Felakasztottam a kabátomat a Scamander lakás előszobájában, a hátizsákom a lábamnál pihent, benne a kevéske holmival, amit először magammal vittem a Szent Mungó elvonójára, majd most visszacipeltem. Hazacipeltem, vagy valami ilyesmi... Még mindig nehéz, szinte lehetetlen volt erre a lakásra, ami egykor Newt Scamanderé volt és amit annyira nagypolgárinak találtam apámék golymókszaros farmja és a saját lepukkant albérletem után, az otthonomként tekinteni. Azt hiszem, maga a lakás nem is volt az, egyetlen négyzetcentiméterét sem éreztem a sajátomnak - nyilván -, de a benne élő emberek, legalábbis Alina és Frida elméletileg az otthonommá tették. Most mégis zavartan toporogtam, a kelleténél tovább babrálva a kabátom fogasra akasztásával, kicsit úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit rossz magaviseletért hazaküldtek az iskolából és szorongva várta, hogy mikor kap majd alapos lebaszást az anyjától, amiért már megint nem tudott viselkedni. Pedig éppen az ellenkezője volt a helyzet, kiengedtek a Mungóból, mert "jófiú" voltam - már ha az ember tényleg jónak tartotta, hogy augusztus óta tiszta voltam. Gondolom, a medimágusok, Frida és Alina mindenképp annak tartották, hurrá, lehet ünnepelni, mérföldkő és innen már csak felfele vezet az út meg ilyen faszságok. Legalábbis ezekkel bombáztak napi huszonnégy órában, már amikor éppen voltam annyira fásult, hogy végighallgattam. Mostanában amúgy is nagyjából a fásultság kifejezés írta le azt a sivár lelki világot, amiben vergődtem éjjel-nappal, kivéve persze, amikor legszívesebben egy jól érett görögdinnye módjára csaptam volna szét a fejemet a kibaszott fehérre csempézett kórházi folyosón az elvonási tünetektől. Nyilván, a két állapot közötti ingadozás rányomta a bélyegét minden beszélgetésünkre Fridával. Alina kedvéért összekaptam magam minden alkalommal, egy kicsit talán még én is elhittem a kedvéért, hogy minden rendben és lesz ez még jobb is, de Fridával más volt a helyzet. Veszekedések, elfojtott frusztrációk, a ki nem mondott elkeseredése és csalódottsága, a saját szavakba sem önthető önutálatom... Jutott mindből bőségesen, és hiába bántam meg utólag minden vitánkat, hiába szégyelltem a viselkedésem, a következő alkalommal úgyis megismételtem. Mert ez voltam én: mesterien basztam el minden jót az életemben. Akármennyire is utáltam a pszichomágusokat, abban igazat kellett adnom nekik, hogy nem marhattam el magam mellől mindenkit, aki fontos volt és aki törődött velem. Végképp nem Fridát. És mi is lehetett volna jobb alkalom a tiszta lappal, pozitívan újrakezdésre, mint a "hazatérésem"? Úgy éreztem, mintha egy egész élet pörgött volna le azóta, hogy utoljára kitettem a lábam a Scamander lakás ajtóján, pedig csak hetekről volt szó. - Mi van, Nick felhagyott a jófiúskodással? Vagy Alina züllött el? Vagy titokban szeretőt tartasz? - emeltem fel az előszoba komódjáról egy doboz Marlboro Redet, kissé erőltetett mosollyal, reménykedve, hogy Fri értékelni fogja a suta próbálkozásomat a hangulat javítására. Egyedül én dohányoztam az itt lakók közül és az a doboz biztosan nem hozzám tartozott, mindig is túl csóró voltam ahhoz, hogy Marlborót szívjak. A zsebembe süllyesztettem a cigarettát, később még jól jöhetett, bárkié is volt - nekem biztosan nagyobb szükségem volt rá, mint az eredeti gazdájának. - Amúgy miért nincs itthon senki? Alinának ilyenkor nincsenek is órái... - Nem mondtam ki hangosan, de rosszul esett, hogy senki nem várt itt, csupán Frida. Frida, aki olyan furcsán csendben volt, amióta értem jött a Mungóhoz, hogy a saját gondolataimba és szorongásaimba mélyedve sem kerülte el a figyelmemet a hallgatása.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
