Bro time - Phil & Dan

Mostanában túl sokat jártam emberek közé, ráadásul a Roxfort melletti apró varázslófaluban is olyan gyakorisággal fordultam meg, mintha hazajárnék, pedig egyáltalán nem éreztem itt komfortosan magam. Mégis jönnöm kellett, hiszen a szüleim elvárták tőlem, hogy kisegítsem az öcsémet, bár továbbra sem értettem, miért esett nehezére feltenni levélben a kérdéseit. Sokkal egyszerűbb lett volna, továbbá nem a szabadidőm ment volna el erre a kiruccanásra.
Még mindig feszült voltam, amikor megérkeztem a faluba. Továbbra is úgy éreztem, hogy az ezek az idegenekkel utálattal tekintettek rám, bár különösebben nem érdekelt a véleményük, csak éppen szívesebben készültem volna a vizsgámra.
A Három Seprű közelében vártam, ugyanis inkább időztem odakint. Bent sokan tömörültek össze egy egészen apró helyen, és az öcsém bármennyire is akart időt tölteni velem, nem akadt semmi a világon, amivel be tudtak volna cibálni oda. Várakozás közben az órámat figyeltem, közben pedig azon gondolkoztam, hogy Aidan mit akart tőlem, mert a kérésre szokatlannak tűnt a szememben. Nem szoktunk együtt időt tölteni, és számomra elég gyenge indok volt, hogy az aurori pályáról akart kérdezősködni. Mégsem mondhattam nemet a szüleinknek, pedig legszívesebben valahol máshol lettem volna jelenleg.
− Aidan – pillantottam rá szenvtelenül, amikor végre megérkezett. Tőlem nem kapott sem kézfogást, sem testvéri ölelést, ugyanis a gondolattól is irtóztam, hogy bárkihez is így hozzáérjek. Cserébe azonban gyanakodva mértem végig, hiszen fogalmam se volt arról, hogy mit forgatott a fejében.
− Szóval, pontosan miért hívtál? – tértem rá a tárgyra, hiszen ahogy Sorin, úgy én sem szerettem a kertelést. Szerettem volna minél hamarabb letudni ezt a találkozót, és visszavonulni a magam világába, ahol nem kellett idegen és ostoba emberek között tartózkodnom.

Megfejthetetlennek tartottam, hogy egyes emberek miért ragaszkodtak annyira a családi kötelékhez. Ezért sem értettem Nestor beteges kötődését, vagy éppen az öcsém próbálkozásait, hogy egyszer mi egy nagy és szerető család leszünk. Képtelen voltam olyan lenni, mint ők. Zavart, hogy a rokonaim ezt képtelenek voltak elfogadni.
Épp ezért, hiába érzékeltem Aidan hangjában a gúnyt, nem különösebben vettem magamra.
− Látom, még mindig nem szoktál le arról, hogy legilimentornak képzeld magad, és úgy beszélj másokhoz, mintha olvasnál a gondolataikban – vontam meg a vállamat az apró megjegyzésem kapcsán, bár ha az öcsém valóban rendelkezett volna ilyen képességekkel, akkor azt érzékelte volna, hogy mennyire nem vágytam erre a találkozóra.
− Jobban lennék, ha nem kellene ismét ebben a faluban lennem – pillantottam körbe enyhe undorral az arcomon, hiszen a múltkori látogatásom során sem lopta be magát ez a hely a szívembe. Különben is szívesebben tartózkodtam a szobámban, vagy a Minisztériumban, mint bárhol máshol.
− Én nem kérek semmit, de legfőképp nem is akarok bemenni oda – intettem a fogadó irányába, hiszen viszolyogtam a benti tömegtől. Ezt ugyan nem kötöttem senki orrára, de akinek volt egy kis sütnivalója, az hamar rájöhetett, hogy valóban nem éreztem jól magam szűk helyeken, ahol sokan megfordultak.
− Különben meg, nem szeretem a kertelést, és ne mondd nekem, hogy hiányzik neked a család, amikor a szüleinkkel levelezel – pillantottam rá szenvtelenül, mert szinte biztos voltam benne, hogy akart valamit, másrészt nem rángatott volna el idáig.
− És ne nézz rám így, tudod jól, hogy én vagyok az utolsó ember a földön, akit meg tudsz hatni ezzel. – Másoktól már biztosan rég megkaptam volna, hogy mennyire lelketlen voltam. Szerencsére, nem izgatott sem idegenek, sem pedig ismerősök véleménye.
− Térj a tárgyra Aidan, aztán vegyél magadnak valami italt. Remélem, csak azért cibáltál ide, mert elszórtad a pénzedet, és kell valaki, aki fizeti a roxmortsi kiruccanásodat – vált komolyabbá a pillantásom, mert akkor igencsak mogorva lettem volna, ha ezért kellett elutaznom Londonból. Abban pedig erősen kételkedtem, hogy annyira velem szeretett volna időt tölteni, hiszen sosem voltam jó testvér, vagy érdekes beszélgetőpartner.

Ahogy az öcsémre pillantottam nem éreztem semmit, némi bosszúságon kívül, amikor ide kellett jönnöm. Számtalan dolgom lett volna odahaza, mégis Aidan lelkét kellett volna pátyolgatnom a szüleink utasítására. Talán mondanom se kellett, hogy ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben, hiszen nem éreztem helyénvalónak ezt a fajta viselkedést, továbbá a fivéremből csak egy nyámnyila ember vált volna, ha valaki mindig a kezét szorongatná, és nem tanulna meg önálló lenni.
− Még előszeretettel hiszed ezt magadról – feleltem rezzenéstelen arccal, nem  mintha attól kellett volna rettegnem, hogy bármi kompromittálót talál majd rólam. Nem volt ugyanis az égvilágon semmi, amivel kellemetlen helyzetbe lehetett volna sodorni engem.
− Ostoba emberek fecsegnek ostobaságokról, miközben némi alkohol hatására elpusztítják a maradék agysejtjüket. Büdösek, zajosak és koszosak. Az itteni emberek pletykaéhesek, alig várják, hogy valami történjen, amin aztán hetekig csámcsoghatnak. Ha te ezt élvezed, legyen úgy, de én nem vagyok ilyen alacsonyrendű személyek társaságára – osztottam meg az okfejtésemet az öcsémmel, ha már ennyire védeni akarta ezeket a szerencsétlen félnótásokat. Sosem tudtam felfogni azokat az embereket, akik lesüllyedtek egy bizonyos szint alá. S ezzel az eszmefuttatással akartam elterelni a figyelmet arról, hogy még mindig borzasztóan rosszul éreztem magam a tömegben.
− Ugyan már, azért jelentkezel be náluk, mert mindig akarsz valamit tőlük – tettem csípőre a kezeimet, majd a szemeimet forgattam arra a megjegyzésére, hogy vissza se írnék neki.
− Attól függ, hogy mi állna a leveledben. Ha van értelme felelnem rá, akkor visszaírok, de már megbocsáss, nem érdekelnek a diáktársaid idióta szokásai – sóhajtottam fel, mert panaszáradatokra biztosan nem volt időm. Ha Aidan értelmes témákról szeretett volna beszélgetni, akkor nem hajtottam volna el, még akkor sem, ha kedvem nem volt hozzá.
− Szerintem ne próbálj meg minket összehasonlítani velük. Jobban jársz – tettem hozzá az utolsó szavakat csendesebben, s azt inkább nem fejtettem ki, hogy az előző egy figyeleméhes pióca volt, az utóbbi pedig csak fejfájást okozott nekem, semmi többet.
− Akkor térjünk a tárgyra, Aidan. Az időm véges, ahogy a tiéd is, mert előbb-utóbb vissza kell térned a kastélyba. Egyébként pedig hagyd abba a motyogást! – szóltam rá a végén némivel élesebben hangon, hogy érezze, ha mondanivalója akadt, akkor ne az orra alatt dünnyögje, hanem vállalja fel a véleményét.
Nem hatottak meg a következő szavai. Miért is hatott volna meg? Hiszen Aidannek fogalma sem volt semmiről, s talán jobb volt ez így.
− Nem tudsz semmit, és ez így helyes – zártam le a témát magammal kapcsolatban, hiszen a tulajdon családom nem ismert engem. Nem is vártam el, hogy megértsék a problémámat, egyedül a szüleim tudták, ők pedig mélyen hallgattak róla. De tény, az öcsém nem járt messze az igazságtól.
− Mit akarsz tudni a munkámról? Csak nem úgy döntöttél, hogy te is auror akarsz lenni? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben a karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon. Furcsa kérdés volt ez az öcsém szájából, ráadásul az auror szakma eléggé sokrétű volt, így némi pontosítást vártam tőle.

− Ha annyira erre vágysz, akkor keress magadnak egy tanárt, vagy sírj anyáéknak, amíg nem találnak neked egyet – feleltem ridegen, hiszen a legilimencia és az okklumencia elsajátítására csupán időt kellett szánni. Voltak szerencsésebbek, akik örökölték ezt a képességet, vagy fogékonyabbak voltak rá, de ha Aidan tényleg ezt akarta volna, akkor idővel ő is képes lett volna az elsajátítására.
− Nem reagálom túl, egyszerűen irritál a jelenlétük – feleltem kurtán, bár abba inkább nem avattam be az öcsémet, hogy szabályosan rosszul éreztem magam a tömegben. Ha egy kicsit is odafigyelt valaki az évek során, úgyis hamar rájöhetett, hogy mennyire nem bírtam emberek között lenni. – Legyen úgy.
Egyeztem bele abba, hogy keressünk egy helyet, ahol leülhetett, bár én eleget ücsörögtem manapság, jobban preferáltam az állást. Az öcsémtől viszont nem vártam el ugyanezt, hiszen vele ellentétben én nem próbáltam meg másra kényszeríteni az akaratomat.
− Ezt nehezemre esik elhinni – mértem végig gyanakodva, hiszen eddigi tapasztalataim és ismereteim alapján a testvéremet akkor érdekelte valami, ha hátsószándékai voltak. Lehet, hogy a szüleinket át tudta verni, de engem nem.
− Láthatóan életben vagyok, különben nem jelentem volna meg ezen a találkozón, illetve teszem a dolgomat, ahogyan azt elvárják tőlem – tettem hozzá, hogy a tanulmányaimra és az aurori képzésre koncentrálok, szinte minden szabadidőmet ez kötötte le.
− Elmondhatod, csak ne várd, hogy sajnálatot érezzek azért, mert idiótákra fecséreled az idődet – kulcsoltam össze magam előtt a kezeimet, hiszen számtalanszor elmondtam már neki, hogy az emberek ostobák és önzőek. Ott használták ki egymást, ahol érték, és vélhetően belőle is csak hasznot akartak húzni valahogyan. Másoktól ilyenkor szoktam megkapni, hogy borúlátó, illetve negatív lennék, de koránt sem volt ez így. Reálisan láttam a világot, mindenki más volt idióta.
− Valóban, kár, hogy szerencsétlen Nestor értelmi képességei egy kisgyerekével egyenlőek. Valóban nagyon családias lehet, hogy az öcséd annyira életképtelen, hogy megriad a mennydörgéstől – mosolyodtam el gúnyosan, hiszen emlékeztem arra a nyári estére, amikor Nestorra kellett vigyáznom, mert beteg volt, és a család többi része elutazott. A jelenléte pedig minden volt, csak nem éppen kellemes. Sőt, inkább fojtogatónak találtam a megmagyarázhatatlan, gyermeki rajongását. – De ha szeretnél olyan lenni, mint Nestor, sok szerencsét hozni, de én nem foglak úgy pátyolni, mint ahogy Sorin tenné.
− Akkor inkább átkéretem magam az Egyesült Államokba, vagy visszamegyek Koreába, de nem vagyok hajlandó felesegesen pazarolni az időmet. – Mert a parttalan vitánk nem volt több ennél. Fenyegethetett akár, de valóban nem tudott meghatni engem. Ellenben a kifakadásával elérte azt, hogy a homlokomat masszírozva felsóhajtsak.
− Arra nem gondoltál, hogy azért nem tudsz erről, hogy ne kerüljél bajba miatta? Ez az én problémám, Aidan. Ha nem akarom veled megosztani, akkor nem is fogom. – Ezzel a kijelentéssel részemről véget vetettem a témának, de úgy éreztem, hogy az öcsém nem fogja annyiban hagyni. Azonban nyaggathatott amennyire akart, ezt a titkot régóta őriztük, nem most terveztem beavatni.
− Egyelőre háttérmunkákban veszek részt, terepre ritkábban járok ki. Főként elméleti, némi gyakorlati órám akad. Mivel a gyilkossági nyomozások osztályára tervezek bekerülni, ezért fontos, hogy meg tudjam védeni magam, de sokkal jobban előtérben van az, hogy akár rekonstruálni tudjam egy bűntett helyszínét, az ottani nyomokat megtaláljam, képes legyek elemezni, illetve előfordult már, hogy gyanúsítottak kihallgatásában vettem részt. Bővebben nem hiszem, hogy belemehetnék ebbe, szóval, ha van konkrét kérdésed, akkor tedd fel most, de véleményem szerint jobban járnál vele, ha egy oktatót keresnél fel. Ők ugyanis jobban tisztában vannak azzal, hogy miket lehet civileknek elárulni – magyaráztam neki egy keveset, miközben összefontam magam előtt a karjaimat. Még mindig kételkedtem benne, hogy Aidan auror akarna lenni, de az ő útjai kifürkészhetetlenek voltak, és nem éreztem azt, hogy az én felelősségem lett volna az öcsém terelgetése.

− Szóval úgy gondolod, hogy az életben mindent eléd fognak tenni, és semmiért nem kell keményen megdolgoznod? Mert akkor álomvilágban élsz – szegeztem a kérdést az öcsémnek, hiszen minden jel arra utalt, hogy olyan elvárásokat támasztott a világgal szemben, amelyek irreálisak voltak. Lehet, hogy a szüleink elnéztek neki dolgokat, akár meg is oldhattak helyette problémákat, de én nem ilyen voltam. Nem dolgoztam feleslegesen másokért, hiszen abból nekem semmi hasznom nem származott. Inkább nem is kérdeztem rá, hogy mégis mire szeretett volna koncentrálni inkább, mert bizonyára valami ostoba dologról lett volna szó.
− Mert minden élőlény ostoba és még ostobább lépésekre késztetik saját magukat. Nem gondolkoznak, nem mérlegelnek, csak mennek a saját fejük után. – Mint ahogyan az öcsém és az unokatestvéreim is. Miért is gondolnának arra, hogy a tetteik milyen fényt vetnek magukra, vagy a családunkra? Miért is merengenének el azon, hogy olyan lépéseket tesznek, amelyek nem helyesek? Én gondosan terveztem meg minden lépésemet, nem kötődtem senkihez, csupán szem előtt tartottam azt, ami a kötelességem volt, s mégis én voltam a szemükben a rossz. Nem mintha érdekelt volna. Gondolhattak bármit rólam, csak én ismertem leginkább az igazságot.
Némán követtem hát az elégedetlenkedő fivéremet, ugyanis vele ellentétben nem bocsátkoztak felesleges szócséplésbe. Néha eszembe jutott az is, hogy talán Nestor volt az igazi testvére, és nem én, hiszen mindketten rengeteget tudtak beszélni.
− Miért kellene segítenem? Szerinted nekem segített bárki is abban, hogy ott legyek, ahol most vagyok? – kérdeztem vissza, hiszen engem pátyolgatott senki az évek során. Nem bátorítottak, nem bíztattak, nem kifejezetten volt szükségem rá. Nem éreztem hiányát ezeknek a dolgoknak, tulajdonképpen… Nem igazán éreztem semmit. Idővel pedig a szüleink így kezeltek engem. Már mindenki hozzászokott ehhez az állapothoz, csupán a fiatalabbak nem tudtak beletörődni abba, hogy nem voltam olyan, mint ők.
− Ez érzelmi zsarolás akar lenni? – Az arcom se rezdült, amikor előhozakodott a testvér kártyával. Csak akkor foglalkoztam vele, amikor a szüleink rám parancsoltak. Jobb volt így mindkettőnknek. – Mert tudod jól, hogy ez nem működik.
− Ha nem akarnám, akkor is elmondanád. Csak nem értem, hogy ha problémád van, akkor miért engem keresel vele – vontam meg egykedvűen a vállamat, majd miután ismét az unokatestvéreink csodálatos kapcsolatáról kezdett áradozni, unottan az órámat kezdtem méregetni. Talán ebből megértette, hogy mennyire nem érdekeltek, és csak az időmet rabolta ezzel.
− Nem kell a dráma, Aidan. Nem vagy már gyerek az ilyen hisztikhez – szóltam rá, hogy most már igazán befejezhetné ezt a viselkedést. A hangom azonban továbbra is nyugodt maradt, hiszen nem tudott felbosszantani, akkor sem, ha látszólag nagyon törekedett rá.
− Majd, ha ráérek, akkor sajnállak ezért. – Valahol tudtam, hogy nem ő tehetett erről az egészről. Azzal is tisztában voltam, hogy a szüleinkkel együtt hallgattam el, hogy mi is történt velem évekkel ezelőtt, de nem lett volna egyszerűbb annyiban hagynia a dolgot, és elfogadnia, hogy ez soha nem fog változni? Évek teltek el azóta, és nem tudták megtörni azt az átkot, amely rajtam ült. Már mindenki elfogadta, hogy ezzel együtt kell élnünk.
− Te is tudod, hogy mesterien ignorálok másokat, szóval nyugodtan tehetsz kísérleteket arra, hogy érvényesítsd az akaratodat, de én is elég makacs vagyok – vontam meg újfent a vállamat, és továbbra is érzelemmentes arccal figyeltem az öcsém vigyorát.
− Úgy gondolod, hogy a mostani viselkedéseddel is azt bizonyítod, hogy nem vagy gyerekes, és rád lehetne bízni ilyesmit? – vontam meg ismét a vállamat, hiszen továbbra sem gondoltam úgy, hogy megfelelően tudná ezt kezelni. Fogalmam se volt róla, hogy továbbra is mit várt tőlem, de szerettem volna minél rövidebbre zárni ezt a beszélgetést.
− Igen, mivel azt tanulom. Vannak olyan elemző és analizáló bűbájok, amelyekkel ki lehet szűrni, vagy utal arra, hogy megpróbáltak elrejteni valamit. Ezeket az aurorképzés felsőbb évfolyamain mélyebben tanulják, attól függ, hogy milyen specializációt választasz – feleltem neki úgy, mintha ez valami teljes mértékben evidens dolog lett volna. Számomra legalább is az volt.
− Szeretnél még tudni valamit, vagy erre a hónapra letudtam a kötelező testvéri látogatást? – érdeklődtem, hiszen megannyi dolgom lett volna, és valami azt súgta, hogy Aidan újra és újra felhozza majd, hogy mennyire kihagyjuk mindenből, és hogy nem gyerek már, hogy titkaink legyenek előtte. Mert igenis az volt, és sokkal jobban járt azzal, hogy minderről nem tudott.