Otis Abernathy

Biztos nem fogok éjjel rád dörömbölni, hogy segítségre van szükségem, és hívásokkal sem foglak zavargatni. A gondjaimat megtartom magamnak, ezért általában kellemes beszélgetőtársnak tartanak.

Mivel kizárom az érzéseimet a beszélgetésből, ezért objektív válaszokat kapsz tőlem. Nem azért feltétlenül, mert a nagy képet nézem. A múltban történtek arra vezettek, hogy az érzelmek homályossá teszik az ítélőképességet, s többnyire rossz irányba visznek a döntésben. Engem teljes egészében lefagyasztanak, döntésképtelenné válok.

Kevés barátom van, azokhoz hűséges vagyok, s egyedül ők ismerik az egyedi humoromat, mert azokat a barátoknak, s olyanoknak tartogatom, akiket beengedek a belső körömbe. Mások számára a kedves oldalam mutatom, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, ha éppen az nem kedves veled, aki felé minden teljesítményedet a maximumra fokozod.

Kiállok a barátaimért, és ugyanakkor megmondom nekik, ha nincs igazuk. De sosem kiabálnék, senkivel sem. Vannak néha indulatos beszólásaim, de a hangom éppen akkor a leghalkabb, mert az indulataimat nem akarom rájul engedni.

Chaten kommunikálok veled, órákon keresztül is akár, miután jeleztem az online kamerás beszélgetésünkben, hogy kis szünetet kérek és a telefont sem veszem fel, csakis sms-ben, vagy chaten vagyok hajlandó veled beszélgetni.

Képes vagyok láthatatlanná válni a legnagyobb partin is, Láthatatlanná tévő köpeny nélkül is. Hogy mi a zavaró ebben? Legjobban akkor tudom megtenni, ha én vagyok az "ünnepelt".

Kedves vagyok. Igen, jól olvastad. Az emberek gyanakvóak az olyanokkal szemben, aki mindenkihez kedves, és mosolygós. Arról a rettenetes érzésről, hogy bármikor senkinek tekinthet bárki, és a tudat, hogy senkinek érzem magam, és éppen ezért erőmön felül teljesítsek, a kedvesség és a mosoly is a része. Akik ismernek, tudják, hogy valóban az vagyok. Félek, ha kimondom haragom, indulataim, ott hagynak, s egyedül maradok.

Minden pillanatban attól rettegek, hogy ez az életem is eltűnhet a semmibe egy csettintéssel. De ezt már nem fogom engedni.

Az anyatejjel szívtam magamba azt a magabiztosságot, hogy majd egyszer én leszek a családfő, akire majd számíthatnak. Tetszett a szerep, időnként talán túlságosan is, pedig csak ellensúlyoztam azt az időnként felgyülemlett bizonytalanságot, hogy valóban be fogom-e váltani apa által támasztott kemény igényeket? Mindent megtettem, hogy megfeleljek neki, s hogy ezért, vagy másért, a testvéreimen, még ha szeretem is őket, levezettem néha a feszültségemet: ebből a mai napig sajnálom, hogy öcsénkkel nem foglalkoztam annyira, mert hát ő mégiscsak az öcsi, nem az ikrem, s az ikertestvéremmel sok mindenben osztoztunk. A kötelék közöttünk felettébb erős volt, annak minden előnyével, amely később egyszerre lett kapaszkodó, s egyszerre lett a fájdalom és kín legmélyebb forrása.

Nyár eleje volt, az a nyár, melynek őszén már Ilvermony padját koptatnánk, életünkben először, s Artie-val együtt már nagyon izgatottan vártuk. Felettébb biztos voltam abban, hogy én is megyek, adta ezt az önhittségem, magától értetődőnek tartottam, én is megyek, noha semmi jelét nem adtam varázsképességemnek. Artie már megtett egy-két dolgot, de nekem még nem akart megmutatkozni a varázserőm. Magabiztosan hittem, bármikor megjelenhet.
Az a meleg nyári nap volt az utolsó, amit velük tölthettem. Nyilvánvalóvá vált, hogy bennem nincs meg a mágia, s az utolsó kép, amire emlékszem, apám rám meredő pálcája, azután sötétség.

- Felvettek! - Ragyogó arccal nyitom meg az értesítőt, s borulok a nevelőszüleim nyakába. Hét évvel később, túl a mélypontokon, ez a közeg végre nem vetett ki magából. Méltónak bizonyultam arra, hogy a tagja lehessek.
Pedig a nevelőszüleim, akik anyám rokonsága, nevelőapám ugyanúgy kvibli, mint én, felesége egyszerű ember, mégis olyan szeretettel és megértéssel vettek körbe, amit apámtól sosem kaphattam meg. Túl vagyok azon az élményen is, mikor anyám először látogatott meg, s egyszerre akartam a nyakába ugrani, miközben rettegve néztem körbe, várva, megpillantom-e apámat.
Hiába mondják, a seb idővel begyógyul. Van, ami nem tud. Ikrem hiánya, a közöttünk lévő kötelék ugyan erős maradt, jelenlétének hiánya sok erőt felemészt belőlem, mintha egy részemet tépték volna úgy ki, hogy bár láthatom, sosem érhetem el többé. Anyám volt a kapocs közöttem és testvéreim között, leveleztünk, s ha úgy jött össze, meg is látogattak. Fájt, de boldog voltam, hogy ők nem idegenedtek el tőlem, nem dobtak el, csak azért, mert nem tudok varázsolni. Egyedül  nem jött el sosem, s nem tudom, olvasta-e egyáltalán leveleim. Miután nem kaptam tőle sosem leveleket, megértettem, hogy ő nem kíván az életébe, s fájón, de abbahagytam az írást neki. A képeket, amik róla készültek, s anyám elhozta, ugyanúgy a családi fotóalbumba kerültek, mint testvéreimé. A szeretetem felé nem tilthatja meg.
Apámra viszont haraggal gondoltam. Felvehettem volna anyám nevét, mert tudtuk, ha apám megtudja, élek, megkeres, és abból a helyzetből már nincs menekvés. Így meghúztam magam, jelentéktelenné téve magam, minél kevesebbet mutatkoztam a környezetemben. De a nevét nem tettem le és a keresztnevemet sem változtattam meg. Azt édesanyám adta nekem, kincsként őrzöm.

Tomas, a nevelőapám nyomdokaiba kívántam lépni. Átélte, s én is átéltem, milyen az, ha olyan szokások tépnek ketté családokat, mérgeznek meg eszmékkel, amikről nem tehetnek, nekem talán a nehezebbik vége jutott. Ezzel talán segíthetünk abban, hogy a két világ között létrejöhessen egy kapocs. Nekem csak az számított, hogy mi, lenézett kviblik is teljes jogú tagjai lehessünk a saját családunknak, hiszen ezért születtünk oda.

Annyira nem ütök el a környezetemtől: szőke haj, időnként vörösesszőkébe fordul, kék szemek, és az elmaradhatatlan szeplők.
Sportosan öltözködöm, természetimádatom okán mindig kint csavargok, még télen is, amikor időm engedi.
Mosolyom mindig kicsit félszeg, még ha kedves is, mutatja a belső félelmet, ami még mindig bennem van: bármikor eltűnhet minden és mindenki az életemből a semmibe.