Leonie Gaunt-Fleming

Talán ebben a korban a legnehezebb rájönni, ki is az ember valójában. Én magam sem tudok tulajdonságokat felsorolni, hogy tessék, ez mind vagyok én, hisz mint az évszakok, jelenleg annyira szeszélyes a természetem.
Azt tudom, hogy nagyon nehezen viselem, ha a közelemben valakit olyas valamiért bántanak, amire neki nincs befolyása. Ahogy azt is utálom, hogy évfolyamtársaim dobálóznak a sárvérű szóval, vagy méregetik, kinek a vére aranyabb, holott a jelentésével sincsenek tisztában, mert arra nem képesek, hogy figyeljenek mágiatörin. Csak mondják, mert vagy ezt hallják otthon, vagy, mert menő.
Azzal is tisztában vagyok, engem lelőni lehetetlen küldetés, anya szerint nem alszok, töltődök, de ez sem teljesen igaz, mert alvás közben is folyamatosan jár az agyam. Képes vagyok felemelni a hangom, határozottan közölni a nem tetszésem, én nem a wc-ben sírós típus vagyok.
Simán kiállok a barátaim mellett, még akkor is, ha egy felsőbb évesről van szó, és több mint valószínű, nem jövök ki belőle jól, azt viszont nehezen viselem, ha valaki sajnáltatja magát, és nem hajlandó lépéseket tenni annak érdekében, hogy megoldja a problémáit.
Büszke teremtés vagyok, aki minden körülmények között, kihúzza magát, és nem mutatja, ha valami fáj. Nem dacból, csupán nem vagyok hajlandó megadni az örömöt, hogy lássák, el tudnak tiporni. Már pedig akad személy, akinek pusztán a pillantásával megy.
De persze, mivel él még a gyermek bennem, ezért hajlamos vagyok az álmodozásra. Nem, itt most nem Zac Efron félmeztelen testére kell gondolni. Mivel feketebárány vagyok, minden látszat ellenére vágyom arra, hogy az unokatestvéreimmel egyenrangúként kezeljenek, hisz annyi önbizalommal rendelkezem, hogy tudjam, érek annyit, mint ők.
Az dühít, hogy az elvárások felém is ugyanazok, mert az az apám, aki… de mikor dicsérni, vagy büszkének kellene lenni rám, ez elfelejtődik. Sokszor azt érzem, hálásnak kellene lennem azért, mert megtűrnek.
Sokszor anyám titkolózása is beteszi a kaput, mintha nem is látná, hogy vannak dolgok, amiket megértek. Mint például az életünk viszonylag elég rossz, vagy, hogy, ha elmondaná, miért iszik titokban, akkor nem nézegetnék suttyomban elvonókat, amelyik valamelyikébe bedughatom, amíg még nem késő.
De nem beszél, én még teljes tudatlanságban ürítem ki a megtelt hamutartót, miközben ő már leszokott, mosom el a poharat, majd takarom be a kanapén, ha épp ott éri el az álom. És jó gyerek módjára fogok mindent arra, hogy túl sokat dolgozik.

Aztán ott vannak még a világmegváltó terveim, ötleteim, amivel rendszerint kiborítok másokat. Pedig szívem szerint forradalmasítanám, hogy Pride-kor a Roxfort lépcsői is legyenek szivárványszínűek, beszüntetném a talárt, hogy had mutatkozzanak meg az egyéniségek, és nem tudás, hanem szorgalom alapján osztályoznék.
A kviddicsről lemondtam tavaly, mikor rosszul ütöttem bele a gurkóba, és kezem tört, de egészen odáig, a szabályokat is meg akartam reformálni, nem egy fejrázást vonva ezzel maga után. Egyedül Lyn ért meg, aki segítségével kerültem be a DÖKbe, és nem félek kamatoztatni az ötleteim, mert ott legalább fülekre talál, és meg is vitatjuk.
Bezzeg, ha úgy el tudnám adni magam, ahogy apám szokta, akkor ezzel se lenne semmi probléma, és esküszöm, rajta vagyok.
Tanulékony vagyok. Édesanyám legalább is, sokszor a fejemhez vágja, hogy „ezt bezzeg gyorsan megtanulod”, és nem is hazudik. Számomra az érdeklődés folyamatos fenntartása okoz nehézséget, ha tanulásról van szó. Hitvány nem vagyok, sőt, ami tényleg érdekel, abban oda is teszem magam, de hajlamos vagyok ellustulni, és minden mással foglalkozni, csak az adott anyaggal nem.
Most ügyvéd akarok lenni, de akartam már színésznő, politkus, magizoológus, furkász tenyésztő is lenni, így a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdéstől, hajlamos felállni a szőr a hátamon.
Igyekszem minden pillanatot megélni, nem csapongani, szeretek mérlegelni, mielőtt döntök, akár egy ruháról van szó, akár egy ebédről Gauntéknál, akár arról, hogy tegyek fel egy kérdést, amire a szüleim nem akarnak választ adni.
Talán, esetleg… valahol, mintha megbújna bennem némi manipulatív hajlam is… ismétlem talán. Anyu viszont nagyon jól tudja, ha reggelit kap, akkor ott valami készül, ahogy apa is tudja, ha egy paragrafusról kérdezem, amit random kigugliztam, akkor nem mondtam még le a szamojédról.
Igen, vártad már… most jön az a rész… hisz tizennégy vagyok, a szemem mondhatni kinyílt, de el kell, keserítselek, Cupido nyila még nem talált el. Bár látom a fiúkat, valahogy mégse tudok a korosztályommal zöld ágra verődni. Ők még a csokibéka kártyát gyűjtik, miközben én azon gondolkodok, hogy juttassak áramot Afrikába… jó, sarkallatos a példa, de érted, ugye? Persze nem vagyok az az elzárkózós típus, csak nem elhanyagolható tény, hogy apám tanítványaival valamiért jobban megértetem magam.

- Bo…bo…bo…csánat – megszeppenve, leszegett fejjel, a sírás szélén áll a kislány, a törmelékek közepén. Most már arra sem emlékszik, mi volt az, ami ennyire felhúzta, csupán az jár a fejében, hogy itt magasodik fölötte apja meg anyja, ő pedig nagy bajban van.
- Nem tudom, hogy történt. Anya, tényleg nem direkt csináltam – remeg, és igen, kibuggyannak az első hatalmas könnycseppek, és ahogy újra óvatosan oldalra fordítja a fejét, és meglátja, hogy osztálytársa kezét kötözik, eltörik a mécses….

Valószínűleg nem a legátgondoltabb ötlet volt egy félvér lányt, mugliiskolába dugni. Megkockáztatom én, nem az első eset, biztos van erre is külön protokoll a Varázsbaj-elhárításnál, de mikor ez történt, még a protokoll szót ki se tudtam jóformán mondani.
Kicsit korábban mutatkozott meg a varázserőm, ezért nem is számított rá senki, és ezért ért úgy mindenkit hidegzuhanyként, mikor csöpp Leonie egy méretes hiszti során háborús övezetet csinált az iskolából.
A baj persze hamar elcsendesült, mikor visszamentem, nyoma se volt annak, hogy bárki is emlékezne rá, és ez volt az első dolog, ami elképesztett. Nem, nem volt titok előttem az a világ, ami iskolás társaim előtt igen, és szépen megértettem azt is, hogy annak is kell maradnia, hisz gyerek voltam, nem hülye. Ezt olykor mennyire el tudják felejteni a felnőttek…
Sok mindent nem akarok arról az időszakról mesélni, nem szerettem, nem éreztem magaménak, és nem tetszett, hogy mindenre oda kellett figyelnem, hogy a titkom az is maradjon. Épp ezért nem is fáradoztam azon, hogy kapcsolatokat építsek ki. Sokkal inkább törtem a fejem, milyen betegséget találjak ki, mert akkor mindig apu jött el, vagy anyu tanított, és akkor bizony remekeltem, ezért sem értették, a suliban miért nem.


- Nem jó! Ááááááá – ül fel a kényelmetlen padlón, és tépi össze az újabb papírt, majd felhúzza a térdeit, és ráhajtja a fejét, és dühösen bokszol a padlóba. A lány már nincs megszeppenve, az arca sincs beesve, és a csillogás sincs, ami jelezné a könnyeket, csak dühös tekintete villan anyjára.
- Nem jó. Egyik se. Mindegyiket elrontom, nem TÖKÉLETES – és ez már napok óta zajlik, úgyhogy némi aggodalomra adhat okot, de a nő, aki az ajtófélfának dől, csak sóhajt egy nagyot, és elmegy onnan, egyedül hagyva a tomboló lányát.
Nem sok idő telik el, és kopognak a ház ajtaján, Leoniet ez nem érdekli, csalódottan szemléli a műveit, felvéve egyet-egyet, és újra elhajítva. Nagyot sóhajt, és az orrába kúszik az ismerős illat, mire felkapja a fejét, és meg is lepődik, mikor apját is ott látja.
- A tökéletes ajándékot akartam neki, de nem jó… nem elég jó – a férfinak meg se kell szólalni, egyszerűen megered lánya nyelve. A kis lánynak fogalma sincs, nagyapja miért olyan vele, míg Godricékkal meg olyan kedves. Elhatározta, az korosodó férfi szülinapjára olyan ajándékot, amitől majd megolvad a jég.

Ezt a szaknyelvek naivitásnak hívják, a szleng meg úgy említi, „még hisz a mesékben”. Természetesen a történet vége az lett, hogy nagyapám megköszönte a mandzsetta gombot, amit anyuval nagy hirtelen vettünk, és amint megfogta, már hajította félre, hogy egy másik unokája művész tehetségéről áradozzon.
Nagymamám sem sietett a segítségemre, túlságosan el volt azzal foglalva, hogy az a gyöngysor, mennyire nem illett a ruhámhoz. Óhatatlanul kicsúszott a számon a „franc akarta felvenni ezt a ruhát” szókapcsolat, így aznap sem férkőztem a szívükbe. Viszont egy jó dolog történt aznap este. Életemben először, tíz évesen szerelmes lettem.
Komolyan, ott ült a márványszoba közepén, a széken, kecsesen kihúzva magát, még a haját is olyan szépen hátra dobta, aztán elkezdte. A szívem vadul dobogott, és még a szám is tátva maradt. Sok hangszert hallottam már, rengeteg koncertet láttam, mégse volt semmi olyan hatással rám, mint a cselló. S apám ezt látva, szerintem akkor jött rá, mi lesz a szülinapi ajándékom.


- Naaaaaa! – nevetve futkározik anyja és apja között, akik egymás között dobálják a borítékot, csak hogy az agyát húzzák.
- Feldoblak titeket a gyámügynél! Megfosztotok a jogomtól, hogy megtudjam – ezt a fenyegetést még ő maga se gondolja komolyan, és a nevetésükből ítélve, a szülők sem.
- Tessék, a gyerek már most jogokról beszél – Lonie anyja próbál szúrósan nézni apjára, de a hangja is arról árulkodik, inkább mulattatja, semmint frusztrálná, de, csak mert még nem tudja, hányszor fogja ezt még lánya szájából hallani.
- Oké, ti akartátok. Elias, téged választalak! – kapja fel a törpét a nyakába, mikor apja nemes egyszerűséggel a levegőbe tartja a borítékot, hogy a lány még véletlenül se tudja elvenni.
Ilyenkor jön a testvér kártya, és Leonie most örül talán először annak, hogy van egy öccse. Igen, nem hitte volna, hogy valaha is hasznát veszi. Elias pedig teszi a dolgát, elkezdi apjukat csikizni, majd egy óvatlan pillanatban kikapja a kezéből a borítékot.
- Óvatosan, le ne ejtsd az öcséd – ez a mondat akár hangulatromboló is lehetett volna, de azon túl, hogy szót fogadott lány, nem reagált másképp.
- Bontsd ki Joniiiiii – nem tudja kimondani rendesen nővére nevét, de ez cseppet sem zavarja, Elias talán most mindenkinél lelkesebb, pedig fogalma sincs, miről van szó.
- FELVETTEK!!! – percek telnek el, mire a lány kikelve magából úgy üvölt, és bokszol a levegőbe, mintha legalább kviddics kupát nyert volna.
- MEGYEK A ROXFORTBA!!!!!! – akár világgá is képes lenne kürtölni, ha nem csitítanák le olyan hamar.

Akkor is, és most tartom magam hozzá, ha arra kerül a sor, hogy patrónust idézzek, ezt az emléket fogom használni. Annál a lánynál boldogabb akkor a világon nem volt, és minden olyan szép volt, mintha tényleg egy család lettünk volna. Akkor, abban a pillanatban még senki nem gondolt arra, hogy apu majd fogja, és becsukja maga után az ajtót, mert… hazamegy.
És ahogy kilépett, mintha a csoda is eltűnt volna az életemből. Ritkábban láttam, mert több munkája lett. A nagyanyám erőszakoskodni kezdett, amivel szépen lassan megutáltatta velem az egyetlen szenvedélyem olyannyira, hogy az első és utolsó koncertem után a csellóm az ágyam alatt porosodik.
Megtudtam, hogy nagyapa beteg… nagyon. És megvisel, mert ők szeretnek engem, ők ugyanolyan elragadottan hallgatják, hogy K-t szereztem, mint ahogy azt hallgatják, hogy véletlenül elengedtem a pixiket.
Ők ugyanolyan csillogó szemekkel néznek rám, tök mindegy, hogy estélyi ruhában, vagy talpig maszatos overálban, tiszta sárosan megyek eléjük. Akik annak ellenére, hogy egyneműek, jobban szeretik egymást nem egy aranyvérű párnál. Akik nem akarnak formálni, elveknek, szabályoknak megfeleltetni, csak hagyják, hogy magam legyek, és mellettem vannak, minden őrültségemnél, és még falaznak is anyám előtt.
Az a betegség csúnya, de én képtelen vagyok ebbe rendesen belegondolni, nem tudom még elengedni őt, mert tudom, hogy akkor a csepp kis rózsaszín léggömb is kilyukad, és az világom teljesen sötét lesz.
Mert még mindig ugyanaz vagyok. Leonie, a kéretlen félvér a nagy Gauntok között….

Egy teljesen átlagos tizennégy éves vagyok. Jó, egy teljesen átlagos tizennégy éves, aki ebédre és vacsorára, meg uzsonnára is képes nasit enni. Ilyen korban menő az xs-s-es méret, de én szeretem a hasam, és nem okoz nagy traumát, hogy m-es ruhákat hordok. A "tiszta apja" bőven kifejezi, mennyire is beleillek külsőleg a Gaunt képbe, hisz szinte a szemöldökünket ugyanúgy vonjuk fel az öreggel. Arról nem is beszélve, amikor egy méretes hülyeség hallatán összenézünk.
Viszont mivel elég magasra sikerültem, a kilók meg se látszanak rajtam, meg amúgy is, egyszerűen nincs idejük rám rakódnak.
Anyu szerint sok mosolyom van, és neki az "akarok valamit" mosolyomtól áll fel a szőr a hátán. Rendszerint körberöhögnek Elivel, ha hirtelen húzom fel magam, mert akkor az arcom mint egy hörcsög.
Van az a Leonie, aki drága estélyiben, pacekba vágott hajjal, szépen kisminkelve képmutatóskodik, és van az a Leonie, aki talpig festékesen, kócos hajjal, lehet szakadt nadrágban kreatívoskodik. Az utóbbi vagyok én, az előző miatt kezdem fontolgatni a színjátszót.