Végre sikerült elszakadnom egy kicsit a kviddicstől és másra is koncentrálhatok, amióta nincs itt Bonnie nos azóta a saját lábamra kellett állnom, újra. Nem hagyhatom, hogy a szomorúságom eluralkodjon rajtam és akármennyire szeretem is az édességeket, úgy döntöttem húzok egy bizonyos határt magamnak. Mindig akkor veszek valamit, hogyha már nagyon megérdemlem és amúgy sem tudnék nemet mondani. Most megkértem Giddy-t, hogy tartson velem, mert szerintem rá is ráfér egy kis édesség, amúgy meg mostanában olyan búval bélelt a képe, hogy az fáj. Vagy legalábbis én ezt láttam rajta, aztán lehet, hogy nem volt teljesen így. Mindegy. A lényeg, hogy amikor feltűnt én gondolkodás nélkül karoltam belé és húztam szépen magammal, nehogy eszébe jusson máshová menni valaki mással. Mondjuk azzal a szintén bús képű Lestrange-el, aki annyira szeret időben megjelenni a prefektusi gyűléseken, mint nem is tudom mit mondhatnék most ki, de valamelyik nagy késő az biztos. Nem tudom, hogy mi lehet vele is, de amióta nincs itt a bátyja, azóta vele sem lehet bírni. Szerencsére nem a háztársam, az óráink is ritkán közösek, mert nem ugyanaz érdekel minket, kivéve a kviddicst, bár rajta egyáltalán nem látom sohasem a küzdeni akarást, alig akarja megütni a gurkót is, nemhogy megvédeni a csapattársait. Amivel addig semmi baj sincs, amíg azzal az ellenfeleknek kedvez. De ez persze titok. Neki nyilván nem mondanám el ezt, ahogy azt sem, hogy egy kicsit féltékeny voltam rá, mert az egyik kedvenc barátom barátja volt, mi meg inkább átnéztünk egymáson. Ami rendben is volt. Mindkettőnknek megvolt a magunk véleménye a másikról és ezt nem is igazán firtattuk. – Ma fel akarom vásárolni az egész Roxmortsot! – jelentettem ki hajthatatlanul Giddy-nek, de nyilván nem volt így, az egész Roxmortsot nem tudtam volna felvásárolni, mert annyi zsebpénzem nekem sem volt. Csak annyit szerettem volna, hogyha valamivel sikerülne elmulasztanom ezt az érzést ami belülről nyomaszt egy kicsit. Pont ezért vagyunk most itt a hétvége kellős közepén Roxmortsban. – Hová menjünk előbb? Vennék is valami édességet és talán ihatnánk valamit előtte vagy utána? Te hogy szeretnéd? Ne haragudj, hogy csak úgy elrángattalak magammal csak hiányoztál. – nem mintha nem a tegnap beszélgettünk volna utoljára a Nagy teremben, de ez lényegtelen, tényleg.
Az a fránya köhögés csak nem akart elmúlni. Muszáj volt rá kérnem valamit a gyengélkedőn, mert nem hagyhattam ki még több órát. Eszemben sem volt évet ismételni. Az olyan gáz már. Le voltam maradva egy hónapnyi tananyaggal… és tőlem szokatlan módon napestig képes voltam tanulni, hogy behozzam a lemaradásaim. Még a hétvégéket is rászántam, kivéve egyet. Azt, amelyiken szabad lejárásunk volt Roxmortsba. Ki nem hagynám a Három Seprűben kapható vajsör ízét. Tavaly ittam utoljára, be kellett pótolnom. Aidan, az új szobatársunk azt mondta, hogy inkább másokkal megy majd le, Simon éppen valami halaszthatatlanul nagyon fontos kifogást találtam, szóval maradtam egyedül. Vagyis azt hittem úgy lesz, de ezt egy Hollóhátas leányzó megakadályozta. Elmosolyodtam, mikor belém karolt és húzott magával. Eszem ágában sem volt ellenkezni Mellyvel szemben. Egyébként is olyan rég beszültünk már. Utoljára azt hiszem akkor, mikor elmondtam legféltettebb titkomat neki. Az volt egy hosszabb eszmecsere kettőnk között… Azóta csak apró „Szia, hogy vagy?” szóváltások voltak. Pedig nem is tudja, hogy azóta ért öröm, boldogság, harag és csalódottság is. Utóbbiba, mikor belegondoltam, ki miatt is értek ezek az érzelmek, mosolyom alábbhagyott. Hogy én mennyire szeretem gyűlölőm! – Még nem voltam itt, gazdag lettél, vagy mi? –Vicces lenne, ha az egész Roxmorts Mellyé lenne. Meg jó is, mert kiharcolnám magamnak, hogy ingyen kaphassam a vajsört. Roxmorts vezetőjének nem mondhatna ellent a csapos, hiába is akadékoskodna. Minden másért nagyon szívesen fizettem volna továbbra is… de azt az egy nedűt ingyen akartam kapni. Én képes voltam attól is berúgni, csak kellett hozzá a kellő mennyiség és némi rásegítés más erősebb itallal. – Jah ugyan. Egyedül unalmas vásárolgatni és a faluba lejönni. Na meg te is hiányoztál. –Öleltem is meg gyorsan ott mindenki előtt, hátha látott minket olyan, aki vitte ennek a hírét. – Ahm… Mondanám, hogy előbb igyunk, de utána nem lenne vásárlás. Szóval vegyünk édességet, aztán ki akarok próbálni egy újfajta italt. ¬–Az újdonsült szobatársam javasolta a ginseng teát és reméltem azt, hogy itt majd lehet kapni valahol. Ha nem, maradt a vajsör. Előtte viszont húzni kezdtem Mellyt a Mézesfaláshoz. – Jut eszembe, majd mesélni akarok neked valamit. –Az ital mellett majd megfelelő is lesz az alkalom.
Elkacagtam magam vidáman amikor azzal viccelődött, hogy esetleg történt-e valami amióta nem beszélgettünk annyit, de hogy őszinte legyek, semmi olyasmi nem történt amivel megnövekedett volna a zsebpénzem és futotta volna Roxmorts-ra. – Csak vicceltem, nem tudnám megvenni az egész Roxmorts-ot, de álmodozhatok róla! – leginkább az édességek világa miatt, mert imádom az édességboltot, de a pennaboltot is, szóval ha egy nap dúsgazdag leszek és rájövök miként lehet az édességboltot és a pennaboltot egy helyre összetömöríteni akkor én leszek a világ legboldogabb lánya. – Ezt jó hallani és érezni is az öleléseden. – tovább vigyorogtam, amióta ugyanis keveset aggódok a múlton, hogy milyen rémes kapcsolatom volt, azóta mintha kicseréltek volna. Ezért pedig nagyon hálás vagyok, mert végre sikerült megtanulnom elengedni személyeket az életemből, akik rossz hatással vannak a közérzetemre. Ez pedig, akármilyen nehéz út is volt, de még mindig azt mondom, hogy megérte. Megérte felnőni végre a koromhoz. – Rendben, akkor először a Mézesfalás legyen, a kedvenceimből kell egy kicsi meg egy picivel több is. Küldeni akarok valami apróságot Bonnie-nak. Nem mintha nem lenne lehetősége saját magának vásárolni valamit az akadémián csak, szeretem ilyesmivel meglepni őt. Sajnos már nem mindig tudom átadni neki a meglepetéseimet, de nem csüggedek. Volt már, hogy büszkévé akartál tenni valakit és ezért valamiben kiemelkedő akartál lenni? – szándékosan nem mondtam a tanulást, mert a végén megint csak megkaptam volna a tipikus Hollóhátas jelzőt, amit most inkább nem akartam. Tudom, hogy okkal kerültem oda, de azt is tudom, hogy a tanulás mellett mennyi minden van még! – Kíváncsi vagyok már most. – nyilván, mert nem tudom mit szeretne mesélni és mindig érdekel, hogy mi az amit eddig még nem mesélt el magáról. Mondjuk azért mert nem volt rá alkalma vagy nem bízott meg eléggé bennem, de most már esetleg igen. Ahogy elértük az édességboltot elengedtem őt, hogy be tudjunk menni az épületbe és birtokba vehessük az édességeket vagyis csak annak egy nagyon pici, de számunkra mégis igazán nagy részét. – Kezdjük a csokikkal. – javasoltam rögvest, mert általában az az a részleg ahol leragadok és a többi általában jóval hamarabb megy, mert tudom miből mit szeretek igazán, de a csokiknál… hát ott nehéz az élet. Általában az a legnagyobb probléma, hogy milyen csokoládé legyen és milyen ízesítésben.
