The price of greatness is responsibility

Elégedetten szemléltem a galéria falára kifüggesztett legújabb kortárs festményt - a vörös és narancssárga egyszerre erőszakos és mégis meleg színkavalkádját, az absztrakt, de mégis beazonosítható alakokat, a megbűvölt ecsetvonások lágy, alig észrevehető mozgását, amely csak naponta néhányszor váltott át zavaros kavargássá a vásznon. Az alkotás "Az új háború" címet viselte és hátborzongatóan visszaadta minden centiméter baljóslatú hangulatát, ha elég ideig nézte az ember, szinte kirázta a hideg az összkép intenzitásától. Tudtam, hogy ez a festmény nem fog gazdát cserélni, hogy évekig lóg majd a Byrne Galéria legnagyobb termében, később pedig, amikor már látogatók százai, de inkább ezrei pihentették rajta kíváncsi tekintetüket, az otthonunk dísze lesz majd - a szaloné talán, esetleg a földszinti étkezőé, de biztosan nem valamelyik hálószobáé, ez a dühös vörös és narancs nem illett a nyugodt álmok birodalmába.
Ismerős, puha lépteket hallottam a hátam mögül, meg sem kellett fordulnom hozzá, hogy tudjam kihez tartoznak.
- Mit gondolsz róla? Ma érkezett - szegeztem a kérdést Maeve-nek üdvözlés helyett, majd amikor mellém ért, apai gondoskodással karoltam át a vállát, ezzel tökéletes távolságban tartva a festővászontól ahhoz, hogy teljes egészében szemlélhesse azt, éppen a megfelelő szögből.
Én hívtam ide, bár nem azért, hogy kikérjem a véleményét a legújabb szerzeményemről - noha érdekelt, mit gondolt róla -, ennél sokkal fontosabb és sokkal hosszabb távú hatással bíró témát készültem a lányomra zúdítani. De mindent a maga idejében, természetesen, annak pedig biztosan nem két másodperccel a galériába érkezése után érkezett el az ideje, hogy közöljem vele: megtaláltam számára a tökéletes vőlegényt, és ha ez nem lenne elég, fontolgatom az iskolaváltásuk lebonyolítását. Nyilvánvalóan nem a beleegyezését vártam, az ő korában nem hozhatott volna egyik kérdésben sem kellően körültekintő döntést, de mégis tiszteletben tartottam annyira a lelki világát, hogy ne csak mellékesen, szárazon, érdektelenül vágjam hozzá, mit határoztam el. Már csak azért sem, mert Billy mellé nem vágytam még egy sértett, magába forduló és önsajnáltató gyerekre - habár gyanítottam, hogy Maeve jobban fogja viselni a döntésem hírét, mint a bátyja, aki eddig túl sokáig és túl nagy szabadságot kapott.
- Természetesen nem a festmény miatt hívtalak ide. Tudod, kincsem, a napokban sokat gondolkodtam, és bár igyekezlek nem terhelni titeket azokkal a problémákkal, amikre úgysincs ráhatásotok az öcséddel és a húgoddal, nyilván te is érzékelted, hogy változások előtt állunk. Nem szeretnék hazudni nektek, úgysem tudnék, ahhoz túl okosak vagytok mindannyian és biztos vagyok benne, hogy magatoktól is sejtettétek. Nagyon úgy fest, hogy a brit Mágiaügyi Minisztérium nyomozni kezdett utánunk, ez pedig egy olyan helyzet, amire egyrészt mindig is számítottam, másrészt pedig reagálnunk kell rá. - Kis szünetet tartottam, Maeve arcát fürkészve. - A csendben bujkálás lassan véget ér, noha ez talán ijesztően hangzik, de közel sem annyira borzalmas, mint amilyennek most valószínűleg gondolod. A britek egyelőre nem tehetnek semmit, nincs elég bizonyítékuk ahhoz, hogy külföldön bármilyen lépést is tegyenek, sőt, jelenleg a saját országukban is meg van kötve a kezük és olyan akadályokba ütköznek, amikről felesleges is több szót ejtenünk, legyen elég annyi, hogy neked nincs miért aggódnod. Viszont, ez nem azt jelenti, hogy ölbe tett kézzel kell várakoznotok. Itt a mi időnk, Maeve. Itt hever milliónyi lehetőség a lábunk előtt, csak meg kell ragadnunk a pillanatot, ehhez viszont áldozatokat kell hoznunk, mindannyiunknak.

Ha apa hív, én nem késhetek...
Na jó, ez nincs teljesen így, előfordult már, régen direkt bosszantottam, amikor olyan kedvem volt, de mostanra már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, nem puszta szórakozásból kéri, hogy jelenjek meg egy általa mondott időpontban a megfelelő helyen.
Pontos vagyok, mert a pontosság erény és természetesen csinos, elegáns, ahogy az egyértelműen elvárható tőlem, és bár anyámmal kapcsolatban vannak ellenérzéseim, az egyértelmű tény, hogy tökéletes genetikával rendelkezik, amelyeket örököltem tőle. Jelen pillanatban egy fekete, egyberészes ruhát viselek, mely nagyjából combközépig ér, felülre pedig még egy vékony anyagból készült, fehér bolerot választottam, az összhatást pedig a lábaimra kerülő magassarkú cipellők teszik tökéletessé. Hajam kibontva omlik előre vállaimnál, arcomon kevéske, kellemes smink található és a szokásos ékszereim se hiányozhatnak, mivel szeretem a kiegészítőket.
Bár halkan lépkedek, mégis csak kopognak sarkaim, így egyértelművé válhat apám számára, hogy egy nőnemű személy közeledik hozzá, de nem meglepő módon tudja jól, hogy én vagyok, így elmosolyodom, majd mellé sétálok, picit oda is dőlve hozzá, amikor átkarol.
- Kedvelem a vörös-narancs-fekete árnyalatokat, együtt intenzív hatást fejtenek ki és nincs olyan ember a földön, akit ne ragadnának meg, aki ne figyelne fel rájuk. Viszont sokszor rosszul használják ezeket a színeket, hivalkodó képek készülnek, mégis, a háború ábrázolására egyszerű tökéletes. Csodálatos kép! - nézek végül fel apámra, kifejtve számára a véleményem. Tudja, hogy jó a kézügyességem, hogy én magam is rajzolok, ritka esetekben festek, bár az én képeimre nem jellemző ez az erőteljesség, inkább nyugodtabbak, akár csak a víz, mely oly erősen jellemez. De úgy sejtem, hogy nem azért vagyok most itt, mert a képről alkotott véleményemre volt kíváncsi, így kivárok, ha pedig elereszt, esetleg sétára invitál, követni fogom, de ha csak szembefordul velem, akkor egyenesen szemeibe nézek. Figyelek rá, egyértelműen jelzem.
Kimondja azt, amit tudtam, az oka ittlétemnek valami egészen más, az pedig, hogy nem akar hazudni nekünk rendkívül fontos. Nem véletlenül ilyen szoros a kapcsolatom az apámmal, nem véletlenül ilyen erős a családunk. Már kiskorunktól fogva őszinte nevelésben részesültünk, voltak alap fogalmak, amelyek oly sokak számára ismeretlenül csengnek, mi mégis tisztában vagyunk az aranyvérűek kötelességeivel, azzal, hogy miként kellene a világnak kinéznie. Ahhoz képest szomorúan tapasztaltam az Ilvermornyban is, hogy nagyon más a világ, mint amilyenről apám a régi történeteiben mesélt, amikor még a Sötét nagyúr neve oly sokat jelentett. Szomorú tény, hogy sose ismerhettem meg.
- Tudod jól, hogy fontos számomra az őszinteséged, erre a lépésre pedig tudom, hogy régóta számítottál. Milyen reakcióra gondolsz pontosan? - mert tudom, hogy megvannak a tervei, már oly régóta, én pedig azt akarom, hogy avasson be mindenbe. Nem vagyok már gyermek, nem kell féltenie. Mert félt, ezt kihallom további szavaiból, így elmosolyodva csóválom meg kicsit a fejem.
- Én nem félek, apa, készen állok! - mondja el, hogy mit kell tennem. Mert ezek szerint van valami, amiben a segítségére lehetek, én bennem pedig erősen él a tenni akarás, végre én is részt vehetek abban, hogy visszakapjuk azt a helyet a világban, ami minket illet és a nevünket. Ideje eldobnunk a Byrnet és végre ismét büszke Yaxley-vá válnunk.
- Mondd, mit vársz tőlem? - mondja el, én pedig megteszem. Naívan jelenleg úgy gondolom, hogy bármire képes lennék érte és ezért a családért, hogy nem tud olyat mondani, ami ellen kifogásom lehetne. Erősen és eltökélten nézek bele szemeibe, iszom szavait.