Éppen pontot teszek az utolsó mondatom végére, majd elégedetten fut végig a tekintetem a suliújságnak íródott cikkem felett, amikor arra leszek figyelmes, hogy valami vagy valaki a hajamat birizgálja a nyakamnál. A Roxfortban sosem lehetünk benne biztosak, hogy valamiről vagy valakiről van-e szó, nem igaz? Ez az érzés viszont nem összetéveszthető semmi mással, elég érzékeny vagyok arra, ha a hajamban matatnak, azonnal lúdbőrös vagyok tőle. Azonnal a nyakamhoz kapok, és egy pillanatra valami bolyhost érintenek az ujjam, ám mire megrázva magamat megpördülök, már csak annyit látok, hogy egy pimasz kis orrontó furkász a mancsai között a nyakláncommal a lépcsők felé menekül sebesen.
- Na, még mit nem! - Felpattanok a kedvenc pihenőhelyemről, azaz a harmadik emeleti folyosó parkra néző ablakából, a jegyzeteimet csuklóból belevágom az eddig mellettem heverő hátizsákomba, és a kis tolvaj nyomába eredek. - Gyere csak vissza, te kis pimasz! - Egyáltalán, hogy kerülhet ide? Ki engedte be? Eddig még csak képen láttam ilyet, élőben soha, illetve olvastam róluk tavaly, de az álmomban sem jutott volna eszembe, hogy kirabol egy példányuk éppen itt, a Roxfortban. Bár valószínűleg nem lennék ennyire felháborodva, és nem üldözném ennyire elszántan, ha nem éppen AZT a nyakláncot csente volna el tőlem. Ami amúgy látszatra nem is annyira különleges, csupán egy egészen egyszerű fehérarany lánc, rajta egy apró, de szépen kidolgozott liliom formájú medállal. Őszintén szólva fogalmam sincs, mennyibe kerülhet, biztosan nem egy vagyok, de nem is az a lényeg, mert a családunknak, és főleg apának, felbecsülhetetlen. Lily nagyijé volt valamikor, aki, ha jól tudom, James nagypapától kapta, nagyjából mikor olyan idősek voltak, mint most én. Családi örökség, ami hosszú évekig a Gringottsban pihent, később egy ideig anya viselte, én pedig nem egész egy éve kaptam el, és nem veszíthetem el. Az nem történhet meg. Apa tuti örökre megutálna érte. Én is magamat.
Hármasával szedem a fokokat a lépcsőn, és magamban hálát adok Merlinnek, amiért egyetlen fok sem tűnik el nyomtalanul a lábam alól, és nem váltunk irányt idő előtt, így majdnem sikerül is utolérnem és elkapnom a kis szörnyet a fordulónál, de az utolsó pillanatban kicsusszan a markomból, és eltűnik szem elől a következő folyosón. Mire magam is bekanyarodom, és vetném magam ismét utána, már csak hűlt nyoma marad. Illetve... vagy alakot váltott, és roxforti diákká változott, vagy annak talárja alá bújt. Csak mert egyrészt innen már nemigen menekülhetett máshová, másrészt meg – hacsak nem káprázik a szemem - a srác zsebe gyanúsan mozgott három másodperccel ezelőtt.
- Bocsi! Nem... láttál... véletlenül... egy furkászt... errefelé? - lihegem a kérdést levegő után kapkodva, mert még mindig szinte fuldoklom az iménti sprinttől. Sajnos nem vagyok egy atléta alkat. Jamie most biztos szégyenkezne miattam. Többet kellene mozognom.
- Te Emmett Byrne vagy, ugye? - kérdezem aztán, amint valamelyest rendeződik a légzésem. - Az új cserediák - teszem hozzá, mert már emlékszem. Van néhány közös óránk, bájital-, legendás lények-, gyógynövénytan... és talán volt még valami más is. Igazából annyira nem jegyeztem meg, nem is sokat foglalkoztam vele eddig, mert amúgy is főleg csak mardekárosokkal lóg. Meg Regulus Black-kel, ami már magában elég, hogy kerüljem. De most mégis igyekszem jófej lenni, a nyakláncom visszaszerzése érdekében, és nem gyanúsítom meg azonnal, kérdés nélkül azzal, hogy ő meg a kis szőrmók megloptak.
Mets && Lil
"You can't always be strong but you can always be brave."
