“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Túlélni a mai napot olyan, volt mint azt mondani Wendy-nek, hogy felesleges megtanulnia olvasni, mert valószínűleg másképpen döntött volna és megsértődöttnek érezte volna magát, amit meg akármilyen is legyek, nem szerettem volna éreztetni vele amíg otthon voltunk vagy ide látogatott, mert anya megkérte, hogy lessen ránk vagy hozzon el valamit. Bármi lehetséges. Most mégsem az új házi manókról van kedvem áradozni és arról amit a fejébe vett, hanem Lynette Weasley-ről semmiről. – Tudnál segíteni nekem egy kicsit? – fordulok Gideon felé, amikor az egyik beadandóm felé fordulok. Nyilván a számmisztika az, amiben valami nem úgy jön össze, ahogyan azt én szeretném. Miért is kellett nekem ez? Ja, azért mert egyik másik tantárgy sem vonzott olyan iszonyatosan amikor választani kellett. Ez most sem változott. Szándékosan megfigyeltem, hogy a nagyobb testvéreim mire jelentkeznek és mit szólnak le – nyilván ami nekik nem ment, az nekem sem fog jobban menni de ez részlet kérdése, amire most nem kell válaszolnom szerencsére. – Jóslástant kellett volna választanom, most nem szenvednék annyit ezzel. Ott tudnék hasalni valami hülyeséget, de itt… – a papírra mutatok és a tankönyvre, amit legszívesebben tűzbe dobnék most. Látszik, hogy annak idején hadilábon álltam Lynette-el és nem tudtam haladni úgy ahogyan azt ő szerette volna. Miért is kellett nekem másra pazarolnom az időmet? – Ha a bátyám most itt lenne tuti röhögne rajtam. – jegyeztem meg halkan, nyilván mivel ő nincs itt megteszi helyette az a kígyóképű Mulciber és a bagázsa. Nem tudom miért maradt még a Roxfortban, de nem is nagyon érdekel most. – Miért nem szólhat ez az egész valami egyszerűről, amit még én is megértek? – költői kérdésnek szántam, valójában csak arról volt, szó, hogy lusta voltam megérteni ezt az egészet, de valójában pofon egyszerű volt, hogyha az ember leteszi magát, leül és elolvassa azokat a meghatározásokat amiket kell. De akárhogy is szerettem volna, nem volt meg bennem a Hollóhátasságra való jellem, talán pont most ezért szeretheti jobban az apám Leta-t. Ő legalább biztosan okosabb lesz mindegyikünknél. – Oké, én ezt meguntam. – igazából el se kezdtem, de még nem érzem magam eléggé leamortizálva, hogy ne ezen keseregjek. – Majd később megcsinálom. – segítséget kérek Lynette-től, mi mást is tehetnék ugyebár ha egy kicsit több ideje lesz. – Te hogy haladsz? – ülök közelebb mellé a székemmel és lesek rá az ő munkásságára.
A könyvtár volt az egyik olyan hely az iskola falai között, amit messze el szoktam kerülni. Most mégis be kellett jönnöm, mert az egyik beadandómhoz kellett jó pár anyagot találnom. A rúnaismeret bár érdekes, mégis nehéz tantárgynak bizonyult számomra. Ettől még szerettem, mert volt benne kihívás és fel is keltette az érdeklődésemet egy-egy jel. A könyvtár viszont unalmas volt mindig is, ha egyedül kellett jönni. Most viszont számomra fontos személlyel voltam itt. Rég nem láttam… jah de, minden este, mikor éppen lefeküdni készülünk, vagy mikor járőrözik és összefutunk a folyosón. Thales volt az a személy, aki sose köpött be, mikor kiszöktem… még inkább segített is néha, de pszt. Ez titok volt. Mostanában viszont elhanyagoltam, de annyi minden történt velem, hogy nem tudtam, hol is kezdjem a magyarázkodást. Alexszel a kapcsolatunk elég viharos volt s még most is volt szele… A kirohanásaimat miatta, pedig nem akartam legjobb barátomon levezetni. – Mit szeretnél? Rajzoljak rá rúnákat vagy mi? –A számmisztikához konyítottam a legkevesebbet, mert nem is tanultam azt a tárgyat. A választható tárgyak közül ugyan ez is szerepelt a listámon, de végül nem az mellett döntöttem. A rúnák és a legendás állatok tetszettek a legjobban. Persze ez azt is jelentette, hogy nem tudtam a legjobb barátommal tanulni vagy puskázni, ha úgy hozta a helyzet. Mint mondjuk most. Mégis, kicsit magam felé fordítottam a könyvét, miután becsuktam a sajátom. A beadandómat könyvjelzőként használtam, nem akartam a későbbiekben előröl kezdeni az egész elolvasását. – Alváshoz inkább az ágyadat használd. Hidd el nekem, a pad vagy a tankönyvek nem éppen kényelmesek. Ahogyan az sem, ha a tanár felébreszt. –Utaltam a jóslástanos megjegyzésére. Ezzel azt akartam mondani neki, hogy azon az órán csak aludni lehetett. Tudtam, mert néhány haverunk is azt tanulta és ők mesélték. Az órákon való alvást meg tapasztalatból mondtam. Volt már rá példa sajnos, hogy bealudtam némelyiken… Még régebben, mikor rossz álmok gyötörtek és nem tudtam kipihenni magam. – Chh… neki sose kellett ok a röhögésre. –Nem bírtam a bátyját soha. A múltunk nem volt éppen fényes és én csak örülni tudtam annak, hogy végre elballagott. Költői kérdésére csupán elmosolyodtam és válaszul egy vállrándítást kapott. Szóban teljesen felesleges volt válaszolnom neki, tudtam jól, hogy nem várt rá értelmeset. Inkább bújtam a könyvét, hátha megértettem belőle valamit és már nyitottam is volna a szám. Csupán egy tizedmásodperccel hamarabb szólalt meg Simo és így hagytam neki, hogy tegyen az egészre. Később sem hiszem, hogy megcsapja az ihlet, de ő tudta. – Haladtam már jobban is. –Ismét kinyitottam a könyvem és kivettem a pergamenem, ami könyvjelzőként szolgált eddig. A negyede volt csupán tele… ami nullát jelentett a két egész tekercshez képest. – Ahm, mi a véleményed az új szobatársunkról? –Dobtam fel egy témát. Hangom halk volt, mert mégis csak a könyvek között voltunk és nem kellett volna, hogy kitessékeljenek innen minket a hangoskodásunk miatt.
