Pillanatok alatt érkezik – szorítás a szegycsont alatt, szemcséssé váló gondolatok, görcs valahol mélyen, a test legmélyebb pontján, mégis azon túl, túl, túl, mintha nem is hozzám tartozna -, mindenféle előjel nélkül. Talán egyetlen tincs kavarta fel a perifériás látásomat, talán annyi sem, talán csak azt hittem, őt látom, mert láthatnám őt is, sőt, látnom kellene őt, elvégre valahányszor lehunyom a szememet, felbukkan, mint egy régi fénykép, ugyanaz a mozdulatsor, kamaszos pitypangfújás, tökéletesen csücsörítő száj, szétszéledő magok mögött hangtalan nevetés. Találj másik fókuszpontot, mantrázom kétségbeesetten, kapaszkodj meg tekinteteddel egy pókháló módjára szétfutó repedésben, a kövek egyenetlenségében, egy mélyedésben, akármiben, valami biztonságosban, valamiben, aminek nincs köze hozzád, sem hozzá, sem senkihez. Harper – villan át megoldásként a sűrűsödő zizegésen -, egy korty levegőt ígér ebben a fojtásban, nem is gondolkodom tovább, nincs képzettársítás, sem racionalitás, pedig eszembe juthatna éppenséggel, mennyire egészségtelen belé kapaszkodnom, puszta létezésével és társaságával azonosítanom a biztonságot, mert mehetnénk olyanokhoz is, akik önként vállalták a velem járó terhet, megkereshetném apát vagy aput, üldögélhetnék egy székben zavartan, felhúzott lábakkal, amíg vissza nem húzódik belém – vagy belőlem -, ez a… a… Néhány háztársa meglepetten néz rá, amikor hozzájuk lépek, Adele, igen-igen, pontosan az az Adele, látom pillantásukban az értetlenséget, csodálatot, irigységet, csupa olyan kontúrtalan érzést, amelyet régen bűntudat nélkül kiélveztem volna, mostanra viszont kényelmetlenséget okoz, mintha nem is hozzám tartozna az, aki voltam, mégis kötelességből cipelnem kellene, és mindenki azon igyekezne, nehogy véletlenül megfeledkezzem a létezéséről. Nem tudják, hol van, valamelyik lépcsőfordulónál lemaradt, majd utánuk megy, azt hiszik, valami ilyesmit mondott, és tudom, állapotának teljes ismerete mellett most kellene kétségbeesnem, úgy igazán, gondolkodás nélkül rohanni lefelé, keresni, hol lehet, de ha bármit megtanultam az alatt a pár hét alatt, amit egymás társaságában töltöttünk, az pontosan Harper tudatossága és intelligenciája. Emiatt indulok el céltudatosan, a sietség legkisebb jele nélkül, lépcsőfokokat számolok, fordulókat, kanyarokat, bal, most jobb, most lefelé, most megfordul velem egy sor, újratervezek, annyiféleképpen kellett felfedeznem a kastély nyújtotta lehetőségeket, hogy akár bekötött szemmel is eltalálnék A pontból B-be, mondjuk egy kilencven százalékos sikerráta mellett. Gyümölcszselére gondolok, betegszagra, festékillat tolul föl, folyosón hagyott ágy nyikorgása, törökülésben ültünk rajta és kártyáztunk, bennem bizalmatlanság és vágyakozás, valami benső, ösztönös, primer sóvárgás a szeretet után, mert Harper úgy nézett rám, mintha barátok lennénk, és én féltem tőle, féltem, hogy esetleg én is úgy nézek rá, mintha barátok lennénk. Két kérdés után beengednek hozzá, harmadik ágy, elhúzott függöny, mögé sandítok, Harper mindig egyszerre tűnik törékenynek és legyőzhetetlennek. Annyi mindent mondhatnék neki, annyi mindent kellene, valahogy kifejezni az aggodalmamat, a dühömet, miért nem vigyáz jobban magára, miért nem szól valakinek, ha segítségre van szüksége, tudom is én, pálcával a kézben csak megoldhatnánk, kérdezhetném, mire van szüksége, miben segíthetek, hogy van, szóljak-e valakinek, bármit, bármi emberit, helyette mégis ennyire futja tőlem: - Lépcsők, mi? Jó, hát én is utálom őket, de ez mégiscsak túlzás, Harper. – Kérdés vagy engedély nélkül leülök az ágya szélére, puhán pillantok rá, lecsiszolva a szavak éleit.
Nagyjából erre számítottam, mondjuk olyan nyolcvan százalékban, megközelítőleg – oxigénhiánytól kissé fakó, enyhén kékes árnyalatú bőr, színtelen ajkak, erőtlenség benyomását keltő arc, ugyanakkor egy pár csillogó szem, egy pár eleven, örökké vibráló, fájdalmasan gyöngéd pillantás kíséretében, amibe akaratlanul belesajdulok, és csupán hosszú évek alatt elsajátított és tökéletesre csiszolt, kifürkészhetetlenül közömbös mimikámnak köszönhető, hogy erről nyilvánvalóan sejtelme sincs. Egyszer láttam hasonló állapotban, akkor megfogadtam, soha többé nem leszek annyira felelőtlen és önző, bármilyen hévvel ragadjon magával a mániás epizód, bármennyire ingereljen belülről, többé nem vagyok hajlandó Harper közelében tartózkodni – olyankor, persze, kizárólag olyankor. Máskor szinte szomjazom a jelenlétét, nem tudom, talán sosem sikerült megértenie, mit jelentett nekem ott és akkor, kórházszagban, a gyógyszerelésem finomhangolása közben. Normálisra próbáltak kalibrálni, mégis hiba csúszott a számításukba, a mánia görcsével ébredtem aznap, már nem is emlékszem, talán pont szombatra esett, álmos és céltalan reggelre, nekem pedig mennem kellett, mennem és csinálnom valamit, nem érdekelt, pontosan micsodát, meddig és milyen körülmények között, ezért elindultam, magammal rángattam, szinte vonszoltam, most kiszökünk, csak egy kicsit, nem lesz baj, hidd el nekem, észre se veszik, vizitre visszajövünk, kimásztunk a földszinti látogatóknak fenntartott mosdó parányi ablakán, és eltűntünk a kórház gigantikus kertjében. Rá kellett volna jönnöm – amikor először megtorpant mögöttem, kissé előrehajolt, levegőtlenségtől görnyedten sandított fel rám, ajkain mosoly táncolt, halvány, leheletnyit visszafogott, aztán felegyenesedett, én pedig nem kérdeztem rá, pedig akartam, igazán, tényleg… – Persze, kenjük a suli épületére, egész kreatív megoldás – ugrattam tovább, keresztbe tett lábakkal, félig hátradőlve, pont két boka között támaszkodom meg, félrebiccentett fej, cinkos vigyor, játékosan megugró szemöldök. Ezer liftet építtetnék, felfogadnék több tucatnyi kivitelezőt, kifosztanék bármilyen Gringotts-i széfet. Még időben sikerül felegyenesednem, mielőtt kirántaná tenyerem alól a takarót, rögtön birtokba veszem a talpalatnyit helyet, behúzódom, törökülésben, mintha tényleg máshol üldögélnénk, mintha nem teltek volna el hónapok, ugyanazok lennénk, ugyanúgy, ugyanabba a pózba merevedne, mintha nem létezne idő, és ettől megkönnyebbülök, már nem kell fókuszt találnom, nem gyűrődöm egyre kisebbre, nem forgácsolódik körülöttem a világ. Minden rendben van. Valamennyire. És ez pont elég most. – Soha jobban – hazudom szemrebbenés nélkül, ölembe húzom a táskámat, előkotrok belőle egy csomag Mindenízű drazsét, megbontom, még apu adta előző este, arra gondolt, jót tenne nekem, endorfint szabadít fel, szóval ilyen boldogsághormont, megtámogathatnánk, tudod, a… ha úgy érzed, egyáltalán nem kötelező, védekezett, és esküszöm, sosem szerettem még annál jobban. Egyáltalán nem értett hozzá, hozzám, mindenhez, ami belőlem fakadt és bennem gyökerezett, vakon tapogatózott, de tapogatózott, kitartóan, szeretettel. – Néhány évfolyamtársad mondta, hogy lemaradtál. – Mert megkérdeztem, hol vagy, mert látni akartalak, mert szükségem volt rád. Mondd, hogy vagy? Valami ilyesmit kellene kérdeznem, azt hiszem. Mire van szükséged? Mit tehetek érted? Hívjak valakit? Tudom, hogy ezt kellene. – Figyelj, én erre azért nem lennék annyira büszke – felé tartom a drazsékat, vegyen belőle bármennyit, egyet, kettőt, fél zacskónyit, felőlem csomagolással együtt megeheti, ha cserébe némi szín költözik az arcába. – Tízből kilencszer leszedáltak, azt sem tudtam, hol vagyok, szóval nem mondom, hogy csaltál, de a tisztességes versenytől távol állt – térdemmel szelíden megérintem a lábszárát.
