnek, de ez a család nem, mert nincs rá elég pénzük és nincsenek kapcsolataik. Bíznak benne, hogy nem lesz baj, elvégre az emberek így működnek, azt hisszük, hogy velünk sosem történhet meg a legrosszabb. Aztán eljön '97 nyara és a Mágiaügyi Minisztérium egyik napról a másikra elbukik. Természetesen senki sem mer puccsról beszélni, mindenki zokszó nélkül elfogadja, hogy a mágiaügyi minisztert a saját irodájában megölik, a helyére pedig demokratikus választások nélkül új ember kerül. És persze a főosztályok élére is, történetesen a Varázsbűn-üldözési Főosztály élére is. Igen, a maga férjéről beszélek. Akkor még nyilván senki sem tudta, hogy az új mágiaügyi minisztert maga Corban Yaxley rángatja Tudjukki akarata szerint marionettbábuként, pletykák persze voltak, mindenki tudta, hogy Yaxley már aurorként is bámulatosan értett az Imperius-átokhoz. De mindez a tizenhárom éves kisfiút természetesen nem érdekli, nem is tud róla, ő csak az anyja miatt aggódik. Az anyja miatt, aki nem menekülhet sehova, csak reménykedhet, hogy a rémhírek végül nem lesznek igazak. A legkisebb fia elmegy a Roxfortba, mert nincs más választása, aki nem megy vissza az iskolába, azt a fejvadászok az állam ellenségeként kezelik. Szóval a fiú visszamegy a Roxfortba, ahol hamarosan szárnyra kapnak a hírek, hogy a Minisztérium elkezdte beidézni a mugliszületésűeket kihallgatásra. Tudja, ki vezényelte le ezt az egészet? Persze, hogy tudja. Corban Yaxley. Telnek a hetek és végül a kisfiú anyja is sorra kerül. Nem mer ellenszegülni, készségesen bemegy a Minisztériumba, hogy bebizonyítsa, ő is éppen olyan boszorkány, mint bárki más. De soha többet nem jön haza. Nekidőltem a szobor talapzatának és mélyen beleszívtam a cigarettába. Szóról szóra fel tudtam idézni a bátyám levelét, amit azután küldött, hogy az anyánk már egy hete eltűnt. - A nő három gyereke kitartóan várja, hogy az anyjuk felbukkanjon, de ez sosem történik meg. Nem tudják mi történt vele, a Minisztériumban csak széttárják a karjukat, hogy ők nem tudnak semmiről, a három gyerek pedig meghúzza magát, nem akarnak még nagyobb bajt. Elfogadják, hogy az anyjuk meghalt, eltemetnek egy üres koporsót. A legkisebb fiú visszamegy a Roxfortba, de nem gyászolhat, a halálfaló tanárok nem engedik, elvégre egy sárvérű haláláról van szó. Ennél kevesebbért is Cruciatust osztanak a gyerekeknek, nincs ebben semmi újdonság. A fiú ekkoriban fogadja meg, hogy meg fogja találni, aki ezt tette az anyjával. A háborút Tudjukki elveszíti, de ezt nyilván maga is tudja, és pár évvel később ebből a fiúból auror lesz. Először nyomozó, azt gondolja, majd így az anyja gyilkosának a nyomára lel. Csakhogy eltűnt a Minisztériumból minden akta, ugyanis a szökésben lévő Corban Yaxley elvitte őket. Nyilván, hülye lett volna otthagyni az írásos bizonyítékát annak, hogy miket követtek el a barátaival, de enélkül is tudja az egész varázsvilág, hogy ő adott engedélyt annak a többszáz mugliszületésűnek a levadászására. Nem is engedélyt, kibaszott parancsot. Ha csak két hónappal korábban találkoztunk volna, most fortyogott volna bennem a düh, azonban most a legkisebb indulat nélkül tudtam beszélni a történtekről. - Csakhogy ez az auror, huszonöt év után teljesen véletlenül megtalálja azt, aki végrehajtotta a parancsot annak idején. Ez az ex-halálfaló mindent bevall, tulajdonképpen büszke is arra, amit tett. Amiről a maga férje mindvégig tudott, amit aláírt, amit kurvára parancsba adott. - Elnyomtam az elszívott cigarettacsikket a szobron, majd a legközelebbi kukába dobtam. - Tudja mit műveltek az anyámmal, Diane? Tényleg tudni szeretné, hogy a férje utasítására hogyan vitte el két halálfaló, hogyan kínozták órákon át pusztán szórakozásból, hogyan erőszakolták meg, csak mert megtehették és utána végül hogyan végezték ki? Lehettem volna kíméletesebb, de anyám emléke megérdemelt annyit, hogy teljes őszinteséggel beszéljek arról, amit vele műveltek. - Talán a férje nem volt ott közben, de az is lehet, hogy igen. Talán nem adott mindenre utasítást, talán igen. Az viszont egészen biztos, hogy mindenről tudott és ha ő nem lenne, akkor az anyám most nem egy jelöletlen tömegsírban feküdne valahol.
“Arguing with an enemy is a waste of time because they aren't trying to make peace with you, they're trying to battle you until they bring you down.” - Sonya Parker
Holden & Diane
Büszkén, bátran húzom ki magam - legalábbis igyekszem ilyen látszatot kelteni - miután Briggs szemébe mondom, hogy mennyire fogalma sincs semmiről. Aztán az arcomon ennek helyét fokozatosan veszi át a döbbenet, az erővel leplezni próbált fájdalom annak hatására, hogy rájövök, sokkal inkább kiismert, mint gondoltam volna. Szinte minden egyes szavával sikerül az elevenembe találnia. És ez hihetetlenül nyugtalanító.... kényelmetlen... kiszolgáltatott érzés. Csak akkor változik meg néhány másodperc erejéig az arckifejezésem, és mutatok egyéb érzéseket is, mikor a saját alteregóját, Mr. Fawleyt említi. Alantas dolognak, övön alulinak érzem, hogy még ezzel is képes előhozakodni, és egy aprócska gúnyos fintorra görbülnek ajkaim, miközben egy haragos szemvillanással egészen kicsit megrázom a fejem. Miután a mondandója végére ér, még másodpercekig csak meredek rá, eltűnődve nézve vele farkasszemet, és megforgatom magamban a tőle hallottakat. TÉNYLEG próbálom megérteni, próbálom, amennyire csak tőlem telik, próbálom a helyébe képzelni magamat. Tudomásul venni, hogy Lori azon személyek sorát gyarapítja, akiket a szeretteinek tart. Én valóban igyekszem, de még így is akad egy-két gondolat, ami kikívánkozik belőlem.
- Elhiszem, hogy magában tökéletesen igazolni tudja a történteket, és egyetlen álmatlan éjszakát sem okozott, amit az otthonunkban tett. Esetleg azzal nyugtatja magát, hogy ha a férjemről van szó, akkor a cél szentesít bármiféle eszközt. De tudja... az az átok, amely szétzúzta a teraszunkat, ami végül maga alá temetett engem, nem Corban pálcájából származott, hanem a magáéból. Csakis maga volt az oka annak, hogy hetekig nem tudtam lábra állni, vagy hogy hónapokig képtelen voltam gyógykeverékek és fájdalomcsillapító bájitalok nélkül elhagyni a szobámat... járni anélkül, hogy emlékeztetve lennék arra a napra. - A családomat ért egyéb sérülésekről nem is beszélve. A nyárzáró partit követően a rémálmaim főszereplője sem Corban volt. Mondhat Briggs bármit, de az én szememben ő és Preston legalább olyan szörnyetegek, mint amilyennek ők tartják a férjemet. Lehet, hogy megvolt a maguk oka, mentsége arra, amit műveltek, de ettől még olyan traumát okoztak a gyerekeknek, és nekem is, ami talán örökre nyomot hagy bennünk, és amit semmivel sem érdemeltünk ki.
- Mindezek után... legalább annyit áruljon el, hogy megérte-e? Mármint... Miss Fontaine... rendbejött? - fürkészem ezúttal bizonytalanul Briggs szemeit. Lori olyan katasztrofális állapotban volt, mikor felhozták a pincéből, hogy bármit el tudok képzelni. És erről semmi hír nem jutott el hozzám, hogy az ő számára vajon hogyan is végződött végül ez a történet.
Ám sajnos nem ez az egyetlen dolog, amiről nincs elég információm. Miután a parancsnok a tudomásomra hozza, hogy az anyját Corban ölte meg, bár rettegek a választól, mégis rákérdezek. Legszívesebben azonnal be is fognám a füleimet, mintha újra gyerek lennék, mert félek attól, amit mondani fog, hogy mennyire nehéz lesz majd felvilágosulni, de közben mégis úgy vélem, tudnom kell. Ez már nem az a helyzet, amikor tovább játszhatom a tudatlant, a naivat. Két évtizede próbálok kibújni minden alól, ami túl kellemetlen, szemet hunyni minden felett, amin egyébként sem változtathatok, de most... Miután rákérdezek arra, mi is történt, már egyébként sem tehetek semmit, hogy visszaszívjam. Kihúztam a dugót, és a szellem kiszabadul a palackból. Briggs mesélni kezd, csak beszél és beszél, a szavak ömlenek belőle, és már azt kívánom, bárcsak elhallgatna, ne folytatná tovább... de nem tudom megállítani, képtelen vagyok megkérni rá, hogy hagyja abba, ne mondjon többet. Már akkor földbe gyökerezett lábbal, hevesen dobogó szívvel hallgatom, amikor belekezd a rémmeséjébe, és a maga módján a tudomásomra hozza, hogy mindössze tizenhárom éves volt akkor. És minden alkalommal, amikor kiejti a Corban Yaxley nevet, újabb és újabb szörnyűségeket írva a férjem számlájára, úgy érzem, egyre rosszabbul vagyok. Mert a férfi, akivel együtt élek már több, mint húsz éve, akinek gyerekeket szültem, egy kegyetlen, lelketlen gyilkos. Nem... ezt nem... Embereket ölt, kínoztatott meg, hurcoltatott el... vagy tették ezt mások az ő parancsára. Családokat szakított szét, gyerekeket tett árvává... Nem. Nem. Nem, nem, nem. A tenyerembe temetem az arcom, de ő még mindig mondja. Még nem fejezte be. Nem akarom tovább hallgatni, de mégsem tehetek mást.
Magam is úgy nevelkedtem, olyan értékrenddel, hogy hiszem, a vértisztaság fontos. Az aranyvérűeknek előkelőbb hely jár a társadalomban, mert többek azoknál, akikben nincs mágia, illetve azoknál, akikben – visszamenőleg az őseik miatt – kevesebb van. De a szívem mélyén sosem értettem egyet azzal, hogy ezért kínzás vagy halál járna. Vagy hogy ők nem ugyanolyan emberek, mint mi. Corban valóban egy szörnyeteg. Mindig is tudtam. És mégsem tudtam. Mert nem akartam tudni. Most sem akarom. Én ezzel nem tudok mit kezdeni. Hisz nem is kezdhetek semmit. Tehetetlen vagyok. És ennél jobban még sosem éreztem magamat annak.
Felpillantok a tenyerem takarásából, leeresztem a kezeimet, mikor sejtem, hogy a parancsnok végre a mondandója végéhez közeledik, és kissé oldalra döntött fejjel, fájó szívvel, nedvességtől csillogó szemmel hallgatom meg az igazat arról, mi is történt legvégül az édesanyjával. - Tényleg... tényleg fogalmam sem volt... - rázom a fejemet. Kezemet lassan a szám elé emelem, aztán úgy érzem, le kell ülnöm, vagy legalább meg kell támaszkodnom. Ellépkedem a közeli oszlopig... hátamat neki vetem, úgy veszek pár mély levegőt. - Sajnálom - bukik ki belőlem ez az egyetlen szó, de közben képtelen vagyok felnézni rá, ennél fogva értheti arra, sajnálom, hogy nem tudtam. Vagy arra, hogy ennyire összeszedetlenül viselkedem. Esetleg arra, ami vele történt... Bár azon egyetlen elrebegett sajnálom már az ég világon semmit nem segíthet. - Én... én... azt hiszem, most inkább... kellene... - felemelem a fejem, és tanácstalanul nézek körül, de magam sem tudom, mit is keresek.
Már régóta nem tudtam pontosan megmondani, hogy mikor éreztem utoljára hősnek magam. Fiatal aurortanoncként, majd kezdő nyomozóként biztos voltam benne, hogy kellő akarattal és tehetséggel megválthatom majd a világot. Ha nem is lehetek mindenkinek a megmentője, sok mindenkinek biztosan. Hogy én csupa nagybetűvel A Jófiúk táborát erősítem majd. Sőt, akkor még elhittem, hogy élesen, fekete-fehéren el lehet határolni, ki jó ember és ki nem. Hiszen olyan egyszerű jó embernek lenni, nem igaz? Ne árts ártatlanoknak, ne ölj feleslegesen, ne okozz a feltétlenül szükségesnél nagyobb fájdalmat, kövesd a törvényt és a feletteseid parancsát... Mostanra már tudtam, hogy mindez faszság. Az élet ennél sokkal bonyolultabb volt. Olykor a jó emberek is tettek szörnyű dolgokat - és én őszintén szerettem volna hinni, hogy az életem hibái is ebbe a kategóriába estek -, ahogy a szörnyetegeknek is lehetett gyengéd oldala - például Corban Yaxley szeretete a gyerekei iránt. - Nem tudtam, hogy Rappaporton és Littlebearen kívül más is meg fog sérülni - ráztam meg a fejem. - Az embereim életét akartam megmenteni, épp úgy felelősségel tartozom értük, ahogy maga a gyerekei életéért. De ne értsen félre, nem akarok mentegetőzni, én is tudom, hogy nincs mentség a civil áldozatokra. Sajnálom, hogy megsérült, de ettől nyilván nem törlődik ki a hetekig tartó fájdalmas lábadozás. És azt sem állíthatom, hogy ennek tudatában máshogy cselekednék. Így is meghalt egy fiatal fiú, egy másik pedig megsérült a maguk barátai miatt, ne haragudjon, de nem adnám a Castillo kölyök életét a maga testi épségéért. Devon Selwyn nevét nem mondtam ki hangosan, de enélkül is tudtuk mindketten, hogy ő volt a halott fiú. Bár eddigre Diane Byrne valószínűleg már rég eszméletét vesztette, ahogyan Cameron sérülését és az én párbajomat sem láthatta a nevelt fiával. Amúgy is lényegtelen volt a történet konklúziója szempontjából, nem ez változtatta volna meg a véleményét. - Lori? - kúszott az arcomra egy boldognak alig nevezhető, halvány mosoly. - Fizikailag rendbe jött. Lelkileg? Az már más kérdés. Talán majd egyszer rendben lesz, nem tudom. Utoljára a kórházban beszéltem Lorival, fogalmam sem volt róla, hogy azóta a mentális állapota javult-e akár egy hangyafasznyit is. Gyanítottam, hogy nem. Van, amit nem lehet maradandó károk nélkül kibírni. Lehettem volna könyörületesebb Diane-el, még csak nem is élveztem az arcára kiülő rettenet látványát, sőt, azt hiszem sajnáltam. Még annak ellenére is, amit a férje tett, hiszen neki mindehhez semmi köze nem volt, ugyanolyan gyerek volt akkor még, mint én. És akkor is, amikor hozzáadták egy szökött háborús bűnöshöz. Nem ellene harcoltam, nem őt kellett gyűlölnöm - azzal viszont nem tartoztam neki, hogy szépítsek a valóságon. Ő kérte, hogy mondjam el mi történt az anyámmal, én csak megadtam az őszinte választ, azt, ami egészen San Franciscóig hajtott engem és az embereimet augusztusban. - Nem megyek sokra a sajnálatával, nem igaz? És igazából teljesen lényegtelen, hogy miről tudott és miről nem. Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de maga egy tökéletesen lényegtelen kis porszem ebben a történetben, senki nem feltételezi, hogy bármi ráhatása lenne arra, amit a férje tesz. Megkockáztatom, hogy a saját életébe sem sok beleszólása van. - Fáradt sóhajjal felemeltem a virágcsokrot és a becsomagolt süteményt a szobor talapzatáról. - Jöjjön, menjünk be, üljön le pár percet, mert borzalmasan néz ki. Nehogy az én lelkemen száradjon még az is, hogy elájult az Abszol út közepén. Ha minden protekciómat bevetem, talán egy pohár vizet is kap a portástól. A színház felé intettem, hogy kövessen.
“Arguing with an enemy is a waste of time because they aren't trying to make peace with you, they're trying to battle you until they bring you down.” - Sonya Parker
Holden & Diane
Nem vártam bocsánatkérést, nem vártam semmiféle megbánást ettől az embertől, aki látszólag, számomra valami érthetetlen oknál fogva, valóban jobbnak tartja magát mindannyiunktól, és akármit is tett vagy tesz, mindent meg tud magyarázni magának és másoknak is azzal, hogy “a cél szentesíti az eszközt”. Saját maga mondta, hogy nem okozott neki egyetlen álmatlan éjszakát sem az, ami történt, hisz mindenért Corbant hibáztatja, illetve bennünket, akik magunkat, egymást és a gyerekeket próbáltuk védeni. Igazából magam sem tudom, pontosan mit is vártam attól, hogy a fejére olvastam, az én sérüléseimért igenis személyesen ő okolható. Talán egyszerűen csak szembesíteni akartam ezzel a ténnyel. Annál is inkább meglepetésként ér, hogy szabadkozni kezd, vagy hogy egyáltalán képes kimondani a varázslatos “sajnálom” szót. Persze így sem habozik hozzátenni, hogy semmit nem tenne másképpen, és hogy az én testi épségem nem ér annyit, mint az ő embereié. Valahol ezt talán meg is értem. Egy fiú meghalt. Nem láttam, mert akkor már eszméletlen voltam, de hallottam róla. A Selwyn fiú, akinek a nagynénje azóta ezt a tragikus tényt a saját kampánybeszédének alappillérjévé formálta. Holott fogalma sincs róla, mi is történt valójában. Hisz, ahogy azt Briggs is megfogalmazza, Devon a “mi barátaink” miatt halt meg. Őszintén szólva én most már nem is igazán tudom, hogy kik voltak az igazi felelősök, vagy hogy ki kinek a barátja ebben a történetben.
Ám valóban érdekel, hogy Lori Fontaine-nek végül sikerült-e élve kikeveredni ebből a zűrből, és hogy legalább ebből a szempontból megérte-e mindaz a pusztítás és veszteség, amit okoztak. Bólintok arra, amit hallok, és csak magamban teszem hozzá a költői kérdést, hogy mégis vajon melyikünk is mondhatná el magáról, hogy lelkileg rendben van? A történtek után, meg úgy általában is. Ha a nyárzáró partiból sikerült is épp elmével kikeverednem, és mentálisan rendbe jönnöm, hát a ma esti beszélgetésünk után már koránt sem biztos, hogy ez ugyanígy menni fog.
Több, mint húsz éve próbálom magammal elhitetni, hogy erős vagyok, hogy van hatalmam a saját sorsom, a saját életem felett, hogy nem vagyok boldogtalan, hogy bármit megkaphatok, elérhetek, amit csak szeretnék, hogy olyan életem van, amiről sokan csak álmodhatnak. És ennek a senkiházi, London valószínűleg valamelyik nincstelen zugából előmászott proli söpredéknek még húsz perc sem kell, hogy mindezt lerombolja, lábbal tapossa, amíg már azt sem tudom, ki vagyok. “Egy tökéletesen lényegtelen porszem ebben a történetben.” Lényegtelen porszem. Egy kirakati kellék, egy báb, egy eszköz, ami csak arra jó, hogy Corban presztízsét növelje. Az Államok elitjéből származó aranyvérű, gyönyörű és engedelmes feleség; én pedig olyan könnyen belekényelmesedtem ebbe a szerepbe. Nem mintha valaha is adódott volna más választásom. Persze ezért nem Briggs a felelős, legfeljebb azért, hogy kimond olyan dolgokat, amit körülöttem általában soha senki. Amiket nem akarok hallani, pedig muszáj, és bőven itt volt az ideje. Az állkapcsom enyhén megfeszül azt hallva, hogy a saját életembe sincs beleszólásom, de nem felelek semmit, hisz ezzel sem igazán vitatkozhatok. Igazából a parancsnok történetétől és Corban háborús bűneitől annyira zsong a fejem, hogy valóban nem igazán tudom már, mit mondhatnék. Szédülök, hányinger kerülget, a lábamon is alig tudok megállni, úgy érzem, és csak tanácstalanul nézelődök jobbra-ballra, hogy most mégis mitévő lehetnék? Szótlanul bólintok az ajánlatra, hogy szerezne nekem egy pohár vizet, meg is indulok a nyomában, és közben csodálkozva, homlokomat enyhén ráncolva figyelem, ahogy magához veszi a virágot és a Fortescue nevével díszített csomagot. Aztán eszembe jut, hogy nőnap van. Talán a kedvesének vagy más hölgy ismerőseinek szánja az ajándékait, és közben akaratlanul is eltűnődöm magamban, hogy Corbantől kaptam-e valaha bármit is ezen a napon, vagy Valentin-napon, vagy bármikor máskor. Mármint persze, megvehetek magamnak bármit, amit csak szeretnék, de mikor lepett meg utoljára bármi figyelmességgel? Igazából a gondolat is nevetséges, hogy ilyesmire pazarolná a drága - ártatlanok gyilkolására szánt - idejét. El is nevetem magam, aztán egyre jobban nevetek, és már abba sem tudom hagyni. Közben pedig még mindig Briggs ajándékainak útját figyelem.
- Bocsánat. Bocsánat, nem magát nevetem, én csak... azt hiszem, az idegeim kikészültek - magyarázkodom, felpillantva a férfi arcára, és igyekszem moderálni magamat, befejezni a nevetést. Ám mielőtt ezt megtehetném, a hangom egyszer csak elcsuklik, majd már azon kapom magam, hogy zokogok. - Ó, Merlin szent nevére! - motyogom magam elé. Nem tudom, mi történik velem. Én nem ilyen vagyok, nem török össze, nem sírok, főleg nem idegenek előtt, de amúgy sem. Az érzéseimet általában közöny, látszólagos felszínesség, udvarias mosolyok mögé rejtem, mert ez a viselkedés kicsit sem méltó hozzám. De most... egyszerűen túl sok mindent érzek egyszerre, és... Hát már legalább nem odakint az utcán vagyunk, itt legfeljebb a portás és Briggs parancsnok botránkozhat meg ezen. Az utóbbi véleménye pedig a legkevésbé sem érdekel.
- Mondja, most mégis mit kellene tennem? - nézek fel rá mégis, és ezúttal már valóban minden erőmmel azon vagyok, hogy visszanyeljem a könnyeimet. - Mit tehetnék, hiszen... Tökéletesen igaza van. Mindenben. Egy porszem vagyok, akinek még a saját életébe sincs beleszólása - és megint nevetek. Keserűen. Menjek vissza San Franciscoba a drága férjemhez, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna? Jó színésznő vagyok, de ennyire? Nem mintha lenne bármi más választásom.
Az augusztusi események után legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer majd kettesben fogok beszélgetni Diane Byrne-el a férjéről és a múltról - ha valaha haloványan fel is merült bennem ez a gondolat, akkor is egy zord minisztériumi kihallgatószobát láttam volna magam előtt, véletlenül sem az Abszol út kellemes tavaszi képét, a Helios impozáns oszlopaival a háttérben. Szinte már szürreálisan hatott, vártam, hogy történjen valami, bármi, ami megszakítja ezt a lehetetlen jelenetet, de nem tört ránk a fél Magic is Might, nem potyogtak medvék az égből. Tényleg itt voltunk kettesben és tényleg beszélgettünk, hazugságok és záporozó átkok nélkül. Arra számítottam, hogy elutasítja majd az ajánlatot, de erőtlenül bólintott - nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire rászorult egy pohár vízre vagy csak annyira megzavarodott, hogy képtelen volt nemet inteni a fejével. Nagyon hamar bebizonyosodott, hogy talán mindkettő feltételezés megállta a helyét: nevetett, már-már hisztérikusan, talán ő maga sem tudta volna pontosan szavakba önteni, hogy min. Nyilvánvalóan nem volt jól, talán már hosszú évek óta, csupán ő maga sem tudta, hogy az életét egy vékonyka cérnaszál tartotta egyben, amit tavaly augusztusban egyetlen éjszaka alatt szétszakítottunk néhány aurorral. Sajnáltam őt, azt hiszem - nem azért, mert augusztusban ráomlott a terasz és megsérült miattam, nem azért, mert félelemben kellett élnie, hanem azért, mert tehetetlen volt. Nem tudtam borzalmasabb dolgot elképzelni a teljes bénultságnál. - Azt látom... - Tanácstalanul, felvont szemöldökkel néztem a nevetésből zokogássá alakuló hangulatkilengését, fogalmam sem volt, mit kéne tennem vagy hogy egyáltalán kéne-e tennem bármit is. Továbbra sem voltunk barátok, tulajdonképpen még ismerősök sem. Vadidegenek voltunk egymás számára, a nyomozástól eltekintve kurvára semmi közöm nem volt az életéhez, így ahhoz sem, hogy mennyire közel sodródott egy idegösszeroppanáshoz. Mégis ott volt valamiféle halvány késztetés, hogy tegyek valamit, egy aprócska, megnyugtató gesztust, de végül csak szótlanul bekísértem a színház épületébe, odaintettem a portásnak, kértem tőle egy pohár vizet, majd céltudatosan elindultam a jelmeztár irányába. - Nem tudom. Teljesen őszintén azt kell mondanom, hogy fogalmam sincs - ráztam meg a fejem, mielőtt kitártam volna előtte a jelmeztár feliratú ajtót, hogy előreengedjem. - Mondhatnám, hogy legyen bátor és lépjen ki a borzalmas életéből, de mindketten tudjuk, hogy ez nem így működik. Üljön le egy kicsit, nehogy elájuljon itt nekem... Elpakoltam a jelmeztár egyetlen kanapéjáról egy halom színes textilt, bár Frida nem szerette, ha bárki a holmijait rendezgette, tudtam, hogy most nem venné zokon. A vízzel teli poharat Diane kezébe nyomtam. - Tudok segíteni magának, azt hiszem. Nem most azonnal, nyilván, gondolom tudja, hogy finoman fogalmazva is alaposan megbasztak minket a Minisztériumban az augusztusi eset után és azóta még cigiszünetre is csak engedéllyel mehetek. És egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy segítenem kéne-e, bizonyára megérti, hogy nem szívesen kockáztatok olyan ember miatt, akinek a szándékai és pontos helyzete ebben az egész szartengerben nehezen meghatározható. Nem hiszem, hogy megrögzött neohalálfaló lenne, de nem is tudok megbízni önben. Megfontolni viszont hajlandó vagyok, amennyiben úgy látom, hogy van értelme segíteni.
“Arguing with an enemy is a waste of time because they aren't trying to make peace with you, they're trying to battle you until they bring you down.” - Sonya Parker
Holden & Diane
Egy egész kellemesnek indult hétvégi utazást és vásárolgatást meglehetősen szerencsétlen módon el tud rontani, ha váratlanul belefutunk a családunk egyik esküdt ellenségébe. Hát még ha kiderül, hogy az illető talán nem is az igazi ellenség ebben a történetben. Amikor pár perccel ezlőtt megpillantottam Holden Briggst, az önelégült tekintetével, ahogy rám köszönt az Abszol út közepén, mintha csak régi ismerősök lennénk, amit leginkább éreztem, az a harag volt. Hisz már a puszta látványa is elég volt ahhoz, hogy eszembe juttassa a tavaly nyáron történteket, mindazt, amit ő és az emberei tettek a családunkkal a saját otthonunkban. A gyerekeknek nem kizárt, hogy egy életre elég traumát okoztak, Billy majdnem meghalt, én pedig hetekig nem tudtam lábra állni. Az, hogy mekkora anyagi kárt okoztak, igazából már csak huszadrangú. De a haragom nem csak Briggséknek szól, hisz ők, még ha nem is a megfelelő időt és módot is választották erre, csupán ki akartak szabadítani valakit, akit majdnem halálra kínoztak a pincénkben. A haragom legalább annyira Corbannek is szólt, aki mindezért felelős volt. Persze a családom körében erről könnyebb megfeledkezni, a szőnyeg alá söpörni. A férjem annyira jól ért hozzá, hogy az ő nyugodt, szinte folyton derűs hangján megmagyarázza, mit miért tesz, mi miért történt, és végül elérje, hogy ne foglalkozzam a kelleténél többet azzal, ami egyébként sem az én dolgom. Ám mindazon információk után, amiket Briggs parancsnok a nyakamba zúdított - a saját szívszaggató történetéről nem is beszélve -, attól tartok, ez többé nem fog működni. Éveken át elfordítottam a fejemet, vak voltam arra, amit nem akartam látni, elnyomtam az érzéseimet, sejtéseimet, hiszen mi mást tehettem volna? De miután szembesítettek az igazsággal, vajon hogyan térhetnék vissza úgy San Franciscoba, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna? Mintha mindez, vagy Corban háborús bűnei nem számítanának? Mintha továbbra sem lennék vele tisztában, hogy Corban mekkora szörnyeteg? Hogyan feküdhetnék mellé a közös ágyunkban, tudva, hogy ártatlanokat gyilkolt halálra? És sokukkal valószínűleg a gyilkosságnál sokkal rosszabbat is tett, csak mert azt gondolja, megteheti.
Mostanra haragnál határozottan sokkal többet érzek, annyi minden kavarog bennem, és mind közül a legerősebb a tehetetlenség és a félelem. Fogalmam sincs, mit tehetnék. Azt sem igazán tudom, most mit teszek, hiszen olyan könnyedséggel bólintok rá arra, hogy kövessem Briggst be a színházba, mintha nem is kockáztatta volna alig pár hónapja a családom életét. Mintha nem tudnám, hogy képes lenne megtenni újra szemrebbenés nélkül bármikor, ha az érdekei úgy diktálnák. De ebben a pillanatba mégis ez aggaszt a legkevésbé. A szavaival egészen a földbe tipor, én pedig mindezek után még vagyok annyira szánalmas, hogy éppen tőle kérjek tanácsot, mit tehetnék? Mondhatnám, hogy költői kérdésnek szánom, de igazából most valóban annyira tanácstalan vagyok, annyira fulladozom a saját háborgó érzéseim tengerében, és annyira kilátástalannak tűnik minden, hogy bármilyen véleményt meghallgatnék. Persze ő sem tud semmi okosat mondani. Helyet foglalok, és átveszem a poharat, közben egyetértve ingatom a fejemet. Mert igen, jól látja, nem ennyire egyszerű bátornak lenni, és kilépni az életemből. Abban sem vagyok biztos, hogy Corban hagyná, hogy elváljak tőle, hiszen ez aranyvérű körökben nem szokás és nem illik. A mi fajtánk legtöbbször érdekből házasodik, és nem is mond le könnyen a házasság adta előnyökről, azon kívül sem, hogy nem hozná magát ilyen módon szégyenbe. És Corbannek tagadhatatlanul fontos a látszat. De ha esetleg mégis sikerülne elválni tőle, valószínűleg nem járnék jól, a legkevésbé sem. Illetve azt sem kétlem egy percig sem, hogy a gyerekeket is elvenné tőlem, úgyhogy, ha magamat ki is menthetném abból az életből, őket nem tudnám. Úgy meg mi értelme volna? Csak egy újabb bizonyítéka lenne annak, hogy szörnyű anya vagyok.
Próbálom összeszedni a gondolataimat, de valójában kétlem, hogy ez most igazán menni fog. Mindenesetre igyekszem visszatornázni magam a teljes idegösszeroppanás széléről, letörlöm a könnyeimet, és míg Briggst hallgatom, megiszogatom a pohár vizet is. Aztán kissé gyanakodva pillantok fel rá.
- Segítene? Miben? Hogyan? - A homlokom ráncba szalad, kissé értetlenül nézek rá. Annak ellenére, hogy most talán egy árnyalattal kevésbé vagyok dühös erre a férfire, mint valamivel korábban - vagy mondhatjuk úgy, jelenleg a Corban felé érzett haragom erősebb az iránta érzett ellenszenvnél - nem tudok nem némi elégtételt érezni azt hallva, a brit minisztérium megbüntette őt amiatt, amit műveltek. - Azt akarja mondani, hogy áruljam el a férjemet? - kérdezek rá nyíltan arra, amire szerintem céloz. Mert egészen biztosan nem azért segítene, mert kedvel, vagy mert megszánt. Legfeljebb, ha fontos információkat osztanék meg vele, amiket aztán felhasználhatnak Corban ellen. És ez tagadhatatlanul megfordult az én fejemben is. Mert talán ez lehet egyetlen megoldás, az egyetlen helyes menekülési út a házasságomból. Ha elkapják és lecsukják Corbant, még volna esélyünk egy normális életre a gyerekekkel. De fogalmam sincs, hogy volna-e ehhez elég bátorságom. - Szerintem kettőnk közül elsősorban nekem kellene tudnom megbíznom magában, hisz én vagyok az, aki ezzel kockára tenne szó szerint mindent - állok fel, hogy ismét magabiztosan farkasszemet nézzek az aurorral. Nem nekem kell meggyőznöm őt arról, hogy bízhat-e bennem. Inkább az a kérdés, hogy én bízhatok-e benne? Mert HA ebbe belemennék, valóban mindent elveszíthetnék... az eddigi életemet, a gyerekeimet, de abban sem lehetek biztos, hogy nem jutnék ugyanolyan sorsra, mint az ő anyja. A gondolatra nyelek egyet, és hátrébb lépek.
- Nekem ezt alaposan végig kell gondolnom. Nyilván megérti... Corban lehet valóban pont olyan szörnyeteg, ahogy maga leírta, és... megérdemelné a sorsot, amit szánnak neki, de... ha elárulom őt, az nagyon sok féleképpen végződhet rosszul... nem csak az én számomra. - Azt hiszem, legalább annyira félek a család többi tagjának reakciójától, mint Corbanétől. A gyerekek megértenék valaha? Ha nem most, akkor később, mikor nagyobbak lesznek, ha már jobban átlátják a helyzetet? Elveszítenék az apjukat, nekem pedig talán sosem bocsájtanák ezt meg. Emiatt pedig magukra maradnának ezzel az egésszel. Leteszem a kiürült poharat egy asztalra.
- Köszönöm a vizet. És az... őszinteségét. - Még ha ezzel mondhatni tönkre is tette az életemet. Legalábbis azt az ábrándot, amibe ringattam magam. - Ha eldöntötte, hogy bízik-e bennem, és ha már tudja, milyen módon lehetnénk egymás segítségére... valószínűleg tudja, hol és hogyan találhat meg... - Fordulok még utoljára szembe a férfivel, és mielőtt elveszíteném a maradék önbecsülésemet is egy újabb kezdődő idegösszeroppanás keretein belül, emelt fővel elhagyom a jelmeztárt és a színházat is.
