Alba Bones

Albát könnyű kedvelni - jóformán észrevétlenül becsordogál a tudatodba, a bőröd alá, és pár nap múlva már azt veszed észre, hogy meghívod magatokhoz a családi nyaralóba két hétre, pedig nagyjából kétszer kávéztatok együtt. Ebből egyszer garantáltan ő fizeti a tiedet is. Szeret adni, csak azért, mert az olyan jó érzés - önzetlen, általánosan derűs, empatikus és az esetek többségében egyáltalán nem tolakodó, ismeri a tánclépéseket, és nem ártja magát mások dolgába, azt feltételezve, hogy ő aztán mindent meg tud oldani.

Igen, Albát könnyű kedvelni - belebolondulni sem sokkal nehezebb. Abba, ahogyan esetlen akcentussal görögül rendeli a muszakát, abba, ahogyan magára löttyinti a kávét reggelinél, abba, ahogy mindkét kezét belemeríti a keverődézsába, ahogy felhúzza az orrát, mikor az origamiról hall - az, amit ő tud, ennél sokkal több, szerteágazóbb, és ki ne emlékezne arra, amikor két hónap után ki kellett költöznie az albérletből - amit a szülei fizettek neki -, mert előbb az egész lakást, majd a fél lépcsőházat telepakolta óriási, repkedő papírmadarakkal? Mi tagadás, könnyen elragadják az ötletei, és személyes sértésnek veszi, ha a környezete nem helyesli őket.

Képtelen hazudni, ugyanakkor egyáltalán nem okoz neki gondot, hogy a kellemetlen helyzetekből angolosan távozzon. Veleszületett bájával és talpraesettségével könnyedén manipulál másokat, amit, persze, sosem ismerne be. Kifejezetten lusta és sértődékeny, bár a megfelelő emberekkel szemben pontosan tudja, milyen hangot üssön meg. Na, és Edgar? Nos, valószínűleg ő az egyetlen, akivel kapcsolatban Alba mindig túlságosan elvarázsolt volt ahhoz, hogy bármilyen alakoskodással próbálkozzon.

Összesen száznégy együtt töltött óra után Edgar Bones, ezen a néven a második, fél térdre ereszkedett.

Mert a szerelem ilyen. Első látásra lecsapó, villanó és felperzselő, mintha forró teába kortyolnál, mintha egyenesen a napba néznél, mintha visszatérnél a lakás hűvösébe azután, hogy egész nap az óceánban úsztál, és a bőröd, a hajad, a tekinteted odakint megtelt a nyár illatával.

Idebent minden vibráló és új. A gyűrű, egyébként, szintén nem akármilyen, tizennyolc karátos arany egy igazgyönggyel, tradicionális és újító, éppen mint ők, decens és dekadens, tökéletes, egyszerűen tökéletes, a férfi valamivel idősebb, de ez jól van így, főleg, hogy a lány ennyire fiatal, még alig nő; remekül passzolnak egymáshoz. Most mindenkit ez a történet foglalkoztat, milyen gyors, milyen hirtelen - egyikünk sem védheti ki, ha egyszer Cupido célba veszi, és a rosszmájúak mondhatják, hogy ilyen csak a mesében létezik, hogy ezt is, mint a mai szkeptikus és cinikus világban mindent, érdekek és elvek mozgatják, de miért, miért ilyen nehéz elhinni, hogy két fiatal ember őszintén, tudva és akarva választja egymást? Miért kapaszkodunk az előítéleteinkbe, mikor azt halljuk, hogy Madam Bones nagyon is elégedett az új menyével, mi több, még ruhapróbára is elkíséri?

[- Hölgyeim! Ilyen tömegre nem számít -
- Szi - jaj, várj, ne nézz ide!
- Ne aggódj, nem maradok sokáig.
- Edgar, ezt a fátylat neked is meg kell nézned!
- Persze, azon -
- Mi az, hogy nem maradsz sokáig?
- Glasgowba kell mennem. Pár ügy folyóban van.
- Már megint?
- Ne aggódj, hamar visszajövök.
- Edgar!
- Egy pilla -
- Mikor?
- Egy, talán két hét.
- Két hét? De hát tizenhat nap múlva összeházasodunk!
- Mondom, ne aggódj. Komolyan. Ott leszek időben.
- Mindannyiunkat érdekel a véleményed: angol vagy francia csipke?]

Miért suttogunk érthetetlen sietségről, amikor azt olvassuk, hogy a jegyesség is csupán pár hónap? Manapság a fiatalok túlságosan elhúzzák a dolgokat, nyújtják, mint a rétest, ha engem kérdezel. Jobb az ilyesmin hamar túlesni, hogy azután jöhessen a java - a mindennapok. Meg persze a nászút! Bonesék nem sajnálják a pénzt a kikapcsolódásra, és azt mondom, igazuk van!

[- Baj van?
- Nincs, csak...
- Hm?
- Már egy órával ezelőtt mondtad.
- Mit?
- Hogy jössz lefeküdni.
- Jaj, ne haragudj. Belemerültem ebbe a levélbe. Egy pillanat, és jövök!
- Megint dolgozol?
- Nem, deho - add vissza, Alba, légy szíves!
- Vedd el, ha tudod!
- Oké, nagyon vicces vagy, de add vissza!
- Na, Edgar, ne tedd tönkre ezt a szép estét!
- Befejezem a levelet és jövök!
- Vedd el, ha tudod! Vagy félsz tőlem?
- Mi az hogy! Rettegek.
- Helyes. Túl rövid ez a két hét ahhoz, hogy megint egyedül aludjak el...
- Majd beiktatunk egy pótnászutat. Nehogy a feleségem elégedetlen legyen.
- Pontosan! Nincs rosszabb egy elégedetlen fele - ki az a V?
- Na, bújj vissza az ágyba, én is -
- Ki az a V?
- Csak egy barátom. Még a Roxfortból. Néha írunk egymásnak. Nem fontos. Ne aggódj, öt perc, és jövök.
- Hát... jó. Várlak.]

Már nyilván ők is alig várták, hiszen ez a természetes, ha az ember megházasodik! Az igaz szerelem ilyen, és talán az egyetlen téma, amiről máig érdemes írni, beszélni, gondolkodni. Ki képes éppen ebben, a megelevenedett tündérmesében, kételkedni?

[ - Jó estét, öhm...
- Jó estét, kisasszony. Miben segíthetek?
- Mr. Bonest keresem.
- Ó, értem. Mr. Bones jelenleg házon kívül van, átadhatok neki egy üzenetet?
- Házon kívül?
- Ami azt illeti, igen.
- De hát már este nyolc óra is elmúlt!
- Vacsorázni ment.
- Vacsorázni?
- Üzleti vacsora.
- Ó, értem.
- De, mint mondtam, ha üzenni szeretne neki -
- Maga új itt, igaz?
- Igen, csak tegnap reggel kezdtem.
- Akkor megmondaná Mr. Bonesnak, hogy a felesége kéri, nyomatékosan kéri, hogy jöjjön haza, amint visszatért a vacsoráról?
- Ó, persze! Természetesen! Én nem is... elnézést, Madam Bones, csak éppen...
- Semmi gond. Megszoktam.]

Rézvörös, mint az októberi alkonyat, nyúlánk és kamaszos, mint a vonatfütty – pedig mindig irigykedve nézte a nővére nőiesebb idomait, mindig vágyott arra, hogy azok a ruhák rajta is úgy álljanak, hogy a férfiak ne tizenöt évesnek lássák még akkor is, amikor már jócskán betöltötte a húszat, hogy az orra egyenesebb, az arca jobb- és balfele pedig szimmetrikusabb legyen, és még tudná sorolni, szinte a végtelenségig - azután mégis felviszi azt a fahéjszínű rúzst, felkapja a bőrszoknyát, leengedi a haját, és minden szeplője táncol, ahogy végigsiet a sétálóutcák esti forgatagában.

Testvérek és unokatestvérek szép számmal, akik a maguk módján élesebb nyomot hagytak Albán, mint a patinás McGonagall-örökség, a jól ismert szófordulatok, elismerésre méltó életutak, szerencsés-boldog házasságok és hősies cselekedetek – mindez ott van, állítólag a bőrében, de ő sosem gondolkodott így, sosem kereste a szeme sarkában a dédanyja vonásait, és sosem érdekelte, hogy vajon az ükapja válla is ugyanilyen szeplős volt-e a napozástól, na, nem mintha a McGonagallok generációkra visszatekintve olyan sokat napoztak volna, nem értek rá. Bezzeg ők! Alba sokkal jobban szereti ezt, a cinkos összekacsintásokat, a szamárfüles fotókat, a felvizezett málnás fröccsöket augusztus végén a hátsó teraszon, a nagybátyja erősen megkérdőjelezhető vicceit két pohár rövid után, és azt hallottad már, mikor a banya, a troll és Dumbledore együtt szállnak be a liftbe?, igen, már mind hallottuk, de ő szívesen meghallgatja újra és újra, mert valójában ez az, amit magáénak ismer, és amiben – bármilyen abszurd is – igazán otthon érzi magát.

Amortentia: Tenger illata, fahéj és pörkölt mogyoró.
Mumus: V. Akárki legyen is.
Edevis tükre: Megvan a pasi - minden más ezzel jár. (Ó, és egy saját műterem. Meg egy saját kiállítás. Az szuper lenne.)
Hobbim: Bor és kávé, kávé és bor, persze, nem keverve. Szívesen olvas, leginkább szimbolista költőket és krimit. Nem egy nagy konyhatündér, általában túl magasra teszi a lécet magának, de örömmel - és jó nagy rumlival - kísérletezik.
Amit sosem tennék meg: Sosem ismerné be, hogy a dolgai nem  tündérmesébe illően alakulnak.
Ami zavar: A végtelen órák egyedül.
Ami a legfontosabb az életemben: A művészete és Edgar. Edgar és a művészete.
Ami a legkevésbé fontos számomra: Mindig az alkalomhoz illően felöltözni.
Büszkeségem: Egyszer volt egy szobra, amit kiállítottak a Patza emeleti olvasótermében. Oké, nem nagy eredmény. De akkor is.
Ha valamit megváltoztathatnék: Örülne, ha Edgar több időt töltene vele.
Így képzelem a jövömet: Saját műterem. Saját kiállítás. Saját gyerekek. Saját kutya. Ilyesmik.