Wallie & Lucy ➤ A person who finds a herb has found a cure.

Wallie & Lucy

Eltelt néhány hét mióta eltervezte, hogy nem az újságírókat fogja erősíteni, hanem a gyógyítókat. Sajnos minden vonzotta őt élete során, ez is akart lenni, meg az is, amivel semmi gond nem lett volna, hogyha nem változik egyik napról a másikra a döntése. Lucy ilyen volt, mégis mintha egész életében arra várt volna, hogy felpattanjon egy szikra és megvilágosodjon a jövőét illetően. Számításai szerint az egyetemi újságba, hogyha nagyon szeretne akkor még szabadidős tevékenységként akár csatlakozhat is, de még nem érzi nagy szükségét. Talán az apja Percy komoly akaratossága egy kicsit hatással volt rá. Lucy úgy érezte, hogy újságírással nem fog elérni sok mindent, ezért a másokon való segítség nyújtást választotta, ami perpillanat a második kedvenc foglalatossága volt a jelenlegi top tízes listáján. A pasizás most különösebben nem szerepelt ezen a listán, nem olyan régen volt ugyan egy barátja, de túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse hogyan is működnek ezek a dolgok. Ezért mostanában szépen behunyt szemmel – képletesen mondva csak – járkál az akadémián is, meg a Szent Mungóban. Megpróbál a feladataira összpontosítani, a tananyagra és arra, hogy az önkénteskedéssel is minden rendben legyen. Tudja, hogy mit akar, elég céltudatos a mostani helyzetben. Segíteni akar és azt hiszi, hogy helyesen is cselekszik. Pedig még csak egy medimágus vagy egy matróna közelében lenne joga kíváncsiskodni és érdeklődni. De mivel még iszonyatosan kezdő ezért, még nem igazán mernek rá bízni nagyobb feladatokat. Ez azon is látszik, hogy most ebben a pillanatban egy nagy adag pergament kell átvinni a földszintről a negyedik emeleten található Varázslati traumák osztályra. Őszintén azt gondolta, hogy lesz egy kicsivel jobb dolga is, mint egyik emeletről a másikra sétálni és egy rakás íratott átadni egyik medimágustól a másiknak. Lucy komoly dologgal akart foglalkozni, sebet ellátni, csontot forrasztani, valamilyen bőrkiütést kezelni, bármit csak ne kelljen még több papírt felhoznia a földszintről. A papírok sikeres átadása után, megpillantott valakit, aki felkeltette az érdeklődését ezért elszántan követni kezdte az illetőt. Természetesen csak tisztes távolságból és kevésbé feltűnően – mintha Lucy-nak is ugyanott lenne dolga, ahol neki – amikor az egyik kórterembe belépett az illető. Lucy habozott egy pillanatig, hogy oda is bemenjen-e vagy inkább maradjon odakint és szépen forduljon meg és menjen csak a saját dolgára le a földszintre, ahol van elég hozzá hasonló társa és észre sem veszik, ha ő nincs ott. Vagy kövesse az illetőt.
Sajnos a kíváncsisága győzött. Ezért követte oda is ezt a személyt. Sajnos odabent már elveszítette az illetőt szem elől, de amint megpillantotta őt az egyik beteg – aki látszólag túl mogorva és türelmetlen volt már – egy „Na végre!” kíséretében mondott még valamit Lucy-nak, amire ő már nem igazán figyelt, csak a beteget figyelte. Elég érdekes állapotnak tűnt, ismerős volt ez az ő számára is, végre olyasmi, amit akár még ő maga is meg tudna oldani és ez a türelmetlen beteg még elégedett is lenne vele, mert meggyógyította. Szerencsére a betegek nem tudják maguktól, hogy ő még csak egy önkéntes és nem lenne szabad medimágus nélkül vagy legalább egy nála érettebb és tapasztaltabb nélkül itt bármit is csinálnia.
Szabálytisztelő volt, de ölbe tett kézzel sem akart állni itt. Épp megtette volna az első lépést, amikor szerencséjére megjelent Mrs. Black is, aki az osztály vezető medimágusa volt. Így Lucy megtorpant egy kicsit és hagyta, hogy Mrs. Black foglalkozzon a beteggel.
-  Szerinted is a kövér porcsin balzsam a helyes erre a kiütéses betegség kezelésére? Én mást használtam volna. Mondjuk hegyi árnikát. - kérdezte meg csendben az éppen megérkező fiút, akit már látott párszor az akadémián is, meg itt a Szent Mungóban, de sosem kerültek még úgy, hogy meg is tudja őt szólítani.

Wallie & Lucy

Lucy egy pillanatig sem nyugtalankodott mert tenni akart, segíteni ott ahol lehet, annak aki hagyja, hogy ez egy páciens volt vagy bárki más itt dolgozó, az nem zavarta őt. Csak ne papírokat küldjenek vele ide meg oda, mert azt nem szerette egyáltalán és ennek ugyan nem adott hangot, de örült, amikor megpillantotta a fiút, akit „véletlenül” mindenhová követ. Csak a kíváncsiság vezérelte őt ide, meg persze az, hogy tanulni akar, nincs mese, el akarja sajátítani a gyógyítás csínját-bínját. Ezért döntött úgy, hogy egy kicsit utána néz dolgoknak, amikre eddig nem figyelt, talán a frissen szerzett információk miatt érzi magabiztosnak magát és határozottan kikéri a fiú véleményét a módszerről kapcsolatban.
Természetesen arra nem számít, hogy választ is fog kapni a kérdésére, de határozottan jól esett neki, hogy valaki beszélni kezdett vele ilyesmiről is. Mintha kivirágzott volna úgy kezd el boldogan kesztyűt húzni a kezére, ahogy a fiú „parancsolta” rá, de persze magától is így tett volna.
– Én értem és ez nagyon érdekes is, de megmertem volna esküdni, hogy ez már az előre haladott fázisnak számít. – pedig a jelek szerint mégsem úgy van, ahogy azt Lucy gondolta. De vajon akkor miért gondolt egyből erre a megoldásra a könyv alapján?
– Megfoghatom? Nem áll szándékomban megzavarni téged a munkában, de szívesen segítek, hátha gyorsabban megy és még én is tanulok valamit.
Remélte, hogy a fiú nem néz rá emiatt furcsán vagy küldi el őt sokkal melegebb és unalmasabb éghajlatra, ahol nem tudna magával mit kezdeni. Egyszerűen csak nem akarta haszontalannak érezni magát.
– Én az akadémiáról jöttem, nem olyan régen, de elsők között az újakkal. – válaszolta a fiú kérdésére.
– Biztosan azért van, mert amikor lehet itt vagyok. Van mit pótolnom. – egy picit zavart volt, mert ugye neki sokáig más tervei voltak az életével kapcsolatban, de mintha egész idő alatt ide illett volna és ez nagy szó Lucy életében.
– Még nem döntöttem el teljesen melyik részlegre mennék leginkább, de úgy látom itt most nagyobb a szükség. – bár ez lehet, hogy változó, Lucy azonban nem volt még itt olyan rég óta, hogy ezt tudja biztosra.
Nem akart tolakodó lenni túlságosan és elvenni másnak a munkáját és normálisan beteget ápolni, mert látja az illetőn, hogy szüksége van a gyors ápolásra. A beteget sem akarja zavarni, mert látszik rajta, hogy a türelmetlen fajtából van, ezért kedvesen mosolyog az illetőre, hogy lássa nem feledkezett meg róla sem.
– Hamarosan enyhülni fog a zavaró érzés. – próbálta megnyugtatni a pácienst, bár szerinte elég jól csinálta már ezt a fiú is, aki biztosan sokkal több ideje dolgozott itt, mint ő azt elképzelte volna.