Potter & Mulciber ~ there's always a wild side to an innocent face

- Hé, Potter! Igaz, hogy a bátyám és Rosier átváltoztattak egy szőrös kis szörnyeteggé? - élesen beszívom a levegőt, de nem fordulok arra. Nem hagyom magam felhúzni. Bár ami azt illeti, az abban a pillanatban megtörtént, ahogy a mardekáros fiú kimondta a nevem. Gondolhattam volna, hogy McMiller elmeséli a történteket az öccsének, természetesen kiszínezve, eltúlozva, csak hogy még viccesebb legyen. Haha! Annyira tipikus!

- Mi van, Potter, süket vagy? Hahó, Vöröske! - küldök felé egy szúrós pillantást, aztán feltett szándékom továbbra is levegőnek nézni. Nem tudom, meddig fog menni, egy-két percig még talán, de szerencsére a bájital professzor időben érkezik, és kezdi az órát, így az ifjabbik McMiller megússza, hogy megsorozzam néhány ragya-rontással. Vagyis először úgy tűnik. A prof a bezoárkő fontosságáról és sokrétű felhasználásáról beszél, én pedig nagyon igyekszem rá figyelni. Apától már hallottam pár alkalommal arról, hogy az milyen hasznos dolog, szóval tényleg érdekel. Ám aztán meghallom az egyre erősödő suttogásokat a szomszéd sorból. “Potter! Hé, Szörnylány! Mesélj már, mi volt? Vaúú!” És be nem áll a szája, non-stop zaklat, egész órán. Amikor épp nem valamivel ugrat, vagy gúnyolódik, akkor füzetből kitépett lapra körmölt üzenetekkel meg béna rajzokkal dobál. Csak azért nem köpöm be a tanárnak, mert nem akarok még ennél is nagyobb felhajtást a történtek köré. Abban reménykedtem, ha nem megyek a gyengélkedőre, és Scorpius segít eltüntetni a borzasztó átokfüleket, akkor nem fog kitudódni a dolog. Persze hiú ábránd volt. Most azonban abban reménykedem, ha nem reagálok a mardekáros provokálására, remélhetőleg egy-két napon belül megfeledkezik majd róla, és békén hagy. Hisz az ifjabbik McMiller fiú eddig nem is tűnt ennyire szemétnek. Uhh! De ahogy halad előre az óra, egyre jobban felidegesít a suttogása, a röhögése, és amint a tanár kilép az ajtón, azonnal felpattanok, és szembe fordulok a sráccal.

- Silencio! - emelem felé a pálcámat, mielőtt bármit mondhatna, és két röpke másodpercig annyira piszkosul elégedett vagyok magammal. A fiú szeme azonban a bejárat felé rebben, és amint követem a pillantását, a terembe visszalépő tanár döbbent tekintetével nézhetek farkasszemet. Csodás! Azt hittem, már távozott. Hát nem pont most kellett az asztalon felejtenie a szemüvegét? Naná, hogy kérdés nélkül, zsigerből büntetőmunkára ítél. Ilyen az én szerencsém.

A tanítási nap végén magam előtt összefont karral ácsorgok ugyanannak a bájitalteremnek a bejáratánál, míg a prof ismerteti feladatot. Nem tudom, mi a rosszabb: hogy ocsmány trutyit kell takarítanom az üstökről, vagy hogy a rettegett Mulciber fiú társaságában kell azt tennem. Gyanakodva méregetem őt, amint kettesben maradunk. Nem úgy tűnik, hogy nagy segítség lesz a munkában.

- Nem élek vele, köszi - rázom a fejem, amikor cigivel kínál. Ha dohányoznék, sem biztos, hogy elfogadnám tőle. Merlin kíméljen meg attól, hogy akár csak egy szál cigarettával is adós maradjak neki.
- Tervezni nem terveztem, de mivel így alakult... nem úgy látom, mintha lenne más választásunk - vonok vállat, és közelebb is megyek az egyik üsthöz, de azonnal hátrahőkölök, amint megcsap a szaga. Blöeh! - Ez undorító! - fordulok el átmenetileg a könyökhajlatomba temetve az arcomat. Szólhattak volna, hogy hozzak orrcsipeszt is. Legalább gumikesztyűt kaptunk, az egyik párt kézbe is veszem.

- Megint? - vonom fel a szemöldököm. Úgy mondja, mintha minden nap ilyen történne. Pedig nem. Jó, mostanában volt pár összetűzésem a háztársaival, de nem gondoltam volna, hogy ennek a hetedévesek között is híre ment. Felszegem az állam. - McMiller. Egész órán át sértegetett, én meg csak elhallgattattam. Nem is értem, miért én vagyok itt, és nem ő - forgatom a szemeimet. - Na és te? - nézek fel aztán a srácra. - Megint megátkoztál egy alsóbbévest? Vagy ma csak felrúgtál pár kiskutyát? - vonom fel a szemöldökömet. Esélyes, hogy meg fogom kapni a magamét a beszólogatásért, de annyira bosszant a mai ügy McMillerrel, és olyan morcos vagyok még mindig, hogy most sajnos nemigazán érdekelnek a következmények.

- Szerintem neked és nekem nagyon más elképzeléseink vannak arról, hogy mi számít menőnek - ingatom a fejemet egy kis fintorral. Ó, persze tudom én, hogy van, aki szerint a dohányzás nagyon klassz dolog, de szerintem nincs abban semmi menő, ha valaki éjjel-nappal füstöl, és húsz éves korára tönkreteszi a tüdejét. Valószínűleg akkor sem akarnám kipróbálni, és főleg nem Mulciber társaságában, ha a legkevésbé sem tartanék attól, hogy anya fülébe jut, majd napokon belül olyan rivallót kapnék tőle, amit a Roxfortban még évek múlva is emlegetnének.

Próbálnék nem foglalkozni az idősebb mardekáros sráccal, és inkább arra fókuszálni, hogy mielőbb végezzek a munkával, és szabaduljak innen, de egyrészt az üstök valóban hányingerkeltően büdösek, másrészt meg így is, úgy is itt ragadtunk egymással minimum egy órára, és olyan sokáig sajnos nem tudok levegőnek nézni valakit, akármennyire is szeretném.  

- Eltakarítják? Mégis ki? - húzom fel a kezeimre a bekészített gumikesztyűket. Mondjuk nem kapkodom el a mozdulatot, épp ellenkezőleg. Próbálom elodázni, hogy újra meg kelljen közelíteni a bűzlő üstöket, ameddig csak lehet. - Tudtommal ez a mi dolgunk, ezért vagyunk itt, nem? - pillantok fel rá. Vagy komolyan arra vár, hogy valaki majd jön, és megcsinálja helyette? Ezt nem gondolja komolyan. Mások átvállalnák az ő büntetőmunkáját? Hű! De miért? Ez nem helyes. Nagyon nem. Ugyanakkor... ez olykor elég hasznos lehet. Bizonyos esetekben.  

- Beszélnek? Rólam? Mégis mit? - Kérdezem szinte elborzadva. Pedig próbálok úgy tenni, mint akit nem érdekel, mit pletykálnak róla, mint akiről lazán lepereg minden, de kár lenne tagadni: nem tölt el túl sok örömmel, hogy a Mardekár klubhelyiségében szóbeszéd tárgya vagyok. Néha valóban azt gondolom, hogy sokkal jobb lenne egy egyszerű, sürke kisegérnek lenni.

- Igazából ezúttal nem volt lehetősége hazudozni, de a tanár számára az épp elég beszédes volt, hogy rá küldtem egy “silencio”-t, és kicsit sem érdekelte, hogy McMiller bőven kiprovokálta - sóhajtok. - De akkor is neki kellene itt lennie most helyettem. Hé, ha el tudnád érni, hogy neki kelljen kitakarítani itt helyettem, talán még meg is köszönném - vonom fel a szemöldököm. Persze nem gondolom komolyan. Vagy mégis? Ez tényleg nem volna helyes. Olyan volna, mint lepaktálni az ördöggel. Kösz nem. De az sincs rendben, hogy nekem kell a trutyit vakargatni órákon át, miközben én csak annyit akartam, hogy a mardekáros fiú végre békén hagyjon.

Teszek egy óvatos lépést ismét az üstök felé. Hmm... egy orrcsipesz most nagyon hasznos volna. Vajon létezik olyan bűbáj, amitől legalább a szagokat nem érzem pár órán át? Attól még maga a munka varázsmentes maradna, szóval nem csalás. Vagy lehet, egyszerűbb volna eltörni az orromat. Lehet, Mulcibernek igaza van. Szívás volna, ha ez a kínszenvedés után még bele is rókáznék valamelyik üstbe. Agh! Visszafordítom felé a tekintetemet, és a szemöldökeim a homlokom közepéig szaladnak, amikor nemes egyszerűséggel bevallja, hogy miért is került ide. Szép, hogy legalább kiskutyákat nem szokása rugdosni, de az látszólag nem okoz neki gondot, hogy hugrabugosokat rugdaljon le a lépcsőn.

- Azért a nyaka nem tört ki, ugye? - húzom el a szám. Aztán meg konkrétan fülig pirulok, amikor a szerelmi életemről faggat. Ami egy nem létező dolog, ugyebár. Nem, nincs senkim, és fogalmam sincs, milyen, ha valaki kikezd azzal, aki hozzám tartozik. Igazából Scorpius Malfoy az egyetlen, aki érdekelne ebből a szempontból, de számára egyértelműen olyan vagyok, mintha a húga lennék, és aligha lehetne jogom féltékenynek lenni rá. Az első kérdésre megrázom a fejemet, egyszerűbb, mint hangos szóban elismerni, hogy nincs senkim, aztán pedig csak megvonom a vállam. Nem tudom. Ha lenne valakim, lehet, hogy én sem örülnék, ha megpróbálnák elvenni tőlem.
- De amúgy ez nem... elrendezett eljegyzés köztetek? - kérdezek rá óvatosan. Nem mintha túlzottan érdekelne az élete, de jobb, mintha rólam beszélnénk.

Miért érzem úgy, hogy ezzel a kérdéssel csak tőrbe akar csalni? Nem gondolom, hogy annyira ártatlan volnék. Végül is Potter vagyok, ami egyet jelent azzal, hogy gyakran rosszban sántikálok. Ugyanakkor... Ő meg egy Mulciber. Azt meg inkább hagyjuk, hogy ez mivel jelent egyet. Annyi viszont majdnem biztos, hogy hozzá képest tényleg ártatlan vagyok. De nem azért, mert eszem ágában sincs rágyújtani. - Ezzel most provokálni akarsz? - kérdezem kissé értetlenül, mégis gyanakvással méregetve őt. - Ha kipróbálom azt a vackot, akkor végre leszállsz rólam? Vagy elvárnád, hogy rá is szokjak a napi egy dobozra? - Meg aztán még esetleg legyek a dohánybeszerzője is? Ezt már csak magamban teszem hozzá, majd finoman megrázom a fejem, halk nevetéssel ütve el a kérdéseim élét. Őszintén mondom, semmi kedvem kötekedni vele. Főleg, hogy még legalább egy órát ki kell bírnom mellette. De amúgy sem.

- A haverjaid... - ismétlem utána, várva, hogy kiegészítse a mondandóját. Amit aztán meg is tesz. Sóhajtok. - Igazából ettől a büntetőmunkától még az én véleményem sem fog megváltozni McMillerről, és nem fogom jobban bánni, hogy elhallgattattam őt – vonok vállat, ezzel praktikusan egyetértve az érvelésével. - Csak azt nem értem, a haverjaid miért csinálnák meg helyetted? Vagy... úgy érted, pálcát használnának? - fut a tekintetem vissza a mocskos üstökre, és fél pillanatig homlokráncolva meredek rájuk. - Én... azt hittem, olyan bűbáj van rajtuk, ami miatt nem lehet varázslattal kisuvickolni őket - jegyzem meg, de közben most egy kissé naivnak érzem magamat. - De ha nincs rajtuk bűbáj, akkor a prof honnan fogja tudni, hogy megszegtük-e a feladat szabályait vagy sem? - A pálcánkat fogja ellenőrizni? Elképzelhető. Nem ez életem első büntetőmunkája, de Mulciber láthatóan jártasabb ezekben a dolgokban nálam.  

- Mindegy, megcsinálom - sóhajtok végül, ismét megközelítve a bűzlő tárgyakat, ezúttal nagyobb határozottsággal tartva kezemben a súrolókefét. - Nem igazán szeretnék adós maradni sem neked, sem a barátaidnak. - Egy kis takarításba csak nem pusztulok bele. Legfeljebb ma már nem eszem vacsorát. Ami talán jót is tesz a vonalaimnak. Szóval kösz, McMiller, és kösz, Professzor!

- Jó, tökmindegy! Akkor ne mondd el! Pff! - fújok a Mardekáros srácra, mint egy macska, mielőtt újra a takarításra összpontosítanék. Mondjuk nem igazán értem, hogy is lehetne az ő titka, mit pletykálnak rólam, hisz egy pletyka épp attól pletyka, hogy mindenki beszél róla. De amúgy sem érdekel. Miért is izgatna, mit mondanak a hátam mögött a zöldek? Valószínűleg még mindig Flintről van szó, meg arról a hülye csokis incidensről, meg hogy állítólag csókolóztunk. Egek! Komolyan, a Roxfort diákjai annyi badarságot ki tudnak találni!

Elismerem, egy röpke pillanatra majdnem elcsábulok az ötlettől, hogy Sebastian segítségével bosszút állhassak McMilleren, de elég egy pillantás a srác szemeibe, hogy rájöjjek, az nagyon rossz ötlet volna. - Felejtsd el! - legyintek. - El tudok bánni McMillerrel magam is. Egyébként sem valószínű, hogy bármi olyat fel tudnék ajánlani a segítségedért cserébe, amire tényleg szükséged volna. És ahogy mondtam, nem akarok az adósod lenni – ingatom a fejemet, majd egy fintorral a tekintetemet visszavezetem az üstökre.

Na jó, enyhén szólva a határaimat feszegeti már, mikor azon tréfálkozik, hogy megölt egy hugrást, mielőtt összezárták volna velem. Azok után, hogy milyen igazságtalanul lettem megbüntetve, egy másodpercre tényleg majdnem elhittem, hogy a prof van annyira gonosz, hogy ennek tetejében még össze is zárjon egy gyilkossal. És oké, hogy griffes vagyok és bátor, meg minden, de azért érzem, ahogy erre a gondolatra a vér is kifut az arcomból, a szemeim pedig teljesen elkerekednek. Persze vele együtt - bár a részemről enyhén erőltetetten - elmosolyodom én is, mikor közli, hogy ez nem komoly. A jövőjével és a jövendőbelijével kapcsolatos magyarázatára azonban már csak egy grimaszt vágok. Ha rajtam múlna, inkább nem alkotnék erről véleményt, és végképp nem mondanám ki hangosan, de persze nem rajtam múlik, mert nagyon is szeretné tudni, hogy mit gondolok. Miért érzem úgy, hogy ez ismét csak provokáció?

- Öhm... nem. Nem találom zavarónak. Semmi közöm hozzá tulajdonképpen. Ha nektek így jó... a te életed, te tudod – vonok vállat. Azt meg inkább nem kommentálom, hogy kinek mennyire befolyásosak is a szülei. - De nem szívesen cserélnék veletek, ez tény. És nem, nem várom a szőke herceget... de szeretném eldönteni én, hogy kivel kötöm magam össze egy életre - vonogatom a vállam ismét. Nem fogok Mulciber előtt részletesebben is belemenni ebbe, elmondani, hogy hiszek a szerelemben, a szeretet erejében. Hogy olyan családban nőttem fel, ahol mindenki így gondolkodik, és az előttem levő példákat gyönyörűnek találom, és számomra az a természetes, hogy egyszer én is ezt követem majd. Úgyis csak kigúnyolna érte. És ennek nem szeretném kitenni magamat.  

Oké, most már biztos vagyok benne, hogy provokálni akar. Elnevetem magam. Nem nagyon, nem hahotázva, vagy szemtelenül, csak röviden, egyszerűen. Vele ellentétben én nem akarom őt provokálni, bolond lennék. De azért valljuk be, vicces, hogy azt hiszi, bántónak találom, ha apuci kicsi lányának nevez. Tényleg az vagyok. Persze nem az elkényeztetett módon, ahogy ezt a legtöbben értelmezik, hanem... Három gyerek közül a legkisebb vagyok, két bátyám van, valószínűleg még az 50-es éveinkben is úgy kezelnek majd a családban, mint a “legkisebb Pottert”. Ugyan nem mindig tetszik, hogy mindenki a széltől is óvni akar, de ez nem olyasmi, amit szégyellnék. És még mindig nem hiszem, hogy a dohányzástól válnék menőbbé, vagy attól, hogy a “kis Potter-lánynál” menőbb nevekkel illetnek. Lehet, hogy csak tizennégy vagyok, és néha valóban úgy érzem, jó lenne kilépni apám vagy a fivéreim árnyékából, de nem így. Abból csak a baj lenne, ha olyasvalakitől fogadnék el ehhez tanácsokat, mint Sebastian Mulciber.

- Nem teszem mindig azt, amit mondanak - rázom a fejem. - Egyszerűen csak nem vonz a dohányzás, nem szeretem a füstöt - vonok vállat. Bár igazából fogalmam sincs milyen, mert még sosem próbáltam, de a füst alapján úgy vélem, hogy ezzel nem is veszítettem sokat. - Egyébként meg... mi van, ha én nem is akarok “nagyágyú” lenni? - vonom fel a szemöldököm. Jó, persze egyrészt igaz, hogy akár csak bármelyik másik tini, én is szuper dolognak tartom a népszerűséget, szeretném, ha kedvelnének a diáktársaim, de másfelől viszont... Időnként sokkal jobban örülnék annak, ha láthatatlan maradhatnék. Nem szó szerint, nem úgy, mint James köpenye alatt, hanem képletesen. Nem lenne rossz úgy végigmenni a folyosón, vagy besétálni a nagyterembe, hogy nem bámul meg szinte mindenki, hogy nem súgnak össze a hátam mögött, és nem találnak ki mindenféle buta pletykákat rólam, csak hogy legyen miről beszélniük. Talán ezért is szeretem az újságírást. Mert amikor a suliújságnak írok, legalább olyankor én irányítom a narratívát. Persze én másokkal ellentétben mindig igyekszem hiteles maradni. Bár most érzek rá némi késztetést, hogy kiszínezzem Mulciber esetét a hugrással, akit lerúgott a lépcsőn.

Kell ugyan egy-két perc, hogy összeadjam magamban a kettő meg kettőt, de végül sikerül felfognom, mire utal a Mardekáros srác. A haverjai pálcát használva kitakarítanak helyette, csak hogy a pálcavizsgálatnál ne bukhasson le. Miért nem jutott ez eszembe nekem is hamarabb? Hihetetlen, hogy végig kell csinálnom ezt a hülyeséget, csak mert bedőltem a prof fenyegetéseinek, pedig annyira egyszerű a magyarázat, hogy hogyan is tudna ellenőrizni bennünket. És vonakodva bár, de most először egyet kell értenem Mulciberrel: tényleg nem túl eredményesek ezek a büntetések. De amikor kinevet a tapasztalatlanságom miatt, csak az orromat ráncolom, majd visszahajolva az üst fölé elfintorodom.

Ahogy Mulciber feláll, és közelebb jön, hogy az arcomba mondja a jótanácsait, végig automatikusan visszatartom a levegőt, de erre csak akkor eszmélek rá, mikor végre újra eltávolodik, én pedig reflexszerűen felsóhajtok.
- Legközelebb én is beszervezek egy-két barátot - bólintok, aztán magamban kicsit eltűnődöm, hogy vajon Jenna vagy Stacie segítenének nekem csalni? Én megtenném értük, nem is kérdéses, de hogy ők is belemennének-e, csak akkor tudhatom meg, ha megkérdezem. Most viszont marad a súrolás. Kissé azonban ledermedek két sikálás között a mozdulatban, amikor észreveszem, hogy a másik kézbe veszi az egyik szeletelő kést.

- Elhiszem, hogy mások esetében így van, és sokan előbb-utóbb hozzád fordulnak segítségért, de... Egyrészt én jól elvagyok egyedül is, másrészt meg... tudod, nekem is vannak barátaim, és két bátyám, és nekik is vannak barátaik, szóval... - vállat vonok. Még ha nem is gyakran szorulok mások segítségére, azért jól tudom, hogy nem vagyok magamra utalva. A fivéreimre, jól tudom, hogy bármikor számíthatok, ahogy Scorpira és Frankie-re is, ahogy ezt már bizonyították is, szóval az holtbiztos, hogy ha bajba is kerülök, nem Sebastian Mulciber lesz az első gondolatom. - És én nem hisztiztem – teszem hozzá a végére kicsivel durcásabban, mint kellene, amitől egy picikét erőtlennek tűnik a kijelentésem, de erről most inkább nem veszek tudomást.

- Te honnan tudsz arról a...? - kérdeznék rá, vajon kitől hallott az incidensről a három Mardekárossal, de végül csak megrázom a fejemet, és megint elfintorodom. Minek is kérdezem? Gondolom, azok a szemetek nagy boldogon eldicsekedtek vele, hogy három-egy arányban milyen szépen el tudtak bánni velem. Nevetséges. Ráadásul idősebbek is tőlem, mindhárman hetedévesek. Tényleg nagy büszkeség lehet. - Háromból egyet így is kiütöttem egy expelliarmus-szal. De persze, ha jól sejtem, Cedrella Berrow ezzel már nem dicsekedett el – vigyorodom el szemtelenül. Legalább ennyi elégtétel nekem is jár, miután kificamították a bokámat.

Összerezzenek, amikor Mulci a kezében forgatott kést végül az asztal lapjába vágja, de csak mert közben már ismét az üst fölé hajoltam, és váratlanul ér a zaj. De csak futólag pillantok fel rá a munkából, mert ha rendesen felnéznék, talán a szemeim elárulnák, hogy kissé tartok tőle, és nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy képes volna megfélemlíteni. Mert nem is. Csak... enyhén szólva is kiszámíthatatlan, és a hozzá hasonlókkal jobb vigyázni.

- Komolyan? De... Mármint... Miért? Mire számítasz, mit adhatnék cserébe a szívességért? Vagy... mit nyerhetnél abból, ha segítesz? - tárom szét a két karomat, az egyikben még mindig az a nyamvadt súrolókefe. De tényleg próbálom megérteni. Egy tizennégy éves, félvér lány vagyok olyan családból, amelyet egyértelműen megvet, a Mulcibereknek amúgy valószínűleg legalább kétszer annyi pénzük van, mint a Pottereknek. Úgy sejtem, még azt is lealacsonyítónak találja, hogy szóba áll velem. Nem mintha ez engem érdekelne. De háború ide vagy oda, egyesek még mindig többre tartják magukat másoknál, és ő egyértelműen az egyesek kategória. Tényleg nem értem, mit vár attól, ha szívességet tesz nekem? És miért gondolja, hogy ebbe valaha is belemennék?

Az az aprócska vonal a két szemöldököm között, ami arról árulkodik, hogy nem értek valamit, megjelenik ismét, amikor a jövendőbelijéről beszél, illetve arról, hogy miért is jobb egy elrendezett házasság. Hát nem lettem okosabb. Persze nem meglepő, hogy ellentétesen gondolkodunk erről a témáról (is), hisz felnőve, otthon, két teljesen különböző példa volt előttünk.
- Nem hiszem, hogy bármilyen házasságban létezne garancia, hogy a két fél örökké együtt marad - rázom meg a fejem, hisz én ilyet nem állítottam. - És biztos van, akiknek tökéletesen megfelel az, akit a szülei választanak neki, és boldogan leéli mellette az életét. Tök jó, ha te így állsz hozzá. Én csak azt mondom, hogy én nem szeretném, ha mások döntenének ebben helyettem. Bár nekem ez még amúgy is elég messze van. Még sokáig nem tervezek férjhez menni – ingatom a fejemet ismét, majd kissé megvonom a vállam. Én ezt igazán még elképzelni sem tudom, szerintem ehhez még túl fiatal vagyok. Elég nekem azzal foglalkozni, hogy a hülye üstök tiszták legyenek. Az egyikkel már meg is vagyok igazából. Nagyjából. És legalább Mulciber nem játszik már a késsel, hanem visszaült a korábbi székére. Még egy kicsi, és meg is szabadulhatok tőle.

Sebastian Mulciber annyira pimasz, szemét, kötekedős. Kezdem azt érezni, hogy minden szavamba beleköt, vagy kiforgatja, de mindenképpen csavar egyet rajta, hogy úgy tűnjön, olyasmi hagyja el a számat, amit ő hallani akar. Kamaszos lázadással vádol, és nem tudom, talán igaza van, de nem... semmi kedvem hangosan is igazat adni neki, inkább a szemeimet forgatom, és sóhajtok. Esküszöm, mintha örömét lelné abban, hogy bebizonyítja, én sem vagyok jó, hogy bennem is van rossz. Nem mintha én ezt nem tudnám. Mármint szerintem persze hogy mindenkinek van rossz és jó oldala is. Én komolyan ebben hiszek, bár, ha róla van szó... Nos, a jó oldala valószínűleg elég pici, és erős elnyomásban él.

Mikor rákérdez, hogy próbáltam-e már a cigit, nem tudok hazudni, nem is látom értelmét, ezért csak megrázom a fejem. És reménykedem, hogy ennyivel ezt végre le is zárhatjuk, de vele persze semmi sem lehet ilyen egyszerű. A következő szavaival – nem szívesen ismerem el – de végül sikerül tényleg felhúznia. Csak mondja és mondja a magáét arról, hogy láthatatlanná fogok válni a bátyáim és az unokatesóim árnyékában, el fogok tűnni, egy senki leszek, ha nem teszek valamit, amivel kitűnhetek közülük, és én tényleg próbálom az egészet elengedni a fülem mellett, de a gyomrom összeszorul a gondolatra, hogy valóban jelentéktelenné válhatok, hogy elnyomnak majd, nem engednek kibontakozni, vagy egyszerűen tudomást sem vesznek rólam. Nehéz nem figyelni a szemétládára, nehéz nem meghallani őt, amikor csak mi ketten vagyunk itt, összezárva már ki tudja mióta, ebben az egyre szűkösebbnek, nyomasztóbbnak és fullasztóbbnak tűnő, napfénymentes alagsori bájital teremben. A fullasztó része mondjuk valószínűleg részben abból is ered, hogy ő már másodszor gyújt rá. Akkor meg már nem mindegy, hogy passzívan dohányzom vagy aktívan? Szóval egyik pillanatról a másikra megmakacsolom magam, hogy én bizony nem hagyom magam elnyomni senki által, igenis menő vagyok, és azt teszek, amit akarok, aztán odasétálok a mardekáros fiú elé, és a kezemet tartom a szál cigiért. Egy percig sem kétlem, hogy ideadja kipróbálásra, hiszen eleve ez volt a terve, nem igaz? Hogy erre rávegyen. Szóval amikor elkapom a szálat, a számhoz is emelem, és beleszívok. Csak egy kicsit, óvatosan, de tényleg tudni akarom végre, milyen. Tudni, hogy mitől is olyan nagy szám ez. Talán ez a szerencsém, ez az óvatosság, és emiatt nem kezdek tőle azonnal erősen köhögni. Viszont elfintorodom, és a torkomat köszörülöm, mikor kifújom a füstöt, mert eléggé kapar.

- Na, tessék! Kipróbáltam. Most már örülsz? - próbálok nem dacosnak, inkább méltóságteljesnek tűnni, ahogy ezt kérdezem, de igazából még kicsit reszelős a hangom, ahogy megszólalok, ez pedig elrontja a hatást. - Még mindig nem értem, mi a jó ebben – ingatom a fejemet.

- Oké, lehet, hogy a bátyáim sem lesznek itt örökké, de tulajdonképpen te sem. Hacsak nem tervezel még egy-két évet ismételni - vonom fel a szemöldököm. A nagyon nyájasan osztogatott szívességeiből viszont továbbra sem kérek. Inkább néznék farkasszemet egy baziliszkusszal, mint hogy elfogadjam az ő segítségét. Azt meg már csak elborzadva, mély fintorral az arcomon nézem, ahogy a késével szórakozik, és egy laza mozdulattal meg is vágja magát. Komolyan nem normális. A Szent Mungoban lenne a helye.

- Ha te mondod – vonom meg a vállamat. Tizennégy évesen egyedül elintézett három hetedévest, na persze. Lehet, még maga is elhiszi a saját hülyeségeit. Annyira felsőbbrendűnek képzeli magát, hogy automatikusan megszépíti a saját emlékeit. Csak mert nem kétlem, hogy amikor épp nem ő volt a legidősebb szamár ebben a suliban, hanem még egy csak első- vagy másodéves kis okostojás volt, tojáshéjjal a fenekén, ne látták volna el neki is párszor a baját. De persze, hadd higgye csak magáról, hogy elpusztíthatatlan. Nekem aztán mindegy.

- Köszi, de tényleg maradok a kézi tisztogatásnál. Úgyis lassan végzek a saját részemmel. - Ezen a ponton aztán már valóban nagy butaság volna tőlem, ha tőle kérnék szívességet, és a haverjaival takaríttatnám ki az üstöket. Ha már ennyit megcsináltam, a maradék is menni fog.

- Én szórakoztassalak? - emelkednek meg a szemöldökeim. - Nem inkább fordítva kellene, ha már amúgy sem csinálsz semmit? - tárom szét a karjaimat, egyikben a sikáláshoz használt kefével. További egy-két pillanatnyi tisztogatás után azonban egyszer csak kopogtatnak az ajtón, és ahogy arra számítani lehetett, Mulciber haverjai sétálnak be rajta. Na, számomra ez a végszó. - Oké, én igazából már kész vagyok, a többit rátok bízom. - És ezzel ki is menekülök, mert isten mentsen attól, hogy fél percnél tovább egy helyiségben maradjak ezzel a mardekáros hordával. Inkább a mosdóba megyek, hogy rendbe szedjem magamat, aztán jelzem a tanárnak, hogy elkészültünk a munkával, hisz nem kétlem, hogy mostanra a fiúk is elintézték már a suvick-bűbájjal a dolgukat.