- Egy slukk nekem, egy falat neked - nyújtottam a Weed névre keresztelt bébikecske felé egy karika nyers sárgarépát, miközben kifújtam a füves cigi sűrű füstjét a kecskeól kényelmes magányában. Eddie valószínűleg nem lett volna elragadtatva, hogy a kecskéi között spangliztam, de még kevésbé értékelte volna, ha a kölykei előtt teszem ugyanezt - az meg
nyilván nem volt opció, hogy nem tekerek magamnak egy jointot, az elvonón unalomig hallgatott közhelyek nem működtek és különben is ez a nyomorult füves cigi volt a legkevésbé kártékony dolog, amit november óta a szervezetembe juttattam. A motivációm arra, hogy tiszta maradjak, már akkor sem volt túl erős, mikor kitettem a lábam a Szent Mungó rehabjáról, de amikor Frida elég egyértelműen kiadta az utamat - bocs, lecserélt baszod -, akkor a maradék elhatározásom is elpárolgott. És én magam is, több hétre eltűntem, megszakítottam minden kapcsolatot azokkal, akikkel korábban napi szinten találkoztam. Nem akartam beszélni Fridával, Alinával, a húgommal, a Helios dolgozóival, egyszerűen senkivel. És nem is voltam olyan állapotban, hogy megtegyem... Egyszerűen alámerültem abban, amit mindennél jobban ismertem, az önpusztításban pedig szokás szerint partnerem is akadt Pollo Shacklebolt személyében, akinek ha voltak is aggályai a "visszaesésemet" illetően, nem adott nekik hangot és nagyon pofás kis csíkokat szívtunk fel együtt.
Csak karácsony után bukkantam elő, szándékosan megvárva az ünnepek végét, a hátam közepére sem kívántam mások szánakozását és rosszallását az év legképmutatóbb néhány napja alatt. Karácsony után közöltem a húgommal, hogy élek még, Alinának írtam egy meglehetősen szűkszavú levelet, majd átcuccoltam Eddie Harvey erdei kis viskójába. Eddie persze tudta mi a helyzet, átlátott az ideges vállrándításokon és kitérő válaszokon, de nem adott hangot a véleményének, csak kaptam egy szobát a házban és nem tett fel a feltétlenül szükségesnél több kérdést. Nem mintha sok vizet zavartam volna, besegítettem neki olykor-olykor a bájitalokkal, megetettem az állataikat, és ezen kívül csak aludni jártam vissza, azt sem minden este, mert tudtam, hogy páros lábbal hajítana ki, ha a kölykei közelében tépnék be úgy istenigazán. Az pedig lehetetlennek tűnt, hogy józanon vészeljem át mindezt.
Kibaszott dühös voltam Fridára. Hitegetett -
már megint -, a szemembe hazudott, összefeküdt a hátam mögött azzal a fasztalicskával, tönkretett mindent, és ha ez nem lett volna önmagában elég ahhoz, hogy napi huszonnégy órában a falba akarjam verni a hülye fejemet az idegességtől, akkor még ott motoszkált bennem az a halk, sunyi kis hang, ami kajánul mondta: rohadtul megérdemelted, te nyomorult. Voltak napok, mikor késztetést éreztem rá, hogy a nap legváratlanabb pillanataiban dörömböljek a Scamander lakás ajtaján, válaszokat követelve, hogy miért kellett ezt tennie velem, miért ígérgetett, miért nem tudott legalább egyetlen új esélyt adni, miért, miért, miért... Aztán sosem tettem meg, túl fásult voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek a saját lelki békém érdekében. De voltak olyan napok is, amikor csak szép lassan megfőztem magam az önutálatban és önsajnáltatásban, fejben hosszú listákat írtam minden bűnömről és jellembeli hibámról, kiemelve azokat, amiket talán Frida már nem bírt tovább elviselni. És természetesen legfőképpen olyan napok voltak, amiknek a végén beborultam valahova, a nevemet sem tudva, szándékosan belekötöttem a leggázabb arcokba a Zsebpiszok köz kocsmáiban, kiprovokáltam, hogy nekem jöjjenek, legalább addig is a fizikai fájdalom kerekedett felül. Az előző este is ilyen volt, még mindig fájt, ahol a trollméretű öklök belém csapódtak, de a fű segített elfelejteni - kár, hogy Frida hiányát nem tudta ilyen könnyen enyhíteni.
Újabb répakarikát nyújtottam át a kecskének, mikor kinyílt az ólajtó. Valamelyik vérfarkas kölyökre vagy Eddie-re számítottam, azonban az ajtóban egy nem éppen ideillő alak állt.
- Az arisztokraták mióta járnak szarral teli kecskeólakba? - Hónapok óta nem láttam Carol Dolohovot. A Heliosban az elvonó előtt jártam utoljára és nem is terveztem visszamenni oda, bár új munkát még nem találtam. Nem voltam hülye, legalábbis nem teljesen, sejtettem, hogy Carol nem kecskét simogatni jött, bár őt találtam a legkevésbé alkalmasnak arra, hogy beszéljek a történtekről. Túl közel állt Fridához és Alinához.
