Kifújtam a cigarettafüstöt, a fejemet a kényelmesen kipárnázott kerti szék támlájának döntve. Bár már kezdett sötétedni, még mindig kellemesen meleg volt Dearbornék kertjében. Alig negyed órája érkeztem - Henry legnagyobb örömére -, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy olyan nyugalom áradjon szét bennem, ami napközben egyenesen lehetetlennek tűnt a minisztériumi zsongásban, az Auguránvadász Projekt külön irodájában, ahol minden falról Corban Yaxley köcsög képe mosolygott rám és ahol rendszeresen egy légtérben kellett tartózkodnom Lorival. Lorival, akivel a kapcsolatunk még annál is borzasztóbb volt, mint hetekkel ezelőtt, amikor elméletileg végleg lezárult - legalábbis akkor azt gondoltuk, de azóta újra és újra sikerült hirtelen felindulásból rácáfolnunk, hogy aztán megbánjuk és magunkban megfogadjuk, hogy többször nem fog megtörténni. Elbaszott volt ez az egész, egy fájdalmas vergődés, amit könnyen megoldhattunk volna, ha megtartjuk egymástól a távolságot és minden kapcsolatunkat pusztán a munkára korlátozzuk, de ez kurvára megvalósíthatatlannak tűnt. Gennek persze eddig elfelejtettem megemlíteni, hogy Lori újból felbukkant az életemben - ahogy mostanában sok minden másról sem számoltam be neki. Legfőképpen arról nem, hogy megöltem valakit, hogy megöltem egy tizenhét éves, ártatlan kislányt, akit a bátyám döngetett jó pénzért. Kettőnk barátsága különösen mély és erős volt, de tudtam, hogy nem élhet túl mindent, és a határt valahol itt húztam meg. Nem létezett, hogy Gen ezzel a tudattal együtt tudott volna élni és képes lett volna elfogadni, amit műveltem. Nem is hibáztattam érte, ezt egyetlen normális ember sem tudná feldolgozni és csak legyinteni rá. Azt viszont nem bírtam volna elviselni, ha még őt is elveszítem. Így hallgattam róla, ahogyan arról is, mennyit gyötört mostanában a Projekt miatt az anyám és a háborús emlékek gondolata... Az állandó érzelmi kimerültséget könnyű volt a Lorival való szakításomra fogni, ha Gen rákérdezett, mert arról történetesen tényleg, elejétől a végéig beszámoltam neki. Ellenben azzal, hogy Lori megint felbukkant, mert nem kellett hozzá jóstehetség, hogy tudjam Gen hogyan fog reagálni: verbálisan letépi a fejemet. Mégis úgy éreztem, hogy belülről felőröl, ha még sokáig magamban kell tartanom mindent, ami mostanában történt. A Projektről nem beszélhettem, a halott lányról szintén nem... De Lori, ő már más téma volt. Mielőtt újabb slukk cigarettafüstöt tüdőzhettem volna le, az egyik szamojéd a kezembe nyomta a labdáját... már megint. Amióta kijöttem a kertbe, már legalább tízszer eldobtam neki, de úgy néz ki, ennyivel nem érte be. Felsóhajtottam és ismét elhajítottam a kutyának a játékot a kert másik végéig, mire ő fehér felhőként suhant utána. Pontosan abban a pillanatban, amikor Gen kilépett a házból, egy kancsó jegesteával, a nyomában azzal a félkilós kis vakarékkal, akit Henry képes volt Gyilkoskának elnevezni. Bár tényleg találó volt a név, most is egy magyar mennydörgő minden agressziójával indult meg felém, hogy újból megugathasson, mintha nem tette volna meg ugyanezt már az érkezésem pillanatában. Töltöttem magamnak egy pohár jegesteát, bár az idegeimnek valószínűleg valami erősebb kellett volna. Azonban amióta félrészegen Cassie Black lakásán kötöttem ki, jobbnak láttam megmaradni a cukros teánál. - A gyerekek jól vannak? Chris ezen a héten kinek törte be a képét? - Hetek óta nem beszéltem Gennel. A férje hogylétéről éppen eleget cikkeztek az újságok, arról feleslegesnek láttam érdeklődni, és Henry savanyú képe amúgy is elég okot adott rá, hogy ne is akarjak róla beszélni. A Dearborn gyerekek viszont őszintén érdekeltek, még akkor is, ha Christopher és az unokaöcsém most éppen halálosan gyűlölték egymást. Ez a tény engem nem igazán zavart és meg sem próbáltam leplezni, hogy kibaszott viccesnek tartottam a cicaharcukat... már ha azt az egyoldalú bunyót lehetett annak nevezni. Nagyon szerettem Masont, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy megérdemelte Chrispy Dearborn öklét az arcában. Ismertem Gen fiát pelenkás kora óta, pont annyira volt agresszív, amennyire az anyja egy szende virágszál, így biztosan alapos indoka lehetett rá, hogy bemosott egyet az unokaöcsémnek. Belekortyoltam a teába, és közben nem tudtam szabadulni attól a kósza gondolattól, hogy milyen kevés is változott huszonöt év alatt. Hány nyárestét töltöttünk Gennel kettesben üldögélve, már számát sem tudtam, de biztosan rengeteget. Talán csak a pohárba kitöltött ital változott meg, huszonéve még biztosan nem teát kortyoltunk volna egy jól gondozott vidéki kertben péntek este, hanem Lángnyelvet vagy vodkát felhúzva valamivel. Ettől eltekintve azonban semmi sem változott. Akkor miért nem voltam képes végre kinyögni, hogy mennyire szarul éreztem magam és mennyire szükségem lett volna a tanácsára? - Visszajött Londonba. Pár hete, azóta többször is találkoztunk. - Nem mondtam ki, hogy kiről beszéltem, nyilván anélkül is tudta.
Bántalmazott gyermekekkel és nőkkel foglalkoztam a munkám során. Ritka alkalom volt, hogy azt éreztem, egy anyát vagy egy feleséget tudnék nagyon boldogan felpofozni, de úgy, hogy ott marad. Ez általában a férfiakra hárult, az ügyeim túlnyomó többségében ők voltak az elkövetők, akiket csúnyán el tudtam volna intézni azért, amit a gyerekükkel, a feleségükkel, vagy egy rokon, ismerős családtagjaival műveltek. De azt hiszem, egyikük sem érte el soha azt a szintet, amit Lori Fontaine irányába éreztem. Egész biztosan köze volt az érzéseimnek a nő irányába annak, hogy a legjobb barátomról volt szó. Bármit megtettem volna Holdenért, tényleg bármit, hiszen a férjemet leszámítva az egyetlen ember volt, aki gyakorlatilag gyerekkorom óta mellettem állt és mind a mai napig az életem részét képezte. Nem mondom, hogy öltem is volna érte, de ki tudja, talán nem lett volna annyira nehéz megtenni. Úgyhogy egyáltalán nem tett boldoggá a tudat, hogy valaki az érzéseivel játszott, a bizalmával és a szeretetével. Sosem láttam még olyan megviseltnek mint ezt a szakítást követően, talán csak Kyle esete és az édesanyja halála idején, de mintha még azok is eltörpültek volna a mostani mellett. Szeretném azt mondani, hogy végig ott voltam az oldalán, de nagy hazugság lenne. Igyekeztem, de nem mindig igényelte a társaságomat, úgyhogy csak örültem neki, amikor megjelent a kapuban. Henry persze mindig morgott, minden egyes alkalommal, és az sem érdekelte, amikor elmondtam, mi történt. Mintha egy kicsit még Fontaine pártját is fogná, csak tudnám, miért… Mindenesetre ma is örömmel fogadtam Holden érkezését, hosszú hetek teltek el, mióta utoljára beszéltünk. - A franc essen beléd -morogtam Gyilkoskának, miközben vagy hatodszorra estem majdnem orra benne, mert állandóan a lábam alatt volt, amíg teát készítettem. Szerencsére eddig minden a kezemben maradt és sem magamat, sem pedig a kutyát nem forráztam le. Bár utóbbi talán nem is lett volna akkora probléma, lehet, megtanulná, hogy ne gáncsoljon ki senkit… A fűre lépve elsuhant mellettem egyszerre két kutya is, az egyik Gyilkoska volt, ahogy ismét Holden felé vetette magát, bár neki a szeme sem rebbent, a másik pedig Rheia, aki úgy szaladt a labda után, mintha semmi sem tenné boldogabbá. Jupiter is kint volt, a székem mellett fekve felügyelte a kertet és csak akkor nézett fel, amikor Gyilkoska irritáló ordítását meghallotta. Ceres éppen tüzelt, úgyhogy ő el volt különítve a kanunktól, bent volt a kutyák szobájában a nyugdíjassal és a kölyökkel. - Tudtommal senkinek, legalábbis egyelőre nem kaptam levelet a Roxfortból. Chris pedig… Nos, mondanám, hogy lapít, mint szar a fűben, de tudjuk milyen, úgyis elmondaná, ha történt volna valami. Persze McGalagonytól előbb szereznénk tudomást róla és megint mehetnénk be békíteni… -Vagyis Henry mehetne be, mert száz százalék, hogy nem hagyná, hogy én oldjam meg a problémát. Annak nem lenne szép vége. Leraktam a kerti asztalra a tálcát, rajta a meleg teával és a poharakkal, majd leültem a szomszédos székbe. Nem hoztam fel semmi témát, nem szólaltam meg. Tudtam, hogy mondani akar valamit, már akkor éreztem, amikor megérkezett, hogy van valami, ami a lelkét nyomja. Úgyhogy csak lehajoltam megsimogatni Jupe fejét, az ujjaim elvesztek a hatalmas, hófehér bundában. Holden szavaira viszont azonnal felkaptam a fejem. - Hogy tessék? -néztem rá először döbbenten, aztán összeszűkült szemmel. -Minek jött vissza egyáltalán? Vagy tudod mit? Ez nem is érdekel. Csak azt akarom tudni, hogy ugye megtartottad tőle a legalább három méter távolságot? De lehet, még többet is, a biztonság kedvéért.
Gyilkoska a cipőfűzőm kínhalálán dolgozott a megmaradt két-három fogával, amíg újból eldobtam az egyik szamojédnek a labdát - Merlin se tudta melyiknek, első ránézésre nem mindig tudtam megkülönböztetni őket, hiába ismertem őket kölyökkoruk óta és hiába sózta rám őket Gen minden alkalommal, amikor nem talált kutyaszittert. Ezzel tulajdonképpen nem is lett volna gondom, a legelvetemültebb kutya lemozgatása sem okozott problémát, de a szőr... az a rengeteg, kibaszott felhőként úszó szőr, ami mindent belepett... Hogyan bírta ezt Gen elviselni minden nyomorult nap? Miért nem talált olyan kutyafajtát magának, aminek a legfőbb szuperképessége nem a gazdái szőrbe fojtása volt? Természetesen, mindent összevetve még egy falkányi szamojéd vedlése is jobb volt, mint Gyilkoskával együtt élni. Nem meglepő módon rá sosem voltam hajlandó vigyázni. Én azzal a kis görccsel sehol nem mutatkoztam volna nyilvánosan. - Az egy halva született kísérlet lenne, ha megint Masonnek mosna be egyet. Russ hetekig tombolt utána, egy magyar mennydörgőt könnyebb lenyugtatni, mint őt. Tudod milyen... Aztán még én voltam a fasz, mert kiröhögtem, mikor elpanaszolta mi történt. Mintha komolyan lehetne venni két tinifiú farokméregetését - forgattam a szemem. A bátyámmal ellentétben nem találtam semmi szenzációsat abban, hogy Christopher bevert egyet Masonnek. Néha én is késztetést éreztem rá, hogy kilógassam az unokaöcsémet a Roxfort csillagvizsgáló tornyából, az utóbbi néhány év határozottan nem tett jót a személyiségének - ezt talán még Harper is elismerte volna, minden ikertestvéri szeretete ellenére is. Mason biztosan alaposan megdolgozott azért a pofonért. Lehetett volna máshogy is konfliktust rendezni? Biztosan. De miért is kellett volna két kamaszfiúnak higgadtan, bölcs felnőttek módjára rendezni bármit is? Valószínűleg Chris Mason arcában csattanó ökle is kevésbé volt drámai, mint amilyen performanszt Russel bemutatott az igazgatói irodában. Éreztem a ránk telepedő csendből, hogy ez most nem az a jóleső hallgatás, amikor csak csendben léteztünk egymás mellett, mert egyikünk sem érzett nyomást, hogy feltétlenül üres fecsegéssel töltse ki a rendelkezésre álló időt és teret. Gyakran volt ilyen, a barátságunk olyan régre nyúlt vissza, annyira szilárd lábakon állt, hogy tudtunk csak némán, minden frusztráció nélkül létezni a másik társaságában. Ez azonban nem az a pillanat volt, tudtam, hogy Gen várt, még ha nem is mondta ki. Nem kellett, tudta, hogy tudni fogom, éppen olyan biztosan, ahogyan ő is sejthette, hogy nem egy teáért és Gyilkoska erőtlen harapásaiért jöttem ide. És pontosan, ahogy sejtettem, Gen kurvára nem volt boldog attól, amit végül hallott. Nyilván, hiszen hetekkel ezelőtt elég egyértelművé tette, hogy ha lehetősége nyílna rá, akkor élve elásná Lori Fontaine-t a hátsó kertjükben. Élveztem és értékeltem a harcias törődését, kár is lenne tagadni, de vele ellentétben én még mindig nem tudtam ennyire fekete-fehéren látni Lorit, hiába tudtam, hogy Genre kellett volna hallgatnom. - Hát... azt nem mondanám... - Elhallgattam, feltűnően sokáig tartott a következő slukk a cigarettából, de nem húzhattam az örökkévalóságig az időt, főleg nem azok után, hogy én hoztam fel ezt a kínos témát. - Munkaügyben jött Londonba. Nem beszélhetek róla, titkosított minisztériumi ügy és őszintén szólva jobb is, ha nem is tudsz az egészről... De nem is ez a lényeg, inkább az, hogy egy irodába zárva elég nehéz lenne elkerülni. Főleg akkor, ha az ember annyira nem is akarja elkerülni a másikat... Legalábbis a mellékelt ábra azt mutatta, hogy a lelkem mélyén én annyira nem is akartam megtartani a távolságot Loritól, mert akkor nem kötöttünk volna ki újra és újra egy ágyban - vagy falnál vagy mosdóban vagy ahol éppen sikerült -, mindezt egy "soha többet nem fog előfordulni" egyezmény kimondatlan megkötése után. - Szóval nem, nem mondanám, hogy megtartottam a három méter távolságot, vagy akár csak a három centit is. De rájöttem, hogy tulajdonképpen ez jobb is így. Mármint érted, elég szarul váltunk el, nekem ez az egész kurva megalázó volt, de így lényegében teljesen kötetlen módon kompenzálhat érte, hogy átbaszott. Segít a továbblépésben, komolyan. Ezt még én magam sem hittem el.
