Halogatási kényszernek is nevezhetném – folyton utolsó pillanatra hagyni, mindig várni, hátha valami keresztülhúzza mások számításait, átrendeződnek határidők, hajlandóságok, elhatározások –, anya egyszerűen lustaságnak, megúszásban reménykedésnek, felesleges taktikusságnak. Tulajdonképpen nem hibáztatnám érte, a kettő tényleg zavarba ejtően hasonlít egymásra, valaminek a kikerülésére apellálni majdnem olyan, mintha egyenesen bíznék benne. Oké, kicsit talán tényleg bízni szeretnék benne. Mármint Villiers utolsó pillanatos meggondolásában, elnapolásában, visszavonulásában, nevezzük akárminek, egy tétlen ücsörgés közben megtaláló papírüzenetben, bocs, mégsem érek rá, majd megbeszéljük, mikor lenne jó-ban, esetleg közbejött valami, ne haragudj-ban. Nem miatta. Nem is magam miatt. (Nyilván miatta és nyilván magam miatt.) Valószínűleg teljesen másként csapódott le volna bennem, ha önként vállalom, nem pedig Desi firkantja fel a nevemet – elfelejtettem, megköszönni neki, úgy igazán – meggondolatlanul, impulzívan, mert legyünk realisták, legalább hatszor olvastam el a faliújságra tűzött üzenetet, hatszor majdnem átbillentem, hatszor majdnem jelentkeztem, és hatszor futamodtam meg, mielőtt hatszor elkövethettem volna az idei legnagyobb baklövésemet. Desi természetesen gondoskodott róla, semmit sem szeret a véletlenre bízni. Még mindig tisztán emlékszem a döbbenetre – keményvonalas megrökönyödés, ahogyan Villiers hozzám lép, széles mosoly és megmagyarázhatatlanul ingerlő illat kíséretében, köszön és megköszön, milyen jó arc vagyok, nagyon hálás érte –, és különösebb vizuális beállítottság nélkül is sikerül elképzelnem, hogyan nézhetett ki kívülről a bennem gyökeret verő kétségbeesés és indokolatlan riadtság. Részben indokolatlan. Lassan tényleg mindenki róla beszélt, illetve nem róla, nem igazán róla, hanem a külsejéről, származásáról, a közeledtére megreszkető térdekről, a heves szívdobogást generáló féloldalas mosolyáról, tudjátok, véla, de nem úgy, mint te, Louis, hanem félig, érted, úgy igazán, én meg értettem, hogy a fenébe ne értettem volna, végül is valahányszor a látóterembe került, a pillantásomat mágnesként vonzotta, és csupán a különösen nagy önuralmamnak köszönhető, hogy ezt senki sem vette észre. Ha jól kalkuláltam. Vállat rántottam akkor is, és vállat rántok most is, két könyvespolc szolid fogságában, francia igeidőktől zsongó fejjel, azt Desi sem vette számításba, mekkora különbség van egy nyelv tudatos és tudattalan ismerete között, gyerekkoromtól kezdve minden belém épült, úgy folyt át rajtam, hordalékot hagyva, mintha kijelölt medre lettem volna. Tizenöt lépéssel, három gyatra igeragozással és nagyjából kilencezer makacskodásba hajló ellenérvvel később már nem fordulhatok vissza. Villiers felpattan, hatalmas lendülettel, szinte energikusan, izgatottan, szeretnék hátrálni egy lépést, csak egyetlen egyet. Tényleg szeretnék. Annyira szeretnék. (Annyira nem tudok.) – Szia – viszonozom franciául, erőlködés nélkül siklok bele, szinte nyár van, a kertben heverek egy könyvvel, citromillat terjeng körülöttem, anyu kedvenc dalaitól nehéz a levegő, kérdez tőlem valamit, a naptejről, apáról, a testvéreimről, azon a különösen szép hangján. Villiers basszusa valahogy terebélyesedik a nyelvváltásban, akcentustól és bizonytalanságtól torzult tónusa semmivé foszlik, visszacsupaszodik valami elevenre, mélyre… Ha nem lenne tartásom, beleborzonganék. Formális kérdésére csupán felvonom az egyik szemöldökömet, de halvány mosoly kíséretében kiválasztom a szemközti széket, bal lábamat felhúzom, mesterséges távolságot ékelve kettőnk közé, véletlenül se érhessünk össze az asztal alatt. – Köszi – ennél frappánsabbra is futhatná tőlem. Miért viselkedem úgy – legalábbis fejben –, mintha azt sem tudnám, hogyan kell emberi üzemmódra működni? – Nem, mármint igen, igen, hát tulajdonképpen nem, ha a tényeket nézem, szóval nem, de azért igen – magam elé húzom az egyik könyvet, tekintetem közben röviden érinti az arcát, idegesítően szépen metszett, és mintha félúton a másodperc törtrészééig beleakadna Villiersébe, ami lehetetlen, tudom, hogy az. – Desiree írta fel a nevemet – oda sem figyelve belelapozok, bekezdésről bekezdésre ugráló pillantással. – Persze szívesen segítek, ha tudok, érted – zavartan hátradőlök a széken, igyekszem nem túl sokáig a térdemet bámulni, mielőtt ismét visszatalálnék az ismerős-ismeretlen szempárhoz. – Otthon általában franciául beszélünk, anyu miatt, és egy ideig terveztem is, hogy egy évre átnézek a Beauxbatons-ba. Szóval, pontosan miben tudok segíteni?
Biztosan szenved tőle, szenvednie kell tőle, ahogyan időnként én is szenvedek, pedig nagyságrendbeli különbség húzódik meg kettőnk vérkoncentráltsága között, engem időnként szúrnak ki, félszeg tekintetek, időnként éhesen villanó pillantások, csupa bejáratlan út kanyarulata, tucatnyi akár meg is tehetném, miközben rajta konstans fennakad ismerősök és idegenek figyelme, mágnesként vonz szempárt, szapora szívdobogást, kiszáradt torkot. Csupán apró hasítékokon keresztül látom, szándékosságomat felszabdaló keskeny réseken, homlokráncolása komollyá teszi, vonásai még élesebbé válnak, arccsontja még hangsúlyosabb, egészen férfias, és hiába szeretnék leheletnyivel kevésbé klisés lenni, gondolataimon fülsiketítően átzúg, mennyire helyes. – Mert Desi nem tud franciul – válaszolom egyszerűen, finoman játszó mosollyal szám szegletében, végtelenül őszintén, csupán az igazság egy apró részletét metszem le belőle, amiről nem feltétlenül kell tudnia. Desi ugyanis mesterien méri fel mások gyenge pontjait, titkait, vívódásait, és szinte azonnal problémamegoldó gépezetté válik, próbálja felgöngyölíteni, elsimítani, megszerelni, ami elromlott. Gondoskodik. Jelenleg abban nem vagyok biztos, melyikünkön próbál segíteni, és ettől furcsán görcsbe rándul a gyomrom, elvégre idáig fel sem merült bennem, hogy talán rajtam látott valamit, talán elkapott egy kutakodó pillantást, az érdeklődés leghalványabb szikráját, és – mondhatni – téves következtetéseket vont le belőle. Részben téves következtetést. – Nem erőltetés, tényleg – nyomatékosítom, megkockáztatok két másodpercnél több fürkészést, éppen most mosolyodik el, természetesen, nyilvánvalóan, eddig sikeresen kerültem, de amint engedményeket teszem magam felé, rögtön hanyatt vágódom. Képletesen. Lábfejemmel ellentartok magamnak, úgy hintázom hátra székkel együtt, alig hallható nyikorgás kíséretében. – Mert szívesen segítek – ilyen közelségben még borzasztóbb minden, arcszesz vegyül a parfümillatba, amely régi könyvek dohszagával küzd, egyelőre sikeresen. Talán elég még egy kis ideig kitartanom, utána könnyebb lesz, mintha csak egy Weasley-Potter vacsora után kellene figyelmen kívül hagynom a gyerekek visítását, ahogyan kergetik egymást, civakodnak, dacolnak és hisztériás rohamok mentén kommunikálnak a külvilággal. Ugyanolyan, de tényleg. (Majdnem.) – Oké, ezt megjegyeztem, ha mégis úgy döntenék… – persze sosem fogok úgy dönteni, túl sok papírmunkával járna, túl sok megbeszéléssel, egyezkedéssel, túl sok ember szerezne tudomást arról, és túl nagy kockázatot vállalnék vele. Anya egy ideig győzködött, szenvedélyesen, mesélt a lovardáról, mindig zöld gyepről, az azúrkék égről, a kastélyt körülölelő könnyed sóhajtásról, felszabadultságról, művészetekről, azt is mondta, ha rájönnének, senkit sem érdekelne, Louis, máshogy gondolkodnak, nyitottabbak, elfogadóbbak. – Senki nem adott neked hozzá szótárat…? – hitetlenkedve torpanok meg hintázás közben, ezúttal én ráncolom a homlokom. – Azt hittem, kaptok valami brosúrát, vagy érted, ilyesmit – nyíltan nézek rá, falak, menekülés, kényszer nélkül, nyíltan és tisztán, és most először nem vélavonásokat látok benne, nem valami éteri szépséget, hanem őt, egy tizenéves diákot, aki küszködik, és nem tudja egyedül áthidalni a nyelvi akadályokat. – Mivel kezdjük?
