Mélységesen felháborított a tény, hogy a szüleink még mindig gyerekekként kezeltek minket, pedig három hét múlva én is betöltöttem a tizenhetet, és szavamra, már most érettebben viselkedtem, mint bármely korombeli még Svent is beleértve. Szerettem őt, de valljuk be, kettőnk közül szerintem én voltam a komolyabb. De hát mit is várhattam volna egy tinédzser sráctól? Egy ismeretlen talán azt mondta volna, hogy nem túl sokat, azonban én sokkal többet láttam Svenből, mint bárki más. Ismertem minden rezdülését és gondolatát, ezért voltam tudatában annak, hogy őt is éppúgy bosszantotta a családjaink viselkedése, mint engem. Azt az apró tényezőt pedig említenem se kellett, hogy a tulajdon bátyámat küldték el velünk Stuttgartba, aki hasonlóan repesett az örömtől, mint mi ketten. Elvégre, talán Kirill úgy gondolta, hogy ő ott maradhatott volna a Magic is Might gyűlésen, de minden jel az öregek ülésezésére mutatott. Fásult sóhajjal karoltam bele Svenbe, és nyújtottam a kezemet a testvéremnek, ugyanis hiába volt meg a jogosítványom, még mindig nem hoppanálhattam egyedül. Alig vártam már a születésnapomat, ugyanis megőrjített, hogy a nyári szünetben még mindig korlátok között éltem. Sven pedig előszeretettel dörgölte az orrom alá azt a pár hónap különbséget, amely valljuk be, nem igazán látszott rajta. Szerintem, ha a bátyám nem lett volna velünk egy légtérben, akkor ezt menten szóvá tette volna, de így kénytelen volt várni egy kicsit. Kirill morgott valamit az orra alatt, majd amikor megragadta a kezemet, nem sokra rá éreztem is azt az ismerős rántást, amely a hoppanálással járt. Pár perccel később pedig a Die glorreich Strasse egyik mellékutcájában bukkantunk fel. Kirill szinte azonnal elengedett engem, én viszont még mindig Svenbe karolva pillantottam a bátyámra. − És mit fogunk csinálni? – kérdeztem a fivéremtől, aki vállat rándítva körbesandított, aztán feltűrte a felsőjét, hogy megnézze az óráján az időt. − Nem vagyok hajlandó egy légtérben tartózkodni veletek, és van még egy kis teendőm, szóval mi lenne, ha három óra múlva találkoznánk a főtéren? És ha bárki kérdezné, végig veletek voltam – emelte a tekintetét a kettősünkre, majd a válaszunkat meg sem várva elindult az utcán. Engem nem különösebben zavart, hogy kettesben hagyott minket. Sőt, kifejezetten értékeltem, hogy nem volt láb alatt. − Nos, mit szólnál hozzá, ha egy kicsit körbe vezetnél? – fordultam Sven irányába a legédesebb mosolyommal, amelyet olyan alkalmakra tartogattam, amikor a családjaink nem voltak a közelben. − Még úgyse volt szerencsém közelebbről megcsodálni ezeket az üzleteket, ha ide keveredtem valamiért, akkor mindig célirányosak voltunk. Most viszont tengernyi időnk van arra, hogy megmutass nekem mindent – tettem hozzá, hiszen ha bárkivel erre jártam, akkor általában megvettük azt, amire éppen szükség volt, aztán haladtunk is tovább. De a mai nap más volt, hiszen végre egy kicsit szabadabban sétálhattunk a városban, így nem restelltem megfogni Svent kezét, ahelyett, hogy csak belekarolnék. − Nem hiszem el egyébként, hogy még mindig ki akarnak hagyni minket ebből az egészből – csóváltam a fejemet, miközben az ellentétes irányba kezdtem húzni el Svent. Nem állt szándékomban összekeveredni a testvéremmel, hiszen számomra is zavaró volt a jelenléte, időnként pedig maga a létezése is. A mellékutcából kiérve hirtelen a látóterem megtelt emberekkel. Mindenhol német szavak ütötték meg a fülemet, amely nem volt zavaró, hiszen második anyanyelvemként tekintettem rá, mégis egy-egy szót nehéz volt értelmezni. Varázslók jöttek-mentek, boszorkányok tárgyalták meg a legfrissebb pletykákat a járdaszélen csoportokba verődve, egy járőr hajtott el tőlünk kunyerálni akaró hajléktalant (az utóbbira csupán fintorogva tekintettem, hiszen az ilyenek a varázsvilág szégyenei voltak), pár saroknyival odébb azonban egy elegáns nő sétált el crupjaival. Ezen a helyen a gazdagok keveredtek a szegényekkel, azonban bíztam benne, hogy ha már annyira magasztosan hangzott ennek a helynek a neve, akkor idővel az iménti rossz tapasztalatomat sikerül majd levetkeznőm, és meglátom majd a környezetben rejlő szépségeket is. Példának okáért a régimódi német építészet csodáit, ugyanis a Die glorreich Strassét nem csúfították el a muglik undorító épületei, hanem megtartották a tipikus téglagótikára jellemző stílust.
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
50
Sven Munter
Vas. Feb. 06, 2022 10:31 am
Kira & Sven
Nevetségesnek találtam, hogy a szüleink egyszerre kezeltek minket hasznavehetetlen, buta gyerekekként és pakoltak ránk olyan terheket, amelyeket három másik felnőtt sem bírt volna el. Elvárták, hogy szenteljük az életünket egy olyan ügynek, amiből gyakorlatilag kizártak minket, amint komolyabbra fordultak a dolgok. Mégis hogyan kellett volna munkálkodnunk egy jobb világért, ha minden fontos megbeszélésről elküldtek minket egy teletömött pénztárcával, hogy "tessék, sétáljatok egyet, vegyetek fagyit is"? Mintha ötévesek lettünk volna, akiket le lehetett kenyerezni néhány gombóc fagyival, egy új játékkal vagy galambetetéssel Stuttgart mágikus főterén, a Die Glorreich Straßén. N-e-v-e-t-s-é-g-e-s. És nyilván még Kira idegesítő bátyját is megnyertük, mintha bébiszitterre szorultunk volna. Komolyan, mégis mitől féltettek minket, amikor Kira fél kézzel leterített bárkit a Durmstrangban? Ezt a baromságot... Hála az égnek, Kirill az első másodpercben magunkra hagyott minket, nehéz lett volna megmondani, hogy ő vagy mi ketten találtuk kellemetlenebbnek a közös időtöltés gondolatát. Biztos voltam benne, hogy Kirillnek első dolga lett volna beárulni mindkettőnket a legapróbb "illetlenségért" is - még egy totálisan hülye, képmutató szabály. A szüleink elintézték az eljegyzésünket már azelőtt, hogy járni tudtunk volna, de attól kisebb agyvérzést kaptak, ha csak megfogtuk egymás kezét Kirával... Logikus, nem? - Vegyek neked egy fagyit? - forgattam a szemem, leplezetlen vigyorral az arcomon. Egészen biztosra vettem, hogy a szüleink viselkedése éppen úgy bosszantotta őt is, mint engem és már a fagylaltvásárlás gondolatától legszívesebben ordítva nekik esne... mármint gondolatban, a valóságban egyikünk még egy rossz szót sem mert szólni nekik. - Én sem hiszem el. Elvárják, hogy mindent megtegyünk, amit mondanak, de közben semmibe nem avatnak be minket és gyerekekként kezelnek. Pedig egyikünk sem gyerek már és képesek lennénk ennél többre is. Gyakorlatilag bármire képesek lennénk, ha végre hagynának minket is érvényesülni. Kira kezét fogva indultam el a népes utcán, a felénk forduló hajléktalanról egyszerűen nem vettem tudomást, csak egy fintorral elfordítottam a fejem és ösztönösen arrébb húztam Kirát is, nehogy az a koszos férfi hozzáérjen. Gondolatban végigvettem a körbevezetésre érdemes helyeket a Die Glorreich Straßén - a múzeumot, a kedvenc kávézómat, a legjobb éttermet, az egzotikus kiskedvencekkel teli kisállatboltot, a három emeletes cukrászdát, ahol még a rétesek is énekeltek. Aztán ott voltak a műemlék épületek, a főtér közepén egy hatalmas szökőkút, a közepén egy sárkány ezüst szobrával, ami négy óránként megbűvölt színes vizet köpött az ég felé tűz helyett, végül pedig ha az ember lekanyarodott a sárkány utáni keskeny utcán, akkor a Kuddelmuddel Straßén kötött ki, egy hosszú, keskeny úton, kétoldalt többszáz éves épületekkel és a legkülönlegesebb boltokkal, egy gótikus stílusban épült színházzal - a legnagyobb mágikus színház volt egész Németországban -, egy ajtón bekopogtatva pedig jegyet lehetett váltani az ország legkülönlegesebb mágikus állatkertjébe, amit egy elbűvölt épület rejtett magában, ami első ránézésre csak egy átlagos lakóháznak tűnt. - Mit szeretnél először megnézni? Együnk valamit, kérsz egy kávét vagy nézzünk körbe? Ott van egy múzeum, a huszadik századi történelmi tárlatuk nagyon érdekes, vannak eredeti Grindelwald-korabeli tárgyaik, például itt tartják azt az emberi koponyából készült vízipipát is, amivel Grindelwald képes volt megmutatni az embereknek a látomásait. - Még időben sikerült észrevennem magam és nem kezdtem túl lelkes kiselőadásba a koponyapipa történetéről. - Van egy állatkert is, ha lekanyarodunk a Kuddelmuddel Straßéra, bár nem túl érdekes, nem sok olyan lény van, amitől nálunk nem találsz trófeát Schattenburgban. Van egy színház is, de legfeljebb esti előadásra tudunk jegyet váltani. Nagyjából negyed óra múlva életre kel majd a szökőkút közepén a szobor, azt is megnézhetjük, ha gondolod, mein Küken.
Bosszankodhattam volna eleget – meg is tettem magamban, hiszen a szüleink igazságtalanok voltak velünk −, mégis tudtam, hogy sem nekem, sem pedig Svennek nem volt beleszólása ebbe. Még Kirillnek sem, aki pedig pláne nem örült annak, hogy elküldték a gyűlésről. Szerencsére, a bátyám nem igazán szeretett egy levegőt szívni velem, így alkalmam adódott kettesben maradni Svennel. Szerettem volna kijönni Kirillel, de ő mindig elmart magától olyan ok miatt, amelyről egyikünk sem tehetett. Mégis én voltam a szemében a megtestesült ördög, a démon, aki elragadta tőle élete nagy lehetőségét, és aki az árnyékba taszította őt. Ő nem tudta, hogy néha mennyire irigyeltem a kötetlenebb életéért, ugyanis nekem szinte minden egyes órámat betáblázták valamivel. − Minden vágyam, kedves – pillantottam rá, bár ajkaimon negédes mosoly ült, a tekintetem elárulta, hogy abban az esetben lehet belenyomtam volna a csinos kis arcát a fagylaltba. Pedig, ha ő nem lett volna, akkor talán sose ízleltem volna meg semmilyen édességet, hiszen a mi családunkban mindez luxusnak számított. Nem azért, mert nem tehettük volna meg, csupán az étrendem is eléggé meghatározott volna. Sven nélkül rengeteg dolgot nem tapasztaltam volna meg, amely egy átlagember számára teljesen hétköznapinak számított. − Kettőnk közül én vagyok az egyetlen, aki nem gyerekes, Freddie – mosolyogtam rá továbbra is, bár talán a kijelentésemben volt valamiféle szomorú igazság is, hiszen én olyan gyerekkorról álmodni sem tudtam, amelyről mások meséltek. Nem mintha bántam volna, tudtam jól, hogy többre voltam hivatott. Mégis zavart a tény, hogy nem bíztak eléggé bennünk. − De megértelek, igazán bosszantó. Legközelebb biztosan lehallgatom őket valahogy – morogtam halkan, miközben összekulcsoltam az ujjaimat az övéivel. Olyan megszokottan, olyan kellemesen simult a tenyerem az övébe, hogy tudtam: együtt bármire képeseket voltunk, és még a legsötétebb óráimban is számíthattam rá. Mégis, abban a pillanatban, amikor az egyik hajléktalan megragadta a szoknyám szélét, a szabad kezemmel kitéptem a ruhámat a fogásából, és azzal a lendülettel fejbe rúgtam. Rossz emberrel kezdett ki. − Maradj ott, ahová tartozol – sziszegtem halkan, ahogy a vénember elterült a földön. Talán egy pillanat a körülöttünk lévők megdermedtek, talán nem is észleltek rajtunk kívül semmit az eseményből, én mégis büszkén kiegyenesedve poroltam le a szoknyámat, mintha el tudnám tüntetni a mocskot róla. Még szerencse, hogy az időjárás ellenére vékony harisnyát viseltem, így a mozdulatom durvasága nem okozott más kellemetlenséget. Engedtem hát Svennek, hogy elhúzzon a férfi közeléből. Az arcomra kiülő undort pedig hamar felváltotta a lelkesedés, ahogy a vőlegényemre pillantottam. − Szerintem előbb menjünk a múzeumba, ahol ezer örömmel végighallgatnám a tárlatvezetésedet, aztán, ha lesz rá időnk, akkor akár a kávézóba is beülhetünk – kulcsoltam össze még jobban az ujjainkat, ahogy mosolyogva nekinyomtam a karomat az övének. Tudtam jól, hogy Svent a világon legjobban a történelem kötötte le, s szerencséjére én imádtam hallgatni őt, amikor mesélt. Hosszú-hosszú órákon szoktam figyelni rá, igaz, néha félbeszakítottam, hogy kijavítsam, ha valamit szerintem elrontott, de tagadhatatlanul szerettem a hangját. Amikor kisebbek voltunk, akkor még borzasztóan idegesítő volt az egész lénye, és a világból ki tudott volna kergetni pusztán azzal, hogy megszólalt, de szerencsére a kamaszkor eljövetelével minden tekintetből vonzóvá vált számomra. − Az állatok unalmasak, és róluk nem tudsz nekem kiselőadást tartani. A színházhoz pedig nem vagyok eléggé kiöltözve. Maradjunk szerintem a múzeumnál, viszont a szökőkutat szívesen megnézem, Freddie – mosolyogva torpantam meg, hogy lábujjhegyen ágaskodva egy csókot nyomhassak az arcára, miközben a becenevén hívtam. Továbbra sem szerettem, ha így nevezett, de szerencsére, én is találtam valamit, amivel kellően bosszanthattam.
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
50
Sven Munter
Csüt. Feb. 17, 2022 10:52 am
Kira & Sven
A Durmstrangban gyűjtött tapasztalatok alapján tudtam, hogy a korosztályunkból mindenkinek teljesen értelmetlen szabályokkal kellett szembenéznie otthon, de egyiküknek sem annyival, mint Kirának és nekem. Valahol nem is annyira mélyen nyilván büszke voltam a származásomra, a felelősségre, az elvárásokra, az érzésre, hogy a szüleink méltónak tartottak engem - minket - ezekre a fontos feladatokra, ahogy azt is értettem, hogy ez miért járt szűk korlátokkal és szigorúsággal. De mégis, olykor azt éreztem, hogy megfojt a környezetünk, és felváltva szerettem volna gondtalan tini lenni, meglógni néhány hétre Kirával, egyszerűen élvezni az életet, máskor pedig arról álmodoztam, hogy egy asztalhoz ülhessünk a felnőttekkel, hogy komolyan vegyenek minket, kikérjék a véleményünket, munkát bízzanak ránk. Néha nekem is nehéz volt kiigazodnom a saját vágyaimon, az egyetlen állandó pont bennük Kira volt. Nélküle soha nem terveztem, de még csak nem is álmodoztam. - Csak aztán nehogy elhízz - forgattam a szemem. Kirának nem kellett attól tartania, hogy egy kevéske édességtől alattomosan felkúsznak rá a kilók, bár azt hiszem, engem az sem érdekelt volna. Az viszont biztos, hogy labdába sem rúghatott mellette egyetlen lány sem, egyikük sem nézett ki úgy, mint Kira Karkaroff, ha próbálták is utánozni, az csak szánalmas, meddő igyekezet lehetett, nem érhettek a nyomába. Éppen ezért találtam ritka szórakoztatónak, amikor néhányuk azt gondolta, lehet esélye kitúrni Kirát a megérdemelt helyéről - szerencsére Kira még nálam is jobban mulatott a buta libákon, akiket képes voltam hetekig vagy akár hónapokig is felültetni, hitegetni a Durmstrangban. Megtehettem, soha, senki nem merte számonkérni rajtam, én voltam Sven Munter, azt tettem abban az iskolában, amihez csak kedvem volt, azzal, akivel csak akartam. - Igen, valóban nem vagy gyerekes, jobban emlékeztetsz egy unalmas, konzervatív vénasszonyra. Ha így folytatod, lassan meghívnak teapartizni is a kriptaszökevény rokonok és beszélgethetsz majd velük a vérnyomásukról meg az aktuális pletykákról. - Az idősek tiszteletére neveltek minket és bármelyikünk, gond nélkül elcsevegett volna órákat egy múzeumszagú szalonban egy csapat öregasszony társaságában, ha ezt kívánta volna meg a helyzet és az etikett. Ez azonban nem változtatott a tényen, hogy mindkettőnket untattak az arccsipkedő idős rokonok és vendégek, akikkel több időt kellett eltöltenünk a fogadásokon és bálokon, mint szerettünk volna. Persze ez nem csak a mi magánproblémánk volt, bármelyik aranyvérű barátunk ugyanerről számolt volna be, a világ bármely országában. - Ha végeztek, majd kifaggatom Klaust. Már ha el tud majd mesélni valamit... - A hangom és az arcom elkomorult. Nem kellett semmit hozzáfűznöm, Kira volt a szüleimen, a sógornőmön és a húgomon kívül az egyetlen, aki tudta, hogy mi a helyzet a bátyámmal. Klaus mostanság nem volt önmaga, úgy viselkedett, mint aki darabokra tört, majd utána mindenféle koncepció és rend nélkül illesztették össze a darabjait, hol padlóra került, hol összekaparta magát, de azt is már csak mások kedvéért és csupán halovány árnyéka volt a régi önmagának, annak a Klausnak, aki mindenre megtanított és akinek köszönhettem, hogy az lettem, aki. Túl sokat ivott, túl sok sötét gondolat árnyékolta be a mindennapjait és egyszerűen nem bírta a terhelést, apáék és a Magic is Might vezetősége félve bíztak csak rá bármit is. Nem voltam benne biztos, hogy a mai gyűlésről bármit is fel tud majd idézni nekünk, ha rákérdezek, hiába volt ott fizikailag. Kira hirtelen mozdulata rántott ki a gondolataim közül, a fogása szorosabbá vált a kezemen, miközben a szabad karjával kirántotta a ruháját a hajléktalan markából, majd egy jól irányzott rúgással földre küldte a csontsovány, reszkető, pénzért könyörgő férfit. Az arcomra undorodó fintor kúszott, de nem fűztem hozzá semmit a jelenethez, tudtam, hogy Kira egyedül is megoldja, csupán finoman arrébb húztam, jelezve, hogy ne időzzünk itt túl sokáig, már így is éppen elég ember bámult meg minket. - Remek - terült el azonnal széles mosoly az arcomon, a tárlatvezetés lehetősége rögtön eltörölte minden gondomat és még az sem hatott meg (kivételesen), hogy Freddie-nek szólított. Utáltam ezt a becenevet, bár különösebb okom nem volt rá, talán csak azért zavart ennyire, mert nem szoktam hozzá, a családunkban soha, senkit nem becéztek a halott bátyámon kívül, ő pedig... nos, vele semmiben nem akartam közösködni. Kézenfogva vágtunk végig a macskaköves utcán, ügyesen navigálva az emberek forgatagában, egészen a múzeum hatalmas, díszes épületéig. A kétszárnyú ajtót magas oszlopok és kőből formázott hippogriffek keretezték, amelyek egészen váratlan pillanatban mozdították meg a szárnyukat vagy csattogtatták a csőrüket a látogatók felé. Az épületbe érve egy tágas, márványpadlós előtérben találtuk magunkat, ahol aranyzsinórral választották le a jegypénztárat a termek bejárataitól. Nem volt előttünk senki, rögtön megvehettük a jegyünket a huszadik századi tárlatra, aminek az első szobája szintén üresen várt minket, mintha csak lefoglaltuk volna magunknak az egész múzeumot. - Tökéletes - vigyorogtam elégedetten, magammal húzva Kirát az egyik vitrin felé, amelyben egy remek állapotban fennmaradt, első világháborús varázsló egyenruhát állítottak ki. - Otthon nekünk is van ilyen a padláson, csak nyilván magasabb rangjelzéssel. Friedrich Munteré volt, róla kaptam a második nevem, de ha most benyögsz még egy Freddie-s viccet, akkor átviszlek a gyerektárlatra építőkockázni és hercegnőnek öltözni. Az úgyis illene hozzád, nem? Megálltam az egyenruhához tartozó, teleírt ismertetőtábla előtt, bár sok új információval nem szolgált. - Elég vicces amúgy, Friedrich a Mágiaügyi Kancellártól kapott kitüntetést a háborús hőstetteiért, pedig ha tudták volna azok a barmok, hogy mi volt az igazi célja...
The disapproval of cowards is praise to the brave. Your name will be written in glory.
Vendég
Csüt. Feb. 17, 2022 8:35 pm
Sven & Kira
2021. július 6. Stuttgart
Panaszkodhattunk volna arra, hogy mennyire borzasztó életünk volt, mégis, ahogy Svenre pillantottam, tudtam: sokkal többre voltunk hivatottak, mint bárki más. A nehézségek és az elvárások ellenére büszkén tekintettem a jövőbe, emlékezve a családom múltjára, és magammal hozott értékekre. Egyedül Sven érhette azt, hogy min mentem keresztül, hiszen az ő vállát is hasonló terhek nyomták, mint az enyémet. S ugyan a szüleink titkolózása dühítően hatott, mégis úgy gondoltam, hogy tizenhat-tizenhét évesen már többet értünk bármely kortársunknál. Elég volt ehhez nyugatra tekintenünk, és szembesülni azzal, hogy az ottani barátaink fényévekkel le voltak maradva tőlünk. − Rajtad előbb fogok úszógumikat látni, Freddie, minthogy én elhízzak – kuncogtam halkan, hiszen az állandó edzések és a mozgás az én napirendem mindennapos része volt. Sven sokkal kevesebbet edzett, mint én, s utólag belegondolva örültem annak, hogy neki nem kellett kivennie a részét olyan tréningekből, mint amik elé engem állítottak a szüleim. Mindenesetre, a cukkolásom ellenére mosolyogva ágaskodtam fel, hogy egy csókot nyomjak az arcára, hiszen tudta jól, hogy a piszkálódásom korántsem volt bántó. Gyerekként inkább akartam a lelkébe gázolni, és elérni azt, hogy könyörögjön a szüleinek, hogy tegyék semmissé az eljegyzést, mára azonban eléggé ragaszkodtam hozzá ahhoz, hogy ne akarjam elengedni. A hatéves énem mindenesetre bírálóan tekintene rám, ha látná, hogy milyen emberré váltam Sven mellett. − Egy konzervatív vénasszony nem olyan fürge, és nem vág a falhoz, Sven Munter, ha szemtelenkedsz – húzódtak mosolyra az ajkaim, hiszen Sven nem tudott megbántani az ilyen megjegyzéseivel, sokkal inkább jókat derültem rajtuk, semmint komolyan vettem volna őket. − Mondjuk, az aktuális pletykák mindig érdekesek, bár most hogy mondod… A nagyapám vérnyomásának a kitárgyalása is elég izgalmasan hangzik – tettem úgy, mintha halálosan komolyan venném a témát. Kevés ember láthatta ezt az oldalamat, de én sem voltam olyan kimért és rideg, mint amilyennek a többség látott engem. Néha én is megengedhettem magamnak, hogy lazítsak és jól érezzem magam. Sven mellett pedig lehetőségem akadt mindkettőre. − Én pedig megkérdezem az összes barátunkat, hogy otthon említettek-e valamit – bólintottam, hiszen biztos voltam benne, hogy valaki úgyis hallani fog egy-két részletet. Már éppen a barátainkat vettem sorra, amikor észrevettem, hogy Sven arca elkomorult. Gyengéden végigsimítottam a karját a szabad kezemmel. − Tudom, hogy most aggódsz érte, és nehéz időszakon mentek keresztül, de a bátyád erős. Össze fogja szedni magát. – Próbáltam lelket önteni a kedvesembe, azt pedig inkább nem tettem hozzá, hogyha szükséges, én magam fogom seggbe rúgni a leendő sógoromat. El sem tudtam képzelni, hogy milyen érzések kavaroghattak benne, ha abban biztos voltam, hogy időre volt szüksége. Szerettem volna biztosítani Svent a támogatásomról, és arról, hogy tényleg mellette álltam, mi is történjék, amikor a beszélgetésünket egy koszos hajléktalan zavarta meg, akitől a lehető leggyorsabb módon meg kellett szabadulnom. Szó nélkül követtem Svent, amikor finoman magával húzott, az arcomon pedig az övéhez hasonló fintor ült, miközben halkan arról magyaráztam, hogy ezek után tisztíthatom meg a cipőmet. Nem szerettem volna, hogy a napunkat beárnyékolják ilyen események, ezért sokkal lelkesebben hallgattam a páromat, miközben felsorolta a lehetőségeinket. Gondolkodás nélkül a múzeumot választottam, hiszen tudtam jól, hogy erre vágyott a legjobban, illetve engem épp annyira érdekelt a kiállítás, mint őt magát. Sok időbe tellett, mire rádöbbentünk, hogy nem is különböztünk annyira, mint hittük. Egy pillanatra sem voltam hajlandó elengedni Sven kezét, ahogy végigsétáltunk a macskaköves utcán, bár néha megtorpantam egy-egy épület előtt, hiszen mindig elámított az építészet. Ez a hely pedig újszerűen hatott, hiszen valóban nem sok időt töltöttem itt. A múzeum elé érve is megtorpantam, s bár az arcomon nyoma sem volt a döbbenet, mégis kíváncsian pásztáztam a hatalmas épületet és a mozgó hippogriffeket. − Ti, németek még mindig nagyon szeretitek a felhajtást – jegyeztem meg halkan, hogy csak Sven értse, mégis hatalmas mosollyal az arcomon, ahogy a hippogriffeket megmozdították a szárnyaikat. A szüleim biztos nem találták volna túl praktikusnak őket, de engem lenyűgözött a szépségük. Az épületbe érve sem csalódtam, hiszen a díszítőelemek, a részletek gazdagsága, a benti hatalmas terek annyira lefoglaltak, hogy amíg Sven megvette a jegyeinket, addig én csendesen bámészkodtam. Hagytam, hogy magával húzzon, hogy tereljen, ahogy kedve támadt, hiszen ez az ő terepe volt. Láthatóan otthonosan mozgott ezen a helyen, én pedig élveztem, amikor a kezébe vette az irányítást, vagy amikor elszabadult, és a lelkesedése is átragadt rám. Sokszor úgy éreztem, mintha uralkodnék fölötte, vagy elnyomnám őt, épp ezért az ilyen alkalmakkor igyekeztem kompenzálni ezt az érzést magamban. Ahogy odahúzott az első vitrin elé, első dolgom volt elolvasni, amit a kiállított tárgy mellé írtak, közben pedig figyelmesen hallgattam Svent. Aztán, kicsit közelebb léptem az üveghez, hogy alaposabban megszemléljem azt a viharvert egyenruhát, amelyet egykoron valaki viselt. − Nem terveztem ilyet tenni, de most hogy mondod… − löktem meg játékosan, kedvesen figyelmen kívül hagyva az építőkockákra és hercegnőkre tett megjegyzését. − És szerinted mennyire passzolna rád az a ruha? Kíváncsi vagyok, hogy festenél benne – érdeklődtem cinkosan csillogó szemekkel, hiszen valljuk be, Sven igencsak férfiassá vált az évek során, és kíváncsi tett, hogy vajon mennyire hasonlíthatott az ősére. Biztos voltam benne, hogy Schattenburgban nemcsak azt az egyenruhát rejtegették. − Nos, Friedrich eléggé leleményes ember lehetett. De nézd csak meg az én mihaszna nagyapámat… Ő is elég sok embert átvágott, és évtizedik a Durmstrang igazgatója volt, pedig előtte milyen perekbe belekeverték… Ha valaki elég jól keveri a lapjait, akkor bármit megtehet – vontam meg a vállamat, majd Svenbe karoltam, hogy a következő vitrin felé húzzam őt.
