Két lehetséges magyarázat van, amit el tudok képzelni. Az egyik az, hogy az egész Akadémia tisztában volt a múltunkkal Henryvel és a jogi szakos tanárok a szadizmus legmagasabb határait súrolták, a másik pedig hogy mocsok mód balszerencsés vagyok. Utóbbira eddig soha nem volt példa az életemben, így az előbbire szavaztam. Egyébként sem tudja nekem senki elmagyarázni, hogy teljesen véletlen lenne, hogy Henry Dearbornt rendszeresen egy csapatba vagy párba kell osztani velem, amikor nem egyéni feladatokat osztanak ki az oktatók. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy eddig ha egyszer sikerült megszabadulnom tőle, pedig mindig nagyon igyekeztem. Holden sosem akarta elhinni, amikor hisztiztem neki, hogy már megint Henry, már megint Henry, már megint Henry. Eleinte kiröhögött, most már hazugnak hisz. Mindenesetre most is Henryt fogtam ki magamnak, nyilván. Párban kellett felépíteni egy védelmi stratégiát egy jól kidolgozott, fiktív esettel kapcsolatban, ráadásul munkajogi dologban. Engem egyáltalán nem érdekelt a munkajog, már most tudtam, hogy bántalmazott nőket és gyerekeket akarok megsegíteni, ha saját vállalkozásom lesz - márpedig az lesz, én senkinek nem leszek a csicskása. Ellenben Henry láthatóan odáig volt a témáért, nem tudtam persze, hogy ezzel akar-e foglalkozni vagy sem. De értett hozzá, érdekelte, úgyhogy legalább ennyi az én javamra szólt, ha már megnyertem őt magamnak. Közöltem vele - nem kértem, közöltem -, hogy péntek délután jöjjön el a lakásomra, mert én ugyan nem vagyok hajlandó sem a kollégiumba bemenni főleg nem a fiúkéba, sem pedig a könyvtárban sustorogni. Úgyis össze fogunk veszni, ezt már előre éreztem. Egyébként pedig remek terveim voltak, el sem fogja hinni, mennyire. Szándékosan elől hagytam Holden cuccait, amiket legutóbb nálam felejtett, de úgyis mindegy volt, mert minden második napját nálam töltötte. Még az ágyamban is aludt mellettem, amit természetesen mindenáron szeretnék megosztani Henryvel. Ha ő megtehette, hogy nyomorúságossá változtatta a napjaimat, akkor most én is megteszem vele, ugyanezt. Csodálatos terveim voltak. Amikor meghallottam a kopogást, éppen kész lettem a bekeretezett fotók kipakolásában. Persze mindig tele voltak a polcaim képekkel, de most csak olyanok kerültek a helyükre, amin én voltam rajta Holdennel. Hogy miért csinálom ezt? Dehogy akarom féltékennyé tenni, soha! Csak azt szeretném, ha szenvedne kicsit. - Gyere be -nyitottam ki neki az ajtót. -Aztán fogjunk is bele, szeretnék hamar túllenni rajta, este programom van.
M égis mennyi esély volt rá, hogy Gen Fawcett nemcsak ugyanarra a szakra jelentkezik, mint én, nemcsak ugyanazokra a szemináriumokra kerül be, mint én, hanem az oktatók állandóan egymás mellé is osztanak minket? Legalább húszan voltunk abban a nyomorult tanteremben, mégis éppen vele kerültem párba, amikor olyan messzire ültünk egymástól minden alkalommal, mintha allergiásak lennénk egymás társaságára. Valahol persze nevetséges volt, ahogy kerültük a másikat, mint két civódó gyerek, hiszen már évek teltek el azóta, hogy egyszerűen közöltem Gennel: bocs, köztünk mindennek vége, van valaki más. Igazából senki más nem volt a képben, hacsak a teliholdkor magmra öltött farkasbundát nem tekintettem egy különálló élőlénynek - igaz, tényleg szerettem erős határt vonni az igazi önmagam és aközött a szőrös dög között -, egyszerűen csak ez tűnt akkor a legjobb indoknak, amivel elkergethettem a közelemből Gent. Gent, akit mindenkinél jobban szerettem akkor, és éppen ez volt a legnagyobb baj. Nem ránthattam magammal az én kilátástalan életembe... De ez már rég volt, túl kellett volna lépnünk rajta mindkettőnknek. Azóta megfordult mellettem nem egy lány - mindegyikkel ugyanaz lett a vége, mikor túl komollyá kezdett válni a kapcsolat, akkor kiléptem belőle -, Gennek pedig ott volt Holden Briggs, akivel a hírek alapján elég közel kerültek egymáshoz. Hányszor kellett végighallgatnom a közös ismerősöktől, hogy Gen és Holden mennyire édesek együtt, és milyen ideges lettem minden alkalommal... A könyvtárban akartam letudni a közös munkát, de Gennek ez nyilván nem felelt meg, ahogy a kollégiumi szobám és a tanulóterem sem. Nyilván. Gen Fawcett mégis hogyan alacsonyodott volna odáig, hogy az átlagos, béna akadémisták között tanuljon, amikor ott volt a saját, kényelmes albérlete is? De beadtam a derekam, mert tulajdonképpen tényleg kényelmesebb volt így... és talán rosszul titkolt vágyálmom is volt kettesben maradni vele egy vélhetően üres albérletben. Ezt persze a világért sem vallottam volna be sem neki, sem senki másnak. Főleg, hogy hónapok óta egy másik lányt boldogítottam a Bűbájtan tanszékről. Csak néhány percet késtem. Időben megérkeztem az épülethez, a sok lépcső okozott némi nehézséget. Néhány napra jártunk a teliholdtól, piszkosul fájt a lábam. Kinyílt az ajtó és ott állt Gen, szokás szerint gyönyörűen és lendületesen. Bárcsak borzasztóan nézett volna ki, akkor sokkal inkább nyeregben éreztem volna magam... - Én is, nekem is programom van. - Igazából nem volt, de ezt be nem vallottam volna. A lakásba beérve az első, amit megláttam, a ruhafogasra akasztott khakizöld színű egyenruha volt és a Gen cipői mellett óriásinak tetsző férfibakancs. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kihez tartoztak a ruhadarabok, ehhez még csak a lakás különböző polcain és falfelületein virító fotókra sem kellett ránéznem. - Együtt laktok? - Igyekeztem a kérdést a lehető legsemlegesebb hangszínnel, érdektelen arccal feltenni. - Az klassz, igazából mindenki visszaszámolta a napokat, hogy mikor jöttök végre össze Mr. Stréber-Vagyok-és-Auror-Leszekkel.
Felháborítónak találtam az ötletet, hogy a könyvtárban dolgozzunk együtt. Nem azért, mert nem értem be azzal a hellyel, ennyire nem voltam arisztokrata, egyszerűen csak feleslegesnek találtam odamenni, nem mellesleg egész biztosan nem volt olyan békés, mint az én lakásom. Vagyis… nevezzük inkább zavartalannak. A békés túl kedves szó rá, amilyen az albérletem biztosan nem volt, pláne, ha belengte azt a kettőnk közötti feszültség. És ismerve Henry Dearbornt, meg még inkább magamat ismerve jobb is, ha nem nyilvánosan rendezünk jelenetet, még a végén kitiltanak minket az akadémiai könyvtárból, amire viszont hatalmas szükségem volt még az elkövetkezendő években. - Szuper, akkor ez nem fog gondot okozni -mosolyodtam el, arcomon a világ összes kedvességével, mintha semmi sem tenne boldogabbá. Valójában dühített a gondolat is, hogy csak úgy lelépne és mással töltené az idejét. Pláne nem egy másik nővel. Holden pedig mondhatott akármit, akkor sem fogom túltenni magam a szakításunkon, Henrynek meg ideje lenne belátnia, hogy mekkorát hibázott és mekkorát veszített velem. Szenvedjen úgy, ahogy én is szenvedek. Megvártam, amíg leveszi a cipőjét és a kabátját, pusztán illemből, nem zavart volna az sem, ha kutakodik a lakásomban, úgysem talált volna semmi kompromittálót. Úgy ismert engem, mint a tulajdon tenyerét, ezen pedig a kapcsolatunk után eltelt idő sem változtathatott. Henry még most is biztosan úgy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben. - Nem lakunk együtt, csak sokszor itt alszik, mert jobb, mint a kollégium a mosdatlan és kulturálatlan szobatársaival. Nekem pedig van, aki melegíti az ágyamat. -Ezt pedig szó szerint kellett érteni, mert valóban emberi radiátornak használtam Holdent a hűvösebb napokon. Én nem találtam semmi kivetnivalót abban, hogy egy ágyban alszunk alkalmanként, a világért sem száműztem volna csak úgy a kanapéra, és egyikünknek sem kellett attól tartania, hogy a másik bármivel bepróbálkozik. A kettőnk barátsága tiszta és ártatlan volt ebből a szempontból, amin semmi nem változtathatott. Ezt azonban Henryvel nem osztottam meg és nem is cáfoltam rá, hogy összejöttünk volna, akármekkora hazugság volt. Láttam rajta, hogy bosszantja a tudat, úgyhogy hagytam neki, hadd őrlődjön ezen. Bekísértem a nappaliba, ahol teljesen szabadon mozoghatott és oda ülhetett le, ahová akart. Én aztán a szőnyegen is elvagyok ezekkel a nyomorult feladatokkal, amiket ránk sóztak, bár a könyveim a dohányzóasztalon tornyosultak, Holden néhány sötét varázslatok kivédése kötete mellett. - Kérsz valamit? -kérdeztem meg, legfőképpen csak azért, hogy ne mondhassa még azt is, mekkora szar vendéglátó vagyok. -Tudok adni teát, kávét, illetve van a hűtőben egy nagy adag görög saláta. -Utóbbi biztosan nem lepte meg, a görög saláta volt a kedvenc ételem.
A lábamban tompán lüktetett a fájdalom, ahogy leguggoltam az előszobában kikötni a cipőfűzőmet, majd újból álló helyzetbe tornáztam magam és felakasztottam a kabátomat. A telihold előtti napokon olykor úgy éreztem, mintha még mindig átfogta volna a lábszáramat a koszos szürke bundájú vérfarkas a hatalmas állkapcsával, ami épp olyan könnyedén összeroppantotta volna egy felnőtt ember koponyáját, akár egy tizenegy éves kisfiú lábát. Nagyot nyeltem, rendeztem a vonásaimat, nem akartam, hogy Gen bármit is lásson - bár tudta, hogy gyakran voltak fájdalmaim, az okát sosem árultam el neki, és most még kevésbé akartam hallani a faggatózását, mint korábban. De amit még kevésbé akartam, az az érdektelenség volt, a kellemetlen kérdéseit is szívesebben hallgattam volna, mint hogy azzal szembesüljek, már kicsit sem érdeklem. Hol volt ebben a logika? Talán csak a tesztoszterontól túlfűtött féltékenység szorított ki a fejemből minden racionalitást. Erre minden esély megvolt, ahogy a dzsekimet odalógattam Holden Briggs cigarettafüst szagú aurori zubbonya mellé és közben bármilyen irányba is néztem, az ő tenyérbemászó képét láttam bekeretezve. - Miért, azt gondoltad, hogy minden vágyam egész nap a lakásodon ülni? Elhiheted, a távozás nem fog gondot okozni - forgattam a szemem. Idegesített az arcára erőltetett kedves mosoly, túl jól ismertem hozzá, hogy ne mérjem fel azonnal, mennyire mű volt minden, amit tett és mondott. Provokált, éppen csak az okát nem értettem. Provokálni azért szokás, hogy valamilyen reakciót csikarjunk ki másokból, de Gen mégis mit akart tőlem? Már semmi közünk nem volt egymáshoz... - Hát ez igazán nagyszerű. Mármint az, hogy nem fázol... - Vele ellentétben én meg sem próbáltam erőltetett kedvességet csempészni a szavaimba, teljesen nyíltan, gúnyosan felhorkantam a gondolatára, hogy Holden szinte mindig itt alszik. Hányszor kellett végighallgatnom annak idején, hogy ők csak barátok. Hogyne... Nyilván most is csak jó barátok voltak. Jó barátok, akik egymás ágyát melegítették. De ez engem egyáltalán miért is érdekelt, amikor nekem is melegítette valaki az ágyamat - már amikor a kolesz portása nem fenyegetett meg, hogy kettétöri a fejemen a seprűjét, ha még egyszer lányt próbálok meg felvinni a fiúk hálókörletébe - és mindenkinek meggyőződéssel bizonygattam, mennyire érdektelen volt számomra Gen Fawcett? - Nem kell semmi, köszi - ráztam meg a fejem, az arcom pedig fintorba rándult, mikor félre kellett söpörnöm a kanapén egy halom SVK szakos tankönyvet. - Görögsaláta? Hú, soha nem találtam volna ki, nem is gondoltam volna, hogy szereted. Minden korábbi ellenségeskedés ellenére is széles vigyor terült el az arcomon. Ha három dolgot fel kellett volna sorolnom, amit Gen imádott, köztük lett volna a görög saláta, pontosan a kutyák mögött és egy icipicit mások verbális lekaratézása előtt. Na jó, talán csak a harmadik helyre szorult a görög saláta, Gen tényleg szeretett szóban lenyomni másokat. - Na jó, essünk túl rajta - dobtam le a lábamhoz a hátizsákomat, amiből aztán előhalásztam a salátalevélre emlékeztető papírlapot, rajta a gyorsan lejegyzetelt jogesettel. - Tehát akkor az a feladatunk, hogy perbeszédet írjunk, a jogesetünk pedig... a jogesetünk pedig az, hogy egy Abszol úti étteremben felszolgálóként dolgozó férfit kirúgott a főnöke, miután tudomást szerzett róla, hogy a védencünk vérfarkas. Mi a védelmet képviseljük majd a szemináriumon. Nyilván pont ezt a jogesetet kaptuk mi. Nyilván.
Akaratlanul is észrevettem az aprócska jeleit annak, hogy fájdalmai vannak, pedig nem bámultam, esküszöm, hogy nem. De amilyen régóta ismertük egymást és amennyi ideig együtt voltunk, nos, az ember érzékei kiélesednek. Utáltam magam azért, amiért szinte ösztönösen akartam felé mozdulni, hogy segítsek neki, hogy megkérdezzem, mi baja van, gyűlöltem, hogy aggódom érte. Meg azt is, hogy még ennyire emlékeztem rá és a mozdulataira, ennyi idő után is. Soha nem leszek képes túltenni magam rajta. - Ismerve a fiúkollégiumok undormányát, hiszen én is többször megjártam ott szobákat - annyit nem is, csak egyet vagy kettőt, de ez jelenleg irreleváns információ volt - nem lepne meg, ha inkább itt akarnál ülni. Sajnálatos, hogy ezt a lehetőséget elvetted magadtól. - A nyelvembe kellett volna harapnom, de nem tettem meg időben, most pedig mentálisan a falba vertem a fejemet. Ennyit az eddigi fölényemről, most már biztosan átlát rajtam és tudja, hogy érzem magam és mit gondolok. Össze kell szednem magam. Egy pillanatra megrándult az arcom, ahogy rá akarta erőltetni magát egy kárörvendő vigyor. Tagadhatatlan volt, hogy indokolatlan módon irritálta a tény, hogy Holden itt alszik, pláne, hogy nem is tagadtam a nem létező kapcsolatunkat. A legjobb barátom volt, soha eszembe sem jutott volna nyitni felé, ahogy neki sem felém. Tisztában voltam vele, hogy mennyire ritka az ilyen barátság férfi és nő között úgy, hogy egyik sem a saját neméhez vonzódik, de itt mi voltunk a kivétel. Még akkor is, ha Henry ezt soha, egyetlen pillanatra sem volt hajlandó elhinni és a nyakamat tettem volna rá, hogy még kilencven évesen is meggyőződése lesz, hogy van köztünk valami. - Tudom, tudom, kiszámítható vagyok -mosolyodtam el én is, meglepően őszintén. Henry sosem értette, miért rajongok annyira a salátákért, hiszen ő meg úgy ette a húsokat, mintha valami ragadozó lett volna, vagy dinoszaurusz. Nem mondom, én is szerettem a húsos ételeket, de valamiért a salátákat jobban, amikre ő meg azt gondolta, hogy kecsketápnak is rossz. Emlékszem, egyszer rámmekegett egy étterem közepén, én meg nem tudtam, hogy nevessek vagy szégyelljem magam, amiért egy csomóan felénk néztek. Végül az előbbit választottam. Most pedig utáltam, hogy felelevenedtek bennem ezek az emlékek. - Remek, legalább nem kell megerőltetnem magam, hogy meg akarjam védeni. A gatyát is lepereljük az étteremről. -Teljesen komoly voltam a szavaim könnyedsége ellenére. Ha jogi dolgokról volt szó, legyen az egy tényleges ügy, amit megfigyelhettem, vagy csupán egy kitalált eset, amit az egyetemen kaptam meg - amilyen ez is volt. Leültem Henry mellé a kanapéra és miközben a teásbögrémmel a kezemben hátradőltem, kereszbe tettem a lábaimat is. Ennek következtében a szoknyám feljebb csúszott, csupasz combokat hagyva maga mögött, én pedig úgy tettem, mintha ez fel sem tűnt volna. Azért izgalmas lesz ez a mai nap.
