Ma ismét én vagyok a soros az éjszakai hadjáratra. Nem nagyon szeretem ezt a feladatot, de hát meg kell tenni nekem is. Mint ahogyan más tanárnak is. Remélem nem találkozom szembe csatangoló diákokkal, bár ahogy ismerem őket biztosan akad egy - egy belőlük. Nincs olyan szerencsém, hogy ne keljen leszidnom őket. Nem vagyok az a típus, akinek örömet okoz ha megdorgálhatja a diákjait. Na de mindegy. Pálcámmal a kezemben sétálok határozottan végig a folyosókon. Közben szememet pásztázom minden egyes részen. A titkos járatok felé, amiket ismerünk elmormolok egy bűbájt, hogy felfedje ki járt benne utoljára. Ahogyan haladok lassan végig a folyosón diák hangokra leszek figyelmes. Gyorsan a hangok irányába megyek. Jól sejtettem néhány Mardekáros diák folytat csíntevéseket. - Ti meg mit kerestek itt! - rivallok rájuk, mire mindannyian megrezzenek. felém pillantanak ijedten de ugyanakkor ravaszan. - Ebben az órában nem szabad a folyósokon lennetek. - teszem hozzá szigorú hangnemben. - Ezt jelezni fogom a házvezető tanárotoknak. Mars vissza a hálókörletekbe! - mutatok pálcámmal a helyes irányba mérgesen. - És vigyázzatok mert tudni fogom ha nem oda mentetek. - figyelmeztetem őket. Amint ők engedelmes eltávolodtak, persze némi morgások közepette, én folytatom a körutamat a folyosókon. Nem is kell sokáig haladnom és ismét szembe akadok egy diákkal. Pontosabban egyenesen szembe jön velem, teljes nyugalommal egy rövid fekete hajú lány. Még csak meg sem ijed vagy el sem próbál menekülni. Nagyon érdekes, ugyanakkor meg szemtelen is. Ha nem szolok rá úgy haladna el mellettem mintha mi sem történt volna. - Megállj csak! - szólók hozzá, amint mellém ér - Te meg mit keresel itt? - kérdezek rá. Igazából nem is várok rá választ csak egy kicsit szerettem volna ráijeszteni. - Nem tudod, hogy ebben az órában nem lehet diákoknak a folyosókon lenni? - mordulok rá. - Vagy úgy gondolod, hogy neked mindent lehet? - jó bevallom ez kissé cinikusan hangzik. De egy kissé felbosszantott, hogy ilyen büszkén vonult végig a folyóson, hogy még észre sem akart venni, a tanárját.
Azt hiszem a rapszodikus szó nem írja le teljesen az alvási ciklusom, ami kialakulásának okaként egyértelműen Chot jelöltem volna meg. Ez természetesen nem volna teljes mértékben igaz, már a murmánc előtt is gyakran előfordult, hogy felkeltem éjszaka, és olvasgattam, vagy éppen a kertünkben próbáltam rajtakapni valami különös élőlényt. De egyszerűbb volt a macskaszörnnyel összekötnöm a problémát… Az, hogy közben egy másik kontinensre költöztem, nem segített sokat abban, hogy jobban aludjak, ellenben az iskola folyosóin mindig akadt felfedezni való. Mivel már nem diákként voltam itt, úgy véltem, hogy nem gond, ha egy kis sétálással próbálom levezetni a feles energiákat. A cudar idő miatt egyáltalán nem vágytam ezúttal a kertbe. Bármennyire is szeretem a hóesést, és a hideg sem különösebben riaszt meg, a hóvihar nem éppen az az “andalogjunk a természetben” időjárás. A sötétben sétáltam, nem szerettem volna senki álmát megzavarni, különösen a festményekét nem, rémesen hangosan tudtak az ilyesmiért panaszkodni. Bár igazuk van, bizonyosan engem is hamar mérgessé tenne, ha egésznap ugyanott kellene minden pillanatot eltöltenem, az idők végezetéig. Nem túl izgalmas. Aztán mintha hangokat hallottam volna, így némiképp meggyorsítottam lépteimet, lévén diákoknak egyáltalán nem lenne szabad ilyen későn a folyosókon csatangolni! Már ott tartottam, hogy fejben is sikerült összeszednem néhány mondatot arról, hogy mennyire fontos az alvás, hogy a megszerzett tudás elraktározódjon az agyban, de úgy tűnt, megelőztek. Kicsit azért megkönnyebbültem, biztos nem lettem volna képes ilyen határozottan fellépni, ezt még gyakorolnom kell, azt hiszem. Nem akartam hangosan köszönni, így csak magabiztosan folytattam utamat, úgy véltem, ha mellé értem, csupán köszönök, és nem zavarom meg a munkája közben. Igen, kiváló ötletnek véltem ezt a megoldást, mert így a diákok se fordulnak vissza, és nem is hangoskodom éjnek évadján! - Hai! - Cövekeltem le azonnal a határozott hangra, és kissé rémülten pillantottam fel a nőre, első pillanatban nemigen tudtam eldönteni, mit kellene válaszolnom. - Én csak… sétáltam… - Sütöttem le tekintetem, mintha valami rosszat tettem volna, és igazából meglehet, hogy valóban nem az volt életem ötlete, hogy a folyosókon körözgetve álmosodjak el. - Dehogynem, el is küldtem volna őket aludni, csak megelőztél… - Bizonygattam, bár talán nem teljesen meggyőző, mikor magam köntösben és papucsban sétáltam épp vele szembe. - Egyáltalán nem, Tanárnő! Sajnálom, csak annyira kireppent az álom a szememből, és azt hittem, ha a diákok már alszanak, senkit se fog zavarni, ha egy tanár sétál egyet, de azt hiszem nem gondoltam teljesen át. - Túrtam zavartan a hajamba. - Nem akartam megzavarni a munkád, sajnálom! - Hajoltam meg bocsánatkérően felé, senkinek se szerettem volna problémát okozni.
Olyan határozott hangnemben lépek fel az elém kerül diák ellen, hogy még én is meglepődőm rajta. Nem szoktam mindig ilyen lenni, általában megpróbálom kedvesen a diákok tudtára adni, hogy miért kell ilyenkor a hálószobában lenniük és az alvásra koncentrálniuk. Szerencsére általában hatni tudtak rá a szavaim vagy inkább attól tartottak, hogy beárulom őket házvezető tanáruknak. A hugrások meg a pontlevonásoktól féltek talán. Mindegy is. A lényeg, hogy mindegyiket sikerül mindig visszaterelnem a klubhelyiségükbe. Ám ez a lány, mintha minden szó elmenne a füle mellett. Nem értem. Hogy lehet valaki ennyire pimasz. - Csak sétáltál? - nézek rá hüledezve és ezt még be is vallja. Miféle modor ez. Nem tudom ki lehet és azt sem hirtelen, hogy melyik házba tartozik de garantálom, hogy ezek után szólni fogok a házvezetőjének. Várjunk csak? Miket beszél ez itt. Hogy, hogy elküldte volna őket? Nem értem. Hatalmas szemekkel meredek rá. - Miket zagyválsz, hogy, hogy elküldted volna? - teszem fel a furcsa kérdést. Fogalmam sincs mi a fene folyik itt. A következő válaszából csak egyetlen szó ragadja meg a fülemet, ami után zavartan és kitágult szemekkel meredek rá. - Állj! Állj! - teszem kezeimet magam elé megálljt intve - Várjunk csak te tanár vagy? - hüledezek. Az anyját! Ennél kínosabb helyzetben még sosem voltam. Az életbe nem mondtam volna meg, hogy ő tanár. Hu de kínos ez az egész. Szinte epekedve nyúlók a karjához. - Jaj.Ne haragudjon nem tudtam, hogy ön is tanár! - mentegetem magam. - Természetesen akkor sétál a folyóson, amikor csak akar. - jegyzem meg. Már azt sem tudom mit mondhatnék, hogy helyrehozzam ezt a félreértést. Mentségemre szóljon, úgy néz ki teljesen mintha diák volna. Eszembe se jutott, hogy tanár lehet ha nem mondja. Jézusom. Hogy mit fogok én most ezért kapni. - Nem. Nem. Dehogy. - válaszolom arra, hogy állítólag megzavarhatta a munkámat - Aki itt bocsánattal tartozik az én vagyok. - hajtom le fejemet kissé, karjaimat meg leeresztem testem mellé. - De mentségemre váljon, úgy néz ki teljesen, mint egy diák. Ha nem említi, hogy tanár meg nem mondtam volna, hogy az. - nevetek kissé. Próbálom oldani a helyzetet.
Zavartan álldogáltam, igazságszerint nem hittem, hogy bárkivel is találkozhatok ilyen időpontban. Odahaza nagyon szigorú volt a házirend, s bár azt is meg-megszegték néhányan, sokkal kevesebb alkalommal lehetett ilyenről hallani, mint itt. Ez persze nem jelenti azt, hogy rosszabbak lennének a diákok, vagy ilyesmi, egyszerűen teljesen más a felfogásuk, azt hiszem. Kicsit szabadabb elvűek, ha a szabályokról van szó, ez bizonyos esetekben jó, máskor viszont bajba sodorhatja őket. - Igen… - Simítottam egy kósza tincset a fülem mögé, de ez sem enyhített azon, hogy görcsbe szorult a gyomrom, amiért megint valami rosszat csináltam. - Előfordul, hogy nem tudok aludni, és ilyenkor igyekszem kicsit lefoglalni magam valamivel, hogy elálmosodjak tőle. Gondoltam a séta jót tehet, viszont a szobában fel és alá sétálgatva egyáltalán nem merülnék ki. - Magyaráztam szinte hadarva, de nem éreztem úgy, hogy ez elfogadható magyarázat lenne mások számára is. Ettől függetlenül sose volt szokásom hazudni, akkor sem, ha abban az esetben jobban jönnék ki egy-egy szituációból, neveltetés teszi, gondolom. Ha hibáztam is, mindig vállaltam a felelősséget, hiszen ezzel is példát mutatok a következő generációnak, a diákoknak. Most sem akartam úgy tenni, mintha valami feladatom lett volna azzal, hogy erre járok, egyszerűen csak magam miatt tettem. - Felkészültem rá, hogy aludni küldjem őket, a szabályok szerint… talán nem annyira határozottan, de már kigondoltam, mit kellene mondanom, biztos ment volna. - Feleltem teljesen természetesen. A diákok körében bizonyosan nem a határozottságomról, vagy a szigoromról voltam híres, de azt hiszem ez érthető. Szerettem tanítani, főleg a legendás állatokról, épp ezért inkább arra próbáltam ösztönözni őket, hogy találják meg, amit ők is ennyire szeretnek. Az sem baj, ha ez nem az én tantárgyam, nálam elég ha felkészülnek belőle az RBF-re, és beadják a házidolgozataikat. - Igen, a Legendás Lényeg Gondozásának oktatását vettem át! - Mosolyogtam rá zavartan, azt hittem, hogy tudja ki vagyok. Aztán rájöttem zavarából, hogy minden valószínűség szerint összekevert egy diákkal. Nagy kő esett le a szívemről, hogy semmi olyat nem tettem, amivel megzavartam volna a munkáját. Igazság szerint nem ő volt az első, és valószínűleg nem is az utolsó, akit megtévesztett a termetem és úgy egyáltalán a kinézetem. Szerencsés, vagy éppen átkozott gének? - Ugyan, semmi okod ilyesmi miatt aggódni, és szerintem maradjunk a tegeződésnél! - Mosolyogtam rá, hátha ez oldja kicsit a zavarát. - Sokszor előfordul, bár az iskolában már kevesebbszer, de akartak már kocsmából is kitiltani azért, mert kiskorúnak néztek! - Nevettem el magam, ahogy eszembe jutott az eset. - Ha szeretnéd, szívesen megyek veled egy kört, úgyis sétálni indultam, és akkor te sem unatkozol a “járőrözés” alatt! - Ajánlottam fel, végtére is egy kis félreértésből még bármi jó kisülhet!
““teach reflection, relationships, and resilience.””
Még egyszer végi nézek rajta rémülten. Ha fejbe ütnek se gondoltam volna, hogy tanár lehet. Egyáltalán nem kéz ki annyi idősnek, sőt. Most aztán nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen velem megtörténhet. Gyorsan megpróbálom helyrehozni a helyzetet szerintem elég bénán. De legalább megpróbálom, mentségemre váljon. - Persze. Rendben. -helyeseltem a tegezésre, kedves mosolya pedig némiképp megnyugtatott. Akkor mégsem haragszik annyira. - Evelyn Pomfrey vagyok - nyújtottam feléje a kezem bemutatkozásképp. - Ezt talán inkább bóknak kéne venned. -nevetek én is vele - Be kell, hogy valljam szerencsés vagy, hogy nem nézik ki belőled a korodat. - jegyzem meg kedvesen. Néha én is örülnék ha fiatalabbnak néznének koromnál, akkor talán nem lenne ennyi gondom. Vagy nem is tudom. Néha azért jó lenne ha az embert csupán egy diáknak néznék. Néha viszont nem éppen kedvező, mint ahogyan az most is kiderült. - Tényleg szívesen csatlakoznál hozzám? - oh ennek nagyon örülnék, kissé unalmas itt egyedül járőrözni az éjszaka közepén. Kettesebe meg nem is annyira félelmetes ez az egész. - Nagyon örülnék neki. - mosolygom rá kedvesen. Nem éppen hálás feladat ez az egész. Nem vagyok olyan, aki szereti leszidni a diákokat éjszakai csatangolás miatt, meg úgy általában egyáltalán. Nem vagyok az a típus. De mint tanár ez is a feladataim közé tartozik én pedig készségesen teljesítem azokat. Elindulok az egyik folyosó felé, remélem, hogy ő is követ engemet. Ha pedig igen akkor beszélgetésbe elegyedek vele, hogy gyorsabban teljen az idő. - Mióta dolgozol a Roxfortban? - Nem tudom miért nem találkoztam még vele. A diákoktól sem hallottam róla, pedig azért fülelni szoktam. Lehet csak nem fogta fel az agyam, hogy róla beszélnek. Az is meglehet, hogy már őt is láttam a Roxfortban csak pont úgy mint most azt hittem róla, hogy diák. nem tudom.- Csak mert furcsa, hogy ez idáig nem találkoztam még veled. -teszem hozzá kedvesen. - De az is lehet csak én voltam figyelmetlen. Vagy akkor is diáknak néztelek. - nevetek. - Gondolom te nem ide jártál suliba?
