Ned & Maddox ~ the truth will set you free, but first it will piss you of
Vendég
Szer. Szept. 22, 2021 5:11 pm
Ned & Maddox
the truth will set you free, but first it will piss you of
− Kösz haver. Jövök neked eggyel – cserélt gazdát két üveg sör és néhány csilingelő galleon az alagsorba vezető lépcsősor egyik beugrójánál. Nagyon jól tudtam, hogy kit kellett keresnem, ha suliidőben némi alkoholra vágytam, és a második napunk után arra jutottam, hogy az ötletemet Nednek talán nem ártana úgy felvetni, hogy nem veti szét az ideg. A kabátom alá rejtettem az üvegeket, és úgy tértem vissza a klubhelyiségbe. Az egyik szobatársunk kit magolt valamit, a másik pedig irdatlan nagy hangon csokibéka-kártyacserét folytatott volna, ha Stella vevő lett volna rá. Elvigyorodtam az összképen, a tekintetemmel Noah után kutattam, de őt nem láttam sehol. Reméltem, hogy nem a szobában tartózkodott éppen, mert elég volt egyesével beadagolni az infókat a rokonaimnak, nem akartam, hogy egyszerre ketten rohanjanak le azzal, hogy hülyeségre készültem. A könyökömmel löktem be a szobánk ajtaján, majd amikor megállapítottam, hogy Nedet kívül senki nem volt bent, vigyorogva előhúztam az üvegeket. − Vedd úgy, hogy üdv ismét köztünk ajándékot kaptál – léptem mellé, és felé nyújtottam az egyik sört, majd lehuppantam a saját ágyamra. − El sem hiszem, hogy visszajöttél. Ne tudd meg, akit tavaly kaptunk szobatársnak elég idegesítő volt… Szerintem Timbuktuból származott valójában, mert egyáltalán nem beszélte a nyelvet, és nem is próbált megérteni minket. Cserébe mindenhol szanaszét hagyta a használt alsónadrágját – csóváltam a fejemet, majd a pálcám segítségével kinyitottam az üveget, és belekortyoltam az italba. Jólesően felsóhajtottam, majd az ujjaimmal és a lábammal kezdtem idegesen dobolni. Fogalmam se volt arról, hogy miként vezethettem volna fel szépen ezt a témát, főleg, mert tudtam jól, az unokatesómat mennyire érzékenyen érintette az egész. Tökre érthető volt amúgy. Nem mindennap vádolták meg az apádat gyilkossággal. Mit meg nem adtam volna azért amúgy, ha a fateromra kenték volna… Én tuti nem sírtam volna utána. − Figyi. Van valami, amit el kell mondanom – tettem le az üveget az éjjeliszekrényemre, a bal kezemmel pedig a nyakamat kezdtem masszírozgatni. − Őrültnek fogsz tartani, de most leszögezem, hogy nem fogsz visszatartani semmitől – dőltem hátra az ágyamon, majd oldalra fordultam, hogy láthassam Ned arcát. − Tisztára akarom mosni apád nevét. És van egy tippem, hogy ki segíthetne – feleltem halkan, hiszen ez egy olyan téma volt, amit nem szerettem volna, ha kihallgatnak. Ráadásul, attól, hogy Noah nem volt itt, a többiek még bármikor visszajöhettek, ahogy Desi is akkor toppant be hozzánk, amikor éppen kedve szottyant hozzá. Elővigyázatosságból inkább ismét intettem egy a pálcámmal, hiszen egy zárt ajtóval való szöszmötölés elég nyilvánvaló jelnek számított, ha el kellett kussolnunk.
I ponder of something terrifying 'Cause this time there's no sound to hide behind I find over the course of our human existence One thing consists of consistence and it's that we're all battling fear
E
unice Drucilla Bagman agyvérzést kapott volna, ha végignézi, ahogyan végigpörgetem egymás után a számokat az ezeréves iPodomon, amit még anyáéktól kaptam sok-sok éve karácsonyra, miután hónapokig hisztiztem nekik, hogy a Roxfortban nem tudok nyugodtan zenét hallgatni. Apa sosem jegyezte meg a nevét, következetesen "ippodnak" ejtette és arról is alig sikerült meggyőznöm, hogy a mugli fülhallgatók nem károsak az egészségemre nézve - szerintem végül csak azért engedte el a témát, mert így nem hangosan hallgattam a boomer fülnek elviselhetetlen zenéimet. Apa nyilván leragadt valahol Celestina Warbecknél vagy Mozartnál, csapnivaló ízlése volt ebben is. Most mégis hiányzott a kritikája, szívesen vitatkoztam volna vele arról, hogy a rap igenis művészet. Helyette csak Bagman volt, aki elmebeteg szabályokat vezetett be a Roxfortban és talán a fejemet is lerágta volna, mint egy imádkozó sáska - az rágott fejeket? - , ha meglátja a mugli kütyüt. Valószínűleg az már nem érdekelte volna, hogy a fejem szinte szétrobbant a sok gondolattól, ha nem üvöltött volna a fülembe a Pet Cheetah maximumra feltolt hangerőn, akkor talán a saját hajamat téptem volna az idegtől. Okom nem volt rá, minden előzetes várakozásommal ellentétben egyelőre békén hagytak. A tanárok, mintha tojáshéjon lépdeltek volna körülöttem, még a hangjukat is lehalkították, nehogy egy durvább szó után felpattanjak és tigrisbukfenccel kivessem magam az ablakon - legalábbis én így érzékeltem. A többi gyerek meg... azt hiszem, ők baszogattak volna, ha lehetőséget adok rá, de taktikusan átgondoltam mindent. Az órákra külön útvonalon mentem, észrevétlen maradtam, a klubhelyiséget kerültem, a könyvtárban a sarokba ültem, a szekrények takarásába, az udvaron elbújtam a fák árnyékában, a tanórákról elsőként távoztam és utolsóként érkeztem, hogy senki ne szólhasson hozzám, reggelizni hajnalban jártam, az ebédet és a vacsorát akkor oldottam meg, mikor már alig lézengtek páran a nagyteremben. Egy egész nyaram volt eltervezni, hogyan válhatok láthatatlanná. Persze ezt sem játszhattam örökké. Még csak a második napunkat fejeztük be az iskolában és máris szétfeszítette a mellkasomat a szorongás. A pulzusom egész nap az egekben volt, egyetlen órán sem tudtam odafigyelni, jegyzetek helyett alig rímelő sorokat firkáltam egymás után a füzetlap szélére. Megfordult a fejemben, hogy jobb lenne túlesni az egészen, mármint az első verbális kigáncsoláson - vagy nem is verbálison, mert őszintén szólva az sem lepett volna meg, ha valaki felmossa velem a folyosót viccből egy apádhogyvan-nal kiegészítve. Ez a rettegéssel vegyes várakozás, ha jobban belegondoltam, még rosszabb volt. Annyira nem is gondoltam át ezt a tervet nyáron... Először észre sem vettem az ajtó nyitódását, majd záródását, nem hallottam az üvöltő zenén keresztül. Aztán Maddox beúszott a látóterembe. Eszembe jutott, hogy úgy teszek, mint aki nem hallja, talán be is csukom a szemem és alvást színlelek, de túl közel jött hozzám, megállt az ágy felett és már éreztem, hogy nincs menekülési útvonal. Lassan kihúztam a fülemből a fülhallgatót, éppen, amikor a zenelejátszó számot váltott. - Hm? - ráncoltam a homlokom, mert az első mondatot nem hallottam, csupán a felém nyújtott sörös üveget érzékeltem. - Ja, hogy ez... Izé, kösz, rendes tőled... Elvettem az üveget, közben végig kerültem a szemkontaktust az unokatestvéremmel. Nem bontottam ki azonnal a sört, a kezemben forgattam az üveget, a hideg párába pöttyöket rajzoltam az ujjammal. - Az nem lehetett valami jó. - Mi mást mondhattam volna? Hogy bocs, haver, de nem érdekel a tavalyi szobatársatok? Mert ez volt az igazság, nem ébresztett bennem semmilyen érzést a történet, csak valami sikított a fejemben, hogy menekülj innen, ennek nem lehet jó vége, biztosan számon akar kérni és azért mondja ezt, mert téged hibáztat a kínos lakótársért. De nem futhattam ki a szobából, hiába akartam... Feltűnően sokáig babráltam a sörnyitó bűbájjal, noha volt benne gyakorlatom, de kényelmesebb volt így, addig is volt ürügyem nem Maddoxra nézni. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy félbeszakítom, megkérem, hogy hagyjon békén, mert nem érdekel semmilyen "őrült ötlet". Meg kellett értenie, hogy engem már nem érdekeltek ezek a dolgok, a régi bulijaink, a lányok, a kalandok, amik kitették a mindennapjainkat. Hát nem látta, hogy minden a feje tetejére állt? Igen, meg kellett neki mondanom, hogy álljon le, hogy keressen mást, akivel jól érezheti magát, mert az nem én leszek... - Mad, figyelj, én... - Elhallgattam. Apa említésére megszaladt az ujjam az üvegen, a pöttyből hosszú csík lett. - Te mi a francról beszélsz? Nagyot nyeltem, az arcom égetni kezdett, a torkomban éreztem a hevesen dobogó szívemet. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most rémület vagy izgatottság. - Ez nem vicces, Mad, nem vagyunk gyerekek, ezt te sem hiheted el. A legjobb ügyvédeknek sem sikerült. Figyelj, tök rendes vagy, hogy nem hajítasz ki ebből a szobából a tavalyi év után, mert azt is megérteném, és tényleg nagyon hálás vagyok, hogy próbálsz jobb kedvre deríteni vagy nem tudom ezt most minek szánod, de... ez nem segít. Sőt. És nem is várom el tőled, hogy jófej legyél velem. Ünnepélyesen feloldozlak ez alól a teher alól, oké? Menj Merlin hírével, hurrá, szabad manó vagy...
Vendég
Csüt. Okt. 21, 2021 12:04 am
Ned & Maddox
the truth will set you free, but first it will piss you of
Rohadtul vaknak kellett volna lennem, ha nem láttam volna, hogy Ned nem volt jól. Márpedig, rohadt nagy mázlija volt, amiért nem nyomták ki a szemeimet, így felismertem, hogy nem az a személy tért vissza közénk, aki egykor volt. Nem is hibáztattam érte. Amit az apjával és velük műveltek az emberek, az undorító volt. Az a szint, amikor kérdés nélkül vertem laposra a pofáját annak, aki nem tartotta meg magának a kéretlen megjegyzéseit. Fájt, hogy így láttam őt: régi árnyéka volt önmagának, ahogy az ágyán fekve zenét hallgatott. Engem azonban sose volt egyszerű feladat ignorálni, pláne nem, ha egy számomra fontos embert szenvedni láttam. Így nem csoda, hogy betolakodtam a látóterébe, és vártam, hogy kihúzza a fülhallgatót a füléből. − Tudom, hogy rendes tőlem, hiszen egy rendes ember vagyok – vigyorodtam el, ahogy a seggemet letettem az ágyamra. Szerettem volna legalább egy pillanatra mosolyogni látni, mert tagadhatatlanul szarul éreztem magam azért, ami vele történt. Egyikük sem érdemelte meg. Tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megpróbáljam jobb kedvre deríteni őt, még látványos panaszáradatba is kezdtem, hátha legalább azzal elértem valamit. Mégis amint kinyitottam az üveget, és az éjjeli szekrényre helyeztem a kupakot, Ned továbbra sem tűnt vidámabbnak. Homlokráncolva pillantottam rá, majd egy halk sóhajjal meghúztam az üveget. − Nem valami jó? Öreg, rohadtul hiányoztál – horkantottam fel a gondolatra, hiszen mindezzel arra akartam utalni, hogy nagyon üres volt nélküle minden. Talán még nyomorúságosabbnak is nevezhettem volna a helyzetünket, csakhogy én már annyira hozzászoktam a sanyarú sorsomhoz, hogy azon sokat rontani nem lehetett. − És nem csak nekem. A többieknek is. Tudom, hogy miért ignoráltad a leveleimet. Nem vagyok ostoba – böktem rá a mutatóujjammal, miközben még mindig a sörömet szorongattam. A hangomban azonban nyoma sem volt a neheztelésnek. Miért kellett volna haragudnom rá? Hogy menekülni akart egy olyan környezetből, ahol sokan megbélyegezték őt a családját? Láttam azt is, ahogy babrált, feltűnt, hogy kerülte a szemkontaktust, csakhogy apámmal ellentétben tényleg nem voltam hülye. Pontosan tudtam, hogy valami járt a fejében, amit nem akart kimondani, de nekem ennél több mondanivalóm volt, hogy annyiban hagyjam a dolgot. Ezért is zártam be az ajtót, és kezdtem bele a saját kis mesémbe, amelybe megpróbált közbe szólni, de a fejemet rázva csendre intettem. − Nem öreg, akkor sem fogsz megállítani sem abban, hogy elmondjam, sem abban, hogy véghez vigyem – tettem le az üveget a szekrényemre ahogy felálltam. Leguggoltam, és az ágyam alól előhúztam a ládámat. Volt egy súlya, így talán kicsit ingerültebben szóltam vissza az unokatestvéremnek a kelleténél. − Azt hiszed, hogy viccelnék ilyen dologgal?! – pillantottam hátra a vállam felett, némileg sértett éllel a hangomban. Nem bolygattam volna meg ezt a témát, ha nem lettem volna biztos a dolgomban. − Jaja, persze. A legjobb ügyvédek többségét vagy lefizették, vagy megzsarolták. Csak mondom – vontam meg a vállamat, ahogy felnyitottam a ládámat, és kotorászni kezdtem benne. Ned persze nem fogta be. Miért is fogta volna be? Imádtam őt, mintha a tulajdon testvérem lett volna, de az idióta fecsegésétől jelen pillanatban a falnak mentem volna. − Egyrészt, nincs jogom kivágni ebből a szobából, holott ha folytatod ezt a hülyeséget, akkor lehet megérdemelnéd. Másrészt pedig a családom része vagy, ahogy Noah, ahogy az édesanyád és ahogy az édesapád is. Nem fogok senkit a szarban hagyni, és ha még egyszer egy házimanóhoz hasonlítasz, akkor esküszöm, a következő nyarat te fogod apámmal tölteni – fintorodtam el, ugyanis nem tetszett, amit Ned összehordott. Fogalmam sincs, hogy milyen tévképzetei voltak, de komolyan aggódni kezdtem érte. Ellenben némi elégedettség érzettel töltött el, ahogy kiemeltem a ládám legaljára süllyesztett, egy kicsit kopottas és nyomott dobozt, amelyben anyám dolgait tároltam. − Inkább idd meg a sörödet, fogd be a szádat, és skubizd meg ezt! – tápászkodtam fel, majd rúgtam vissza az ágy alá a ládámat, hogy a dobozt lepakolhassam Ned ágyára. − Gyerünk, nyisd ki – böktem az állammal a dobozka irányába, és ha kellett, félretúrtam a lábát, hogy átülhessek mellé. − Anyámé volt. Felismerem a kézírását. Évekkel ezelőtti újságcikkek, jegyzetek, papírok, fényképek… Mindenféle kacatnak tűnik, de nem azok. Végigrágtam magam rajtuk, és mint kiderült, anyám Briggsék után szaglászott. Ugyan ezek a cuccok nem olyan dolgok, amikkel bárkit is beszédre lehet késztetni, de kötve hiszem, hogy olyan információk lennének, amelyeket az a család bárkivel megosztott volna. Szóval, meg akarom találni az anyámat. És ha anyám megvan, akkor ő majd tisztára mossa apád nevét, mert tudom, hogy képes rá – ütöttem meg finoman a doboz oldalát. A pálcám segítségével magamhoz intettem a sörömet, és folytattam az iszogatást. Lehet most azt gondolta rólam, hogy elment az eszem, de ha egy kicsit is belenézett az iratokba, akkor igazat kellett adnia nekem. − Engem nem fogsz lekoptatni Ned. Azzal, hogy visszajöttél, vállaltad a következményét annak, hogy nem foglak békén hagyni. Vagy veled, vagy nélküled, de addig nem nyugszom, amíg apádat ki nem engedik. Ezt itt és most leszögezem – pillantottam rá halálosan komolyan, mert fájt végighallgatni Desit és Noaht a tavalyi évben. Fájt végignézni, ahogy Noah megváltozott. Fájt, hogy Ned nem válaszolt nekem. Fájt látnom, hogy azok az emberek, akiket szerettem, szenvednek, és én nem tettem értük semmit. Most pedig az ölembe hullott a lehetőség, hogy cselekedhessek valamit, hát megragadtam azt.
Hiszen egy rendes ember vagyok... Az vagy, igen - akartam mondani, de csak kínosan mosolyogtam helyette, minden őszinteség nélkül, de ez inkább szólt a saját nyomorúságomnak és szaralakvagyok önmarcangolásomnak, mint Madnek. Mert ő tényleg rendes volt, rohadtul, túlságosan is, máskülönben nem ült volna itt velem. Nyilván nem érdemeltem meg, és ettől csak még szarabbul éreztem magam. Miért nem tudott Mad egyszerűen csak gyűlölni, mint a többiek? Az könnyű volt, egészen hamar hozzá lehetett szokni a közutálathoz és a folyamatos baszogatáshoz, egyszerűbb volt a kínos udvariasságnál és annál, ha úgy kezelték az embert, mint egy rohadt hímestojást. Reméltem, hogy legalább ennek vége lesz, ha eljövök otthonról Anya aggódó tekintetének kereszttüze elől, de tessék, még itt is ez ment... Bárcsak eltűnhettem volna... - Aha, persze - babráltam az iPoddal, aminek a takaróra ejtett fülhallgatójából még halkan duruzsolt a zene, hívogatóan, hogy nyomjam vissza a fülembe és zárjam ki az unokatestvéremet. De nem bírtam megtenni, ezt még én sem. Végül nehezen, de megnyomtam a képernyőn a stop gombot, a halk zümmögés, ami a fülhallgatóban dübörgő basszus kiszűrődése volt csupán, ezután elhalt. - Nem ignoráltam a leveleidet. És már ne haragudj, de elég nehéz elhinni, hogy bárkinek is hiányoztam. Desi szóba sem áll velem, amióta visszajöttem, szerintem meg fog ölni az első kviddicsedzésen, amire lehet inkább el sem megyek. Tök rendes vagy meg minden, de hazudnod azért nem kell a kedvemért. Vele ellentétben én biztosan hazudtam, mert valóban ignoráltam az összes levelét. Fel sem bontottam őket, úgy ahogy volt, bevágtam az összes borítékot a sarokba és többet rájuk sem néztem, mert féltem az esetleges tartalmuktól. A nyakamat tettem volna rá, hogy a dögölj meg változtatos variációi fogadtak volna a papíron - amúgy totálisan jogosan -, erre pedig sem akkor, sem most nem volt lelki erőm. És különben is, mit írtam volna vissza? Meséltem volna az ilvermornys hálókörletről meg a béna amerikai szokásokról? Ne már... Habár a zene központi szerepet töltött be az életemben, most mégis azt kívántam, bárcsak egyik másodpercről a másikra megsüketülnék és nem kéne végighallgatnom Maddoxot. Nem tudtam, mit akar mondani, csak abban voltam száz százalékig biztos, hogy nem fog jól esni. Egyszerűen nem létezett olyan téma kettőnk között, amire a lelkem most vágyott - bár őszintén szólva, azt sem tudtam volna megfogalmazni, hogy a lelkem mire tartott igényt mostanság, egy dementorcsókot leszámítva. Kihúzta az ágya alól az utazóládáját, egy pillanat erejéig átfutott rajtam a félelem (vagy inkább megkönnyebbülés?), hogy most fogja magát és kimegy a szobából, sőt, egyenesen új szobatársat követel majd McGalagonytól. De nem ez történt, keresett valamit, a pálcám éppen kéznél volt és megfordult a fejemben, hogy egyetlen határozott mozdulattal lakatra zárom azt a rohadt bőröndöt, csak hogy ne tudja rám erőszakolni, bármit is akart mutatni. Megsértődött volna, de talán éppen ezt akartam. Az utálatát és hogy az utálata miatt elkerüljön, mint még annyian mások. - Mit tudom én mivel viccelnél. Nem tudok semmit, szart sem tudok, Mad, de nem akarok Apáról beszélni - csattantam fel. - És akkor mi van? Igen, lehet, hogy egy hazugság volt az egész, de mégis mit szeretnél csinálni? Nekimész az egész Wizengamotnak és megmerényled Maurice Briggst? Ne röhögtess már, ennél még Renének is több józan esze van... Mégsem tudtam levenni a szemem a dobozról. Kíváncsiság éledt bennem, valahol a tompaság és önutálat alatt éledezett, és ez új volt. Mikor éreztem utoljára ilyet? Nem mostanában, és ez megijesztett, mert tudtam, hogy pofára esés lesz a vége. Semmi jó nem sülhetett ki belőle, ha hirtelen bármiben is reménykedni kezdtem vagy örültem valaminek, úgyis elromlott, mindig, minden elromlott, amióta Apát elvitték... Nem érezte Mad, hogy csak kínoz? Vagy direkt csinálta, megbeszélték Desivel, Noah-val és a többiekkel, bosszúból azért, mert ilyen szar barátjuk voltam? - Nem akarom kinyitni - jelentettem ki dacosan, majd egyetlen húzásra kiittam a sörösüveg tartalmának nagy részét. Ez most nem olyan volt, mint régen együtt inni Maddel, titokban, utána bénán leplezve a hétfő reggeli másnaposságunkat a tanárok előtt, menőzve a többieknek, hogy mekkora partit csaptunk a klubhelyiségben... A tetteim ütötték a szavaimat. Hiába makacskodtam, a kezem mégis mintha önálló életet élve nyúlt volna ki a doboz felé, amíg Mad magyarázott. Ahogy felnyitottam a fedelét, tényleg az fogadott, amit ő mondott: újságcikkek, jegyzetek, néhány gyűrött szélű fotó. Kivettem az egyik fényképet, Kyle Briggs volt rajta, a mardekárosok kviddicsmezében, szőke haját összeborzolta a repülés, az arcán diadalmas vigyor és egy kisebb zúzódás - tudtam, mikor készült a kép, a Griffendél ellen játszottak ezen a meccsen, pont a 2019-es karácsonyi bál előtt... mielőtt Kyle-t megölték. Mielőtt... lehet, hogy Apa megölte őt. Visszaejtettem a fotót a dobozba, nem bírtam tovább nézni. - Mad, anyukád eltűnt - nyeltem egy nagyot. - Anyukád eltűnt, az én apám pedig Azkabanban ül. Tételezzük fel, hogy tényleg egy hatalmas összeesküvés ez az egész... mégis mit akarsz tenni? Majd téged is jól elásnak vagy megtalálunk az udvaron egy késsel a mellkasodban, mint Kyle-t. Ne legyél hülye. Gyújtsd fel ezt a dobozt vagy nem tudom, de ne keveredj bele semmibe, és végképp ne miattam. Újból lepillantottam a dobozra, kerülve Mad tekintetét. Az egyik fotónak épp csak a negyede lógott ki a többi papír közül, de felismertem még így is apa arcélét. Reszkető kézzel elvettem a mozgó fényképet, a tanfelügyelői kinevezésekor készült, tisztán emlékeztem rá, hiszen mi is ott voltunk vele a Minisztériumban, utána pedig az Abszol úton ünnepeltük meg egy étteremben, mind rosszullétig tömtük magunkat, főleg desszerttel, viccelődtünk vele, hogy ha így folytatjuk, Apát úgy kell majd begurítani szeptemberben a Roxfortba. Bárcsak soha ne nevezték volna ki... Bárcsak a Minisztériumban maradt volna, az unalmas állásában... - Lehet ő tette. Nem tudhatjuk. Talán minden igaz volt.
the truth will set you free, but first it will piss you of
the truth will set you free, but first it will piss you of
− Hiába kételkedsz abban, amit mondok, attól függetlenül igaz – emeltem rá a pillantásomat, hiszen a hangjából kihallottam a kételyt. Talán nem ismertem őt annyira, mint Noah, de mégiscsak a rokonom volt, és elég időt töltöttünk ahhoz együtt, hogy ismerjem minden arcrezdülését. Az elméletemet, miszerint menekülni akart ebből a helyzetből pedig alátámasztotta az, ahogy az iPodjával babrált. – Ha ismernéd a leveleim tartalmát, akkor nem viselkednél ilyen hülyén – ráncoltam össze a homlokomat. Igyekeztem hatni a józan eszére, mert szerettem volna magam előtt azt a Ned Runcornt látni, aki egykor volt. – Desiree azért nem áll szóba veled, mert dühös és elkeseredett, amiért így intézted a dolgaidat, még csak arra sem vetted a fáradtságot, hogy bocsánatot kérj tőle. Ettől függetlenül sose bántana téged, ezt is nagyon jól tudod. Hazudni pedig egyáltalán nem szokásom ilyenekről – próbáltam elmagyarázni a fennálló helyzetet. Nyilván Noah és Desiree viselkedése sem javított a helyzetén, hiszen hiába kértem őket, nem teljesen tudták félretenni a sértettségüket. Legalább is, Desiree-nek biztosan nem sikerült. Nem erőltettem tovább a győzködését, hiszen egyre inkább azt láttam rajta, hogy jelenleg csak akkor volt hajlandó elhinni bármit is, ha a saját bőrén tapasztalt meg mindent. Azt az ötletet viszont nem engedtem el, hogy beavassam őt a tervembe. Nyilván nem fogadta túl jól a dolog felvezetését. Érhető, hiszen senkinek nem volt egyszerű ez a helyzet, de vele ellentétben én nem akartam ölbe tett kézzel várni a világvégét. – Lehet, hogy nem akarsz róla beszélni, de túl sokáig dugtad a fejedet a homokba, Ned. Az önsajnáltatás semmit nem fogsz megoldani – csóváltam a fejemet, hiszen volt egy éve keseregni a sanyarú sorsán, most már ideje volt összeszednie magát, mert nem bírtam nézni, ahogy tönkretette magát. – Bárkinek és bárminek neki mennék, ha a családomról van szó – egyenesedtem ki. Lassan feltápászkodtam, odaléptem az ágyához, amíg ő a dobozzal szemezett, addig tovább beszéltem. – Ha csak egy szemernyi esélye is van annak, hogy apád nevét tisztára mossák, és kiengedjék őt, akkor nem fogom annyiban hagyni a dolgot. – Ebben az esetben én voltam az, aki kötötte az ebet a karóhoz, s hiába mondta azt, hogy nem akart a dologgal foglalkozni, sejtettem, hogy valahol mégiscsak érdekelte a dolog. Kit ne mozgatna meg a tény, hogy megmenheti a saját apját a börtöntől? – Anyám eltűnt, mert lehet, hogy a nyomában voltak, vagy nem akart feltűnősködni, és a háttérben még mindig áskálódhat valamit. Épp ezért, ha megtalálom őt, akkor biztos vagyok benne, hogy a segítségével apádat is ki lehet hozni az Azkabanból. – Anyám nem volt halott, ebben egészen biztos voltam, hiszen túlságosan is talpraesettnek és életrevalónak tűnt az emlékeimben. – Sokkal óvatosabb vagyok, mint Briggs, de ha nem akarsz segíteni, akkor legyen, megtalálom őt egyedül. Nyáron úgyis elkezdtem követni egy nyomot – vontam meg a vállamat. Nagyon jól tudtam, hogy egy öngyilkos küldetésre vállalkoztam, mégsem érdekelt, mert az életem nem számított annyira, mint Ned apjáé. Ha pedig ez volt a szükséges áldozat a kiszabadításához, hát pont leszartam, hogy mi lesz velem. – Komolyan úgy gondolod, hogy apád képes lett volna ilyesmire? Gondolkozz már tisztán! Szerinted az a Cain Runcorn, aki felnevelt téged és a testvéredet, aki gondoskodott rólatok, sőt időnként rólam is, megölt volna bárkit is? Ned, könyörgöm neked, hogy ne legyél hülye. Te is nagyon jól tudod, hogy apádra rákentek egy gyilkosságot, és ártatlanul ül az Azkabanban. Ha nem akarsz ellene semmit tenni, hát legyen, de nem fogom a dobozt felgyújtani, mert vagy veled, vagy nélküled, de kiderítem, hogy mi történt pontosan – vettem el a dobozt, s bár szerettem volna egy alapos fejmosást adni neki, még mindig higgadt voltam. Zaklatott volt. Minden joga megvolt hozzá, hogy az legyen, de azt nehezebben fogadtam el, hogy egy év alatt ennyi hülyeséget bemesélt magának. A dobozt a hónom alá véve visszaültem a saját ágyamra, és rendezgetni kezdtem a benne lévő papírokat és fényképeket. Biztos voltam benne, hogy az orrom előtt volt mindenre, amire szükségem volt anya megtalálásához, mégis úgy éreztem, hogy a nagybátyámnál tett látogatásom nem sok eredményre vezetett. Talán jobban meg kellett volna vizsgálnom a doboz tartalmát, hogy egy tényleges nyomra bukkanjak.
