The tale is the symbol behind which the truth lies - Regu & Mets

Sokszor a legjobb figyelemelterelés mindig valami új és izgalmas felfedezése volt. Néha értettem, hogy a sok régész és mindazok, akik elveszett régi dolgokat keresnek, miért teszik. Néha én is így tettem volna, bár sohasem érdekelt egyik sem. Azt már rég tudtam, hogy mit nem szerettem volna. Sem a bátyám, sem a nővérem nyomdokaiba lépni. Ezeket a pályákat meghagytam inkább nekik, főleg most, hogy igazából néha én magam sem tudtam eldönteni, mit akarok. Ha valaki kérdezte volna, persze elhessegettem, én ilyenekkel még nem foglalkozok vagy ehhez még túl fiatal vagyok című sablon dumákkal, de közben meg csak nem akartam semmire sem gondolni. Az élmények még frissen éltek bennem ahhoz, hogy bármit is akarjak. Egyszerűen csak egy kisfiú akartam lenni, akit nem kezdetektől fogva készítettek fel az életére, hanem csak egy kisfiú, akinek mása sem volt, csak a játékai és a barátai.
Regulussal kiterveltük, hogy meghódítjuk a Szellemszállást. Még annyira hideg sem volt, bár néha meg mertem volna arra is esküdni, hogy a kabátom tudja, mikor mennyire legyen meleg. Mindegy is. Azt már sikeresen megoldottuk, hogy bejussunk a kerítésen, igaz Regu volt a kisebb és az, aki könnyebben bújt át, mégis nekem kellett segítenem a végén, mert beakadt a kabátja egy kiálló fadarabba. Hogy miért nem tudták ezt is biztonságossá tenni, fogalmam sem volt. De egy ponton nem is érdekelt, örültünk, hogy a kabát nem szakadt ki, én pedig onnantól kezdve le se tudtam venni a tekintetemet erről a rozoga helyről. Regu sok rémtörténetet mesélt már vele kapcsolatban, aminek a felét sem hittem el, mi több, én magam akartam személyesen meggyőződni arról, hogy ebből mégis mi volt igaz és mi nem. Lehet bent egy teljesen más kép fog fogadni. Mindenesetre abban megegyezhettünk, hogy a hely ontotta magából azt az érzést, hogy én innét tartsam magam távol.
- Akkor készen állsz Sir Regulus? - Regu barátomat csakis akkor hívtam így, ha szigorúan négyszemközt voltunk. Márpedig itt senki más nem hallhatott, mert igyekeztünk minél nagyobb titokban lecsatlaozni azoktól az unalmas takonypócoktól.
- És ha nem lesz ott semmi, amikről meséltél, akkor mi lesz a fizetséged?

A harmadik roxforti évem rengeteg változást hozott és csak részben azért, mert voltak új tantárgyaim - amúgy az LLG-t vettük fel Letával közösen, amit nagyon szerettem, Mallory tanárnő szuper órákat tartott, a második szabadon választható tantárgyam pedig a rúnaismeret lett, amit nagyon menőnek találtam és eddig nekem ment a legjobban az egész csoportból, ezért mostanában gondolkodtam rajta, hogy akár átoktörő is lehetnék, az még úgysem akadt a közvetlen családi környezetemben. A másik hatalmas változás az volt, hogy Mets cserediák lett, itt, nálunk, aminek bizonyos szempontból nagyon örültem, mert így nem Leta volt az egyetlen barátom a Roxfort falain belül... egy másik szempontból viszont stresszelt a dolog, mert eddig Metsnek elfelejtettem megemlíteni, hogy igazából én nem is voltam olyan népszerű az iskolában, mint ő az Ilvermornyban. Jó, talán még egy kicsit hazudtam is neki, mert nem akartam beégni előtte a nyári szünetekben...
És ki ne felejtsem a legeslegmenőbb újdonságot: végre lemehettem Roxmortsba. Apáék kisebb koromban elhoztak párszor, nem volt teljesen ismeretlen a kis varázslófalu, de azért mégiscsak más barátokkal, szülői felügyelet nélkül idejönni. Anyáékkal amúgy is csak a Mézesfalásban jártunk, a legmenőbb helyeket nem mutatták meg, mert szerintük a Szellemszállás és Zonko Csodabazára nem voltak nekem valók. Azonban ők most otthon voltak vagy éppen dolgoztak, amiről pedig nem tudnak, az ugye nem is fáj nekik...
Leta megfázott, a hétvégét a Gyengélkedőn töltötte, de megígértem neki, hogy Mets-el viszünk majd neki mindenféle édességet és egy forrócsokit is a Három Seprűből - előtte viszont még volt egy egész délelőttünk, amit elüthettünk Roxmortsban. Zonko Csodabazárjába nem fértünk be, tömve volt diákokkal és már az ajtóban félrelöktek minket egy odamorgott "takarodj innen, te kis szaros"-sal, amit nem is értettem igazán. Nekünk talán nem volt jogunk benézni a boltba? De Emmettel inkább nem kértük ki magunknak, csak csendben elkullogtunk. Mivel a Három Seprűt és a Mézesfalást csak később akartunk megejteni, itt volt a remek alkalom, hogy meghódítsuk a Szellemszállást. Oké, mikor még a klubhelyiségben felmerült az ötlet, én sem gondoltam egészen komolyan, úgy képzeltem, hogy időnk sem marad majd rá... De nem akartam gyávának tűnni Mets előtt, így tartottam magam a nem túl kidolgozott tervünkhöz. Nem lehettem betoji, most főleg nem, hogy itt volt a nyakunkon a Griffendél elleni meccs is, ahol a legjobb formámat kellett hoznom. Az a pszichopata Franklin nem ijeszthetett meg, sőt, senki más sem. Ideje volt bátorságot gyűjtenem.
Nehezen, de sikerült átmásznunk a rozoga, szálkás kerítésen, bár Metsnek majdnem kiszakadt a kabátja, nekem pedig a sapkám akadt fenn egy kiálló szögön, de éppen csak egy picike lyuk lett rajta - mindegy, Anya majd küld másikat.
- Készen, Sir Emmett - vigyorodtam el, remélhetőleg elég magabiztosan, mert felpillantva a régi, romos épületre, a pulzusom az egekbe szökött. - Semmi, mert minden igaz volt, amit mondtam. Remélem, van nálad pálca, ha esetleg megtámadna minket egy... egy inferus mondjuk. Vagy egy dementor.
Mindkettőtől nagyon féltem, de ezt Metsnek sosem vallottam volna be.
- Na, akkor menjünk, hacsak nem tojtál be - böktem oldalba Emmettet. - Még visszamehetsz, ha akarsz, de én most már egyedül is megnézem magamnak a házat. Mi lenne, ha visszavinnénk valamilyen szuvenírt a kastélyba? Mi lennénk a legmenőbbek az egész évfolyamon.
Azért ebben annyira nem voltam biztos. Elméletileg kviddicsezni is vagány dolog volt, én mégsem lettem tőle népszerűbb, sőt, még amiatt is folyton piszkáltak...