Nem tartoztam azok közé, akiket különösebben lázba hozott a karácsony, utoljára akkor vártam ünnepi hangulatban, lelkesedéstől fűtve, amikor még anyám is élt. Azóta valahogy sivár lett az ünnep. Szerettem, hogy összeültünk a családdal, de a karácsonyi hangulat sosem fogott el és nem értettem, mások miért fektetnek annyi energiát a hülye díszekbe, miért csinálnak akkora ügyet az ajándékokból, amikor úgysem ez számított. Idén viszont mégis volt bennem némi szorongás, hogy jól alakuljon minden - nem magam miatt, még csak nem is az újralakuló kapcsolatom miatt Fridával (nem hittem benne, hogy az egy kibaszott karácsonyi vacsorán múlna), csupán azt szerettem volna, ha Harper és Mason jól érezhetik magukat. Az utóbbi két évben katasztrofálisan telt a téli szünetük, először Kyle friss halálhírével, ami földhöz vágta az egész családot, majd következett egy olyan karácsony, ahol az anyjuk egy főtt kelbimbó érzelmi jelenlétét sem ütötte meg, az apjuk pedig ajándékbontás előtt eltűnt kurvázni. Ennél többet érdemeltek, nem véletlenül hoztam őket magammal Scamanderékhez is, amibe Frida szerencsére azonnal beleegyezett. Ha gyerekekről volt szó, az összetéveszthetetlenül mardekáros jellemének a csírája sem maradt meg. A megbeszélt időben érkeztünk Scamanderékhez az ikrekkel, felpakolva az ajándékokkal és két üveg borral, mert Frida megtiltotta, hogy bármi mással hozzájáruljak a karácsonyi vacsorához - jogosan, elismerem, volt korábban szerencséje a konyhatudományomhoz. Vagyis inkább annak hiányához. - Ha Eric itt lenne, biztosan tenne valami elmés megjegyzést a borválasztásra. Leginkább azt, hogy mennyire proli - jegyeztem meg szemforgatva, mielőtt még kinyílt volna az ajtó. Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy Fridán kívül ki hogyan viszonyult a tényhez a Scamander családban, hogy velünk - vagyis leginkább velem - kell tölteniük a karácsonyt. Alinával nem volt alkalmam néhány "hogy megy az Akadémia?" és "a golymókod már megint meg akart harapni" típusú sablonbeszélgetésnél több szót váltani, a helyzet egyszer sem volt rá alkalmas azóta, hogy a gyökér unokaöcsémmel ránk rontottak a lakásomon. Frida öccsét legfeljebb futólag láttam néhányszor, egy kézfogásnál több interakció egyszer sem zajlott le közöttünk. Frida apja pedig... nos, róla sosem tudtam igazán eldönteni, hogy mit gondoljak, ahogyan azt sem, hogy ő hogyan vélekedett rólam. Csak remélni mertem, az ikrek érdekében, hogy nem ez lesz életünk legkínosabb karácsonya, amit beleng a kimondatlan vád, hogy helyettem inkább Bertie Ollivandernek kéne itt ülnie. Bár ha jól sejtettem, Mr. Scamander biztosan nem gondolta így... - Az komolyan egy karácsonyi pulóver a golymókon...? - mutattam hitetlenkedve Puffancsra, a kötelező üdvözlőkörök, boldogkarácsonyok, kabátfelakasztás és Fridával egy sebtében váltott csók után. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem csupán a golymókon volt pulóver... hanem mindenkin. Ahogy pedig Frida arcára tévedt a pillantásom és megláttam a mosolyát, jeges zuhanyként ért a felismerés: mi sem fogunk kimaradni. Rögtön előkerült három összehajtogatott, kötött förmedvény, a méret alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy a rémesen ronda zöld volt az enyém. - Arról szó sem lehet, biztosan nem veszem fel. - A tiltakozás ellenére elvettem a pulóvert, amin egy kibaszott Grinch mosolygott. - Ez most komoly? Mivel érdemeltem ezt ki? Frida gyilkos tekintetét látva azonban ellent mondtam saját magamnak, zsörtölődve felakasztottam a zakómat a fogasra a kabátok mellé és felvettem a pulóvert.
Alina Scamander and Frida Scamander varázslatosnak találta
konyhapultra támaszkodva, szem összehúzva és nem utolsó sorban homlok ráncolva néztem - na jó, inkább csak hallgattam, mert a jelenet úgy háromnegyedét kitakarta egy fal -, amint Holden Briggs és az ikrek megérkeztek. Nem mintha problémám lett volna azzal, hogy velünk töltik az ünnepeket kaja és hely is volt elég, senkit sem zavart plusz három fő. Propentina nagyi mintha még örült is volna neki, hogy új embereket ismerhet meg. A problémát az jelentette, hogy még mindig szkeptikus voltam a kapcsolatukat és Holden Briggs érzéseit illetően. Az Ericel folytatott beszélgetés után - engedjük el azt a részt, amikor majdnem láttuk a rokonainkat szexelni - pedig több hitem volt abban, hogy a családban évtizedek óta bontatlanul keringő bonbon- lehet inkább századok már, amilyen ütött-kopott volt az a doboz - nem csinál ki abban a pillanatban, hogy a számba kerül, mint abban, hogy Holdennek ez nem csak egy nosztalgikus kis fellángolás a korábban együtt töltött szép napok emlékére. De persze az esélyt mindenkinek meg kellett adni. - Nick! - karoltam bele váratlan hirtelenséggel a nagybátyámba, szélesen mosolyogva, gondosan ügyelve arra, hogy a szavaim csak ő hallja, más ne. - Amikor Anya visszamegy a konyhába és biztosan nem hallja, csapódj Holden mellé, és mintegy mellékesen említsd már meg neki A Pudingot - tudnia kellett miről beszélek, az angolok kedvenc csemegéjéről, azaz a karácsonyi pudingról, amit minden évben meg kellett csinálnunk, mert Newt nagypapa odavolt érte. Ezzel persze nem lett volna baj, ha nem úgy néz ki, mint azok a hányás kupacok, amiket Kormi és Puffancs után szoktam összeszedni, amikor túl mohók. Arról nem is beszélve, hogy Anya mindig hagyományosan csinálta ezt a cuccot - mert a Papa azt preferálta -, erjesztve meg minden ilyesmivel. Nickel, mióta megtanultam beszélni, minden karácsonykor azon tanakodtunk vajon életre kel-e egy éjszaka, hogy végezzen velünk. Nem lepett volna meg egyikünket sem, ha igen. Eddig még, jelentem: túléltük. - Meséld el, jelentősen kihangsúlyozva, hogy Anya csinálta, ez nálunk ilyen hagyományos desszert és hogy Newt papa örök kedvence. Minden mást pedig felejts el megemlíteni, látni akarom megeszi-e és ha igen, milyen arccal - motyogtam a haditervet az egyetlen embernek, aki Eric Briggsnek kívül ismerte az aggályaimat Anya és az auror parancsnok újra feléledő románcát illetően. - Én addig lefoglalom az ikreket - őket azért nem akartam szándékosan megmérgezni. Tulajdonképpen Holdent se. Amúgy is, ki tudja mennyire volt ez méreg, hiszen Newt papa is köztünk volt még és majdnem a száz harmincadik évét taposta már. Lehet csak jót teszek vele, mert ez az új bölcsek köve. Tudtam… Reméltem, hogy számíthatok Nickre, így meg sem várva a válaszát, ezer meg egy wattos mosolyt varázsolva az arcomra - ami még őszinte is volt, mert alig vártam azt, ami következik - léptem ki az előszobába. - Ez nálunk afféle hagyomány. Mégis csak jobb, mintha egy H betűs, hupi-lila Weasley-pulcsit adnánk, nem igaz? - ugrattam Holdent. - Egyébként pedig ne így mondd, elég nehéz volt ráadni Puffancsra azt a felsőt, Kormira is próbáltam de azt végül el kellett engednem - úgy egy halom harci sérülés és egy szócsata után, mert nyilván neki is akkor kellett átváltoznia, amikor ilyesmikkel próbálkoztam. - De kerüljetek beljebb, mindenki a nappaliban van Anyát kivéve, aki a konyhában tevékenykedik még. Oda pedig nem enged be senkit, aki potenciálisan tönkreteheti a vacsit, igaz? - kuncogtam, miközben reméltem, ő is a tavalyi szénné égett bejglire gondol. A hogyanokra már nem emlékeztem csak a füst és a riadalom rémlett, no meg az, hogy Bertie nem csak jóízűen ette az elszenesedett sütemény - nagylelkűen neki adtuk mindet - , de Merlinre, még meg is dicsérte! És ami még ennél is nagyobb csoda számba ment véleményem szerint, hogy nem lett tőle baja. - Régen láttuk egymást, hogy vagytok? Változott valamit a Roxfort az utóbbi fél évben? - karoltam át egyszerre Masont és Harpert, hogy véletlenül se tartsanak a nagybátyjukkal, ha ez lett volna a tervük, mind e miközben egy jelentőségteljes pillantást küldtem Nick felé. Show time. - Ne féljetek, jó lesz ez az este, itt semmi sem kötelező. Csak a karácsonyi felsők. De azok nagyon. A pulcsikat amúgy anya csinálta, elvileg Holden adta meg a méreteiteket, ha valami kicsit vagy nagy, őt hibáztassátok. A sütiből nyugodtan vegyetek egy csomó van, nem kell visszafogni magatok, vagy még jövő karácsonykor is ezt fogjuk enni. Gyümölcslét és alkoholt is találtok az asztalon, egyelőre azzal még csínján, mert kelleni fog, amikor mindenki összeveszik társasozás közben. Viccesebb, ha úgy próbálod elkerülni a repkedő bábukat és táblákat, ha már kicsit illuminált vagy. Ohh és ha egy fekete macska véletlen átváltozik egy kissé bunkó, mocskos szájú nővé ne foglalkozzatok vele, csak adjatok neki valamit enni és akkor megbékél, amíg vissza nem változik - csacsogtam, derűsen és lazán, kissé feltartva az ikreket. Megóvva őket A Pudingtól. Tudtam, egy nap még hálásak lesznek nekem ezért.
Karácsony. Karácsony.Karácsony! Azt hiszem, mindenkinek hasonlóan eszkalálódik a pánik, amit az ünnepekkor érez. Még vége sincsen a Hálaadásnak, a halloweeni édességek is alig fogytak el, erre itt van az év legnagyobb, legfontosabb ünnepe - már ami a mi családunkat illeti. Ráadásul ebben az évben apámra, pontosabban apámra és rám hárult a hétvége lebonyolítása. Nem szeretném azt mondani, hogy ez hatalmas stressz volt az életemben, de azt hiszem, hazudnék vele. Nagyon aggódtam amiatt, hogy minden tökéletesen alakuljon, még csak nem is apám esetleges elvárásai miatt, hanem mert egyszerűen szerettem volna, ha minden úgy megy, ahogyan azt elképzeltem. Megérdemelte ezt a családom, főleg Alina azok után, amiken az elmúlt években keresztülment, ahogy megérdemelte Holden családja is. Mert természetesen Holdent is elhívtam. Egyrészt azért, mert szerettem volna, ha velem van karácsonykor, másrészt pedig kellett valaki, akivel együtt szenvedhetek, ha kitör a káosz. Az unokaöccsét és az unokahúgát is hozta magával, mert szó nélkül megengedtem neki. Nem beszéltünk sokat a családjáról és hogy hogyan vannak a bátyjáék, amióta meghalt az egyik fiuk, de sejtettem, hogy nem lehet minden olyan idilli, amilyen ezelőtt volt, úgyhogy természetesnek vettem, hogy legalább két gyerek karácsonyát megpróbáljuk szebbé tenni. A mi családunkban nem kellett olyasmi miatt aggódniuk, ami otthon valószínűleg megtörténik velük. Amikor meghallottam a vendégeket, szinte megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy legalább egy egészen rövid időre kiszabadulok a konyhából, amíg köszönök nekik. Elég közel álltam hozzá, hogy még a vacsora előtt elhányjam magam a pudingtól, ami Newt nagyapa kedvenc karácsonyi étele volt - nem, nem tudom, miért, pedig gyerekként többször megkérdeztem tőle, egyszer sírva, amiért meg kellett ennem. Mostanra már megtanultam, hogyan tegyek úgy, mint aki jól belakmározott belőle egy falat bekapása nélkül, de ehhez is kellett közel negyven év. - Nagyon örülök, hogy láthatlak titeket -léptem oda egy gyors ölelésre az ikrekhez. -Érezzétek magatokat otthon, bármire szükségetek van, szóljatok nyugodtan nekem vagy igazából bárki másnak. Meg sem vártam a válaszukat, mert sietnem kellett vissza a konyhába, mielőtt bármi odaég vagy ki tudja, milyen katasztrófa történhet még. Úgy kaptam ki Holden kezéből a bort, mintha az életem egyetlen esszenciája lenne, ami segíthet abban, hogy ne meneküljek el. Pedig esküszöm, szerettem a karáncsonyt, amint mindenki jóllakott. - Túl jól ismersz, tudod mi kell az idegeimnek -adtam neki egy gyors csókot. -A konyhában leszek, ha kellek, szólj, de ne gyere be. Semmi személyes, csak mind tudjuk, hogy a jelenléted tönkreteszi a sütiket is. Szeretlek! A következő mozdulattal már be is vonultam a konyhába, kezemben a borral, ami hirtelen mindent szebbé tett. Merlinre, csak a vacsorát élje túl mindenki, utána minden rendben lesz végre!
✼ A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt ✼
Life has knocked me down a few times, it showed me things I never wanted to see. I experienced sadness and failures. But one thing for sure, I always get up.
Vendég
Szer. Jan. 05, 2022 10:47 pm
Have you seen Grandpa?
Mondhatnám, hogy kisebb harcot vívtam a szobámat elfoglaló állatsereggel, de képtelenség lett volna tökéletesen leírni azt az állapotot, amely akkor uralkodott, amikor bejelentettem a távozásomat, és azt, hogy amíg a vendégeink itt tartózkodtak, addig nem engedhettem ki őket. Volt is belőle sírás-rívás, kétszer is visszafordultam az ajtóból, mert képtelen voltam rájuk fordítani a kulcsot, így kissé megkésve ugyan, de csatlakoztam Alinához a konyhában. Nem kicsit rémített halálra, amikor vigyorogva belém karolt. Ismertem ezt a mosolyt, talán túlságosan is jól, ahhoz hogy tudjam: valami ördögi tervet szőtt, amihez fel akart használni engem. Közelebb hajoltam hát hozzá, hiszen ha ennyire bizalmasan akart beszélni velem, én nem voltam semmi jónak az elrontója, bár a kérése meglepett. − Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? – kérdeztem óvatosan, épp annyira halkan, amennyire ő is beszélt. Személy szerint nem volt problémám Holdennel, azonkívül, hogy a testvére döntéseivel nem értettem egyet, továbbá a halálát sem kívántam, így talán egy cseppet túlzásnak találtam azt, hogy azonnal a hírhedt Pudinggal tömjük meg. − Tesztelni szeretnéd őt ezzel a puding-dologgal, hogy meddig menne el Frida kedvéért? ezen múlik, hogy befogadjuk-e a családba?– ráncoltam össze a homlokomat, mert csak ezt láttam logikusnak magyarázatnak azonkívül, hogy esetlegesen tényleg szeretné meggyilkolni az aurorparancsnokot. – Mondd csak, ha egyszer én is hazahozok egy lányt karácsonykor, akkor az ő torkán is le akarod erőszakolni a Pudingot? Mert ha ilyen tervei voltak, akkor a leendő barátnőmet biztosan távoltartottam volna a közös karácsonyozásoktól. Mégis, ahogy Alina rám pillantott, tudtam, hogy úgysem fogok tudni nemet mondani neki. Halkan felsóhajtottam, és kisimítottam a karácsonyi pulóverem ráncait. − Legyen, de ha ételmérgezés miatt medimágusokat kell hívni, és beperel minket a családja, akkor te voltál az értelmi szerző – böktem rá, miközben hallottam, hogy a háttérben kinyílt az ajtó. A nappali felé sandítottam, majd utoljára Alina felé pillantottam, remélve, hogy sikerült lebeszélnem őt a tervéről. − Hogy festek? – kérdeztem, mielőtt csatlakoztam volna a vendégeinkhez, ugyanis nem akartam szégyent hozni a családra, így még a szobámban vagy ötször leellenőriztem, hogy tényleg rendezett volt-e a külsőm, de néha szükségem volt egy kis megerősítésre ezzel kapcsolatban. Megvártam, hogy Alina csatlakozzon a vendégekhez, majd undorral az arcomon nyúltam a varázspálcámhoz, hogy kilebegtessem az ünnepi asztalra a pudingot. Már csak a látványától sírhatnékom támadt, nem értettem, hogy miért kellett minket ezzel kínozni. Az étkezőbe lépve üdvözöltem a vendégeket, kezet nyújtottam Holdennek és Masonnek, majd mosolyogva köszöntettem Harpert is, majd egy hanyag, mégis elegáns pálcaintéssel az asztalra helyeztem a pudingot. Alina máris akcióba lendült, hogy lefoglalja az ikreket, így kissé feszélyezve léptem közelebb a nővérem régiúj udvarlójához. A megérzéseim azt súgták, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. − Nagyon örülünk, hogy eljöttetek! Remélem, megkóstolod majd a pudingot is, ha sikerült túltenned magad a pulóveren – próbáltam lazára venni a figurát, bár közben halálosan rettegtem attól, hogy a tálcán lévő puding valóban életre kel, és letépi majd Holden arcát. − A nővérem készítette családi recept alapján, szóval feltétlenül kíváncsiak vagyunk a véleményedre – mosolyogtam ártatlan ábrázattal, miközben kicsit halkabban odasúgtam: − Ráadásul, biztosra veszem, hogy apánál és Alinánál is jó pontot szereznél vele, ugyanis mindketten hatalmas rajongói ennek a finomságnak. Kavargott a gyomrom a gondolattól, hogy milyen pocsék íze is volt valójában, de az arcomon nyoma sem volt a hányingernek, pedig az biztos, hogy ki tudtak volna üldözni a világból ezzel. − Szóval, mit szólsz? Szeretnél most kóstolót? – léptem készséges házigazdaként a puding irányába, hiszen szinte a hátamon éreztem Alina tekintetét, és választanom kellett volna Holden és a saját életem között, akkor sajnos az utóbbira esett volna a választásom. − Neked kell valamiben segíteni, Frida? – emeltem fel a hangomat, úgy téve, mintha tényleg segíteni akarnék, pedig csak szerettem volna kihúzni magamat a szent küldetés alól, és titkon reméltem, hogy ezúttal a testvérem ténylegesen kihúz majd a csávából.
