Kviddicsedzésről tartottam visszafelé. Jamesék a másik irányba mentek vissza, én viszont úgy döntöttem, hogy beugrok az üvegházakba, hátha apa még ott ügyködött valamit. Mostanában gyakrabban néztem rá, részben mert bűntudatom volt az eddigi viselkedésem miatt, részben pedig azért, mert utáltam szomorúnak látni. Még ha meg is próbálta elrejteni az érzéseit előlem – amit kétlek, mert amúgy szerintem pocsék színész −, de akkor se tudta fenntartani a pókerarcát. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy vajon miattam történt-e mindez, azonban hiába kérdeztem, nem akart róla beszélni. Gondolkoztam azon is, hogy felkeresem Willow-t, de egyelőre égett az arcom azért, ahogy viselkedtem vele. Pedig ideje volt már bocsánatot kérnem tőle, csak eddig nem jutottam el. Épphogy elkezdődött a suli, máris a nyakamba szakadt sok minden, főként a griffendélesek nyugalmának a megőrzése, ugyanis az új fiú, Carlo alaposan felbolygatta az állóvizet. Csodálkoztam, hogy még nem nyírták ki egymást Tatianával, Jamesnek az aktuális szerelmi drámájáról éppen nem tudok, de akadt még bőven bajkeverő a házunk táján, akiket az elsősökkel és a többi cserediákkal együtt illett szemmel tartani. Arról nem is beszélve, hogy a családomat sem hanyagolhattam el, bár azt hiszem, elfelejtettem apának megemlíteni, hogy Cassie-vel járunk. Legalább is, a múltkori döbbent arca erre utalt, de azóta még nem sikerült leülnöm beszélgetni vele. És akkor a prefektusi, a szakkörös és a kviddics tevékenységeimről nem is beszéltem. Ezért indultam meg az udvar irányába, amely a kviddicspályát kötötte össze az üvegházakba és a Csillagvizsgáló toronyba vezető épületekkel. A vállamon egy sporttáskát cipeltem, amelybe gondosan összehajtogatva pakoltam bele az edzéshez szükséges ruhát, a kezemben pedig a seprűmet cipeltem, ugyanis jobban szerettem elérhető távolságon belül tudni a cuccaimat. Belemerültem a gondolataimba, ugyanis szerettem volna tökéletesíteni a célzásomon, és nem tudtam, hogy milyen módszerrel gyakoroljak. Épp ezért csak némi fáziskéséssel szúrtam ki egy apró alakot, aki a távolban a földön üldögélt. Először nem értettem, hogy mit keresett idekint, ráadásul esteledett már, ilyenkor mindenki a Nagyterem és a klubhelyiségek felé orientálódott már. Megszaporáztam a lépteimet, és minél közelebb értem a diáklányhoz annál jobban körvonalazódott előttem az arca. − Lily! – kiáltottam fel, amikor ráismertem, bár nem is értem, hogy miként nem ismertem rá a hatalmas, megzabolázhatatlan loboncáról. Oké, először Weasley-gyereknek hittem, egyébként félig az is, de eszembe nem jutott volna, hogy Lily ilyenkor, ezen a helyen tekeregne. Pedig gondolhattam volna amúgy… Ahogy lefékeztem mellette, úgy szembesültem azzal, hogy mi is érte pontosan. Több se kellett, a táska pántja lecsúszott a vállamról, és hangosan puffant mellettünk a fűben. Letettem a seprűmet a földre, miközben letérdeltem mellé. − Mi történt veled? – pillantottam fel a lábáról az arcára, és előhúztam a pálcámat. – Hadd nézzelek csak! Ha engedte, akkor amíg ő elmesélhette nekem az egész történetet, addig én óvatosan megpróbáltam megvizsgálni a sebét.
A szabad szombat délutánt és a jó időt kihasználva a diákok nagy része odakint tartózkodik a parkban vagy a tó partján a friss levegőn. Mások a könyvtárban kuksolnak, ami tudom, egyeseknek egyenesen felfoghatatlan, azonban én is közéjük tartoztam eddig. Aztán meghallottam, hogy két asztallal arrébb két-három Mardekáros arról sutyorog felháborodva, hogy “az a nyomorék Potter egész délutánra lefoglalta a Griffendél számára a pályát”, úgyhogy végül úgy döntök, én is lesétálok oda. Olvasni a lelátón is tudok végül is, és legalább friss levegőn leszek, meg amúgy sem volt mostanában abban a különleges kikapcsolódásban részem, hogy megnézhessem a házam tagjait edzeni. Az évfolyamtársaim szerint az idei csapat jobb, mint az elmúlt években bármikor, és akár a házak közti kupát is megnyerhetjük, szóval kíváncsi vagyok. A vállamra kapom a táskámat, benne egy-két könyvvel, hogy legyen mivel szórakoztatnom magamat, ha a bátyámék manőverezéseit elunnám, és szép komótosan megindulok lefelé a kastélyból, az üvegházakat megkerülve, a pályához. Valahol félúton járhatok, amikor a korábbi három Mardekáros sietős léptekkel utolér, majd el is halad mellettem. Mintha ezúttal is láthatatlan lennék a számukra, én viszont nagyon is jól hallom, miről beszélnek: az a tervük, hogy megzavarják az edzést, és leátkozzák a csapatunk tagjait a seprűikről. Na nem! Ezt egész biztosan nem fogom hagyni nekik! Felháborodva szólok utánuk, és kapásból meg is sorozom őket egy-két átokkal.
- Expelliarmus! Petrificus Totalus! Stupor! - Sajnos csak az első talál be, és egyikük repül is vagy három métert hátrafelé, de az utóbbi kettő már nem éri váratlanul őket, és könnyedén kivédik. Hetedéves lévén nyilván tapasztaltabbak is, mint én, párbajozás terén. Úgyhogy mire felocsúdnék, már kapok is válaszképpen egy gáncsoló rontást. Nem is akármilyet! Ezt a fajtát nem is ismertem igazából, mert amit én ismerek, az láthatatlanul teszi a dolgát, esetemben azonban a földből egy valódi inda tekeredik az egyik bokám köré, és szépen el is vágódok tőle, mint egy darab fa. A három ellenséges iskolatársam nevetve hagy magamra, ami először nem tűnik nagy tragédiának. Ám aztán rájövök, hogy az inda bizony percek múlva sem tűnik el, esés közben viszont nem csak hogy csunyán beütöttem a térdem és a könyököm, de a pálcámat is elejtettem, és sajnos nem érem el. Nem tudok mozdulni, legfeljebb felülni, és a közelben nincs senki, aki segíthetne.
- Hé! Gyertek vissza! Hahó! Valaki!? - próbálkozom azért párszor, hátha meghall valaki. Sajnos nincs szerencsém, szóval végül fel is adom a kiabálást, és inkább előhúzok egy könyvet a táskámból. Végül is a tervem félig sikerült: a szabad levegőn vagyok, és olvasok. Azért remélem, jár még erre valaki sötétedés előtt, mert nem szeretnék éjszakára is itt maradni...
- Hmm? - Már egészen belemélyülök az olvasásba, amikor valaki végre előkerül, és a nevemen szólít. - Frankie? Merlinnek hála, hogy itt vagy! - kiáltok fel. - Ugye azok a szemetek nem átkoztak le senkit a seprűről? - kérdezem a szemeimet meresztgetve a Longbottom srácra, aggodalmasan keresve rajta annak a nyomát, hogy megzavarták-e őket edzés közben. A Mardekárosok végül talán berezeltek, vagy csak megelégedtek azzal, hogy engem elintéztek, mert rajta nem látok semmi különöset.
- Először is ezt le tudod szedni a lábamról? - hajtom félre a fűszálakat az útból, hogy láthassa a bokámat szorosan tartó erős indákat, és megérthesse, miért is üldögélek itt ilyen nagy nyugalommal. - Nem tudok mozdulni innen, és nem érem el a pálcámat sem - bökök az állammal oldalra. Az a kisebbik baj, hogy meg is sérültem, és valószínűleg nem fogok tudni majd lábra állni, de ha egyszer végre kiszabadulok, akkor akár már kúszva is el tudnék jutni a gyengélkedőre.
Frankie && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Kedd Okt. 12, 2021 4:53 pm
Mindig is tudtam, hogy a Potterek vonzották a bajt. Sokáig reménykedtem benne, hogy legalább Lilyt elkerüli ez a csapás, ami a családját sújtotta, azonban ahogy teltek az évek, úgy egyre inkább bele kellett törődnöm abba, hogy a Potter-Longbottom barátság továbbra is abból állt, hogy egy Potter hülyeséget csinált és egy Longbottom hozhatott helyre mindent. Azonban még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az edzésről visszafelé menet majd a legjobb barátom húgával fogok találkozni, aki ki tudja milyen slamasztikába keveredett. Alaposan a frászt hozta rám, nem csoda, hogy szinte azonnal odarohantam hozzá. Ő azonban elsőre talán nem vett észre, és én is kicsit később kapcsolva vettem észre a kezeiben lévő könyvet. − Miféle szemetekről beszélsz Lily? Nem volt semmi rendkívüli az edzésen – ráncoltam össze a homlokomat, miközben a lábára tekeredett növényt vizsgálgattam. − Persze, mindjárt megoldom. Mi a fene történt veled? – pillantottam rá kérdőn, bár mielőtt megpróbáltam volna kiszabadítani a fogságából, előbb megkerestem a fűben a pálcáját. Eltartott egy-két percig mire megtaláltam, de végül egy halk sóhaj kíséretében visszanyújtottam neki a varázspálcáját. Aztán kézbe vettem a sajátomat, hogy egy metsző bűbájt olvassak az indákra. Ahogy engedett a szorítás, úgy finoman lefejtettem Lily bokájáról a növényt. − Megsérültél valahol? Hadd nézzelek! – nyújtottam a kezemet neki, miközben én is feltápászkodtam a földről. A táskámért és a seprűmért még nem hajoltam le, feleslegesnek találtam, hiszen előbb meg akartam győződni arról, hogy a lány épségben volt-e. − Szükséged van arra, hogy elkísérjelek a gyengélkedőre? – bombáztam továbbra is kérdésekkel, mert időnként vele kapcsolatban is úrrá lett rajtam az aggodalom, mintha csak a tulajdon húgom került volna veszélybe az imént. Természetesen, ha nem akart volna a gyengélkedőre menni, akkor ragaszkodtam volna ahhoz, hogy a klubhelyiségben én vizsgálhassam meg, elvégre a szüleim mellett tanultam egy s mást a gyógyításról is.
Nem mondom, hogy nem aggódom amiatt, hogy lassan rám esteledik, és kint kell töltenem az éjszakát a fűben, lekötözve, egyedül. Főleg, hogy eléggé múlik az idő, éjjel pedig hűvös van idekint. Ami azt illeti, érezhetően csökkent is már a hőmérséklet pár fokot, mióta itt vagyok. És vagy két órája senki nem jött erre. Vajon feltűnik valakinek, hogy hiányzom? Észre fogják venni, ha nem megyek vacsorázni? Most először érzem hátránynak, hogy annyian ismernek, és annyi iskolatársammal jóban vagyok, házaktól és évfolyamoktól függetlenül. Végül is szinte bárki mellé leülhetnék az étkezőasztalunknál a nagyteremben, és bárkivel találkozhatom étkezés után is, ezért aligha csodálkozik bárki, ha nem vagyok folyamatosan szem előtt. Valószínűleg nem kezdenek keresni, amíg valóban sötét nem lesz, de az is lehet, hogy csak holnap reggel, vagy a következő tanórákon eszmélnek rá, hogy eltűntem, addigra meg vagy éhen halok, vagy szomjan, vagy megfagyok, és a varjak lakmároznak majd a testemből. Bár errefelé elvileg nemigen élnek varjak. De ki tudja, a Tiltott Rengetegből miféle lények merészkednek elő éjjel? Anya erre biztos azt mondaná, hogy nem nézhetek több horrorfilmet. Csak hát... attól tartok, egyre rosszabbak az esélyeim. Mégis próbálok nem pánikolni, inkább arra fókuszálni, amit olvasok. Addig jó, amíg elég világos van ahhoz, hogy lássam a betűket. Közben pedig erősen reménykedem, hogy időben érkezik a segítség. Aztán végül érkezik is, a váratlanul felbukkanó Frankie személyében. Ez amúgy elég tipikus a Longbottom-októl, nem? Biztos van egy hatodik érzékük rá, hogy ott teremjenek, ahol épp random hétköznapi hősökre van szükség.
- Volt itt három mardekáros. Két lány és egy fiú. Ők folyton együtt lógnak. Azt hiszem, ötödévesek, de most nem jut eszembe a nevük. Hmm.. Talán Cedrella Berrow, a másik pedig... valamilyen Metlock... Mindegy is! - legyintek, és miközben próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy elmeséljem, mi történt, azt figyelem, ahogy Frankie a pálcámat keresi. Azt hittem, láttam, merre esett, de attól tartok, messzebb landolt, mint gondoltam. De itt kell lennie valahol, úgyhogy remélem, hamar megtalálja. Pálca nélkül olyan... mintha az egyik karomat veszítettem volna el. Vagy rosszabb. - Véletlenül hallottam, miről beszéltek. Bosszantotta őket, hogy a Griffendélé egész délutánra kviddicspálya, ezért azt tervezték, hogy megátkoznak benneteket. Vagy konfúziós bűbájt szórnak rátok... Nem tudom pontosan. Próbáltam őket megállítani, de... hát párbaj terén még nincs olyan sok tapasztalatom. Főleg nem három ellenféllel szemben. Mondjuk, talán ha Bagman nem tiltotta volna be a párbaj szakkör működését, szerencsésebb lettem volna – ingatom a fejemet csüggedten. Aztán kicsit észbe kapok, és elszégyellem magamat. - Bocsi, túl sokat fecsegek. Csak már legalább két órája itt ülök, és kezdtem azt hinni, hogy rám sötétedik, mielőtt bárki erre járna... - vonok vállat. - Köszi - veszem vissza a pálcámat egy hálás pillantással, de ahogy Frankie nekikészül, hogy lemetssze az indát a lábamról, picit megijedek. Enyhén hátra is hőkölök, és erősen összeszorítom a szemeimet, mert oda sem merek nézni. Ha véletlen leamputálná a lábfejemet is, inkább nem akarom látni. Ám ahogy megérzem, hogy enyhül a szorítás, már óvatosan odapillantok.
- Ah, végre szabad vagyok! - sóhajtok fel. - A könyökömet és a térdemet lehorzsoltam, de szerintem nem annyira vészes... - nyugtatom meg, és a segítségével én is próbálnék talpra állni. - A bokám viszont kicsit fáj... Auauauau! Ami azt illeti, eléggé fáj. Azt hiszem, kificamodott. Nem tudok ráállni – biggyed le a szám sarka, és könny szökik a szemembe a fájdalomtól. Miért történnek mostanában folyton ilyenek velem?
Frankie && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Vas. Dec. 05, 2021 11:28 am
Figyelmesen hallgattam Lily történetét, miszerint három mardekáros meg akarta zavarni az edzésünket. A nevük hallatán hümmögtem egy sort, hiszen pontosan jól ismertem azokat a bajkeverőket. − Majd beszélek velük. Lily, kérlek, ne kezeld ezt a helyzetet félvállról. Ha bármi történik, akkor mindenképpen szólj róla, rendben? – pillantottam a lányra komolyan, hiszen nem csak prefektusi kötelességem volt gondoskodni róla, hanem a családjaink is olyan szoros viszonyban voltak egymással, hogy Potterék már-már családtagok voltak a számomra. Főleg azok után, hogy a mostani nyaram nagyrészét náluk töltöttem. A pálcáját kezdtem kutatni a fűben. Szerencsére a mardekárosoknak volt annyi eszük, hogy csak eldobták azt a varázspálcát, de nem tették teljesen használhatatlanná. − Először is. Megbeszéltük, hogy a pálya a miénk mára. Másik alkalommal pedig a Mardekár fogja használni. Nem értem a problémájukat – ingattam a fejemet, bár annyira tipikus volt… Még a szüleink idejében is állandóan ment a feszültséggenerálás a pálya használata miatt. − Másodszor, a hárman hét ember ellen nem túl szerencsés felállás. Főleg úgy, hogy a csapat hatod-hetedévesekből áll. Hidd el, ha úgy adódna, akkor meg tudnánk védeni magunkat. De elég nagy hülyeségre vallana nekimenni egy egész csapatnak, úgy hogy van köztük prefektus is, így a házvezetők, sőt még az igazgatónő is hallana róla – magyaráztam neki a helyzetet, hogy miért nem működött volna azoknak a nagyszájúaknak a terve. − Igazi griffendéles vagy, kicsi lány, de legközelebb ne menj neki három embernek – borzoltam össze a haját halvány mosollyal, ha nem ütötte el időben a kezemet. − A párbajozásban viszont segíthetek. A bátyáddal elég jól vagyunk benne. De ígérd meg, hogyha tanítalak, akkor csak önvédelemre használod! – Bár ez a kikötés olyan feleslegesnek tűnt, mint a „James, ígérd meg, hogy legközelebb gondolkozol, és nem csinálsz hülyeséget.”, vagy mint a „Carlo, próbáld meg nem mások szétverésével levezetni a stresszt.”, vagy mint a „Húgi, ugye hallgatni fogsz rám?” kijelentések. Az emberek többsége nem akarta megfogadni a tanácsaimat, de a bukásuk után legalább az orruk alá dörgölhettem, hogy igazam volt. Sovány vigasz, tudom. − Ugyan, semmi gond. Bármikor meghallgatlak – mosolyogtam rá biztatóan, hiszen tudta jól, hogy bármit elmondhatott nekem, sőt azzal is tisztában volt, hogy én is képes voltam órákig beszélni, ha elragadott a hév. Pár percig ügyködtem, mire sikerült kiszabadítanom a lábát, és halkan felnevettem, amikor hátrahőkölt. Mindig óvatos voltam. A figyelmességet mindkét szülőm részéről ellestem, amikor még nem feszültek egymásnak. Mindkettejük gyengédsége nem csak a munkájukból, hanem a természetükből fakadt. − Kételkedtél a képességeimben? – ugrattam egy kicsit, aztán csendesen hallgattam ahogy beszámolt a sérüléseiről. Igazából, ezeket még én is meg tudtam oldani, nem kellett elcipelnem a gyengélkedőig. Tartottam a kezemet, hogy rám támaszkodhasson, majd amikor láttam és mondta is, hogy nehezére esik a lábára állni, akkor automatikusan leguggoltam előtte. − Pattanj fel, majd viszlek a hátamon, majd a szobánkban lekezelem a sebeidet és a bokádat – utasítottam, hiszen ez volt a legegyszerűbb és a legkényelmesebb módja, hogy magammal vigyem. Ám mielőtt ezt megtette volna, egy pálcaintéssel visszavarázsoltam a holmijaimat a szobámba, hiszen nem tudtam volna egyszerre cipelni Lilyt, a seprűmet és a táskámat. Itt hagyni pedig egyiket sem akartam, szóval hirtelen más megoldás nem jutott eszembe. − Egyébként honnan jutott eszedbe, hogy egyszerre nekimész három diáknak? – csóváltam a fejemet, és ha felmászott a hátamra, akkor óvatosan kiegyenesedtem, és elindultam vele a kastély felé. Goldie-t számtalanszor cipeltem már így, meg sem kottyant volna Lily súlya.
Tiltakozni szeretnék, azt mondani, hogy semmi szükség, hogy beszéljen a Mardekárosokkal. Nem szeretem, ha nyafogósnak hisznek, ha azt gondolják, hogy máris mentem panaszkodni az idősebb generációnak, vagy a bátyáméknak. Így is folyton megkapom, hogy csak apám miatt meg a nevem miatt vagyok híres, vagy hogy apa neve mögé bújok, akármit is jelentsen ez. De Frankie szavaira mégis inkább csak bólintok. Itt most amúgy sem csak rólam van szó, hanem a kviddics csapatunkról, akiket azok a srácok elsődlegesen kipécéztek maguknak. Másodsorban pedig tudom, hogy prefektusként egyébként is az a dolga, hogy intézkedjen. A helyében én is ezt tenném. Ki tudja, egyszer talán leszek én is prefektus, és tuti nem hagynám ennyiben az ilyen helyzeteket.
- Rendben, szólni fogok - bólintok, és elfojtok egy sóhajtást. - Tudom, tudom, valószínűleg esélyük sem lett volna ellenetek, meg az is elképzelhető, hogy csak a szájuk járt, és igazából nem mertek volna kikezdeni veletek, vagy csak kötözködni akartak egy kicsit, az volt a cél. Tudom, hogy butaság volt kiállnom ellenük, mondanod sem kell... - sütöm le a pillantásomat. Így nyíltan igazából nem mondta ki, de biztos vagyok benne, hogy magában ezt gondolja. Egyedül, három idősebb diákkal szemben. Ez annyira... tipikus... griffendéles ostobaság. Valljuk be. Én nem tagadom. - Ugyanakkor... - veszek egy mély levegőt, mert ezt még muszáj hozzátennem. - Megvolt a lehetősége, hogy minden felhajtás meg nyílt támadás nélkül csak rátok szórnak egy-egy konfúziós bűbájt, mielőtt észrevennétek, hogy ott jártak, és... az napokra összezavarhat valakit. Akár meg is sérülhetett volna valaki, ha emiatt leesik a seprűről. - Szóval, nem, akármekkora butaság is, nem bánom, hogy megállítottam őket. Mert a tudtukra hozva, hogy hallottam, miről beszéltek, már egyértelmű, hogy nem tudták volna mocskos, mardekáros módon sunyiban elátkozni egyik csapattagunkat sem.
- Oké... Legközelebb igyekszem megfontoltabb lenni. Eskü - sóhajtok, és ismét lesütöm a tekintetem. Frankie többnyire olyan, mintha a harmadik bátyám lenne. De most, ahogy kicsit megdorgál a meggondolatlanságomért, és összekócolja a hajamat, kicsit olyan, mintha anya vagy apa szerepére (is) pályázna. Vagyis csak... gondolom, nem ezt szoktam meg a saját bátyáimtól. Persze ők is óvnak, vigyáznak rám... de ritkán próbálnak ilyenért kioktatni engem, tekintve, hogy ők is legalább annyira lobbanékonyak, mint én. Úgyhogy nem is volna fair tőlük.
- Tényleg? Segítenél önvédelmet tanulni? - pillantok fel ezúttal lelkesen, egy csipetnyi hitetlenkedéssel. - Ó, Jamie nem is mondta, hogy szoktatok gyakorolni – jegyzem meg eltűnődve. Legalábbis nem rémlik, hogy említette volna. De meg sem lepődöm ezen úgy igazán. A tesóim tényleg sokszor még mindig úgy kezelnek, mintha csak egy kislány lennék, akit mindentől meg kell védeni, ahelyett, hogy megtanítanának magamat megvédeni. - Örülnék neki, szóval igen, megígérem - bólintok végül rá a feltételére. Alapvetően amúgy sem szokásom kezdeményezni a balhézást. Csak épp nem hagyom magamat. Illetve megvédem azokat is, akik fontosak a számomra. Mint ma.
Hálás vagyok Franklinnek az ajánlatáért, a pálcámért, amit időközben visszaszolgáltatott nekem, és azért is, hogy nem metszi le a lábamat, miközben egy könnyed pálcamozdulattal kiszabadít az indák alól. - Hát... öhm... Nem kételkedtem. Egy kicsit talán - ismerem el, miközben rátámaszkodva megpróbálok lábra állni. Nem sül el jól, majdnem ismét a fűben kötök ki a fájdalomtól, ami a bokámba belehasít.
- Ööö... oké...? - A bizonytalanságtól kicsit inkább kérdésnek hangzik, mint határozott rábólintásnak, de azért hagyom, hogy felsegítsen a hátára. Aztán kuncogni kezdek. - Apa vitt így régen folyton. De szerintem már kicsit nehéz lettem azóta. Biztos nem gond? - kérdezem arra is, hogy cipelnie kell, meg arra is, hogy azt ígéri, odabent segít ellátni a sebeimet. - Tudod is, hogy hogy kell? Mondjuk egy bokaficamot rendbe tenni? Anyukádtól tanultad? - kérdezősködöm a nyakába csimpaszkodva. Aztán eszembe jut, hogy a szülei között most gondok vannak. A részleteket nem annyira tudom, de azért már épp eleget hallottam, szóval remélem, nem baj, hogy szóba hoztam Hannaht. - Őszintén megmondom, nem nagyon gondolkodtam az arányokon, csak meg akartam állítani őket... Tényleg, amúgy milyen volt az edzés? - érdeklődöm.
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Szer. Jan. 05, 2022 1:00 pm
Potterek között néha kezdtem úgy érezni magam, mint apa, akinek folyton közbe kellett lépnie, hogy Harry ne csináljon butaságot. Bár kettőnk között az volt a különbség, hogy ha James rám próbált volna sóbálvány-átkot küldeni, akkor nem csak kivédtem volna, de egyrészt olyan tockost adtam volna neki, hogy még Ginny is büszke lett volna rám, másrészt olyan büntetőmunkára küldtem volna, amelyet élete végéig emlegetne. Nyilván, Lilyvel nem tettem volna ilyet. Hiába volt túlbuzgó, tisztában voltam vele, hogy a jószándék vezérelte a cselekedeteit, még akkor is, ha nem voltak éppen a legbölcsebbek. − Helyes. És erre nem azért kérlek, mert ne bíznék a képességeidben, hanem azért, mert a prefektusod által diákként mindig védve vagy. Ha nekünk szólsz, és nem magad intézkedsz, abból neked nem eshet bajod. – Ezt próbáltam annak idején Jamesnek is a fejébe verni, hiszen egyiküket sem akartam büntetőmunkán látni, és pontlevonásokat pedig pláne nem szerettem osztogatni. Lily tényleg sokkal jobban járt, ha rám bízta az ehhez hasonló dolgokat, mert egy kicsivel több befolyással rendelkeztem prefektusként. − Lily, Lily… Csillapodj – nevettem fel, ahogy hosszas magyarázatokba és találgatásokba kezdett. Értékeltem, hogy ennyire törődni akart velünk, de mint kifejtettem, nem volt olyan egyszerű ártani nekünk. − Hidd el, azért egy konfúziós bűbáj feltűnne nekünk, még akkor is, ha a lökött bátyádra szórnák – kuncogtam, bár néha komolyan hittem, hogy James fejében a dolgokat nem lehetett már jobban összekeverni. Még szerencse, hogy múltkor nem cserélte össze Rheia ajándékát azzal, amit a seprűjének vett… − De tényleg értékelem, hogy ennyire aggódsz az épségünkért – mosolyogtam le rá, hiszen mint már mondtam, a kicsit karakán jellem egy igenis érző és gondoskodó szívet rejtett. Vajon Ginny is ilyen lehetett fiatalabb korában, vagy az édesapja génjei ütköznek ki ennyire rajta? Ehhez hasonló dolgokon töprengtem, miközben Lily megérte nekem, hogy legközelebb megfontoltabb lesz. Ajánlottam is neki, mert nem szerettem volna híreket kapni arról, hogy a gyengélkedőre került. − Ha ez az ára annak, hogy estefelé ne a fűben találjak rád, akkor miért ne? – igyekeztem poénosra venni a figurát, de valójában csak aggasztott a dolog, hogy milyen könnyedén konfliktusba keveredett, és nem tudott mit kezdeni vele. Ráadásul, jövőre már mi sem voltunk itt Jamesszel, hogy megvédjük őt. Végtére, mégiscsak mi voltunk vele egy házban, hozzánk könnyebb volt jönni a problémákkal. − Mert a bátyád úgy bele van bolondulva a kviddicsbe és Rheia Malfoyba, hogy időnként megszűnik neki létezni a világ. – Bár való igaz, elég sok mindent csináltunk Jamesszel és a többi sráccal, amiket nem nagyon hangoztattunk. Példának okáért a tavalyi Tiltott Rengetegbeli kiruccanásomról mélyen hallgattam, amikor Chrisszel kilógtunk az erdőbe, mert a Legendás Lények Gondozása beadandóhoz kerestünk egy alanyt. De azt sem szívesen hangoztattam, hogy mennyire baromságot összehordtam Lily bátyjának Jóslástanon, miközben megfulladtam a nevetésből, ahogy arról is se beszéltünk, hogy ugyanezen az órán Jamesnek az egyik rajongó úgy elvetette a sulykot, hogy órán megszagolta James haját. Mindezt nem azért tettük, mert Lilyt ki akartuk hagyni belőle, csupán a köztünk lévő korkülönbségből úgy adódott, hogy nem akartam lerombolni azt a magamról alkotott képet, amilyennek ő is gondolhatott. − Rendben, akkor majd valamikor megbeszélünk egy időpontot és egy helyszínt, aztán megkezdjük az első órádat – bólintottam, bár már voltak ötleteim a terem kapcsán. − Pedig nem kellene – nevettem fel halkan, de a nevetésem hamar elhalt, amikor érzékeltem, hogy nem tudott lábra állni. Semmi gond. Voltak mentőterveim. − Én folyton így cipelem Goldie-t, és nem hinném, hogy nehezebb lennél nála, szóval gyere – feleltem, bár valamilyen szinten értettem a meglepettségét, de a húgomnál is megszokott dolog volt ez. Nyáron, amikor sokat bolondoztunk, gyakran vittem a hátamon, úgy mondhatni, ilyentéren igencsak edzett voltam. − Persze. Sok időt töltöttem anya mellett. Láttam miként kezel sérüléseket, apától pedig megtanultam, hogy mely növények hasznosak sebek ellátására, vagy kenőcsök, főzetek készítésére – válaszoltam neki, miközben a nyakamba csimpaszkodott, én pedig megfogtam a térdénél a lábait, hogy kényelmesen megtarthassam. Óvatosan kiegyenesedtem, aztán lassú léptekkel elindultam a kastély irányába. Valóban nem találtam nehezebbnek a húgomnál. − Pedig eléggé fontos felmérni az arányokat. Nem mindegy, hogy egyedül állsz ki egy ellenben, vagy tíz ellen – csóváltam a fejemet, hiszen csak az igen tapasztaltak tudtak voltak kiállni talán annyi ellenféllel szemben, és még őket is megizzasztotta volna a dolog. A következő kérdésre finoman megvontam a vállaimat. − Tudod milyen az. James mindig kitalál valami őrült formációt, amit begyakoroltat velünk. Florát megsorozzák a hajtók, a fogónk megpróbálja minél hamarabb elkapni a cikeszt, én meg Roxszal a gurkókkal püfölöm. Aztán Jamesre rátör, hogy az egyéni edzés után csináljunk összehangolt támadásokat, és addig nyúz minket, amíg szerintem ő el nem fárad – foglaltam össze röviden és tömören az edzéseinket, bár nem mintha annyira zavart volna a dolog, hiszen mosolyogva meséltem róla. James jó kapitány volt. Remekül összetartotta a csapatot, csak néha emlékeztetnem kellett arra, hogy pihenőkre is szükségünk volt. − És te hol tekeregtél, amikor összefutottál azokkal a mardekárosokkal? – kérdeztem vissza, miközben lekanyarodtam az ösvényen. Nem volt kedvem az üvegházak irányába menni, hosszabb is volt az út, inkább a Csillagvizsgáló felé fordultam, ahonnan hamarabb kiértünk a Nagylépcsőházba.
- Oké-oké, értem - bólogatok, és igyekszem is olyan arcot vágni, mint aki felfogja, hogy ezt mennyire komolyan kell venni. Tudom én, hogy egyrészt kötelessége fejmosással díjazni a vakmerőségemet, másrészt meg jót akar, szóval tényleg szeretném, ha látná rajtam, hogy nem csak hálás vagyok, és értékelem, hogy mellettem áll, de valamit tanultam is az esetből. - Tehát... veled megéri jóban lennem – vigyorodom el végül, ezzel kicsit elvéve az élét a helyzet komolyságának. Tekintve, hogy szinte együtt nőttünk fel, a Potterek és a Longbottomok, mintha egy család lennénk, ő tényleg majdnem olyan, mintha a bátyám lenne, szóval aligha tudnám elképzelni, hogy csak azért barátkozzam vele, mert prefektus, pedig így belegondolva néha valóban jó lehet támaszkodni valakire, aki ténylegesen tehet is valamit, ha gond van.
Viszont annak ellenére, hogy belátom, Frankienek igaza van, amit nehéz volna nem belátni, miközben épp szó szerint a földről kapar fel, azért a griffendéles igazságérzetem így is előtör belőlem, és mielőtt észbe kapnék, már bele is lovallom magamat a magyarázkodásba. Arról, hogy konkrétan miért is nem hívtam segítséget, és léptem fel egyedül a három hetedéves mardekárossal szemben. Ciki vagy sem, hogy alul maradtam, és hogy kis eséllyel akár halálra is fagyhattam volna éjszaka idekint a birtokon, azért mégis cseppet nehéz objektíven visszagondolni a dolgokra, ahogy eszembe jut azoknak a szemeteknek az arca, a gúnyolódása, a nevetése. És a végén ott tartunk, hogy Frankienek muszáj engem csitítgatnia, és visszarángatnia a jelenbe, meg ismét némi észt verni belém - nem szó szerint -, hogy felfogjam, hogy igazából ők is képesek lettek volna időben átlátni a helyzetet, és megvédeni magukat. Amivel talán valahol magam is tisztában vagyok, de igazából ettől most csak rosszabbul érzem magamat egy picit, mert így az egész tök hiába volt. Könnyebb volt emelt fejjel ülni itt a fűben, amíg nem éreztem azt, hogy simán csak hülyét csináltam magamból. Azért a James-re tett megjegyzést hallva kicsit elnevetem magam, majd a szám elé kapom a kezem, amikor ráeszmélek, hogy akaratlanul is kinevettem a bátyámat.
- Jól van, akkor mondhatjuk, hogy áll az alku. Tanítasz párbajozni, én pedig ígérem, megpróbálom elkerülni, hogy újra a fűben találj rám - bólogatok, mert ez a téma legalább valóban lelkesít. Nagyon is. Ha képes volnék lábra állni, akár most azonnal is neki veselkednék a tanulásnak. Bár ez amúgy sem csak rajtam állna, hisz az edzés után Frankie egyértelműen fáradt lehet, de majd találunk erre is megfelelő időpontot valamikor.
- A kviddicsbe tudom - bólintok ismét, mikor magyarázatot kapok rá, Jamie miért is annyira elfoglalt. - Engem is majdnem egész nyáron próbált befűzni, hogy játszak vele, meg gyakoroltuk a dobásokat, és még a tériszonyomat is egész jól segített legyőzni - mosolyodom el. - Szóval igen, erről tudok. Na, de Rheia Malfoy? Megint? Nem úgy volt, hogy szakítottak? - ráncolom az orromat értetlenül, összevonva a szemöldökeimet. - Amúgy is, mi ez a dolog a bátyáimmal meg a Malfoyokkal? - teszem fel a költői kérdést egy jelentőségteljes szemforgatással, de a következő pillanatban nagyra kerekednek a szemeim, és kínomban köhögést imitálok, amikor némi fáziskéséssel ráébredek, hogy én sem vagyok sokkal jobb. Ha Scorpius Malfoy-ról van szó, talán én sem bánnám, ha a világ többi része néha kicsit megszűnne létezni. Mélyet sóhajtok. De ez nem ugyanaz, mert én Jamesszel és Albusszal ellentétben így sem lógok folyton az említett család tagjaival. Az én esetemben az egész csak plátói.
- De ugye nem lesz ebből baj? Ha párbajozni tanítasz? - kérdezek azért rá, és magamban Merlinhez fohászkodom, hogy ne legyen, és hogy Frankie nehogy meggondolja magát, de azért komolyan érdekel. Eredetileg én is jelentkeztem a párbaj szakkörre, mielőtt azt Bagman betiltotta volna, azóta meg fogalmam sincs, hogy mi ezzel a helyzet, vagy hogy a tiltás vonatkozik-e az ilyen privát leckékre is-e, vagy sem. És hát nekem úgy tűnik, hogy Franklin elég komolyan veszi a prefektusi jelvényét.
Kapaszkodom a fiúba, mint egy kismajom, miközben a griffendél klubhelyisége felé robogunk. - Ez tök jó lehet, hogy máris ennyi mindent tudsz a gyógyításról. Azért ez tényleg akármikor hasznos lehet. Nálunk otthon szinte folyton csak a kviddics a téma - vonok vállat. Nincs azzal sem baj igazából, de Albusszal ilyenkor néha kicsit háttérbe szorulunk, mert nincs úgy tapasztalatunk, mint a többieknek. - Jó, azért tényleg nem szoktam rendszeresen ilyen túlerővel szemben kiállni. Nem csinálok ilyet minden nap, eskü. Bár a szüleinknek ez is ment, nem igaz? Ők ebben a korban már néha sokszoros túlerővel szemben is győzedelmeskedtek. Ráadásul felnőttekkel, halálfalókkal szemben... - sóhajtok. Magasra tették a mércét, maradjunk annyiban. Ahhoz képest, ami ma történt, az csak ártalmatlan gyerekcsíny. Ha lehet gyerekcsínynek nevezni valamit, aminek a végén valaki lesérül.
Elnevetem magam Frankie összefoglalóját hallva. - És komolyan minden edzés ilyen? Igazából pont azért indultam, hogy megnézzelek benneteket. Úgy voltam vele, ha nagyon nem kötne le, még mindig tudok olvasni a lelátón is. James emlegeti nyár óta, hogy én is kipróbálhatnám magamat a válogatón, és gondolkodom rajta, hogy talán adok neki egy esélyt. Már ha az edzésetek látványától nem megy el teljesen a kedvem az egésztől. Persze végül nem jutottam el odáig - forgatom a szemem, amit a Longbottom fiú természetesen így most nem láthat.
- A Griffendél toronyhoz megyünk, ugye? A Kövér Dáma előtt nyugodtan letehetsz. Nem hiszem, hogy ketten együtt átférnénk a festmény mögötti lyukon. - Legalábbis elég körülményes lenne, ha úgy akarna bejutni, hogy még mindig a hátán csüngök.
Frankie && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Vas. Jan. 23, 2022 1:15 am
− Valahogy úgy – nevettem el magam, bár Lily-nek nem igazán kellett erőlködnie, hogy jóban legyünk, hiszen a szeleburdisága ellenére egy szerethető kislány volt. Meg aztán velük nőttem fel, annyira mindennapos vendég voltam náluk nyaranta, hogy lassan Ginny és Harry a nevére vehetett volna. Bár tény, én kevesebb galibát okoznék a Potter-gyerekeknél, így kicsit kilógnék a sorból. Nem szerettem volna kioktatni, vagy hogy azt érezze, megdorgálom őt, azonban a lelkiismeretem lett volna nyugtalan, ha nem intettem volna óvatosságra. A jó szíve és a gondoskodó hajlama vezetett most oda, hogy őt bántották, s bár Lily keze is benne volt a dologban, mégsem akartam, hogy nagyobb baja essen. − Rendben, kezet rá – mosolyogva nyújtottam a kezemet, akár kisujj-esküt is hajlandó lettem volna kötni, ami köztem és Goldie között például majdnem olyan szentnek és sérthetetlennek hatott, mint a Megszeghetetlen Eskü. Ezzel is akartam jelezni, hogy én komolyan gondoltam a tanítását, mert jövőre már nem voltunk itt, hogy megvédjük őt, sőt… Albus is csak egy évvel tovább maradt, mint mi. − Ezt örömmel hallom, bár nekem is nagyon magyarázta azt, hogy mennyire szeretné, ha Albusszal nem maradnátok ki a kviddicses dologból – mosolyodtam el ismét, bár valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy James képes lett volna rávenni Albust, hogy játszanak együtt. − A bátyád gondolatai még számomra is kifürkészhetetlenek – vontam meg a vállamat, utalva a Rheiára való kapcsolatára. Már komolyan nem tudtam eldönteni, hogy melyik viselkedett rosszabbul a másikkal, vagy abban a kapcsolatban ki is hülyített ki. − Ha én azt tudnám, de nagyon kedvelik a Malfoyokat, az biztos – nevettem el magam. Engem nem különösebben érdekelt egyik se, amíg viselkedtek. Voltak náluk szemetebb diákok is az iskolában, akik miatt fájt prefektusként a fejem. A James-Rheia drámákban még igyekeztem is kompromisszumot kötni, de Scorpiusról nem hallottam rosszakat. − Ha nem tudja meg senki, akkor nem lesz gáz, és ismerem azt a helyet, ahol a szüleink bujkáltak Umbridge elől, szóval nem fogunk lebukni, emiatt ne aggódj – ráztam meg a fejemet, hiszen apától pontosan tudtam, hogy hol és hogyan találhattam a Szükség Szobájára, továbbá elég gyakran megfordultam ott, ha ideges voltam. Amíg Lilyvel megőriztük a titkok, addig nem kerülhettünk bajba emiatt. Végül miután sikerült mindent megbeszélünk, engedtem, hogy Lily felkapaszkodjon a hátamra, máskülönben egy kicsit nehezebben tudtam volna feljutni vele a hetedikre. Ez volt még a legegyszerűbb módja ennek. − Hát, mindig is érdekelt hogy a szüleim mivel foglalkoznak, és szeretek segíteni másoknak, így természetes volt, hogy már kiskoromban is ilyen kérdésekkel bombáztam őket – feleltem jókedélyűen Lilynek, hiszen tényleg elég sokat előre megtanultam a szüleimtől. − Kviddicsről mi is szoktunk, anya elég nagy rajongó, de szerencsére másról lehet velük beszélni – tettem hozzá. Még szerencse, hogy a szüleimet és a húgomat is elég sok dolog érdekelte, így valóban régen sok mindenről tudtunk beszélgetni vacsora közben. Mára ennek már sajnos vége, hiszen elváltak, de még mindig bíztam benne, hogy egyszer talán… Talán minden helyre jön majd. − Elhiszem neked, nyugi – nevettem el magam, és igazítottam a fogáson, hiszen kicsit kezdtek csúszni az ujjaim. − Figyelj Lily, ők azért harcoltak, hogy nekünk jobb életünk legyen. Nem várja el tőlünk senki, hogy ugyanezt megtegyük, de biztos vagyok benne, hogy ha úgy adódna, bármelyikünk megállná a helyét. Attól pedig nem lesz egyikünk se kevesebb, mert nem kell olyan szörnyűségeket átélnünk, amiket ők tapasztaltak. Biztos vagyok benne, hogy te sem szeretnéd végignézni a testvéreid, vagy a szüleid, vagy akár egy barátod halálát. Mindannyian hősök voltak akkoriban, és hálásak lehetünk azért, hogy ma már az általuk kivívott békében élhetünk. Szóval, emiatt ne szomorkodj, inkább örülj neki, hogy békében élhetünk – váltott egy kicsit komolyabbra ismét a hangom, hiszen megannyi történetet hallottam arról az időszakról, így pontosan tudtam, hogy mennyi áldozattal is járt a mi jövőnk megalapozása. Miután viszont befejeztem a saját kis monológomat, egy másik témával próbáltam meg javítani a hangulaton, és inkább az edzésről kezdtem beszélni. − A bátyád egy terrorista, de szerintem meg fogja szívni, ha egy nála akaratosabb embert szervez be egyszer a csapatba – mosolyodtam el szórakozottan, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mennyire könnyű volt Jamesre nyomást gyakorolni, csupán én jobban szerettem ráhagyni a dolgokat. − Pedig nyugodtan próbáld meg, figyelj, veszíteni nem veszíthetsz vele – tettem hozzá, meg aztán az édesanyja és az édesapja is hatalmas tehetséggel volt megáldva. Biztos voltam benne, hogy némi gyakorlással ő is belejött volna a játékba, ha sikerült úrrá lenni a félelmén. − Igen, oda, de majd segítek neked – bólintottam, miközben lépegettem felfelé a lépcsőkön. Ezek után kicsit elcsendesedtem, majd a Dámához érve leereszkedtem, hogy Lily-t letehessem, aztán a portré felé fordulva kimondtam a jelszót. Ahogy feltárult az átjáró, Lily felé pillantottam: − Betámogassalak? – Igazából már csak a klubhelyiség egyik karosszékéig, vagy kanapéjáig kellett volna eljuttatni, utána pedig meg tudtam volna nézni a bokáját is.
Habozás nélkül fogom meg Frankie felém nyújtott kezét. Áll az alku. És tényleg tök lelkes is vagyok a lehetőség miatt. Remélem, hamar sikerül majd időt szakítani ezekre a párbajleckékre. Mindig is sajnáltam, hogy beszüntették ezt a szakkört, meg nem is értem az okát. Míg más országokban, például Amerikában, rendszeresen versenyeket szerveznek, bajnokokat képeznek, addig nálunk egyre több dolog tilos, basszus, mintha visszatérnénk a középkorba. A varázsvilág egyébként sincs túlságosan oda a változásért, a fejlődésért, legalábbis a muglikhoz viszonyítva, de ez a visszafelé haladás már egyenesen aggasztó. Na mindegy, szerintem így is elég menő lesz, hogy egy hetedévestől fogok párbajozni tanulni. De azért bárcsak lenne apának is több ideje néha tanítani ezt-azt!
- Tényleg? Igazából nem is lep meg... bár egyelőre nem tudom elképzelni Albusról, hogy ő is kviddicsezni akarjon... Viszont mintha azt hallottam volna, hogy Scorpius lett a Mardekár új csapatkapitánya, szóval... Ki tudja? Lehet ez még változni fog. - Ha van valaki, aki meg tudja győzni a bátyámat arról, hogy ez a sport mennyire király, az Scorp. De ha úgy alakulna, hogy jelentkezem, és bekerülök a csapatba, hát azért irtó fura lenne a saját bátyám ellen játszani. Mármint ez nem éppen ugyanaz, mint otthon, a hátsó kertben a gyerekseprűkön hülyéskedni.
- Kedvelik őket, ez igaz, de azért a Longbottomoknak sincs oka panaszra – vigyorodom el. Hiszen velük is nagyjából ugyanaz a felállás, sokat lógunk velük, plusz tavaly még Al kavart Goldie-val. Már amennyire én tudom, mert hogy őszinte legyek, eddig nem igazán próbáltam követni a fivéreim szerelmi életét, nem is kifejezetten érdekelt. És úgy összességében most sem szeretnék túlzottan belegabalyodni az ilyen bonyodalmakba, főleg mert nem szeretném, hogy aztán ők is nagyon beleavatkozzanak az én dolgaimba. De azért néha már kezdem azt érezni, hogy jó volna többet tudni arról, hogy mi van velük úgy általában. Hisz már csak egy-két évem van itt mindkettővel, mielőtt itt hagynák a Roxfortot. Mindenesetre, a Frankie családjához fűződő viszonytól eltérően a Potter-Malfoy kapcsolatok egy kicsit még mindig szokatlanok és bonyolultak, az apáink múltja miatt.
- A Szükség Szobájára gondolsz? - kérdezek rá nyíltan, mert számomra sem ismeretlen az a hely. Már azelőtt is hallottam róla sztorikat, hogy elsős lettem volna, és persze hogy már csak kíváncsiságból is muszáj volt felkeresnem, amint alkalmam volt rá. - Meg is feledkeztem róla, pedig az tényleg szuper lesz ehhez - bólogatok lelkesen.
- Persze, igazad van. Én nem is kívánom, hogy mi valaha is olyan helyzetbe kerüljünk, mint ők. Remélem, nem is fogunk... - A végét szinte alig hallhatóan teszem hozzá, leginkább már csak magamban, mert eszembe jut az a beszélgetés apa és anya között, amit egyszer kihallgattam. Nem sokat értettem ugyan, és nem is állt szándékomban kifülelni mindent, de halálfalókról volt szó. És nem múltidőben, hanem jelenben. Apa hangja pedig tele volt feszültséggel. - Remélem, ez a béke még sokáig kitart – jegyzem még meg, de közben nekem is feltűnik, hogy a hangomból kiérződik a kérdés: “De mi van, ha nem?”
Persze ilyen súlyos gondolatok mellett szinte felüdülés újra a kviddicsre terelni a szót. Még nem döntöttem afelől, hogy jelentkezzem-e a válogatóra, nem igazán hiszek benne egyelőre, hogy elég jó vagy tehetséges volnék ehhez, és kicsit még tartok tőle, hogy a tériszony egy visszatérő mumus lesz... Másfelől viszont tényleg jó lenne Jamesszel együtt játszani, és erre már csak idén volna lehetőségem, ezért sokáig nem habozhatok.
- Nála akaratosabb? Ezzel most rám céloztál? - kérdezem enyhe felháborodással, de nevetve. - Annyira azért nem vagyok önfejű... - Vagy mégis? Ó, dehogynem. Abban viszont Frankinek igaza van, hogy nemigazán veszíthetek vele, hogy ha kipróbálom magam a csapatban. - Legfeljebb a nyakam töröm ki – jegyzem meg részben magamnak, részben neki, egy picike iróniával. Jó, igazából nem gondolom komolyan, hogy bárki csak úgy belehalna ebbe a sportágba, meg hogy csak úgy lepotyognának a seprűikről, de amikor valakinek tériszonya van, az hajlamos ilyen kisarkítva látni a dolgot.
Megérkezünk a Dámához, és amíg Frankie bemondja a jelszót, és lecsússzanok a hátáról, egy lábra, mert a másikat most a világért sem erőltetném meg. Már tapasztaltam, hogy az mennyire fájdalmas. - Igen, kérlek - fogadom el a segítséget, mert más módon elképzelni sem tudom, hogyan mászhatnék át a lyukon, és juthatnék beljebb a klubhelyiségbe. Bele is karolok Franklinbe, mielőtt a féllábas bénázással elveszíteném az egyensúlyomat, és elhasalnék. Igazából konkrétan belecsimpaszkodom, amíg átmászom a festmény mögötti részen, onnantól viszont már azért kicsivel könnyebb elszökdelni a legközelebbi kanapéig, és lehuppanni rá. Aztán az következik, hogy lerúgom a cipőmet, és lehúzom a térdzoknimat is a sérült lábamról. Akinek pedig ez nem tetszik a közelben levők közül, az mehet, amerre lát. Körbe is pillantok a vörös-arany szobában, de hamar rájövök, hogy igazából senkit sem érdeklünk. Ritka kellemes élmény.
Frankie && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Csüt. Márc. 17, 2022 1:24 am
Halkan, kissé a fejemet csóválva elnevettem magam, amikor kezet ráztam Lilyvel. Annyira tipikus Potter volt, de így szerettem ezt a vöröshajú, szertelen kislányt. Hálás voltam a szüleimnek is, hogy annyi év után, ilyen szoros és jó barátságot ápoltak a szüleivel, így csodálatos embereket ismerhettem ezáltal. − Tudod milyen kviddics-bolond – vigyorogtam továbbra is, hiszen az egy dolog, hogy James Potter imádta a kviddicset, de esküszöm, néha rosszabbnak tartottam, mint Oliver Woodot, pedig az aztán nagy szó volt. – Szerintem, Scorpius hiába lett kapitány, a bátyád akkor is ellenkezni fog majd a játék ellen. De ki tudja… Talán mégis sikerül meggyőzni. Nem igazán akartam belevonódni Albus dolgaiba, legalább is, nem terveztem ráerőltetni a véleményemet. Sokkal békésebb természet voltam, mint a bátyja. Meg aztán, ha játszani akar, úgyis fog, de erősen kételkedtem benne, hogy ennyi év után pont most akarná elkezdeni. − Persze, tudom jól – szelídült a vigyorom mosollyá, hiszen griffendéles berkekben, sőt talán az egyik DS-tagok gyerekeivel egész jól megtaláltam a közös hangot az emberekkel. Nem is vágytam arra a hírnévre, amely Lily családját övezte. Nekem az nyomasztó és fojtogató lett volna. Sokkal jobban szerettem a háttérből támogatni másokat, mint rivaldafényben lenni. − Igen, egész jó kis hely – bólintottam, bár azért örültem volna, ha Lily nem hangoztatta volna ennyire azt a helyet. Néha úgy éreztem, hogy még a falnak is füle volt ebben az iskolában, szerencsére, látszólag most egyedül voltunk. – Elég sok mindenre lehet használni. Én például előszeretettel használtam arra feszültebb időszakaimban, hogy szétverjem ott bútorokat, amikor már semmiképpen nem tudtam kontrollálni az érzelmeimet. Szerencsére, ennek az időszaknak már vége volt. − Őszintén, én is remélem, hogy ez nem fog megtörténni – feleltem valamivel komolyabban, de bíztam annyira a felnőttekben, hogy a világunkban lévő feszültséget ne engedjék elszabadulni. Ha pedig mégis megtörtént volna, a Roxfort falai számtalanszor nyújtottak védelmet gyerekeknek, McGonagoll professzor pedig bármikor életre kelhette az iskola védelmét. − Mondjuk, egy száz évig kibírhatná az emberiség – próbáltam viccel elütni a téma súlyosságát, de tagadhatatlanul engem is aggasztottak néha a hírek. Azonban igyekeztem a pozitív oldalát tekinteni a dolgoknak, és hinni abban, hogy minden jóra fordul. − Á, dehogy – nevettem el magamat is, bár cseppet sem bántásként szántam a szavaimat. Igazából, dicséretes volt, hogy Lily mennyire kiállt azon dolgok mellett, amikben hitt. − Ne aggódj, vigyázunk rád. Ha pedig mégis leesnél, akkor a tanárok elkapnak esés közben – próbáltam biztatni, hogy nem volt olyan vészes a helyzet, mint amilyennek elsőnek hitte. Én is estem már le párszor a seprűmről, mégis életben voltam még. A Dámánál szó nélkül segítettem Lilynek bejutni a klubhelyiségünkbe, majd aggodalmasan figyeltem a szökdécselését. Csupán akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor lehuppant a kanapéra. Amíg ő kényelembe helyezte magát, levette a cipőit és a térdzokniját, addig én felszaladtam a szobámba, hogy onnan egy kenőcsöt hozzak le, majd annak és egy egyszerű bűbájnak köszönhetően rendbe hoztam a lány bokáját. − Ha minden igaz, most már minden rendben lesz – egyenesedtem ki, miután leápoltam a lábát. Összeszedtem a holmijaimat, majd összeborzoltam a haját, miután feltápászkodtam a kanapé mellől. − Viszont én megyek. Hosszú volt a mai nap. Jó éjszakát Lily, és ma már ne kerülj bajba! – köszöntem el tőle, mielőtt még megindultam volna a hálókörletek irányába.
//Köszönöm szépen a játékot. Lily elképesztően édes //
//
