inden évben azt vártam, hogy jöjjenek a szünetek és a fiam is velünk lehessen. Különösen igaz volt ez a karácsonyira, mert amellett, hogy én ragaszkodtam ahhoz, hogy ne csak elméletben legyen a szeretet ünnepe, hanem gyakorlatban is. A temérdek ajándék mellett, amelyekkel a családom összes többi tagja halmozta el a gyerekeket, én inkább valami közös családi kiruccanást terveztem be, amiben sokáig szerepeltek manók, a Mikulás, rénszarvasok, karácsonyfa és megannyi negédes, mesés és bájos kellék. Mert ha egy városba elmentünk, akkor ott igyekeztem ezekbe is bevonni a gyerekeket. Aranyvérűek voltak, akiknek az apám igyekezett a fejükbe vésni, hogy a muglikkal nem vegyülünk, én ragaszkodtam hozzá, hogy minden mesét és csupa olyan dolgot megismerjenek, amelyek egy újabb színezetet adhattak a személyiségükhöz. Ha valamibe nem akartam, hogy az apám beleszóljon, akkor az a gyerekek tudatos nevelése és felkészítése az önálló életre. Ugyan Reguluson láttam, hogy minél idősebb lett, annál jobban hajlott a nagyapja eszméi felé, én titkon még bíztam abban, hogy nem csak az ő szava lesz mérvadó. Ha néha úgy is éreztem főleg drága apám jelenlétében, hogy apai tekintélyem morzsáira is potyog szét, még megpróbáltam, sőt igyekeztem tenni ellene, hogy ne így legyen. Még csak tegnap jött haza, a húga pedig le sem szakadt róla. Adtam neki kellő időt ahhoz, hogy ismét beleszokjon az itthoni élet ritmusába és nem kezdtem el rögtön és visszavonhatatlanul faggatni. Azt meghagytam az anyjának, aki így is sokkal jelentősebben volt jelen az életükben, hisz minden áldott kviddicsmeccsre kinézett hozzá, míg én nem tudtam az összesen megjelenni, ráadásul sokszor akkor is rengeteget kellett dolgoznom, amikor itthon volt mindkettő. A tél közeledtével beköszöntek a szánkós, korcsolyás horrorbalesetek is, azzal nem is számolva, hogy akik közlekedés közben szenvedtek sérülést. Szóval volt bent ismét elég nagy káosz, de már én is csak a napokat számoltam vissza a közös karácsonyi kiruccanásunkhoz. A gondolatmenetet még nem hagytam nagyon el, így tudtam, hogy a kviddicsről akartam beszélni vele. Tegnap kicsúszott a száján, hogy valamit nehezményezett, de aztán el is lett küldve lefeküdni, engem pedig azóta is ez a téma foglalkoztatott. Nem akartam kimaradni a gyerekeim életéből és ezért igyekeztem naprakészen mindenről értesülni. Hoztam hát a kedvenc forrócsokijából hazafelé jövet és azzal kopogtam be a szobájába. Bizakodó mosollyal köszöntöttem rá, miközben beljebb léptem. - Sosincs késő egy kis forrócsokihoz, nem igaz? - gyorsan feldobtam neki a labdát, mielőtt még kitessékelhetett volna bármiféle indokkal. Még messze volt a jóéjt puszi, de már rég fellőtték a pizsamát, én pedig most az egyszer szerettem volna kivételt tenni, hogy a szabály ellenére is cukorbombát adok neki. Majd rendezem, nyugtáztam magam. Különben sem tudtam, hogy a Roxfortban mit művel, mert túl messze volt ahhoz tőlem, hogy belelássak a napi tevékenykedéseibe. Legnagyobb szívfájdalmamra. Ahogy azonban leültem az ágyára, már nyújtottam is felé a poharat. A kedvenc mintás poharát választottam neki a négyféléből, amit mindig is szeretett. Tudtam, hogy aztán úgyis a kuka martalékává válik, de a megszokás nagy úr. Végül csak mégis a lényegre tértem. - Hallom, nagy kedvenc vagy a csapatban. - a legutolsó meccsre bizony én is kilátogattam és eredménytől függetlenül is borzasztóan büszke voltam a fiamra, hogy a csapat legkisebb tagjaként mennyire nagyszerűen helytállt.
