Lepleznem kellett a dühömet, amikor Herr Munter közölte velem, hogy keresztülhúzza a terveinket, és igényt tartott Sven segítségére. Ha két perccel később jött volna, akkor már rég a Fekete-erdőt jártuk volna hárman, így azonban bájos mosolyt erőltettem az arcomra, és nem zúdítottam rá egy ősi szláv átkot (bár szerencséjére nem ismertem ilyet) a férfira azért, mert tönkre tette a mai programunkat. − Semmi gond. Máskor is lesz alkalmunk elmenni – hazudtam szemrebbenés nélkül, de borzasztóan pocsékul éreztem magam a helyzet miatt. Amint Sven távozott az édesapjával, én feldúltan elindultam megkeresni Klaust. Első utam a szalonba vezetett, mintha valami nagyobb erő súgta volna nekem, hogy ott találom majd a férfit. A saját puskám a hátamon lógott, ahogy az öltözékem is terepszínű volt, hogy könnyedén beolvadjak a környezetembe. Ha nem vendégségben lettem volna, akkor nem igazán úrihölgyhöz méltóan löktem volna be a szalon ajtaját, azonban ilyen luxust még otthon sem engedhettem volna meg magamnak. − Klaus! Klaus, itt va…? – A hangom elhalt a mondatom közepén, amikor megpillantottam, hogy éppen töltött magának egy pohár italt. A fejemet rázva becsuktam magam után az ajtót, és közelebb sétáltam hozzá. Amik gyerek voltam, akkor mindig elámultam a Munter család otthonán, mostanra azonban minden oly ismerős volt, hogy nem rejtett magában újdonságot, sokkal inkább megszokottságot. Nem úgy, mint Klaus kezében az ital, amelyet különösen vadászat előtt furcsálltam. − Sven nem tud velünk tartani, szóval csak ketten megyünk – jelentettem ki, ha esetleg ő nem tudott volna az édesapjuk szabotáló terveiről. Némi haragot még mindig éreztem az irányába, hiszen egész héten – még a tulajdon születésnapomon is – komoly edzéseim voltak, most pedig még csak csütörtök volt, és a héten az egyetlen alkalom, amikor mentesültem mindenféle kötelezettség alól. Mégsem tölthettem el több időt a vőlegényemmel, mert… Mert az apja azt mondta. Talán nem nagyon hangoztattam, de utáltam azt, ahogy kezeltek minket. A nevelésükben ez volt az egyetlen dolog, amelyben kivetnivalót találtam. − Szóval, remélem, hogy nem a mai kiruccanásunk előttünk mellőzni tudjuk az alkoholt – tettem hozzá, hiszen Klaust olyan régóta ismertem, hogy amióta Svennel is közelebb kerültünk egymáshoz, azóta rá is családtagként tekintettem. − Szeretnék valami nagy vadat elejteni – mondtam halkabban, amikor szembe néztem az egyik trófeájukkal. Az én családom javarészt az érzés miatt vadászott, hogy kiolthattak egy életet, másrészt jól esett a férfiaknak eldicsekedni a gyűjteményükkel, Munterék nem ilyenek voltak. Sventől és Klaustól sokat tanultam, ha ők nem lettek volna, akkor nem ismertem volna a kegyelmet, mint fogalmat. Szentül hittem abban, hogy csupán azért maradt emberi oldalam, mert Sven mellettem volt. Bele se mertem gondolni, hogy mi történt volna, ha teljes mértékben átszakítottam volna a korlátokat, és azzá váltam volna, akit teremtettek. Mert néha nem éreztem mást, csupán azt, hogy a saját családom formált engem valami mássá, valami kegyetlenné, amelyet nehezen lehetett megfékezni. − Indulhatunk? – keveredett némi türelmetlenség a hangomba, ahogy megigazítottam a felszerelésemet. Nem akartam több időt pazarolni a kellemetlen gondolataimra, amelyek épp elégszer gyötörtek. Csak egy kicsit ki akartam kapcsolódni a szombati születésnapi partim előtt, és ahogy elnéztem, Klausnak sem ártott volna némi friss levegőt szívni.
Nincs is nehezebb, mint jó arcot vágni valamihez, amit most a hátad közepére sem kívánnál. Pedig szerettem vadászni, Merlinre, mennyire szerettem! Amíg másoknak a relaxációt és a kikapcsolódást egy forró fürdő vagy egy kis olvasás jelentette, addig én az erdőket róttam, puskával a vállamon, egyedül a fák csendjében. Vagyis nem feltétlenül egyedül. Sokszor és szívesen vittem magammal Svent is, a kedves kisöcsémet, és a menyasszonyát, akit szinte saját testvéremként szerettem. De nem rossz napjaimon. Kár, hogy manapság minden napom rossz volt. Nem volt sok kedvem kimozdulni itthonról, ami azt illeti. Nem vágytam másra, mint beülni a könyvtár egyik sarkába, úgy tenni, mint aki olvas, holott csak a saját nyomorommal foglalkozom és ürítem ki lassan azt az üveg skótot, amit a házimanóval hozattam. De nem csak magamra kellett gondolnom, mert itt volt a családom is, akiknek most is szükségük volt rám, legalább egy kicsit. Többet úgysem tudtam volna nyújtani, apám szemében sem voltam több egy szégyenfoltnál, amit le kellene törölni a családfáról, de legalább a testvérem nem talált még elítélendőnek. A legkevesebb, hogy időt töltök vele és megpróbálok úgy tenni, mint aki sokkal, de sokkal jobban van. Aztán apám közölte, hogy szüksége van Svenre valami miatt, én pedig teljesen elhittem, hogy ez véget vetett a programunknak. Nem mondtam volna ki hangosan, de örültem neki, és emiatt olyan békét éreztem egy másodpercre, amilyet régen nem. Visszamentem a szalonba és a szabad délutánom boldogító tudatában megtöltöttem a poharamat whiskyvel. Folyékony harmónia. Azonban éppen csak belekortyoltam, amikor meghallottam a leendő sógornőm hangját. - Ó. Azt hittem, így nem szeretnél majd menni -fordultam Kira felé, aki meglepetten pislogott a kezemben lévő pohárra. Picsába, várnom kellett volna még. Gondolhattam volna, hogy Sven nélkül is szeretne vadászni. Persze honnan is tudhattam volna? Nem az én menyasszonyom volt, mégis miért akart volna velem kettesben időt tölteni? Mert egy család vagyunk, nyilván. Gondolnom kellett volna rá. A szavaira észbekaptam és gyorsan letettem a poharat az asztalra. Megvár, amíg visszaérünk. Ezzel nyugtatgattam magam, hogy nem fog innen eltűnni sem a pohár, sem az üveg, sem pedig a tartalma. - Az bizony nem lesz egy egyszerű menet, Fräulein -igazítottam meg magamon a ruhámat. Még szerencse, hogy nem öltöztem át, persze, hogy nem öltöztem át. A whisky fontosabb volt, mint az otthoni viselet vagy a vadászfelszerelésem súlya a testemen. Szánalmas vagyok. -De ahogy szeretnéd, ha találunk valami nagyot, az csakis a tiéd. Felvettem a kanapéról a pár perccel ezelőtt ledobott sapkámat és megigazítottam az anyagot, mielőtt a fejembe húztam volna. Szép idő volt kint, de az erdő belsejében hűvös van, nem kéne még meg is fáznom. - Ha te is készen állsz, mehetünk, persze. Az ajtónál támasztottam le a puskámat, menet közben majd felveszem. -Vetettem még egy pillantást a szobára, hogy biztosan nem hagyok-e ott semmit - leszámítva a kedvesen hívogató italt -, aztán elindultam Kira felé. -Úgyis régen jártam már a kedvenc erdőmben.
Vendég
Szer. Márc. 23, 2022 12:49 am
Klaus & Kira
2021. július 29. Munter-birtok
Noha felettébb bosszantott a tény, hogy Herr Munter keresztülhúzta a számításainkat, nem tehettem ez ellen semmit. Ő volt a családfő, Svennek pedig azt kellett tennie, amit ő mondott neki. Én sem szegültem szemben édesapámmal, ha valamit mondott, akkor annak úgy kellett történnie. Ostobaság lett volna lázadni bármelyikük döntése ellen is. A szerencsétlen közjáték ellenére, azonban szerettem volna az erdőt járni, továbbá a leendő sógoromat is kedveltem. Hogy ne kedveltem volna, amikor egészen kislány korom óta ő is részese volt az életemnek? Tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor először felbukkantak nálunk Svennel. Sosem felejtem el azt a napot. Ráadásul, nem akartam magára hagyni Klaust. Sven mesélte, hogy nem volt jól, és mivel ő aggódott érte, így részben talán kötelességemnek is éreztem, hogy helyette vigyázzak rá. Tudtam jól, hogy Klaus mennyire szeretett vadászni. Ismerte az összes fát és bokrot, jól olvasott a jelekből, és pontosan tudta, hogy melyik vadat minként lehetett elejteni. A természetben gyakran szabadabbnak láttam, mint a Munter-birtokon, ezért is gondoltam azt, hogy talán, ha egy kicsit kimozdítanám, akkor az valamelyest segítene a hangulatán. − Nos, nem halok bele, ha egy délutánt nem töltök Svennel, másrészt, úgy látom, hogy neked jól esne, ha ki tudnád szellőztetni a fejed – léptem beljebb a szalonba édes mosollyal az arcomon, miközben a kezében lévő pohárra céloztam. Határozottan szüksége volt arra, hogy elvigyem otthonról. Elégedett pillantással követtem azt a mozdulatát, amivel az asztalra helyezte a poharát. Nem volt szüksége alkoholra. Csak rosszabbá tett volna mindent. − Szeretem a kihívásokat – szélesedett ki a mosolyom, hiszen az élet számtalan területén megmutatkozott már, hogy minél lehetetlenebbnek tűnt valami, annál jobban meg akartam tenni. Szerettem mások orra alá dörgölni, ha valami sikerült nekem, ami nekik nem. Jóleső érzés volt látni az emberek irigységét. − Ebben biztos vagyok, aztán meg elhenceghetek Svennek. Ő pedig sajnálni fogja, hogy nem volt velünk. – Gyerekes voltam, tudom. De Svenről volt szó. Mellette nem lehetett mindig felnőttként viselkedni, sőt talán azt szerettem a legjobban, ha vele versenyezhettem. Nem azért, mert felül akartam kerekedni rajta, hanem azért, mert a kis versenyeinkkel mindig egymást motiváltuk, hogy jobbak legyünk mindenkinél. Jobbak is voltunk. − Én készen állok – tártam szét a karjaimat, ahogy a vadászruhámban, a puskámmal ott álltam vele szemben. Türelmesen megvártam, hogy összeszedje magát, azonban, ahogy elcsíptem a whiskyre vetett pillantását, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy megkérem Svent, hogy tüntesse el az összes alkoholt a házból, vagy cserélje ki olyan pocsék minőségre, hogy Klausnak egy életre is elmenjen a kedve az ivástól. − Szerintem az erdő is vár már téged – léptem ki a szalonból, majd követtem Klaust. Még mindig nem varázsolhattam, hiszen nem töltöttem be a tizenhetet, és ezt felettébb bosszantónak találtam, de amikor vadászni mentünk, akkor nem zavart annyira a közös utazás. Bíztam annyira Klausban, hogy egyben megérkezzünk az erdőbe, ezért se akartam engedni neki, hogy túlságosan is belefeledkezzen az italába.
Kellemetlenül kellett volna éreznem magam, amiért ennyire egyértelmű volt még a leendő sógornőmnek is, hogy milyen botrányos állapotban vagyok. Sajnos már nem voltam abban az állapotban, hogy ezt ennyire komoly problémának fogjam fel, egyszerűen csak rezignáltan vettem tudomásul, mennyire nem tetszik neki a kapcsolatom az alkoholtartalmú italokkal. Ha jobban belegondolok, nekem sem tetszett, de ez az egy segített igazán felejteni. Nem akartam a halott gyermekemre gondolni, vagy arra, mennyi fájdalmat okoztam a nőnek, akit mindennél jobban szerettem ezen a világon. Néhány pohár whisky kellemes zsibbadást nyújtott, ködös elmét, és felejtést. Más nem is kellett. - Igazad lehet -törődtem bele a helyzetembe. Nem akartam vitatkozni vele, nem éreztem magamban elég erőt hozzá, hogy kiálljak Kira Karkaroffal szemben. Egyébként is bolond volt, aki megtette. Könnyesnek nem nevezhető búcsút vettem a poharamtól, aztán követtem a lányt kifelé a szalonból. - Ebben eddig sem kételkedtem, a kérdés inkább az, hogy készen is állsz-e a kihívásra. -Nem volt kérdéses igazából, Kira mindenre felkészült volt, az egész életét ezzel töltötte, és le mertem volna fogadni, hogy annak ellenére, milyen fiatal, engem is több módszerrel tudna legyőzni, mint én őt. Nem éreztem magam emiatt fenyegetve, tudtam, hogy egy oldalon állunk, és a kapcsolatunk is elég jó volt hozzá. Amúgy sem voltam annyira töketlen, hogy a saját nyomorúságomat egy kislányra vetítem ki. -De akkor fedezned kell, nem viszem el a balhét, hogy kihagytuk Svent egy ilyen jó buliból. -Jó buli lesz? Nem tudom, nem éreztem magam különösebben lelkesnek, hiába próbáltam annak mutatni magam Kira kedvéért. Bólintottam a válaszára és a társaságában, puskámat a vállamra vetve léptem ki az ajtón. Szinte már itt vártam a friss levegőt, ami tudtam, hogy az erdőben fogad majd, és azt hiszem, egy pillanatra, egy egészen aprócska részem valóban lelkessé vált, amiért olyasvalamivel tölthettem az időmet, amit egykor (és talán még most is) nagyon szerettem. A puska úgy simult a kezembe, mintha oda találták volna ki, a lőfegyverrel pedig egyfajta hatalomérzet is járt, ami majdnem olyan mámorító volt, mint az a jó scotch a szalonban. Majdnem. Csendben lépdeltünk előrébb, kitérve a kúria hoppanálásvédelemmel ellátott területéről, hogy biztonságosan juthassunk el Schwarzwaldba. - Fräulein? -nyújtottam Kira felé a karom, hogy belém kapaszkodva elhoppanálhassunk.
Vendég
Kedd Május 17, 2022 12:04 am
Klaus & Kira
2021. július 29. Munter-birtok
Habár végtelenül bosszantott a tény, hogy Sven nem lehetett velünk, mégsem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy kicsit kimozduljak. Nem akartam egyből hazamenni, hogy a napom hátralévő részét edzésnek szenteljem. Abszolút semmit kedvem nem lett volna hozzá, ráadásul, ahogy Klausra pillantottam, rögtön tudtam, hogy nem lenne szabad egyedül hagyni őt. Elégedett pillantással követtem a mozdulatát, ahogyan a poharát az asztalra helyezte. − Tudom, nekem mindig igazam van – jelentettem ki mosolyogva, azonban nem pökhendiségből, hanem ez nyilvánvaló tény volt. Svent is számtalan alkalommal javítottam ki, amikor valamit rosszul tudott, arról pedig nem beszéltünk, amikor ténylegesen neki volt igaza. Csak vicceltem. Sven volt az egyetlen, akitől ténylegesen elfogadtam, ha valamit jobban tudott nálam. Azonban még ő is egyetértett volna azzal, hogy ne hagyjam a majdnem-sógoromat ennél mélyebbre süllyedni. Fájt így látni őt. Kislánykorom óta ismertem őt, még mindig élénken élt bennem a kép, amikor először megjelentek a birtokunkon Svennel. Az előttem álló férfi talán árnyéka volt önmagának, de szerettem volna hinni benne, hogy még mindig benne élt az a Klaus Munter, akit egykor megismertem. − A kihívásoknak élek – nevettem fel kurtán, bár volt egy olyan sejtésem, hogy pontosan ezt a választ várta tőlem. Imádtam feszegetni a határaimat, hogy aztán minél jobb lehessek valamiben, már megtanultam együtt élni a fájdalommal, és erőt meríteni belőle. Semmi nem állhatott az utamba. Svennel gyakran álmodoztunk arról, hogy milyenek leszünk felnőttként, s biztosan állítottam neki, hogy veszedelmes, már-már rettegett páros válhat belőlünk, ha nem hagyjuk abba az önképzést. − Ezer örömmel. Ha Freddie panaszkodna, akkor majd én elhallgattatom – pillantottam Klausra, s bár megvoltam a módszereim arra, hogy az öccse elfelejtse a mondandóját, nem biztos, hogy ő ezeket hallani akarta. Mindenesetre, szerintem Sven nem bánta a kiruccanásunkat – bár nyilván dohogna egy kicsit érte −, de ha arról van szó, hogy Klaust egy kicsit kizökkentsük ebből az állapotból, akkor nem hinném, hogy kivetnivalója lenne egy kis közös vadászat ellen. A fegyvereinkkel karöltve indultunk meg a birtokon, azonban itt teljesen Klausra kellett bíznom magamat, hiszen még mindig nem voltam elég idős ahhoz, hogy egyedül hoppanálhassak. Klaus nyújtott karjába a korábbinál szelídebb mosollyal karoltam bele, hogy aztán az ismerős érzést követően Schwarzwaldban kössünk ki. Megálltam, amíg a világ abbahagyta a forgást körülöttem, majd mélyen magamba szívtam a friss erdei levegőt, az arcomat pedig a lombkoronák felé fordítottam, amelyek közül alig szűrődött át a napfény. Imádtam ezt a helyet, hiszen számtalan kellemes emlék kötött ide, de ahogy Klausra tévedt a tekintetem, tudtam, hogy talán ő is éppen felidéz maga előtt valamit. Lecsúsztattam a puskámat a vállamról, a kezembe vettem, majd a sógorom felé fordultam, hiszen ő volt a mester, véletlenül se akartam volna belekotyogni a dolgaiba. − Melyik irányba szeretnél menni? – kérdeztem halkan, hiszen nem akartam felverni a közeli vadakat. Jobbra pillantva sűrű bozótos állta el az utunkat, balra egy kisebb, fákkal tűzdelt emelkedőt láttam, s ha egy kicsit elhallgattam, akkor a madarak csiripelése mellett mintha patakcsobogást hallottam volna.
