Ezra Hoeller-Vidal

Nekem akkor is sikerülni fog, fogadkozott és fejjel nekirohant a falnak, hatalmas koppanás, olyan, ami után az ember azt várja, hogy a koponyája úgy hasadjon szét, akár a túlérett dinnye, de Ezra mindig épségben jött ki a legrázósabb, legagyeldobósabb helyzetekből is - művész, szabadulóművész, legyen szó akár egy kocsmai szóváltásból kipattanó párbajról, vagy egy karácsonyi ebédről otthon, ahol nem szívesen tölt egy óránál többet, márpedig olyankor csak a legfifikásabb kifogások érnek; bízd rá, ő megtalálja őket, és könnyedén el is süti, ahogyan elsüt minden egyebet is, nem annyira szalonképes viccektől a görbén száguldó gurkóig, köszöni szépen, neki teljesen megfelel így, nincs az a sérülés vagy betegség, ami keresztülhúzza a számításait, ami miatt elmulasztana akár csak egy percet is, amit a levegőben tölthet, mert odafönt, na, odafönt van az igazi szabadság, amiről idelent csak papolnak az írók meg a költők, amihez semmilyen szenvedély, legyen káros vagy ártatlan - bár, melyik szenvedélyünk igazán ártatlan? -, nem visz közelebb a saját jogán, Ezra pedig ezt élvezi igazán, hogy a saját jogán ő mégis csak az, aki, még ha nem is tölt napokat azzal, hogy önmagát definiálja, sem pedig azzal, hogy a szavait vagy cselekedeteit legitimizálja, éppen ezért ne csodáld, ha meggondolatlanul kiszalad valami a száján, amivel majd jól vérig sért, vagy hetedíziglen vérig sérti az összes rokonodat - másnap megint ott lesz, és mosolyogva kérdezi, na, ugye, nincs harag?, és persze, Ezra, persze, hogy nincs.  

- Ezra, ne olyan gyorsan!
- Ha nem bírod, menj vissza!
Mintha mindenkitől, bárkitől, akárkitől ilyen könnyű lenne megszabadulni - Ezra már akkor is ilyen volt, csak ment előre, mászott egyre feljebb és feljebb, akkor is, mint ma, ruganyosan, akár egy fiatal macska, ágról ágra, a rokonok közt senki nem merte utánozni, de a szülei sosem aggódtak érte különösebben, nem félsz, Helga, kérdezték az anyját, mire ő csak vállat vont, Ezra sosem esik le, és való igaz, Ezra sosem esett, mintha csak görög istenségek tartották volna a vállukon, talán már akkor látta, hogy egyszer valóban mások vállára kerül majd, az éljenzésben, a diadalban, a kviddicspálya az egyetlen hely a világon, ahol képes másoknak alárendelni magát, ahol nem az élre törekszik, hanem figyelmes elemzővé válik, ahol nemcsak látja jönni a helyzeteket, de át is látja őket, a lehetséges kimenetelek ott sorakoznak előtte, ő pedig boldogan dolgozik ilyenkor mások keze alá, mert bár a vérében van a siker utáni vágy, középső gyerekként már korán megtanulta, hogy a sikert is könnyebb közösen elérni, mintha egyedül próbálkozol, körmödszakadtáig -

- Ezra, apa neked kiabál!
- Hagyjál már, Abe! Nem érdekel apa!
Se te, akarta volna mondani, de nem tette hozzá, tizenkét évesen az ember még nem tesz hozzá ilyeneket, főleg nem az öccsének, aki úgy néz rá, ahogyan a modern Prométheuszra néznének, tele csodálattal, tele elfogultsággal, és Ezra, kár tagadni, nagyon élvezte ezt - Abe a nővérükre sosem nézett úgy, sosem hagyta neki, hogy összekócolja a haját, Martha volt a döglött hal, aki folyton csak egzecírozta őket, és bár Ezra érezte, hogy a nővérük csak jót akar, könnyebb volt gúnyolódni rajta és az öccsükhöz húzni, akinek minden szabad volt, és aki semmiért nem kapott ki - még azért sem, amikor háromévesen felgyújtotta az ünnepi abroszt, az anyjuk varázslattal oltotta el, azon ritka pillanatok egyike volt, amikor nem csak beszéltek arról a másik világról, hanem megmutatkozott, hogy így is élhetnének, igen, ez lehetne az életük, ha az apja nem ódzkodna annyira, ha nem féltené a gyerekeiket a megbélyegzéstől, ha nem erőltetné, hogy az anyjuk is mágiamentesen éljen, ha nem sulykolná, hogy a Roxfort után Ezra is nyugodtan mehet majd egyetemre, hogy hülye költők hülye jambikus pentametereit tanulmányozza - Ezra mélyen megvetette ezt, az apja érzékenységét, amivel terelgette őket, szemtől szemben sosem mondta egyiküknek sem, hogy neki, egyszerű mugliként, fájdalmas ez a téma, de Ezra tizenkét évesen minden veszekedésnek elébe ment, még az egyébként messzemenőkig türelmes apját is addig húzta, amíg ordítozás nem lett a vége, hogy aztán hangos ajtócsapkodásba torkolljanak a nyári esték, miért nem fogadsz el így?!, a válasz, elfogadlak, de féltelek, csak tovább ingerelte, te csak ne félts engem, te bölcsészkedő, pápaszemes -

- Ezra, ne olyan magasra!
- Mássz már le! Egyedül akarok lenni, nem fogod fel?!
Egyedül a gondolatokkal, az érzésekkel, amiknek a kiválogatásához mindig is idő kellett, repülni akart, erre máig jól emlékszik, de a cornwalli nyaraló kertje tele volt rokonokkal, unalmas, pöffeszkedő alakokkal, akiket Ezra egész gyerekkorában szeretett, de kamaszként úgy érezte, mindegyikükön átlát, átlát azon, ahogy egyetemi professzor apja érdemeit méltatják, ahogy nyelvész anyja új tanulmányáról érdeklődnek, átlát mindenen és mindenkin, inkább, minthogy azok lássanak át rajta; azt csak egy valakinek engedte meg ott, tizenkét évesen, a magas juhar egyik felső ágán ülve, és máig emlékszik a reccsenésre, a visításra, arra gondolt, hogy az öccse nagyon jól utánozza a tengerimalacot, aztán látta a földön feküdni, arccal a fűben, a lába furán állt, lemászott mellé, ruganyosan, könnyedén, és látta, hogy a karja is fura, valahogy furcsa szögben, először fel sem fogta, lehajolt és elfordította a fejét, a nyakcsigolyák émelyítően ropogtak, és Ezra reszketett belül, akár egy gyerek, mielőtt ordítva futásnak eredt volna -

- Mama! Segíts, Mama!

Helga Hoeller, vagy Höller, ahogy a családot Köln mellett hívták, félvér boszorkány és Frédéric Vidal, armagnaci, de egyszerű, közönséges, teljesen hétköznapi mugli házassága végződhetett volna katasztrofálisan is, ajtócsapkodással, egymás kíméletlen becsmérlésével, válással - ők mégis azt választották, hogy félreteszik új, közös életükben mindazt a kulturális, neveltetési és nyelvészeti kérdést, ami elválasztja őket, hogy arra koncentrálhassanak, ami közös szenvedélyük: a modern irodalom, a nyelv dinamikus változása - különös tekintettel az argó területére -, és három közös gyermekük. Valódi sikertörténet az övék, bár nem kompromisszumoktól mentes - még ha a férje sosem kérte ezt kifejezetten, Helga a közös éveik során hátrahagyta mindazt, ami a varázsvilághoz kötötte, nem is bánta annyira, hiszen szefárd zsidó felmenőitől örökölte a dühös csőcselék megbélyegzésétől való félelmet, soha, soha többé ilyet, és nem kívánta, hogy a gyerekei egy nap részesüljenek abból a méregpohárból, amit az ő szülei kénytelen-kelletlen már egyszer kiittak. Helga és Fred sosem sulykolták expliciten a gyerekeiknek, hogy a mágia rossz, vagy hogy akár ők rosszak lennének, de látható megkönnyebbüléssel vették tudomásul, mikor Martha orvosi egyetemre jelentkezett, csak Ezra, csak ő hagyna fel ezzel az életveszélyes röpködéssel - értelmiségi szüleinek máig felfoghatatlan, hogy a középső gyermekük, mára az egyetlen fiuk, miért kockáztatja élvezettel az életét újra és újra. Bár talán valahol sejtik az okát. Abel Hoeller-Vidalt tizenegy évvel ezelőtt, egy ragyogó, júliusi napon temették el, a sírját minden évben megkoszorúzzák a születésnapján. Ezra mostanság nem ér igazán rá, hogy kimenjen. A juharfát, ami a cornwalli nyaraló kertjében állt, azóta kivágták és eltüzelték.  

Amortentia: hideg, tiszta téli reggelek illata, étcsokoládé, mentatea
Mumus: Önmagát látja, kifacsarodott tagokkal - közelebb érve valószínűleg rájönne, hogy az öccse az, de nem igazán megy közelebb.
Edevis tükre: Együtt a család, ő pedig úgy kócolja össze Abel haját, mint évekkel ezelőtt - persze, ha megkérdezed, nyilván azt fogja mondani, hogy a csapat éppen magasba emeli a kviddicskupát, más válasz nem elfogadható.
Hobbim: Repül és alszik, alszik és repül. Oké, meg néha bedob egy sört.
Amit sosem tennék meg: Nem árulná el a csapatot.
Ami zavar: A tett halála az okoskodás.
Ami a legfontosabb az életemben: Szereti, hogy Lilsszel önmaga lehet. Szereti, hogy erről még beszélnie sem kell.
Ami a legkevésbé fontos számomra: Időben érkezni mindenhová.
Büszkeségem: A csapat eredményei. Na, meg persze a haja, ami még egy hatórás zimankós edzés után is tökéletesen áll.
Ha valamit megváltoztathatnék: Azt hiszem, a választ mindannyian tudjuk.
Így képzelem a jövömet: "Inkább nem gondolok rá, még elöntene a vágy, hogy úgy igazán berúgjak."