andrei morozov

Nem beszélek sokat feleslegesen - nem erősségem a cseverészés, az idióta sablonkérdések, az időjárás megvitatása és a huszonhatodik rokon kibeszélése. Ha kérdezel, válaszolok. Ha nem kérdezel, akkor szólok hozzád, ha tényleg van mondanivalóm, vagy pedig érdekesnek tűnsz. (Ha bővebb beszélgetés után kiderül, hogy egy gyökér vagy, ezt bármikor visszavonhatom.)

Nem rejtem véka alá a véleményem. Stabil álláspontom van a dolgokkal kapcsolatban, legyen az ízlés dolga, személyes ügyek, vérségi kérdés, politika, művészet, emberi kapcsolatok. Nem fogok finomkodni, ha valami nem tetszik. Ha pedig de, akkor valószínűleg azt is azonnal látni.

Stresszhelyzetben nem blokkolok le és gondolkodom helyetted is, ha te igen. De tisztázzuk - ha mondjuk pont időben rántalak el egy félresikerült varázslat hatóköréből, akkor azt nem szívességből teszem, szimplán balfasz vagy és fájna nézni. Egyébként magamat hamarabb menteném, de most tételezzük fel, hogy reflexből más ember felé nyúlok.

Gyorsan tanulok, ha valami érdekel. Nem kell elmagyarázni valamit tízszer, viszont ha valami mégis meghaladja a képességeim, akkor veszem a fáradtságot és kérdezek, nem fogok bólogatni, ha valami nem tiszta.

Többnyire más diákokkal körülvéve talán előny még a magabiztos kiállásom is: magas vagyok és mély a hangom. Valakinek ez a meggyőzőképesség alapja, ha be kell kopogni a tanáriba vagy meg kell kérdezni valamiről egy tanárt óra után. Hát, azt nem mondom, hogy nem tudok hatásos lenni egy kicsit jól forgatott szavakkal.

Enyhe nárcisztikus személyiségjegyeket mutatok, de valószínűleg nincs nárcisztikus személyiségzavarom. Valamilyen biztos van, ezt dilidoki nélkül is tudom, de ez talán nincs. Addig is jó szórakozást azzal, hogy beképzeltnek tűnök és ha kell, akkor manipulálni is próbállak majd.

Ha valamiben biztos vagyok, akkor abban nagyon; itt is visszatérhetünk arra, hogy egoistának tűnök. Valójában az önértékelésem egy katasztrófa, néha tényleg tudok fennhéjázó stílusban beszélni a képességeimről és mindezt úgy, hogy a célszemély tök hülyének érezze magát mellettem, de amúgy borzalmas embernek tartom magam. Persze ezt sosem fogod megtudni. Egyébként ez vitákban nyilvánul meg nagyon, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mondok én is dolgokat alaptalanul. Igen, előfordul ez is, de akkor is ragaszkodom az igazamhoz, ha törik, ha szakad.

Néha hamarabb jár a kezem, mint a szám, és lehet, hogy azon kapod magad, hogy elkentem a pofád, mielőtt megkapnád hozzá az indoklást is. Orosz utcakölyköktől tanultam verekedni, én a helyedben nem szarakodnék magammal. Csak szólok.

Sokak szerint túl hűvös vagyok és érzelemmentes, mások szerint pedig tüzes és indulatos. Nos, ez mindkettő igaz, attól függ, melyiket kapod épp. Sok sikert és jó szórakozást, srácok. Ja, és az, ahogy órán látsz, nem feltétlenül fedi egymást a szabadidővel.

Sötét a humorom, őszintén jókat röhögök a saját nyomoromon és feldarabolt csecsemőkön is. Nem érdekel, ha neked ez ijesztő.

2004. március
Ekaterina Morozova megsemmisülten csukta be maga mögött a bejárati ajtót. Ez vele nem történhet meg. Ez bolond kis csitrikkel történhet csak meg! Nem lehet ilyen hülye. Az a mocsok a múltkori estéről. Biztosan csak az ő hibája lehet.
Túl késő. Neki egészen biztosan nem kell ez a kölyök, ráadásul miből nevelné fel?! De már túl késő - az orvos szerint már nem lehet elvetetni. Hát akkor maga szabadul meg tőle. Óvva intették a forró ülőfürdőtől, akkor az egészen biztosan hatásos lesz. Egyáltalán hogyan nem gondolt erre? Pedig tényleg minden jel a terhességre utalt, és valóban, ott növekedett benne ez a rohadt kis fattyú. De már nem sokáig!

2004. augusztus
A külvárosi padláslakást felváltott sikolyok és szitkozódás váltotta fel. Ekaterina kezét idős édesanyja fogja, próbálja csitítani a világmindenséget is a pokol legmélyebb bugyrába utasító lányát. A bábaasszony úgy tesz, mintha nem is hallaná - volt már dolga más édesanyákkal is, akik a szülés idejében kikeltek magukból, ezzel próbálta nyugtatni magát, de Ekaterina hangjában csak a puszta gyűlöletet érezte a gyermek, annak apja és egész helyzete iránt.
- Csináljon valamit, maga sarlatán, vagy esküszöm, én vágom ki magamból ezt a rühes kölyköt! - kiáltott a nő, és az újabb fájást követően káromkodások hosszú sora következett. Mindent megpróbált és nem volt semmi hatása... Most pedig úgy érezte, ezekben az órákban máris mindent visszakapott a gyermektől, amivel a kezdeti hónapokban próbálkozott.
Nem érzett kötődést. Ha akart is volna gyereket, azt egy stabil házasságban és biztos anyagi háttérrel. Ebből pedig semmi nem adatott meg, semmi!
- Nyugalom, anyuka, mindjárt vége lesz - csitítgatta a bábaasszony.
Ekaterina erre csak még inkább dühbe gurult.
- Nem érdekel, szedje ki belőlem most, aztán megölöm! Megölöm ezt a korcsot!


Szép kilátások, mi? Valahogy így kezdődött az életem. A saját anyám a saját kezeivel kapart volna ki, ha meg tudta volna tenni. Öt éves koromig a nagyanyám nevelt többnyire, vagyis papíron az anyám, gyakorlatban pedig a babushka kis házában töltöttem a napjaim, sokszor még az éjszakákat is. Az ő szeretete volt az egyetlen, amiből táplálkoztam. A nyugdíja mellett dolgozott, hogy tudjon nekem venni dolgokat, amiket egyébként nem engedhetett volna meg magának.
Ez egészen a haláláig így történt, amikor is anyámnak ezután teljesen szembe kellett néznie azzal a felelősséggel, hogy nem passzolhat le az anyjának, amikor nincs kedve hozzám. Márpedig nemhogy nem volt kedve hozzám, egyenesen gyűlölt engem, ezt pedig már gyerekfejjel is éreztem.

2010. november
- Andrei! Mit műveltél?
- Semmi, feltakarítom, máris feltakarítom... - szabadkozom és tényleg indulok is, hogy feltakarítsam, mielőtt még meglátná a levert virágcserepet.
- Mi ez a mocsok? Hányszor mondjam még el, hogy ne játssz a házban?! Tiszta föld meg törmelék minden, az a szerencsétlen virág... Te semmirekellő kölyök, ezért etetlek? Na takarítsd ki, aztán tűnjél innen és ne is lássalak! Hogy nagyanyád mit szeretett benned...

2013. február
- Szégyent hozol rám, te kis korcs? Mi az, hogy lógsz az iskolából, mi?
- Anya, én csak pár percet késtem az első órá... - kezdek bele, hiszen valóban így volt, a hóesés miatt nem lehetett normálisan haladni sem az utakon, sem a járdákon. Tizenöt perc nem volt az egész, másféleképpen simán beértem volna, ha az a busznak nevezett tragacs nem akad meg minden második méteren.
- Nem érdekel, hívott az osztályfőnököd, hogy mostanában mindig visszapofázol, ezek szerint már lógsz is! Hát gratulálok... Ezt tanítottam neked? Ezt?!
- Nem lógtam. Késett a busz - ismétlem meg a magyarázatot.
- Kussolj! - És már lendült is a keze. Általában elég gyors vagyok, hogy megússzam, de most ez lett a baj. A keze éppencsak hozzám ért, a lendület, amivel elhajolni próbáltam viszont túl nagy volt és az asztal sarka állított meg.
És még csak kamusztorit sem kellett kitalálnom a haléntékomon lévő heg eredetéről. Kurvára nem érdekelt senkit sem. Balhés gyerek voltam, nyilván magamnak csináltam a bajt, és soha egy ismerős felnőtt sem kérdezte meg, hogy ezt hol szereztem.

2015. június
- Jöjjön beljebb, asszonyom - pillant fel az igazgató az asztalától az anyámra, aki éppen benyit a lepukkant iroda ajtaján.
- Mit csinált már megint ez az istenverte? - ül le a mellettem lévő karosszékbe. Nem nézek rá, de tudom, milyen tekintettel méreget. Amikor elő akarja adni a jó anyát, hogy ő mindent megpróbált, mindent megad, amit tud, csak én vagyok a hiba. Szegénységben, de szeretetben élünk, én, a hálátlan kis dög pedig csak a bajt keresi.
Hasonlóan irritáló módon méreget az iroda falánál szobrozó tesitanárom is a hülye susogós melegítőjében meg síppal a nyakában.
- Azt hiszem, majd elmondja ő - néz ezúttal rám az igazgató szemüvege mögül.  Megforgatom a szemem. - Andrei? Nem szeretnél egy kicsit mesélni édesanyádnak?
- Nem - válaszolom.
Még jobban rám szegeződik a három szempár, mintha azzal, hogy így bámulnak, bármit is ki tudnak szedni belőlem.
- Biztosan? Semmit nem tudsz Dimitrijről?
- Nem.
- Tényleg? Magától tört el az orra és semmit nem tudsz róla, mi történt a mai testnevelés órátokon, nem igaz?
- Nem én kezdtem - mondom makacsul.
- Nem érdekel, ki kezdte! - válaszol a férfi. - Nem érdekel, mit mondott neked, nem ez a megoldás! Szerinted rendben van ez így, hogy az a megoldás számodra, hogy ha valaki nem úgy néz rád, ahogy neked tetszik, szétvered a fejét? Dimitrijt kórházba kellett vinni, Andrei. Az elmúlt hetekben rengeteg probléma volt veled. - A tekintetét az anyámra szegezi. - Asszonyom, tudom, hogy nehéz helyzetben vannak, ráadásul a tanévből is csak egy hét van hátra. Andrei viselkedése viszont elfogadhatatlan, a társai pedig félnek tőle. A fülembe jutott, hogy lassan a szülők is lépni akarnak valamit az ügyben. Nem rúgjuk ki a fiát, amennyiben a maradék egy hétben képes lesz viselkedni. Nincs több húzása - hangsúlyozza ki.
- Igen, igazgató úr? - kérdezi. - És mit szeretne ezzel mondani...?
- Azt, hogy ennek ellenére mindannyiunknak jobb lenne, ha a fia nem járna többé az intézményünkbe. Meg tudunk egyezni abban, hogy úgy teszünk, mintha magától íratná ki innen? Így könnyebb lesz neki... egy másik, megfelelő iskolát találni a jövő évtől, és nem fogja rányomni a bélyeget az eltanácsolás ténye, csak egy egyszerű iskolaváltás lenne Andrei aktáiban az egész. Önnek ez megfelelne, asszonyom?


Szóval úgy basztak ki az iskolából, hogy valójában ki sem basztak. Cserébe viszont azon a nyáron még a szokásosnál is kegyetlenebb bánásmódban részesültem anyámtól.
Az új iskolámat viszont meg sem kellett keresni, végül magától talált rám. Baromságnak tűnt az egész, amikor megjött az értesítő a Koldovstoretzből. Anyám viszont szinte táncolt örömében, amikor kiderült, hogy bentlakásos iskolába kerülök, az már csak csekélység volt neki mellette, hogy azért, mert elvileg varázsló volnék. Akár a kibaszott maffiának is eladott volna, ha azt kamuzzák neki, hogy nem kell többet foglalkoznia velem és azzal, hogy másik iskolát keressen nekem.

Szerencsére innentől csak nyaranta kellett elviselnem, amikor nem maradhattam az iskolában. Ekkor igyekeztem inkább nem otthon lenni, elég korán berántott az, hogy hozzám hasonló szerencsétlenekkel kezdjek el lógni. Boltokból loptunk, tőlünk gyengébbeket vertünk és csórtuk el a pénzüket, ami csak kell; persze azért néha, amikor tudtam, igyekeztem ettől tisztességesebben is pénzt szerezni, de ez kimerült olyan baromságokban, minthogy nyuggereknek segítettem kutyákat sétáltatni, elintézni a bevásárlást meg levinni a szemetet.
Szar volt az életem, de legalább fixen az volt. Nem álmodoztam. Nem készültem a jobbra, amikor a muglik közt tengődtem.
A Koldovstoretzben jobb volt. Barátaim ott sem igazán voltak, de ragadt rám valami sikerélményféle arról, hogy talán mégsem én vagyok a hiba. Megtanultam gyűlölni magamat és ezt másokon levezetni, de mivel ott hónapokig nem volt a közelemben az anyám, észrevettem magamon is a meglepő változást, meg azt, hogy kezdek magamnak hobbikat kialakítani, még ha ezek magányosak is.


2021. augusztus
Egy újabb fordulópont az életemben. Nem sokkal a születésnapom előtt történt, a haverjaimmal lógtunk odahaza egy csöves környéken, amikor valami megtámadott minket.
- Mégis mi a faszom ez? - üvölt Vasilij, miközben próbál hátra-hátra nézni. Őrülten rohanunk, szerintem már egyikünk sem figyeli, hová és merre.
- Nem tudom, bassza meg, de Irina meghalt, és kurvára megdöglünk mi is! - kiált neki vissza Kostya.
Én tudom, mi ez, de hallgatok, mint a sír. Nem használhatom a pálcám, nem csinálhatok rohadtul semmit a szünetben, amíg be nem töltöm a 17-et, és nem is volt szükségem rá soha, ezt a pár kibaszott napot miért nem tudta megvárni ez a kurva dög?! Meghalt miatta Vasilij barátnője, és igen, rohadtul itt fogunk pusztulni mi is.
Ahogy befordulunk az egyik sarkon, egy üres piásüveg nyugszik az egyik párkányon, azt vágom a vérfarkas mancsai elé és rohanok tovább a sikátorban. Csak azon a nyomorult kerítésen kell átjutnunk, és megússzuk a kis találkozást.
Sietve tartunk egymásnak bakot és húzzuk egymást keresztül, a dög meg egyre közelebb van. Már majdnem a másik oldalon vagyok, amikor elkapja a bokámat és visszaránt oda, ahonnan jöttem.

Csoda, hogy ezután megzavarta valami és hamarosan lelépett. A haverjaimmal együtt, akik simán otthagytak volna meghalni a szarban.
Ezután egyszerűen csak felfordult az életem. Még jobban, mint eddig.
Betöltöttem a 17-et. A varázslóknál már nagykorúnak számítottam, ráadásul be voltam szarva attól, ami történni fog velem. Anyám kijelentette, hogy ha már így felnőtt vagyok, akkor menjek, ahova akarok, és csináljak, amit akarok, mintha nem lenne akadály az a tény, hogy a muglik közt még mindig taknyos kölyöknek számítottam épphogy tizenhét évesen. És még csak azt se tudtam, mi a halált kezdjek azzal, hogy a következő teliholdkor erősen be fogom szopni.

A kompromisszumunk végül az lett, hogy nem kell látnia többet, ha engedi, hogy lelépjek. Jó messzire.
Sok minden nem tartott odahaza, a Koldovstoretz pedig nyitott volt abban, hogy segítsenek elintézni a váltásom, és minél hamarabb kezdjünk azzal is valamit, ami lettem. Mivel angolon kívül más idegen nyelvet nem igen beszélek, nem volt túl sok opció, ahová mehettem volna, így esett meg, hogy a hatodikat már itt tudtam elkezdeni és szépen meg is úszni mindent, ami anyámmal járt.
Csak tudnám, mi a francot kezdek majd a nyáron.

Fehér bőr, gyilkos tekintet, unalmasbarna haj, amit általában hagyok kicsit megnőni és egyáltalán nem érdekel, hogyan áll. Valami ilyesmi az első benyomás.
Fekete, szürke, barna és vörös uralkodó szín a ruhatáramban, illetve ami akad, amikor megengedhetem magamnak. Állandó darab egy enyhén kopott barna bőrdzseki, ami egy számmal ugyan nagyobb, mint kéne, de még mindig jobban fest rajtam, mint mikor 15 évesen szereztem az ócskapiacon, meg egy régi katonai jellegű bakancs.
Töltött cigi szagú aura és ezt elnyomni hivatott hamisított parfüm.
Ezekkel kapcsolatban általában két, egészen ellentmondásos dolgot hallok errefelé, nyilván attól függően, ki mondja és mi a cél. Az egyik a stílus - nem, drágám, valóban kurva csóró vagyok. A másik pedig az igénytelenség - szintén nem, amit lehet, azt kihozom magamból.
Tudom, hogy nem vagyok ronda, van is egyfajta kiállásom a 187 centimmel és a széles vállaimmal, meg fogalmam nincs, hogy ebben hogyan nem cseszett ki velem a genetika, de a fejemmel sincs gond. Az már más kérdés, hogy állandó világundor ül rajta, ahogyan az is, hogy a ruhatáramban mi van. Az egyenruha mondjuk nap közben megment, de azért jó diák módjára én is gyűlölöm a létezését, szóval az marad, ami van. Az pedig egyszerű, nem is különösebben érdekel, amíg tiszta, ami rajtam van.