Dot Mallory

Szóval azt hallottad, hogy az összes hugrabugos kedves, szende tündér, hiszékeny, naiv, érzékeny baba? Akkor sajnos fel kell világosítsalak, hogy mekkorát tévedsz. Tudtad, hogy a hugrás partik a legjobbak? A griffendélesek túllőnek a célon, a mardekárosok nem engednek be senkit, a hollóhátasoknál senki sincs magánál, na de a hugrások! Ők tudják, hogyan kell mulatni. Jaj, és persze lehetne hisztizni, hogy nem, Dot, igazán, a Griffendélben a helyed! vagy hogy ugyan már, Mallory, ne viccelj, ízig vérig mardekáros vagy, de egyetek sarat mindannyian, mert sznobok vagytok, kiközösítőek, ítélkező barmok, és ha fizettek volna érte, akkor sem mentem volna egyik másik házba se.
Inkább ezt jegyezd meg: a hugrások nem csalnak, hanem kemény munkával szerzik meg az érdemeiket, türelmesek és hűségesek, és jobban jársz, ha nem kezdesz ki egyikükkel sem, mert egész házastól megyünk utánad, világos?

Narancsos haj hullik lazán vállára, a fürtök enyhén göndörödve, zöld szemek mosolyognak huncutsággal, és...

paff
...most hosszú, szálegyenes, szőke haj omlik a hátára, ahogy az enyhe őszi szél meglengeti, tűsarkúja hangosan kopog a járdán, ahogy...

puff
...de hiszen barna haja most copfba van szedve, baseball sapka a fején, ahogy tenisszoknyában, teniszcipőben, teniszütővel áll a teniszpályán, elütve a felé száguldó...

huff
...nem, most égővörös, melegítőnadrág és futócipő, ritmikusan véve a levegőt, miközben rágógumiból buborékot fúj, mikor...

pukk
...jaj ne már, most már érted, hogy miért nem számít?

Végigtipegve a folyosón, lábujjhegyre ágaskodva nyitsz a szobába, apró plédet vonszolva magad után a földön. A szoba foglalt, Arthur ül a közepén egy szőnyegen, mellette barátja foglal helyet. A padlónyikorgást hallva bátyád felpillant, és azonnal megváltozik az arckifejezése.
– Menj innen, Dorothy, nem lehetsz itt!
– De énisakarok – dacolsz, ahogy mindig, apró arcodon makacs arckifejezés.
– Ez nem kislányoknak való! – jelentette ki, majd kituszkolva téged az ajtón becsukta az orrod előtt.
A lendülettől elcsúszol a padlódeszkán, tehetetlenül elhasalva, ahogy mérges könnyek gyűlnek a szemedben.
– Megmondalak anyának! – nyújtod nyelvedet az ajtóra, majd hátat fordítva eltrappolsz.

***
– Hé, Dot, hova viszel? Nem lehetünk itt – jegyzi meg Zach, de egy pillanatra sem úgy, mintha ez a tény zavarná.
– Pontosan, szóval shhhhh! – vonod össze a szemöldöködet, ahogy erőszakosan a szádra teszed a mutatóujjadat.
– Legalább azt mondd el, miért vagyunk itt – szólal meg ismét, ahogy bebuktok egy szekrény mögé, megvárva, hogy a folyosón lévő léptek eltávolodjanak.
– Megtaláltam, hova rejtik anyáék az ajándékokat – vigyorodsz el, szemeid csintalanul felcsillannak. – Legalábbis Arthuré biztosan ott van. Szóval gondoltam...
– Ne is mondj többet, benne vagyok – vigyorodik el bátyád is.

***
A vacsoraasztalnál ültök, csak piszkálod az ételt, hiszen tudod, hogy mi következik. Bátyádnak nem tetszett, hogy átjött a barátod, és elfoglaltátok a kedvenc szobáját ma, így talált valamit, ami miatt leszólhat téged.
– Dorothy már megint... – Nem bírod, ahogy kimondja a nevedet, kezeid ökölbe szorulnak. Olyan nyávogósan mondja, olyan lányosan, a szőr feláll tőle a hátadon.
– Dot.
– Ó, valaki mondott valamit? – néz körbe, és csak még inkább felforr tőle a véred.
– Dot. A nevem Dot. Azt hittem annál azért okosabb vagy, hogy ezt ne tudnád megtanulni – feleselsz, és a hatása azonnal meg is van.
– Dorothy! – csattan fel édesapád hangja, mire te kitolod a székedet, és felcsörtetsz a szobádba.

***
Karod körülfonja magadat, mint aki fázik, ahogy felsurransz a fiúk hálójához vezető lépcsőn, majd gyors körülnézés után nyitsz be a szobájába. Tudod, hogy egyedül van ott, előtte leellenőrizted, hogy a többiek elfoglaltak legyenek, de ki tudja, mennyi időd van.
– Dot? – néz fel meghökkenve, ahogy felül az ágyon, az ajkaidon pajkos mosoly terül el.
– Ne ölj meg, muszáj volt, nem hagyhattam ott – hadarod a szavakat, ahogy az ágyához sietsz, és a sarkára ülsz.
– Mégis miről beszélsz? – ráncolja a szemöldökét, és az ajtó irányába néz, összezavarodva, mintha várná, hogy más valaki is bejöjjön mögötted.
– Soma a neve – suttogod, ahogy kinyitod a karjaidat, és egyenruhád redőiből egy aprócska sündisznót helyezel az ágyra.
Felnyög a megrökönyödésében, és megbabonázva nézi az állatot.
– Akármit is tervezel, boszorka, engem nem tudsz belerángatni.
– Kérleeeeeeeek – pislogsz szaporán, ahogy kezeiddel az aprócska állatod babusgatod. – Sírt az anyjáért, és nem találtam sehol se, a szobatársam meg tuti bemártana valakinél, mert utálja a "rágcsálókat" – forgatod meg a szemeidet, de nem hagyod, hogy közbevágjon, gyorsan folytatod is –, legalább csak ma éjszaka, és jövök neked eggyel, naaa!
Egy pár másodpercig csendben marad, hosszasan néz rád, majd nagyot sóhajtva elterül az ágyon.
– Hogy én miért nem tudok neked nemet mondani...
Felsikkantasz örömödben.

***
A hátára ugrasz, egyik karod a nyaka körül, ahogy próbálod fenntartani magadat, míg másik kezed reptében kerül a szemeire.
– Na ki az? – vigyorogsz, ahogy arcod a füle mellé kerül a folyamatos harcban az életbenmaradásért.
– Hmmm, lássuk csak, ki is lehetne... fogalmam sincs, senki nem ilyen idióta. – Szinte hallod a hangjában a szemforgatást, így vergődsz egy kicsit, hogy a pozíció ellenére is a bordái közé tudj bökni, amitől felszisszen, és leráz a hátáról.
– Hééé! Megsérülhetek! – panaszkodsz elnyújtott hanggal, ahogy talpra érkezel, és minden gond nélkül kisimítod az egyenruhádat, csintalan félmosollyal felpillantva a másikra.
Jobban dobol a szíved vigyorát látva, mint az elmúlt egy órában bármikor.
– Na, hogy ment?
– Még kérdezed? – Kezed megtalálja a nyakkendőjét, ahogy közelebb lépsz, és azonnal ki is lazítod. – Tudod, hogy az SVK a legjobban, ha ez nem K, akkor mindenem Troll. Szóóval, még mindig áll az aurorság? – Beharapod a szád, ahogy felnézel rá, de azonnal el is fordulsz, ahogy szemed megakad valakin a bejárati csarnokban. – Nathaniel! – sikkantasz fel, ahogy a legnagyobb vigyorral sietsz oda hozzá. Karjaidat a nyaka köré fűzve csókolod meg, ahogy a tömeg bezárul körülöttetek.

***
– Remélem, hogy azért rángattál ide, mert átmentél a felvételin – vigyorogsz rá szélesen, kezeid hátad mögött összekulcsolva, ahogy eléugrasz, háttal sétálva a járdán.
– Ezt vegyem egy gratuláloknak? – vonja fel a szemöldökét Zach, de megtorpan, tehetetlenül széttárva a kezeit. – Az aurorképző idei osztályának egy tagja áll előtted, életnagyságban.
A nyakába ugrasz, ahogy kimondja a szavakat.
– Tudtam én, hogy gond nélkül bejutsz! – Egy kis örömtáncot jársz, ahogy kiengeded az ölelésből.
Megcsóválja a fejét, de persze ragyog. Hisz mióta ezt hallgatod, hogy oda szeretne kerülni – ráadásul olyannyira, hogy a vágyat már egy éve te is elkaptad tőle. Harcolni valami nagyobbért, valami jóért – egy hely, ahol nem nézik ki, ahol mindenki együtt dolgozik azért, ami fontos.
Bátyád hangja rángat ki a saját fejedből.
– Na de te is mesélj, hogy is hívták? Nathaniel? – vonja fel a szemöldökét baromi idegesítően, azzal a mindentudó félmosollyal, mint aki büszke magára, hogy ezt kitalálta.
– Nathaniel? – nevetsz fel, megrázva a fejedet. – Lemaradt a forrásod, az már rég a múlté. – Beharapod a szád, ahogy arrébb ugrálsz a járdán, ujjaid összekulcsolva a hátad mögött.
– Oh. – Hallod a meglepetést a hangjában, amitől vigyorod csak jobban nő, ahogy bátyád összevont szemöldökkel figyeli mozdulataidat. – Ki az új szerencsés akkor?
– Mark – bököd ki végül, mikor már nem bírod tovább, majd gyorsan el is fordítod a fejed, ahogy meglátod az arckifejezését. – Igen, az eggyel alattad lévő griffes, na és?
– Dottie... – Már hallod is a rosszallást a hangjában, és a leckét, ami jön.
– Blablabla, nem hallok semmit! – szorítod kezedet a füledre, majd nyelved kinyújtva rá betáncikálsz az első boltba, ami szembe jön.

***
Belépve a klubhelyiségbe azonnal kiszúrod őt, a szokásos helyen ülve, egy rakat RAVASz szintű könyv a mellette lévő asztalon. Egy pillanatra feljegyzed, hogy neked is be kell fejezned az esszédet még ma éjszaka, de azonnal el is hessegeted a gondolatod, ahogy ledobod magad a fotel karfájára, a lendülettől nekiütközve a mozdulattal.
– Na, mit akartál mesélni? Mondd, hogy valami izgalmas, elszáradok a sok tanulástól itt – lököd meg, ezúttal direkt, ahogy bezárja a könyvet, és a füle mögé illeszti a tollát.
– Attól függ, mit nevezel izgalmasnak... jójó, ne bökdöss, hé! – emeli fel karjait védekezően a támadásodra, amit elégedett mosollyal jutalmazol. – Szóval – köszörüli meg a torkát, ahogy felpillant rá, és keze zavartan vándorol a nyakkendője irányába. – Sophie és én összejöttünk.
Érzed, ahogy megmerevedsz a mozdulatod közepén, és azonnal elhúzódsz tőle. Nagyokat pislogva nézel rá, mint aki meglepetésében nem tudja elhinni, mit is hallott.
– Oh, hűha... hát ez... csodálatos – nyögöd ki hirtelen zavarodban, és érzed, hogy most nem tudod kontrollálni, érzed, ahogy hajad töve akaratlanul is színt vált.
– Dot...? – néz fel rád összezavarodva, de még mielőtt bármit is mondhatna, félbeszakítod.
– Hát ez hatalmas! Ünnepelünk! – vigyorogsz rá, de a mozdulat bántja az arcodat. Hirtelen pattansz fel a fotel karjáról. –...később. Most jutott eszembe, hogy Markkal találkozom. De mindenképp ünneplünk! Sophie és te. Nem semmi. – Karba öklözöd egy zavart nevetés kíséretében, mielőtt hátralépsz, és a portrélyuk felé sietsz. Onnan még visszafordulsz egy pillanatra, mielőtt kilépsz rajta, arcán teljes zavar és értetlenség.
Rákacsintasz.
– Holnap ünneplünk! Rajtam a vajsör!
Nem várod meg a válaszát.

***
London egy mozgalmasabb utcáján ácsorogsz, egyik lábadról a másikra állva. Hátad mögött tenyeredben gyűrődik egy levél, ami idegesítően ragad izzadó tenyeredhez. Tekinteted a tömeget pásztázza, majd ahogy megpillantod, azonnal felcsillan a szemed. Az ő arckifejezésén ugyanazt a zavart látod, amit te is érzel, hisz most áll vagy dől az egész. Azonnal eléfutsz, lenyomva a féket alig pár centire tőle, ahogy arcába nyomod a leveledet.
– Csere! Én ezt nem bírom így – motyogsz kiszáradó torokkal, majd szinte kitéped a kezéből az ő levelét, ahogy feléd tartja.
Hátat fordítotok egymásnak, és nem is hallod a papír szakadását, ahogy feltépitek a borítékokat, olyan hangosan dobol a szíved. Hivatalos címzés, aurorparancsnok neve, megszólítás, felesleges duma, és...
Felsikoltasz, amint meglátod a felvételt nyert szavakat, és már fordulsz is vissza felé, arcod sugárzik az örömtől, egy pillanatra el is felejted, hogy saját sorsod még nem derült ki, ám abban a másodpercben egyáltalán nem számít. Azonban minden kétséged szertefoszlik, ahogy meglátod az ő arcát is, és ismét felsikoltva a nyakába ugrasz, ő pedig felkapva téged megpörget a levegőben. A levél összegyűrődik a tenyeretekben, de nem számít, semmi sem számít, ahogy csillogó szemekkel egymásra néztek, mielőtt elfordulsz, a tömegbe kiabálva.
– Aurorok leszünk! Huuuu! – Hangod elfojtódik, ahogy kezét azonnal a szádra tapasztja, bár le sem tagadhatja saját vigyorát.
– Megőrültél? Elég biztos vagyok benne, hogy az Azkabanból nem vehetsz levelezőórákat – feleli fojtott hangon, laposan nézve körül, hogy bárki is meghallott-e titeket.
De semmi sem számít.

***
A zene hangos, félhomály uralja a klubot a színes fények váltakozásában, valaki kilöttyenti az italát, ami a vádlidra fröccsen, de nem érdekel. Kezed a magasban, fejed döntve, ahogy a másikkal próbálod lehúzni a whiskey-t anélkül, hogy kiöntenéd. Valaki meglök, de te is meglöksz másokat, ahogy mindenki mozog, és senki sem beszél. Ő is itt van, tequila a kezében, ahogy hozza az újabb kört, bár nekem kellett volna állnom, hisz az ő születésnapja, de már régen nem számít. A levegő elektromos, ahogy egymásra néztek, mikor berakját azt a számot, amire tavaly is táncoltatok, és nevetsz, és ő is nevet, és ahogy a szemébe nézel pontosan tudod, hogy másnap ebből semmire sem fog emlékezni.
De nem számít.
Mert abban a pillanatban megtörik valami, ami elismerés nélkül már régen ott volt, és abban a pillanatban nem érdekel, hogy az éjszaka emléke évekig kísérteni fog, abban a pillanatban nem érdekel, hogy ezután sosem fogsz erről beszélni többet; nem számít, hogy amikor legközelebb megcsókolsz valakit csakis arra tudsz gondolni, hogy mennyivel jobb volt vele, nem – ebben a pillanatban nincsenek gondolatok vagy elővigyázatosság, csak az alkohol keserű íze az ajkain, csak a testeitek forró összeolvadása, csak egymás nevének hangtalan lehelése a fülsüketítő zene alatt.
Pedig igazad lesz – másnap lüktető fejjel, borzasztó hányingerrel, és egy maroknyi kétséggel ébredsz; doboló szívvel és száz wattos vigyorral, amit persze letagadsz, vándorló tekintettel és homályos emlékekkel, amik végigkísértik napjaid, heteid miközben ő csak egy értetlen vigyorral megrázza a fejét, és arról révedezik, hogy milyen jó volt a buli, bár jó lenne, ha többre emlékezne belőle.

***
Mikor meglátod a sarkon befordulva, nem mész oda hozzá azonnal. A korlátnak támaszkodva áll, ujjai idegesen dobolnak, cipője hegye a járdán jár. Ideges, nem tudod, miért, és őszintén, félsz is hallani, hogy mit szeretne mondani neked. Ennyi volt? Mégis emlékszik? Nem lehettek már barátok?
– Hé – szólítod meg, ahogy hozzálépsz, kezed a karját simítja. – Minden rendben? Már bocsánat, de szarul festesz – próbálod megütni a szokásos hangsúlyt, és egy pillanatra meg is jelenik egy mosoly árnyéka, de aztán átveszi helyét az izgalom.
– Döntöttem – szólal meg végül, nagy levegőt véve, amitől csak jobban összezavarodsz.
– Hogy mit eszel vacsorára? Hát, ideje volt, legalább egy órája kellett volna – kezdesz bele, de felemelve a kezét elhallgattat.
– Dot. Ne parázz már ennyire, nincs semmi gond – rádmosolyog, most az ő keze kerül a te karodra, ami azonnal lenyugtat kissé, egyben meg is ijeszt. – Elutazok.
A megkönnyebbülés sziklaként gördül le a tüdődről, és nem bírod ki, felnevetsz tőle.
– Kinyírlak. Annyira nagyon kinyírlak. Hova? Franciaország? Egy hét? Kettő?
Ám megrázza a fejét, és lassan tűnik el a mosoly az arcodról.
– Figyelj rám egy pillanatra. Én... nem tudom az egész életemet úgy leélni, hogy csak három várost láttam a világból. Nem tudok itt maradni úgy, hogy el sem tudom képzelni, mennyi minden létezik, amiről fogalmam sincs. Elutazom, és nem tudom mikor jövök vissza. – Folytatná, de félbeszakítod.
– Most? Komolyan? Mikor itt jársz az aurorképzőre, mikor kiemelkedő vagy az osztályban? Hisz itt van a családod, itt van mindenki, itt vagyok é... – Nem bírod ki, a kétségbeesés a hangodba vegyül, ahogy könyörögve nézel a szemeibe.
– Épp ezért szeretném – emeli fel a hangját, hogy befejezze, és a szemeidbe néz. – Ha velem jönnél, Dot.
A szavak megállíthatatlanul visszhangzanak a fejedben, ajkaid elnyílnak a csodálkozástól, lassan rázod a fejed a hitetlenségtől. Minden forog körülötted, ahogy próbálod felfogni a szavait, de nem, van még valami más is, hisz az ő szemei is könyörögnek, ujjai felkarodra szorulva, ahogy úgy néz rád, mint aki az életéért imádkozik.
– Nem tudok itt maradni. Kérlek... – suttogja, és homlokát a tiédnek dönti. – Nem akarom tudni, hogy milyen az, amikor nem idegesítesz halálra minden nap.
Teljesen lefagysz, és úgy érzed, mintha az idő is megállna, ahogy mozdulatlanul bámulsz fel rá, szemei csak centire a sajátodtól. Képtelen vagy elnézni, ellépni, elmozdulni. Olyan, mintha valaki elrabolta volna a levegőt a világból és a te tüdődnek már nincs elég, ahogy belsőd teljes egészében, megállíthatatlanul remeg.

Később, még évekkel később is, visszanézel erre a pillanatra, és tudod, hogy életed legnagyobb döntése volt. Felülsz az ablakpárkányra, homlokod a hideg üvegnek döntöd, lehunyod a szemed, és elönt a fojtogató fájdalom, a mardosó megbánás, hisz tudod, hogy mennyivel más lehetett volna az életed. Tudod, hogy minden máshogy alakult volna, és tudod, biztosra tudod, hogy egyetlen szóval életed legnagyobb hibáját követted el.

De most még ott állsz, homlokaitok egymásnak támasztva, könyörgő szemeitek mást akarva.
– Nem lehet – suttogod, fájdalommal színezett hangon. – Mindenem itt van. Nem fordíthatok csak így hátat az életemnek.
Sosem felejted el a fájdalmat, amit utána láttál az ő tekintetében.

***
– Mallory! Egy pillanatra.
Tanárod hív vissza az ajtóból, ami így becsapódik mögötted, ahogy sarkon fordulsz. Egy idősebb auror, valamelyik szakosztály alhelyettese, hirtelen nem tudod megmondani, nem olyan régen kezdett el tanítani téged.
– Igen?
– Döntött már arról, melyik egységbe fogja továbbképezni magát? – kérdezi, ahogy az asztalnak dől.
A kérdés váratlanul ér, így nem is válaszolsz hirtelen, inkább helyet foglalsz egy másik asztal tetején.
– Hát, a gyilkossági nyomozáson gondolkodtam. Meg, ha őszinte akarok lenni, ott a kommandó is, ami... – folytatnád, de megrázza a fejét.
– A szervezett bűnözés alparancsnoka vagyok. Gyakorlati teljesítményedet és vizsgaeredményeidet látva hiba lenne nem oda jelentkezned, és most nem csak a... különlegességedre gondolok – biccent egy félmosollyal és kézmozdulattal. – Remek érzéked van a beépüléshez. Szükségünk lenne valaki hozzád hasonlóra.
Az elismerés, az értékelés olyan erővel lök mellkasba, hogy hirtelen reagálni sem tudsz. Sosem éreztél még így, megbecsülve, mintha fontos lennél, mintha valaminek tényleg szerves, nélkülözhetetlen tagjává tudnál válni.
Amint le kell adni az első gyakorlathoz a kérvényt, a szakosztályra jelentkezel, és sosem nézel vissza.

***
Ritkán találkoztok, de amikor sikerül összefutnotok, olyan, mintha egy pillanat sem telt volna el. A ritmusotok ismerős, tökéletes, mondatok egymásba vágnak, nevetés tölti el a folyosót. Azonban minden egyes alkalom véget ér, egyik hamarabb, mint a másik, és mindig, a legutolsó pillanatig ott van a nyelved hegyén, hogy kérlek, maradj, de sosem mondod ki.
Pár évvel később találkoztok egyszer, és van valami az arcán, amit nem tudsz hová tenni, valami, amit még sosem láttál, vagy talán egyszer, nagyon régen, de nem tudnád megmondani, hogy mikor vagy miért. Megtudod, hogy eljegyzett valakit, akivel találkozott, és egyszerre minden hullik darabokra, míg össze is áll. Egy hónappal később kapsz egy ajánlatot, hogy New Yorkban tölts egy fél évet MACUSA továbbképzésre, és gondolkozás nélkül elvállalod.
Mikor véget ér, nyitott szívvel érsz vissza az országba.

***
Jonas a neve az aurornak, aki Norvégiából érkezik a csapatotokhoz. A szikra hatalmas, és pillanatok alatt válik megállíthatatlan, mindent elsöprő erdőtűzzé. Kapcsolatotok szinte másodpercek alatt alakul ki, mintha lopott időn élnétek, de egy pillanatra sem tűnik túl gyorsnak a buborékotokban. Felkapva a hurrikánba sodródtok az árral, semmi kérdés, semmi várakozás, csak itt, és most, és nincs kétkedés, csak repülés, és hamarosan gyűrű kerül az ujjadra.

Mai napig nem tudod megmondani, hogy a hirtelen fellángolás kiégett-e volna, csak adrenalin és szerotonin-addikció eredménye volt mindaz, ami történt, vagy időtlen, tökéletes szerelemről volt szó, ami az idők végzetéig elkísért volna titeket az utatokon.

Hisz, mint most már tudod, tényleg lopott időn éltetek.

***
Robbanás hallatszik az épület felső emeletéről. A szállítmány mögül kinézve átnézel a másik sarokban kuporgó aurorra, jeladásra várva. Egy felszámolás közepén jártok, azonban valami – és egyelőre még hiányos az információtok arról, hogy pontosan mi is – rosszul sült el, valaki lelepleződött, a tervnek annyi, és utálod, hogy csak várni tudsz, utálod a tehetetlenséget, a feszültséget a parázsló levegőben, hisz BUMM – még egy robbanás, még több kérdés, és valószínűleg a labor az, a kísérleti bájitalok, amik megadták magukat, érzed, tudod, hogy ott a probléma, és pattanásig feszülnek az idegeid, izmaid, ahogy egyre türelmetlenebbül várod a jelet – a jelet, ami sohasem érkezik meg.
– Mallory, azonnal gyere vissza!
De már késő, hisz ahogy kilépsz a rejtekhelyedről, már nem Dot vagy, hanem Vanille laBelle, a fejes unokahúga, a szőke fürtök lazán omlanak a válladra, ajkaid égőpirosak, szemeid pedig világító kékek, ahogy – mormolt átváltoztatás, látszat, káprázat, kiábrándító-bűbáj – magassarkúd felkopog a lépcsősoron. Még hallod a hangot magad mögül – ne merészelj magánakció– – de aztán megszakad.
A Kommandó úton van. Öt percre van szükségetek. Öt sürgető, perzselő, kiszámíthatatlan, felbecsülhetetlen; öt édes, édes percre. A csapatod többi tagja veszélyben van.
Öt percre, amit tudod, hogy megvásárolhatsz nekik.

***
Mikor kinyitod a szemed, a vakító fény miatt fájdalmasan nyilall a fejed. A szoba fehér, a falak, függönyök, a lepedő, párnák, ágykeret, minden fájdalmasan fehér – és ekkor csap meg az eltéveszthetetlen, gyomorforgató steril szag.
Szent Mungó.
– Mi? – ülsz fel azonnal, de meg is bánod, mert azonnal hasító, égető, elviselhetetlen fájdalom nyilall a testedbe. Segítő kezek azonnal visszanyomnak, megigazítják a takaród, párnádat, ellenőrzik a derekadat szorító kötéseket, hogy minden rendben van-e, és letolnak egy tucat bájitalt a torkodon, mielőtt beengednék a látogatókat.
Zach lép be elsőként, és biztosít róla, hogy a többiek is itt vannak, csak épp elmentek egy pár kávéért, és mikor megtudod, hogy három napig ki voltál ütve, nem is csodálkozol ezen.
– Mi történt? – kérdezed recés hanggal, és kissé nehezedre esik megformálni a szavakat. Valami van a tekintetében, amitől a szőr is feláll a hátadon, valami, amitől végigfut rajtad a félelem, és nem tudod hová tenni.
Elmeséli, hogy ment az akció, és hogy mi ment félre, kit lepleztek le, milyen információ volt hibás. Sikeres voltál, örömmel hallod, hogy sikerült időt nyerned, így a katasztrófa helyett csak páran sérültetek meg komolyabban, és amint a Kommandó kiérkezett a helyszínre, sikeresen fel lett számolva minden. Hónapokig tartó munka gyümölcse aratva.
De.
Zach nyitná a száját, majd becsukja, majd megint megpróbálná, de csak megrázza a fejét. Kiküldik, és parancsnokod jönne be elmondani valamit, a valamit, amibe belegondolni sem mersz, de a gyógyítók megállítják, és egy perc türelmet kérnek tőle. Megtudod, hogy mikorra engednek ki, mivel kezelnek, mi az, ami megsérült, és mi az, ami nem. Ott van azonban a vessző a mondat végén, ami nehezebben jön ki, ám ahogy a nő odajön hozzád, furcsa tekintet a szemeiben, lassan összeáll a kép. Lenéz a kötéseidre, az ajkaid pedig elnyílnak, ahogy kezed lassan alhasadra csúszik, és beüt a felismerés, beüt a fájdalom, beüt a veszteség; mikor legközelebb magadhoz térsz, könnyek csorognak le az arcodon.
A nem lehetetlen kis vigasz.
De.
Elég volt, nem akarsz többet hallani, nem akarsz többet beszélni. Nem akarsz több látogatót, se család se barát, se munkatárs se hivatalos. Aludni akarsz, nem érezni, nem gondolkodni, nem létezni.
Azonban a java még hátra van. Itt kéne megállítani az időt, itt kéne szünetet tartani, mindenkinek térbe fagynia, míg te elrohansz, futsz, amíg tudsz, messzire, olyan messzire, amennyire csak tudsz, örökkön örökké, ha kell, addig, amíg készen nem állsz arra, hogy halld, amit hallanod kell, és ha az soha sem, akkor futsz és futsz, ameddig a lábad bírja, ameddig az eszed bírja, míg meg nem bolondulsz majd ki nem tisztul az elméd, újra és újra, hisz mi más ez, mint őrület, örvény, ami elnyel mindent, és semmit sem hagy maga után, csak sötétséget és veszteséget.

Robbanás.

Jonas.

A jegygyűrű addig égeti az ujjadat, amíg le nem rángatod, ki nem szabadítod csuklódat az utána nyúló kezek erdejéből, és keresztül hajítod a szobán. A beálló csendben halkan, de keményen koppan a szemben lévő falon, majd árván gurul a szoba közepére.