Ha azt hittem, hogy ez az időszak nem lehet ennél milliószor rosszabb, akkor kurva nagyot tévedtem. Elveszítettem Dante barátságát, sőt, még az eddigi remek munkakapcsolatunkat is, amit majdnem annyira hiányoltam mint őt magát. Nehezen lepleztem, hogy úgy éreztem magam, mint aki egy csúnya szakításon esett túl, mert hiába nem voltunk soha együtt, mégis pontosan ilyennek hatott. Talán még fájdalmasabbnak is, mint amikor Hunterrel lett vége mindennek kettőnk között, pedig azt hittem, annál rosszabb már soha nem lesz. Nyomorúságos napjaim és heteim voltak ezek után, már a színházban sem tudtam a próbákon mindent úgy beleadni, mint ezelőtt, kezdtem teljesen szétesni. Aztán jött ez az egész apáékkal és Bertie-vel. Annyira büszke voltam rá, olyan ügyesen tartotta magát, még ha borzasztó szarul érezte is magát. Bár nem értettem ezekhez a dolgokhoz, biztos voltam benne, hogy ha ezen az időszakon egyszer átvergődi magát, újra boldog lehet majd. Hiszen volt is miért, ott volt neki Frida és Alina, akik mindenben támogatták és mellette álltak, nem kellett egyedül szenvednie… Csak senki nem számolt azzal, hogy a Dolohov házaspár másképpen gondolja ezt a dolgot. Nem fejtette ki nekem soha, hogy valóban mi történt, mi volt az, amit rákényszerítettek akarata ellenére, de a lényegen nem változtatott. Megtette, amit meg kellett, mert megfenyegették őt és az embereket, akiket szeretett, onnan pedig egyenes út vezetett oda, hogy azonnal visszaessen. És ki volt ennek az oka? Az apám és a felesége. Mondhatnám azt, hogy dühös voltam, de azt hiszem, eléggé kedves szó ahhoz, hogy ezzel utaljak arra az elképesztő haragra, ami bennem tombolt. Nem meglepő hát, hogy azonnal számonkértem apámon a történteket - ami egyébként nem volt szokásom, mert sosem merültem bele az ő politikai játszmáiba. Elég hamar lett belőle olyan heves vita, hogy ott már minden egyes szó csak olajat tett a tűzre, a szó legszorosabb értelmében. A záró szó nem is valódi szó volt, hanem a kigyulladó kanapé, amit én okoztam akaratomon kívül. Ott már biztos voltam benne, hogy jobb lesz, ha lelépek otthonról, mert a végén többet ártok valakinek, mint kellene. Faképnél hagytam apámat és a szobámba csörtettem, hogy egy mágikusan kitágított kézitáskába beleszuszakoljak annyi cuccot, amennyit csak tudtam. Ha egy valamiben biztos voltam, az az, hogy nem akartam ide egyhamar visszajönni. Csak Normannek ígértem meg, hogy még hazajövök érte, mert nélküle úgysem lépnék le végleg. De mégis hová? Nem mehettem Alináékhoz, volt most éppen elég problémájuk, nem kellettem még én is a nyakukra, anyám értelemszerűen szóba sem jöhetett, Hunterékhez nem volt pofám bekéredzkedni, így nem maradt más választásom, mint a legkellemetlenebb. Életemben nem éreztem olyan megalázva magam, mint amikor Dante lakása előtt vártam, hogy ajtót nyisson nekem. - Szia -szólaltam meg azonnal, ahogy kattant a zár. Nem akartam megkockáztatni, hogy az arcomba vágja. -Ne haragudj, de… elférnék itt egy-két éjszakára? Hidd el, ha mehetnék máshová, most nem állnék itt. Persze megértem, ha nem… -Csak akkor a Heliosban alszom, nekem igazából az sem probléma.
- Ne ismételgesd már, amit mondok! - förmedtem rá Calibanra, aki ordítva megismételte a Julius Caesar minden felolvasott mondatát a szövegkönyvből. Már harmadik napja tanultam a szövegemet az első próbákra, ez úgy látszik, éppen elég volt annak a pszichopata papagájnak, hogy (nálam sokkal jobban) elsajátítsa Brutus minden sorát az első felvonásból. Fel kellett volna ajánlanom Eggsynek, hogy alkalmazza helyettem a madarat, és Fudge hirtelen felindulásból meghozott, totálisan értelmetlen és követhetetlen döntéseit ismerve, valószínűleg még élt is volna a lehetőséggel. Éppen ezért nem említettem meg neki még poénból sem Caliban képességeit, szükségem volt arra a színészi állásra a Heliosnál, kifejezetten jól jött az ösztöndíjam mellé, ami legfeljebb annyira volt elegendő, hogy havonta egyszer emberesen leigyam magam valahol. Az albérletre, tankönyvekre és egyéb létszükségletekre már nem futotta belőle, pedig Merlinre esküszöm, hogy nagyon magas volt az átlagom - de erről valószínűleg még a bolond rektorunknak is hiába panaszkodtam volna, ő sem tudott volna mit tenni az ösztöndíjak emelése érdekében. Már ha egyáltalán érdekelte a dolog, Lockhart legtöbbször nem úgy nézett ki, mint akit bármilyen földi dolog megmozgat. Művészként sem tudtam megérteni a bizarr agyműködését. - Nem, Cassius, mert a szem önmagát nem látja, csak más tárgyról visszavert sugárok ál... - próbáltam fejből felidézni a szöveget, nyilván sikertelenül, mert Caliban azonnal közbeordított, megállás nélkül ismételgetve, hogy Cassius, Cassius, Cassius. Nézhettem volna a jó oldalát is, mert legalább most nem káromkodott. - Fogd már be a csőröd - dobtam a kalitkára dühösen az első kezem ügyébe eső pokrócot, ami mellesleg Wallace-é volt, és előre láttam, hogy nem lesz elragadtatva, ha a takarója madárszaros és tollpihés lesz. Bocs, Wallie. Pont jókor hallgattattam el Calibant, hogy ne tudja túlharsogni a bejárati ajtótól érkező tétova kopogást. Fájdalmasan felsóhajtottam, biztos voltam benne, hogy valamelyik szomszéd jött panaszkodni a papagájunk miatt, mellesleg teljesen jogosan. Jobban kellett volna figyelnem bűbájtanon, hátha akkor ismertem volna egy hangtompító bűbájt, ami legalább a környékünkön lakókat megkímélhette volna a madarunktól. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy úgy teszek, mint aki nincs itthon, elkerülve ezzel a kínos fejmosást a szomszédtól, de végül nem tettem. Griffendéles voltam vagy mi a fene... Amikor ajtót nyitottam, azonnal azt kívántam, bárcsak inkább valamelyik szomszéd jött volna fenyegetőzni Caliban miatt. - Szia... - Először fel sem fogtam igazán Carol szavait, csak a kínos szituáció miatt érzett pánik dobolt a fülemben. Basszus, most mit mondjak? Mert az igazság az, hogy már cseppet sem haragudtam Carolra, talán soha nem is voltam rá igazán mérges. Amióta pedig Fridával... beszélgettem, jobb szó híján nevezzük annak, ami történt, bár talán a lelki terror helytállóbb lett volna, azóta végképp nem tudtam, hogyan érezzek Carollal kapcsolatban. Csak abban voltam biztos, hogy ha rendezni is szerettem volna a kapcsolatunkat, akkor azt nem így terveztem, nem most és nem itt. De mit tehettem? Nyilván nem zavarhattam el, és valójában nem is akartam. - Persze, mármint nem hiszem, hogy Wallie-nak probléma lenne, szóval... igen, nyilván. - Én is nagyon jól tudtam, hogy nem a lakótársam miatt volt Carol bizonytalan. Félreálltam az ajtóból, közben igyekeztem ignorálni Caliban rikácsolását. Caesar visszatér, Caesar visszatér, Caesar visszatér... Ha Caesar nem is, Caroline Dolohov mindenképp visszatért és ezt Caliban nélkül is érzékeltem. - De hogy érted, hogy nem mehetsz máshova?
Egy pillanatra megszeppentem, ahogy az ajtó mögül csak annyit hallottam tompán, hogy fog be a csőröd, mégpedig egészen biztosan Dante hangján. Valószínűleg nincsen a legjobb hangulatban, ha így beszél azzal a szerencsétlen madárral - bár be kell vallanom, tényleg baromi idegesítő tudott lenni. Másnaposan mindenképpen, csak akkor hallottam, akkor egyszer, de már az elég volt ahhoz, hogy ne nagyon akarjak sokat egy légtérben tartózkodni vele. Most mégis rákényszerültem, és a gazdájával is volt mit megbeszélnem, úgyhogy el kellett tekintenem a rendszeres közbeszólásaitól. - Nem akarlak sokáig zavarni, vagyis… hát nem tervezem, majd meglátjuk, mi lesz. De nem akarok ingyenélőt játszani, besegítek mindenbe, amibe csak kell, a Helios egész tűrhetően fizet. -Viccelődésnek indult, de egyáltalán nem hangzott úgy a számból. Egyébként tényleg terveztem segíteni nekik, habár főzni nagyon nem tudtam, a takarítást pedig eddig mindig házimanók oldották meg körülöttem… de majdcsak belejövök. Muszáj lesz, mert egyelőre nem állt szándékomban hazamenni egy percre sem. Megengedtem magamnak egy gyors, félszeg mosolyt, miközben beléptem az ajtón, gyakorlatilag csak annyira, hogy be tudja csukni mögöttem, nem mertem beljebb menni. Pedig voltam már itt, az ebédlőasztalra nézve fel tudtam idézni a fejfájást és mindkettőnk másnapos ábrázatát, ahogy próbáltunk pár falatot leerőszakolni a torkunkon reggelire. Keserű érzés volt, azt kívántam, bár minden ugyanolyan lenne most is, mint akkor volt, akkor nem érezném magam ennyire kényelmetlenül. - Összevesztem apámmal, elég csúnyán. Nem akarok igazán belemenni a részletekbe, de úgy gondoltam, jobb, ha egy kis időt távol töltök otthonról, mert már a gondolattól felhúzom magam, hogy egy épületben tartózkodom vele. Alinának és Fridának pont elég problémája van Bertie-vel, nem kellek oda még én is, Hunternek pedig nincsen szüksége rá, hogy a gondjaimat hallgassa, eléggé lefoglalja a kviddics és az otthoni teendők. Meg amúgy is fura lenne az exemhez menni… Mindegy. Másom rajtuk kívül nincsen, csak… hát te. Pár másodperc csend után erőt vettem magamon és levettem a cipőmet, a táskámat leraktam mellé és beljebb léptem. Nem akartam, hogy miattam álldogáljunk az ajtóban hosszú időn át, mert az még rosszabb lenne, mint az, hogy beljebb invitáltam magam. - Ha megzavartalak valamiben, ne haragudj. Folytasd nyugodtan, én elvagyok magamban is. Nem gond, komolyan. -Tényleg nem lett volna az, még a levegőben lengő feszültséggel is meg tudnék küzdeni. Pedig annyira sok kimondatlan dolog lebegett kettőnk között, amivel nagyon kezdenünk kellett volna valamit…
Volt időszak, nem is olyan régen, mikor Carollal bármit is csináltunk, sosem telepedett ránk ilyen kínos érzés. De most úgy tűnt, mintha mindez egy másik életben lett volna, a roxforti beosztásomat közelebbinek éreztem, mint a vitánk előtti időszakot, pedig csak néhány gyötrelmes hónap telt el azóta. Akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, zavartan karba tett kézzel ácsorogva az ajtóban, miközben Carol legszívesebben új liftaknát ásna maga alá a lépcsőházban, hogy legyen hova menekülnie szégyenében, pedig csak egy apróságot kért - vagy legalábbis, mielőtt összevesztünk, ez egy jelentéktelen apróság lett volna, bármeddig, örömmel befogadtam volna őt. Akkor. De most nem akkor volt. - Mindenbe azért nem kell. A konyhatudományodtól és a takarítóeszközökkel kialakított antagonisztikus viszonyodtól inkább megkímélném magunkat. - Szerettem rendben tartani az albérletet, és bár nem voltam egy született konyhatündér, azért jól megvoltam, amióta elköltöztem otthonról. Hamar belejöttem a szülőktől külön élésbe, Nemoval jól boldogultunk itt, amióta kibéreltük ezt a lakást. Abban viszont biztos voltam, hogy Carol nem nyergelne át ilyen könnyen az önálló életre, mikor otthon házimanók szolgálták ki és legfeljebb egy előre csomagolt teafiltert tudott volna a forró vízbe lógatni - már ha valaki bekapcsolja helyette a vízforralót. És különben is... nem azért bólintottam rá, hogy maradjon, mert rabszolgára vágytam. Lehetett akármilyen kettőnk viszonya, a vendég az vendég. Anya leharapta volna a fejemet, ha házimunkára fogok egy vendéget. Úgy toporogtam a saját előszobámban, mintha idegen lennék a lakásban, mintha mindketten csak véletlenül tévedtünk volna ide. Úgy kellett mentálisan karon csípnem magamat, hogy jelezzem saját magam felé: szedd már össze magad és hívd beljebb, te szerencsétlen. - Értem, mármint nem egészen értem és elképzelni sem tudom, min vesztetek így össze... De nem kell elmondanod, semmi közöm hozzá, azt hiszem. Izé... gyere beljebb nyugodtan, pakolj le meg ilyenek, majd csinálunk neked helyet az egyik szekrényben. Vendégágy csak a kanapé van, de ki lehet nyitni, egész kényelmes, csak majd le kell szedni néhány helyről a papagájszart, elég tehetségesen belepotyogtat. Mindegy, nem fontos, majd megcsinálom. - Ritkán hadartam, most mégis azt tettem, mintha éppen közigazgatási jogból vizsgáztam volna a tanszék legelvetemültebb professzoránál. Bár ennél még az is jobb lett volna, ott legalább semmi nem okozott meglepetést és volt némi elképzelésem arról, mit is kéne tennem és mondanom. - Igazából csak a szövegemet tanultam. Tudod, a Julius Caesarhoz. Caliban egy elnyújtott Bruuuutuuuuus sikoltással jelezte, hogy ő is szeretne becsatlakozni a beszélgetésbe. - De nem sürgős, mármint amúgy sem haladok Caliban miatt - mutattam a letakart kalitka felé. Valamiért úgy éreztem, hogy semmi sem lehetne most kínosabb, mintha folytatnám a szövegkönyv megtanulását, Carol jelenlétét egyszerűen ignorálva. Nyilván egyszerűbb lett volna, mint beszélgetést kezdeményezni és fenntartani, annál bármi könnyebbnek tűnt, de nem tehettem meg, nem lehettem ekkora paraszt és amúgy is tudtam, hogy ezután álmatlanul forgolódtam volna éjszaka a saját viselkedésemen tépelődve. - Figyelj, én beszéltem Fridával és átgondoltam néhány dolgot - bukott ki belőlem hirtelen. Még időben elharaptam a mondatot, mielőtt egy szánalmas bocsánatkérés-áradatot zúdítottam volna rá. - Még mindig nem értek sok mindent, de ő... szóval ő mondott dolgokat, és tudod, most már kicsit máshogy látom, ami történt.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is idáig eljutunk, és sírni lett volna kedvem, ahogy most mégis így álltunk itt kettesben. Nem ezt érdemeltük, hittem benne, hogy nem így kellett végződnie. És még csak nem is tudtam másokra fogni, mást hibáztatni, mert mi voltunk az egyetlenek, akik ezt okozták maguknak. Reménykedtem benne, hogy Dante is hasonlóan érez. Vagyis… nem, inkább nem akartam, hogy így legyen. Nem akartam, hogy szenvedjen. Akaratlanul is mosoly szökött az arcomra a szavaira. - Jó, a konyhába talán inkább nem megyek be, de nagyon ügyesen tudok gyrost vagy pizzát rendelni. A takarítás meg… hát… majd igyekszem fejlődni. -Akkor sem tudott volna lebeszélni arról, hogy segítsek neki, ha Imperiusszal kényszerít rá. Borzasztóan éreztem volna magam, hiszen ez annyira más volt, mint otthon… Nem gyűlöltem vagy vetettem meg a házimanókat, de teljesen más volt az, ha egy ennek élő varázslény végzi el a munkát az ember helyett, mintha egy más, számára fontos személy teszi azt. - Nem annyira lényeges, csak csalódtam bennük és nem tudok megbékélni még a ténnyel, hogy azt tették, amit. Majd idővel… -A kanapé felé fordítottam a fejem, miközben leraktam a földre a sporttáskát, amibe mindent belepakoltam, ami hirtelen fontosnak tűnt. -Ilyesmivel nem kell foglalkoznod, megoldom én. Nem félek az állatok végtermékétől, egy orosz agarat szoktam sétáltatni. Amellett, amit Norman kitol magából, a papagájkaki kész felüdülés lesz. -Norman tökéletesen volt táplálva, így a szag nem volt olyan elviselhetetlen, de azért akárhogy is nézzük, egy ekkora kutya nem tud icipici bogyókat letenni, mint egy nyúl. Miért beszélek a kakiról? Ennyire zavarban lennék? Megrándult az arcom, nagyon nehezemre esett nem felnevetni a madár közbeszólásán. Jópofa állat volt így, hogy nem teljesen másnaposan álltam itt. Már arra felkaptam a fejem, amikor azt mondta, beszélt Fridával. Nem volt kérdéses, hogy kettejük közül nem Dante kereste fel őt, hanem ő Dantét, mert Frida ilyen ember volt. Rendbe akarta tenni a dolgokat kettőnk között, ezért pedig végtelenül hálás voltam neki. Nem szerettem, ha mások a nevemben cselekedtek a hátam mögött, de ez teljesen más helyzet volt és tudtam, hogy enélkül valószínűleg sosem indult volna most el ez a beszélgetés. - Nem neked kell itt bocsánatot kérned -ingattam a fejem. -Én is legalább annyira elbasztam, ha nem még jobban. Valószínűleg még jobban… El kellett volna mondanom neked, hogy mi a helyzet velem, mert így lett volna tisztességes, csak… -Elhallgattam egy pillanatra, féltem attól, hogy túl sokat mondok. De mégis az őszinteség hogy lett volna túl sok? Éppen emiatt kerültünk ebbe a helyzetbe, mert nem voltam vele őszinte. -Szóval fontos voltál nekem, és az is vagy még mindig. Nagyon féltem attól, hogy ha mindent elmondok neked, akkor megutálsz, undorodsz majd tőlem, soha többet nem állsz velem szóba. Azt gondoltam, így majd megkímélhetem magam ettől és nem foglak elveszíteni, de a helyzet az, hogy hatalmasat tévedtem és most ehetem meg, amit főztem. Úgyhogy sajnálom. Nem kellett volna így történnie. Leültem a kanapé szélére, a pulóverem zsebébe csúsztatva a kezeimet, hogy ne lássa, ahogy idegesen tördelem az ujjaimat. - Már több mint egy hete nem vettem füvet. Így nagyon sok a rémálmom és borzalmasan alszom, de… De neked volt ebben igazad. Nem jó dolog, abba kell hagynom.
A helyzet minden ránk telepedő kínos érzése ellenére elmosolyodtam. Igen, Carol bámulatosan tudott trash kaját keresni, rendelni, de leginkább fogyasztani - mondhatni ezzel kompenzálta, hogy amúgy a konyhában egy hátrakötött kezű kétéves is életképesebb volt, mint ő, de a neveltetése mellett igazából ebben nem volt semmi meglepő és tulajdonképpen még így is sokkal inkább földi halandókhoz hasonló életet élt, mint a rokonai nagy része. Például kezdve azzal, hogy lelkesen tömte magába a burgereket velem két színházi próba között, pedig amikor először magammal hívtam a mindössze két asztallal és négy műanyag székkel berendezett kis étteremnek csúfolt lyukba, szinte biztos voltam benne, hogy passzolni fogja, mert már a cumisüvegben is kaviárt kapott otthon és nem nyitott erre. Hatalmasat tévedtem. És most milyen távolinak tűnt, amikor nyakig hamburgerszószosan röhögtünk a gyorsétteremben egy szar színházi belsős poénon, miközben Carol ellopta a maradék sültkrumplimat... - Minden rosszindulat nélkül: maradjunk a kajarendelésnél. Nem adnénk a kezedbe porszívót... mármint... egyáltalán tudod mi az a porszívó? - Nem, szinte a nyakamat mertem tenni rá, hogy életében nem látott még ilyen mugli kütyüt, miért is került volna valaha porszívó a keze ügyébe, mikor otthon jól begyakorolt bűbájokkal az egész kúriájukat kitakarították a házimanóik? Máskor szívesen cukkoltam volna az arisztokrata életével, most azonban éreztem, hogy ennek nincs itt a helye. Részben a kettőnk között tátongó kínos szakadék, részben pedig amiatt, mert látszólag a háta közepére sem kívánta a rokonait, élen az apjával. - Ó, értem, mármint... - Nem, nem értettem. Igazából sosem sikerült mélységeiben átlátnom és megértenem az apjával kialakított furcsa kapcsolatát, volt valami áthidalhatatlan távolság és meg nem értés kettejük között, amiről nekem fogalmam sem volt. Mert az én családom tényleg normális volt. - Ha valamikor el akarod mondani, akkor... Akkor mi? Mostanság nem voltunk olyan kapcsolatban, hogy velem ossza meg a családi problémáit vagy gyakorlatilag bármit. De mégsem mondhattam csak annyit, hogy "oké", mintha közünk sem lenne egymáshoz, és erre nem is lettem volna képes. Történhetett akármi, akkor sem tudtam egyszerűen félrelökni, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, mint most itt toporogni idétlenül. - Azért van egy olyan érzésem, hogy Norman nem szokott repülés közben bombázni... - Calibanra sandítottam, attól tartva, hogy azonnal illusztrálja is a repülés közben kakabombázós trükkjét. Bámulatosan csinálta. - Tényleg el kellett volna mondanod, de amilyen rosszul reagáltam, igazából lehet akkor is ugyanitt lennénk. Mármint ha korábban mondod el, most már azt hiszem, más megvilágításba került ez az egész. Még mindig nem értem és nem is szeretném igazán érteni, mert továbbra sem tartom jónak, de amiket Frida mondott... így már el tudom fogadni, hogy te ehhez máshogy állsz. - Nehezemre esett kimondani a szavakat, legfőképpen azért, mert még én sem hittem el őket teljesen. Tudtam, racionálisan felfogtam, hogy több empátiát kellett éreznem Carol irányába, aktívan próbáltam tenni is érte, de attól még ott motoszkált a fejemben minden korábbi beidegződés és gondolat a drogokról. Nem, valójában nem bírtam elfogadni, hosszú távon nem. De egyelőre nem gondolkodtam hosszú távban, most, ebben a percben csak az számított, hogy valahogyan rendeződjön a több hónapos mosolyszünetünk, mert ez így nem maradhatott. Minden más ráért. - Ennek nagyon örülök. Mármint nem a rémálmoknak, az borzalmas... Csak a tüneti kezelés nem megoldás, ezt te is tudod. Elnyomhatod ezeket az álmokat fűvel vagy akármivel, de attól még ott vannak és ez nem jó... Nem akarom osztani az észt, tudom, hogy semmi jogom hozzá. De szerintem Frida is ezt mondaná neked, és ő tudja miről beszél.
Sokszor elég ambivalensnek éreztem… nos, igazság szerint a létezésemet is. Ott volt a tény, hogy milyen neveltetést kaptam, milyen közegben nőttem fel, és az azzal sokszor teljesen ellentétes hozzáállásom az élethez. Magamat nem tudnám életben tartani segítség nélkül, sőt, talán még azzal is nehéz lenne, cserébe nincsenek nagy igényeim. Annak ellenére, hogy odahaza hatalmas, pokolian kényelmes franciaágyban aludtam, engem tényleg nem zavart volna az sem, ha most kanapé helyett csak a padló jut nekem. Ugyanígy voltam az ételekkel is, szerettem a kaviárt, a drága pezsgőt, de ugyanannyira - ha nem még jobban - az olcsó hamburgereket és a szar söröket is. - Persze, hogy tudom -válaszoltam pillanatnyi, megjátszott felháborodással, de a pír az arcomon valószínűleg teljesen elárult engem. Fogalmam sem volt, mi az a porszívó, életemben nem láttam egyet sem, de legalább azt nem kellett elmagyarázni, hogy mire való. A neve eléggé árulkodó volt. Használatba venni tényleg nem akartam, vagyis akartam volna, de biztosan nem lenne tanácsos a kezembe adni azt a gépezetet. Inkább kitalálok majd valami jó portörlő bűbájt, vagy keresek egy takarítóvarázslatokat tartalmazó könyvet. Nem mondtam ki előtte soha, de sokszor irigyeltem a családját. Én is szerettem volna ilyen meleg, szerető környezetben élni, mint amiben ő is tette, talán akkor most nem így lennék itt. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem lennék itt, akkor viszont nem ismerném Dantét sem. Minden irigységem ellenére inkább elfogadtam mindent, ami velem történt, amíg ő az életem része lehet. - Majd ha már nem idegesít ennyire. Nem szeretnék semmit felgyújtani véletlenül. -Talán tényleg furcsa lett volna a jelenlegi helyzet ismeretében lelkizni vele arról, mekkora seggfej az apám, de engem nem zavart a gondolat, sőt. Akármi is történt közöttünk, Dante továbbra is nagyon fontos volt nekem és szerettem volna elhinni, hogy még mindig olyan közel állunk egymáshoz, hogy neki elmondhatok bármit. Frida… Frida mindig tudja, mikor mire van szüksége az embernek, és tudja, hogyan találjon megfelelő módszert a problémák megoldására. Feltételezem, elég drasztikus módszer volt őt ismerve, de ahogy elnéztem Dantét, legalább sikeres is. Valahol hálás voltam neki, valahol meg elég furcsán éreztem magam, hogy erre szükség volt, mert ennyire haszontalan vagyok, hogy még egy szerelmi bánatot sem tudok megoldani egyedül. - Igen, tudom. Igazad is van. Majd keresek magamnak egy terapeutát, egy jobbat. Mármint az előzővel sincsen gond, jó szakember, csak nem hiszem, hogy a hozzám legjobban illő megközelítést alkalmazza. -Elhallgattam egy kicsit, a gondolatok folyamatosan rohamozták meg az ajtót, ami próbálta megakadályozni, hogy túl sok minden jöjjön ki a számon. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, elismerni, bevallani, őszintének lenni, mert valljuk be, ha a kezdetektől fogva az vagyok, akkor az egész kapcsolatunk másképpen alakul. -Nem akarok tüneti kezelést. Vagyis de, mert érzem, hogy jelenleg szükségem van rá, de nem szeretnék mindent erre fektetni. Hiszen itt a tökéletes példa arra, hogy mennyi mindent el tud venni az embertől, ha nem foglalkozik rendesen magával. Felhúztam magam elé törökülésbe a lábaimat, a tekintetem továbbra is kerülte Dantét. Zavarban voltam. - Tudod, annyi mindenben reménykedtem még mielőtt összevesztünk volna. Komolyan mondom, olyan voltam mint egy béna mese béna főszereplője, csak rám nem várt a happy end, mert nem mertem tenni érte. Pedig Merlinre, milyen menthetetlenül beléd szerettem, még a nyáltenger házasélet és a harminc gyerek is jó ötletnek tűnt, ha veled élhetem át. Meglehetősen ostoba voltam, hogy ezen álmodoztam. Gyors mozdulattal letöröltem egyetlen kósza könnycseppet az arcomról, amit nem tudtam elég jól visszatartani.
Összevont szemöldökkel, homlokráncolva néztem Carolra. Egy pillanatig, de tényleg csak egy egészen rövidke pillanatig elhittem, hogy tudja mi az a porszívó. Hogy látott már porszívót, mert Merlinre, annyira alapvető háztartási eszköz volt, még félvér családokban is tartottak, de... Carol Dolohov nem volt félvér. Az apja talán már azért megfojtott volna, ha csal egy mondatban emlegetem őket a félvérséggel. - Persze, hogy tudod, csak vicceltem ám. Nyilván ültél már porszívón. - Színész voltam, és bár a színpadon kívül utáltam a hazugságokat, még a jótékony, lélekkímélő füllentéseket is elkerültem, mégis rezzenéstelen arccal, őszinte hangon tudtam kimondani a legnyilvánvalóbb hazugságokat is. Könnyed mosollyal vártam Carol reakcióját, szinte biztos voltam benne, hogy helyeselni fog: természetesen ült már porszívón. Tényleg csak a Helios színpadán töltött évek rutinja akadályozta meg, hogy az arcom rángatózni kezdjen az elfojtott nevetéstől. - Igen, az mondjuk tényleg jó lenne... Szerintem a főbérlő minimum felnégyelne mindkettőnket, de akkor még lehet enyhe büntetést mondtam... Viszont ha spontán öngyulladás nélkül tudsz majd beszélgetni, tényleg szívesen meghallgatlak. Szerintem egész objektíven tudnék csúnya dolgokat mondani az apádra - mosolyodtam el halványan. Szerettem azt gondolni magamról, hogy nem az érzelmeim vezéreltek és általában tényleg objektív, racionális véleményt alkottam mindenről. Ez persze, még én is tudtam, hogy nem teljesen egyezett a valósággal, ahogyan kettőnk kapcsolatának a Vronszkij-műbukása is bizonyította (és csak remélni mertem, hogy tényleg egy sikeres Vronszkij-műbukás lesz, ami a mélyrepülést követően hirtelen elindul majd felfelé). Azonban az apjával kapcsolatban még csak nem is törekedtem a pártatlanságra, kérdés nélkül bármikor Carolnak adtam igazat. Egyszerűen nem kedveltem az apját és ezt ő is tudta. - Nem úgy értettem. Mármint az jó, ha találsz új terapeutát, akivel jobban megértitek egymást, ez tényleg fontos dolog. Csak nem azt akartam kihozni ebből, hogy a te hibád volt és változnod vagy változtatnod kéne... - Igazából én magam sem tudtam, hogy mit akarok pontosan mondani. Ütköztek az érzéseim és amit tudtam, hogy éreznem és gondolnom kéne Frida fejmosása után. Ennyit a nagy igazságérzetemről és racionalitásomról... És közben ott volt a minden mást felülíró érzés: nem akartam elveszíteni őt. - Én csak azt szeretném ha jobban lennél. De igazából már azt sem tudom, hogy ez mit jelent... Azt hittem, hogy nekem van igazam és van bármi jogom azt mondani, hogy hibáztál, de igazából teljesen hülye voltam. Fogalmam sincs min mész keresztül és nem mondhatom meg, hogy mi segít neked és mi nem. Ne haragudj. Tudom, hogy ez nem mentség, de azért estem úgy neked, mert nagyon megijesztettél... Mert fontos vagy nekem. A nehezen kipréselt, de őszinte vallomás szinte összemosódott Carol szavaival. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt, csend állt be közöttünk, amit csak Caliban trágár visongása tört meg. - Hát... ebben az esetben akkor én is ostoba voltam. Mert én is erről álmodoztam. Oké, majdnem erről. Én negyven gyereket képzeltem el... - Idiótán vigyorogtam, a kezemet a zsebembe süllyesztettem, hogy ne lássa az ujjaim ideges reszketését. Forróság kúszott fel a mellkasomtól kiindulva egész az arcomig, majd a fejem búbjáig. A színházi reflektorok fényében sem éreztem soha ilyen forrónak magam, mint most és az idióta viccek ezen nem segíthettek. A szívem hevesen, erősen vert, a torkomban dobogott, a fejem kavargott, a végtagjaim zsibbadtak. Évek óta nem szorongtam ennyire, mint most.
Tudja. Egész biztosan tudja, hogy hazudok, hogy egyértelműen nincsen fogalmam sem róla, mi fán terem az a porszívó. Francba azokkal a nyomorult mugli szerkezetekkel, meg azzal is, hogy soha nem vettem fel mugliismeret órát. Sosem gondoltam volna, hogy hasznos is lehet, amit ott tanul az ember, de úgy tűnik, ezzel nagyon melléfogtam. Most szépen kihúzhatott volna a szarból. Egy pillanatra összeszűkült a szemem, ahogy az arcát vizslattam, próbáltam megfejteni, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy direkt hülyeségekkel bombáz. Sajnos azonban Dante túl jó színész volt ahhoz, hogy rájöjjek a szavai és a tekintete mögötti igazságra, úgyhogy választanom kellett: hiszek neki vagy sem. Talán beválik. - Igen, én is pontosan erről beszélek. -Ha mégis kamuzott, akkor legalább nagyon jól fog szórakozni rajtam, mert én is bevetettem minden színészi ismeretemet, hogy a lehető legkomolyabban vágjam ezt rá a szavaira, még a felháborodás enyhe fűszerezését is bele tudtam tenni, mintha sértő lenne számomra, amit feltételez rólam. Merlinre, mekkora pofára esés lesz ez… - Megígérem, hogy nem fogok okot adni neki a felnégyelésünkre. Még véletlenül sem, vigyázni fogok. Már tudok annyira uralkodni magamon, hogy ne okozzak nagy baleseteket… azt hiszem. -A kissé vészjósló szavaim után azért az arcomra húzódott egy halvány mosoly. Rá is voltam szorulva, hogy valaki velem együtt szidja apámat, még akkor is, ha amúgy egyetért vele - bár miért is értene vele egyet? Amit tett, az undorító volt, ezzel nem lehet vitába szállni. -Köszönöm. Komolyan, nagyon sokat jelent ez nekem. -Hiszen másra nem is számíthattam jelenleg, nem tudtam, kivel beszélhetném ki ezt az egészet. Alinának és Fridának éppen elég problémája volt most Bertie-vel, nem kellettem még én is a képbe. Az sem lepett volna meg, ha apám miatt rám is haragudnak, megérteném. Fájna, de megérteném. Megráztam a fejem a szavaira, az érzelmi túltöltöttség ellenére határozottan és komolyan. Magam sem tudom, hogyan tudtam ennyire jól tartani magam ebben a helyzetben… eddig. Tudtam ám, hogy a gát már reped és hamarosan át fog szakadni, bármennyire szeretnék erősnek mutatkozni. - De igen, Dante, változtatnom kell. Változtatni akarok. Csak… csak olyan nehéz ez, annyira nehéz. És tudom, hogy nekem kell megtennem ezt a lépést, meg is fogom tenni, de egyedül eddig képtelen voltam rá. Nagyon rémisztő szembeszállni a démonainkkal, pláne, ha erősek és sokan vannak. Nem tudtam, mit fog válaszolni, pedig az előző szavai talán még jelzésértékűek is lehettek volna. Hiszen azt mondta, fontos vagyok neki, ez akár azt is jelentheti, hogy… mégsem tudtam elhinni, csak vártam, hogy mikor mond valamit, vagy mikor mondok én valamit, amivel terelhetem a témát, megtörhetem a csendet, de még a légvétel sem ment igazán. Be volt szorulva minden a tüdőmbe, én pedig képtelen voltam változtatni ezen. Aztán végül ő szólalt meg, a szavaira pedig feltört belőlem egy rövid nevetés, amiről hallatszott, hogy pár pillanattal ezelőtt még zokogásnak készült. - Jól van, talán lehet róla szó, de csak akkor, ha a felét te szülöd meg, mert én ennyit nem vállalok be. -Mintha még lett volna esélyünk, úgy beszéltem erről. Mintha tényleg a jövőnk részét képezte volna. Vagy talán tényleg ott világított egy aprócska kis fényecske, ami a reményt jelentette? Talán igen, mert én nagyon is éreztem, ahogy felébredt bennem. A tekintetemet is végre elszakítottam a kezeimről és Dantéra emeltem, majdnem elmosolyodva az idétlen vigyorgásán és az arcán ülő vörösségen. -Merlin bassza meg, annyira tökéletes vagy. Minden, ami valaha is kellhet nekem.
