Az esőcseppek hangosan kopogtak a tetőcserepeken, illetve az ablaktáblákon, mégsem zavarták meg ezt a nyugodt órát. Kellemes háttérzajjá tompultak az elmém szegletében, miközben egy könyvet lapozgattam. Hajnali két óra tájékán feltápászkodtam a nappaliban álló karosszékből, azzal a szándékkal, hogy készítek magamnak némi teát. A rokonaim otthona azonban nem számított ismerős terepnek – hiszen bár megfordultam itt párszor, mégsem kutattam át a szobákat −, így betelt némi időbe, mire feltettem a vizet forrni. Elgondolkozva meredtem a teáskannára, miközben azon járt az eszem, hogy ha választanom kellett volna egy kétnapos családi rendezvény, vagy az unokatestvérem ápolása között, akkor a kisebbik rossz mellett tettem le a voksomat, ami pedig együtt járt a beteg rokon felügyeletével. Egyébiránt Nestor nem sok vizet zavart, amikor megérkeztem, lázcsillapítót nyomtak le éppen a torkán, így bíztam benne, hogy a betegsége elveszi minden energiáját. Órákkal ezelőtt, még a vihar érkezte előtt ágyba parancsoltam. Azóta pedig kiélveztem a szinte üres ház nyújtotta csendet, tudván, hogy a rokonom nem zavarhatta meg ezeket a csendes perceket. Teljes nyugalommal dőltem hátra a fotelben. Felsandítottam az órára fél négy körül lehetett, amikor visszatértem egy gőzölgő csésze társaságában. A mennydörgés berezgette az ablakokat, a szél besüvített az apró réseken, vélhetően megcibálta a közeli tölgyfát. Nem lepődtem volna meg, ha reggel letört ágak fogadtak volna. Engem nem érdekelt az égzengés. Mások megijedtek a vihartól, számomra viszont egyáltalán nem jelentett semmit, hogy a természetet éppen olyan kedvében találtuk, hogy fitogtatni akarta az erejét. A kisasztalon heverő könyvért nyúltam, ismét fellapoztam, miközben a másik kezemmel a számhoz emeltem a teáscsészét. Folytatni akartam a tanulmányt, amikor hirtelen egy halk hang ütötte meg a fülemet. Bosszúsan az asztalkára helyeztem a csészét, és felpillantottam. − Nestor… − állapítottam meg szenvtelenül, amikor felismertem a küszöbön toporgó alakot. Semmi hangulatom nem volt hozzá, és ahhoz, hogy a személyesterembe furakodjon. – Aludnod kellene. Talán azt várták volna el tőlem, hogy aggódjak érte, vagy hogy megkérdezzem, jól érzi-e magát. Én viszont ennek nem láttam szükségességét. Nem haldokolt. El tudta látni magát, képes volt szóra nyitni a száját, ha problémája volt, innentől kezdve nem éreztem azt, hogy körül kellett volna ugrálnom őt. A hangom mindenféle érzelmet mellőzött. Megígértem, hogy szemmel tartom őt, de többet senkinek nem lett volna szabad várnia tőlem. Fásultan becsuktam a könyvemet, amely még mindig az ölemben pihent, és várakozóan rá emeltem a tekintetemet. A háttérben egy villám cikázott végig az égbolton. − Mit szeretnél? – próbáltam arra ösztökélni, hogy mihamarabb a tárgyra térjen, hogy aztán ismét visszatessékelhessem a szobájába. Nem vágytam másra, csupán némi nyugalomra a teám és a könyvem társaságában.
Ha megerőltetném magam sem tudnék elképzelni hatalmasabb tragédiát, mint hogy pont a kétnapos családi összeröffenés reggelén ébredjek olyan állapotban, mint egy mosott rongy, kifacsarva, meggyötörve, fázva, mégis izzadva. Hiába is próbáltam mentve a menthetőt eljátszani, hogy fantasztikusan érzem magam, lebuktatott, hogy a létező összes felületnek nekidöntöttem elnehezült fejem támogatásként, innentől pedig már hiába is küzdöttem azért, hogy ne hagyjanak itthon, az egyetlen utam a langyos vízzel teli kádig, majd a nappalink kanapéjáig vezetett, ahol még indulásig szemmel tudtak tartani. Sovány vigasznak tűnt ígéretük, hogy nem hagynak egyedül, mivel fivéreimet is magukkal tervezték vinni, nem igazán tudtam hinni, hogy illetőt szerveztek le, aki társaságában szívesen haldokolnék; néma lázadásom egész addig tudtam fenntartani, amíg fel nem bukkant Philip, kinek látványára pavlovi reflexként öntött el egy újabb hőhullám. Legszívesebben agyonölelgettem volna, amint megpillantottam otthonunk ajtajában, ha épp nem akkor próbáltak volna rituálisan meggyilkolni a keserű gyógyszerekkel, és lett is volna energiám ahhoz, hogy ténylegesen meg is szorongassam - így csupán egy apró V-jelre futotta üdvözlésként. Tudtam ám, hogy szívén viseli sorsom, még ha túl félénk is ahhoz, hogy ezt a nagyvilág elé tárja! Egyszemélyes forradalmam így csírájában el is halt, készségesen alávetettem magam akaratának; elterülve figyeltem, néha megosztva vele egy-egy gondolatfoszlányt, ami képes volt felbukkanni a láztól üresen kongó fejemben, valamint még az ínségesebb időkre elraktározott édességeim rejtekhelyét is, hogy szolgálja csak ki magát, ha már én pocsék házigazdaként ilyen állapotban képtelen voltam megkínálni. Még akkor sem mutattam különösebb ellenállást, mikor ágyba parancsolt; más esetben nem hallgattam volna rá, hisz hogyan is hagyhatnám szívesen látott vendégem magára, de csak arra tudtam koncentrálni, hogy leküzdhessem a betegséget, s holnap minden energiám és figyelmem unokafivéremre fordíthassam. Az ágyba kerülve olyan hirtelen zuhantam álomba, mintha csak egy Aveda Kedavra kapott volna telibe – és bármennyire is kívántam, hogy legalább annyira tartós legyen a hatása, idejekorán felriadtam, s még csak nem is a reggeli napsugarak fénye fogadott a szobám falán. A süvítő szél hangja, az ágak kopogása, karistolása a háztető cserepein, valamint az összetéveszthetetlen dörrenés azonnal kiűzött minden álmosságot szemeimből. Takarómmal egész a fejem búbjáig bebugyolálva, caplattam ki mezítláb vackomból félvakon Neo szobája felé tartva, amíg ajtajában rám nem tört a felismerés, hogy hiába is keresem itthon. Újratervezés… A vendégszobában ugyancsak üres ágy fogadott, elültetve bennem a gondolatot, miszerint lehet, hogy kuzinom egyszerűen csak fogta magát és csatlakozott a családunk többi tagjához. Ekkora árulással még az én szívem sem tud megbirkózni, már az is nehezemre esik, hogy ne görbüljenek ajkaim sírásra a félelem és az elhagyatottság együttesétől. Megtört, megfáradt burritoként érek utolsó mentsváram, a nappali ajtajába, ahonnan még az emeletről némi fényt véltem felszűrődni, s indultam felé, mint egy barlangban rekedt bányász, ki már harmadik napja keresi a mélységből a kiutat. Mikor meghallom hangját, amint nevemen szólít, hirtelen úgy érzem, soha senki ajkaiból nem csengett ilyen szépen; nagyot nyelve próbálok elég erőt gyűjteni, hogy ne tűnjön fel neki, pár pillanattal korábban majdnem elbőgtem magam. - Phil – nyüszítem a megkönnyebbüléstől elérzékenyülve. Még érdeklődik is felőlem, miért nem vagyok az ágyban, amire némileg bűntudatom támad - hát hogyan is kételkedhettem benne akár egy percig is? - Sikerült is valamennyit, de utána felébredtem arra, hogy arccal belefordultam egy hatalmas nyáltócsába a párnámon. – Azt mondják, ha nyáladzol alvás közben, csak azt jelenti, hogy igazán jót pihensz, de mivel azonnal fel is riadtam a nyirkos érzésre, kételkedem ezen állítás igazságtartalmában. Épp azon volnék, hogy folytassam mondandóm, s tudassam vele, az oltalmára vágyom a mennydörgés elől, mikor az, megkímélve engem a magyarázkodástól, szemlélteti a helyzetet, bevilágítva a helyiséget fehér fényével, majd csupán pár másodpercnyi várakozás után éktelen robajjal dörrenve meg. Azonnal védekező pozícióba vágom magam, leguggolok, hogy véletlen se én legyek a legmagasabb dolog a szobában, s bebugyolálom magam, még annyi felületet se engedve láttatni testemből a takaró alól, mint eddig. - Félek – adom tudtára tömören a nyilvánvalót. Nem is értem, Ő hogy képes ilyen nyugodtan ücsörögni a nappaliban, mikor odakint dúl a pusztító égi háború. - Maradj velem, nem akarok meghalni – nyávogom, remélve, hogy a fedezékem nem fojtja el teljesen a hangom. Nem erősségem a számmisztika, de ha ketten vagyunk, és belénk óhajt csapni a villám, akkor már csak 50% esély marad arra, hogy engem találjon el, nem?
Nem vágytam másra, csupán magányra. Azonban megszokhattam volna, hogy semmi nem alakult úgy, ahogy én szerettem volna. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az unokatestvérem felbukkanása, aki takaróba csavarta magát bukkant fel a nappaliban. Felvont szemöldökkel mértem végig, hiszen nem értettem a viselkedését, sem pedig a reakcióját. − Igen, Nestor, így hívnak – feleltem, s bár felvilágosítottam volna, hogy nem szerettem a becézéseket sem, sajnos ebben a családban mindenki azt csinált, amit csak akart. Szerettem volna minél hamarabb visszatessékelni a szobájába, hogy folytathassam az olvasást, de valamiért a kérdésemet érdeklődésnek vette, és beszélni kezdett. − Ez egy olyan információ volt, amelyre nem feltétlenül voltam kíváncsi – feleltem halkan, ahogy feltápászkodtam a karosszékből, és a mellettem lévő asztalkára helyeztem a könyvemet. A kezeimet a zsebeimbe süllyesztettem, és egyre csak azon járt az eszem, hogy miként szabadulhattam volna meg a túlzottan ragaszkodó rokonomtól. Sosem kedveltem kifejezetten. Túlságosan is belemászott a személyes terembe. Talán tovább is magyarázott volna, lehet még azt is megosztotta velem, hogy mit álmodott, amikor mennydörgés rázta meg ismét az ablaktáblákat, ő pedig szánalmasan leguggolt a földre a hangtól. Szenvtelen arccal néztem végig a kuporgását, és hallgattam, ahogy tudomásomra adta a félelmét. Mit várt tőlem? Hogy megnyugtassam? Hogy vigaszt és oltalmat nyújtsak számára? Nem én voltam erre a megfelelőbb ember. − Állj fel, Nestor! Nem fogsz meghalni, ne legyél szánalmas – csóváltam a fejemet, ahogy letekintettem rá. A félelme alaptalan volt. Nem értettem honnan fakadt, bár ez esetben az okok nem is voltak fontosak. Viszont ha egész éjszaka a nyakamon akart lenni, és panaszkodni a viharról, akkor talán már most meg kellett volna szabadulnom tőle. − Csinálok neked valami forró italt, aztán menj vissza az ágyadba. Még nem vagy jól, pihenned kell – sóhajtottam fel, ahogy lassan megkerültem őt. Talán keverhettem volna bele valami altatót, vagy hangszigetelhettem volna a szobáját, hogy ne halljon semmit. Ezernyi ötletet vettem fel magamban miközben a konyha felé vettem az irányt.
- Tudom, Phil – talán a betegség vagy a rettegés az, ami a szociális készségeimet is taccsra vágta, de nem értem, miért gondolta azt, hogy meg kell erősítenie ebben… talán attól fél, hogy betegen képes volnék elfeledni? Vagy aggodalmában túlgondolja a dolgot, és fél, hogy lázasan hallucinálok és ezzel próbál megnyugtatni, hogy tényleg hozzá van szerencsém? Lehet többször kellene a nevén szólítanom, hogy ő is megnyugvást leljen… Szavait hallva viszont egyből megértem, hogy szegényemnek még mostanra sem sikerült teljesen feloldódnia mellettem annyira, hogy ne érezze magát zavarban még egy ilyen ártatlan témáról beszélgetve is, mint a testnedvek - ami jobban belegondolva elég furcsa egy olyan személytől, aki szereti a halott dolgokat. A kegyetlen vihar azonban rögvest eszembe juttatja, hogy nem (csupán) a gátlásaink levetkőzése miatt menekültem hozzá oltalmat keresve; megtörve, rettegve kuporodok le, a lehető legkisebb támadási felületet hagyva a villámoknak. Unokatestvérem hangja tompán hatol át a vastag takarón, épp csupán annyira, hogy megértsem, azonban mégsem tudok eleget tenni kérésének. - De kidőlhet a fa, pont a házra és agyonnyom, vagy felgyulladhat a ház és bennégünk mindketten! – hadarom el neki félelmeim vékony, bizonytalan hangon. Bár én is annyira higgadt tudnék maradni, mint Ő! - Meg tudnál esküdni rá, hogy nem lesz semmi baj? …Phil – fűzöm hozzá a nevét megkésve, ha már megtudtam, hogy ezt szereti, igényli. Ajánlata oly' váratlanul ér, hogy egy pillanatra szinte el is feledteti velem a kint dúló égi háborút; megszűnik a külvilág, arcom pedig haloványan felderül a takaró alatt. Furcsa érzés, talán édes fájdalomnak mondanám, mikor azt hiszed, ennél jobban már képtelen valaki belopni magát a szívedbe, majd az szinte összeszorul, talán pont azért, hogy még több helyet kreáljon neki. - Köszönöm – felelem bátrabban, mint korábban; amint megérzem mezítlábas talpaimon keresztül lépteinek elfojtott rengését, melyek arról árulkodnak, elhalad mellettem, felpattanok, azzal a szándékkal, hogy utána követhessem, azonban a legyengült szervezetem és a mihaszna testem nem akar együttműködni. Szinte rögvest elszédülök, ahogy felegyenesedek; ha korábban nem az ajtóban álltam volna meg, amely keretében most megkapaszkodnom és dőlök neki vállal, talán ezzel a lendülettel hanyatt is vágtam volna magam. Ha nem állnék Borzalmasra asztronómiából… vagy asztrológiából, talán képes volnék beazonosítani a csillagképeket, melyek őrült tempóban vágtáznak el szemeim előtt. Szaporán veszem a levegőt, hátha ezzel sikerül gyorsabban helyrepofoznom magam - az éltető oxigén útját már a takaró sem állja, árulóként csúszott le vállaimról, amint felálltam. Szedd össze magad, Nestor! - Ez nagyon kedves tőled, Phil – dicsérem lágy, erőtlen mosolyt küzdve arcomra, úgy is, hogy arcát, tekintetét hirtelen nem is találom az előttem forgó helyiségben, hisz a pozitív visszajelzés még ilyen helyzetben is fontos, s nem akarom, hogy azt higgye, erőfeszítése hiábavaló, nem értékelem gesztusát.
Tudom, Phil. Tudom, Phil… Bárcsak képes lettél volna némi önállóságra, és akkor nem hajtogatnál sületlenségeket! Talán még a tanulmányaim során se gátolt volna meg, de hát nem vártam sokat Nestortól. Megmaradt egy csecsemő szintjén, akit folyamatosan pátyolgatni kellett, és a környezete úgy gondolta, hogy ez teljesen rendben volt. Az első adandó alkalommal küldtem volna kivizsgálásra, de szerencséjére nem voltam sem a bátyja, sem az apja, meg aztán nem is érdekelt különösebben, amíg engem békén hagyott. Inkább nem is reagáltam a szavaira, hanem mélyen magamba szívva a levegőt tízig számoltam, és elengedtem a dolgot. Nem akartam vele foglalkozni, csupán minél hamarabb ágyba akartam dugni, hogy ismét nyugalom és csend szálljon a házra. Türelmetlenül néztem hát végig a szenvedését, ahogy a padlón kuporgott, és nem csinált semmit, csak jajveszékelt, mint egy idióta. − Nem fog kidőlni egyetlen fa sem, a ház sem gyulladna fel. A fát el lehet kapni varázslattal, a tüzet pedig el lehet oltani – forgattam a szemeimet bosszúsan. – De nyilván egyik se fog bekövetkezni, csak túlreagálod, mint mindig… − Nem fogok hülyeségekre megesküdni. Szedd már össze magad! – morogtam ingerülten, mert egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy miként lehetett még életben. Egyre inkább fárasztott, és szívta el az energiámat ezzel a sok zagyvasággal, így a fejemben lassan körvonalazódni kezdett egy terv, hogy miként szabadulhattam volna meg tőle egykönnyen. Mondanom se kellett, hogy milyen hányinger fogott el, ahogy a takarókupac alatti felderült az arca. Szabályosan rosszul voltam a közelében. − Nem kell megköszönnöd – feleltem, miközben már úton voltam a konyha irányába. Nem pillantottam hátra, meg sem álltam, hogy vele mi lehetett, mert egyáltalán nem izgatott. Ha segítségre lett volna szüksége, akkor elvártam tőle, hogy jelezze, egyébként pedig lassan nagykorúvá vált, nem igaz, hogy nem tudott gondoskodni magáról. A hányinger azonban felerősödött bennem, ahogy kedvesnek nevezett. Ne nevezzen engem sehogy, csupán hagyjon békén! − Tudod, ha kényelmesebb, akkor maradj ott, amíg vissza nem térek – feleltem még mindig távolodva tőle. Sebes léptekkel tértem be a konyhába, ahol némi keresgélés után megtaláltam az edényt és a hozzávalókat ahhoz, hogy teát készítsek neki. Nem kérdeztem ki a véleményét, hogy milyet szeretne, csupán csendben tettem a dolgomat. Odakintről újabb dörrenés szűrődött be, bár korántsem volt olyan hangos, mint az előzőek, mégis biztos voltam benne, hogy Nestor megint nyafogni fog.
Egy röpke pillanatra próbálom mérlegelni a hallottakat; egyszer tagadja, hogy bekövetkezhet a katasztrófa, a következő mondatával pedig arra vált, mi van, ha mégis, tehát akkor még ő sem tartja kizártnak, csupán engem próbál nyugtatni... Aranyos gesztus tőle, s én lennék a legboldogabb ember, ha ezt azzal tudnám viszonozni, hogy megbízok benne, de így képtelenség, még csak meg sem mer esküdni rá. Nem állok le vele vitatkozni, hisz kegyes hazugsága ellenére szeretem, és biztos vagyok benne, ő sem szeretné, hogy bekövetkezzen a legrosszabb és a vesztemet leljem otthonunk égő romjai alatt. - Tudod, hogy nem varázsolhatok itthon… - emlékeztetem kiskorúságom és ezáltal gyámoltalanságom tényére, reménykedve – inkább elvárva -, hogy azt válaszolja, majd ő megóv a rám leselkedő veszélytől. Mivel megszállottan követi a szabályokat és törvényeket, csak nem várhatja el, hogy megszegjem őket? Ráadásul aurortanoncként neki is fel kell majd esküdnie az ártatlanok védelmére, rólam pedig meg sem kérdőjelezheti, hogy ne lennék az. Majd’ elolvadok ajánlatára, de sajnos lábaim is olyan stabilan tartanak, mintha az izmaim is cseppfolyóssá váltak volna; milyen szentimentális volna valóban unokatestvérem szeretetétől elgyengülni, nem pedig a láz által ostromlott szervezetem lenne a bűnös. És még csak hálát sem vár el a gondoskodásért, olyan önzetlen! Ismételten rácsodálkozom magamban, a többség miért nem kedveli: bár sosem volt a társaság lelke, ha kellő türelemmel fordul irányába az ember, rájöhet, a mogorva külső egy arany szívet takar. Szemeim dörzsölve próbálom száműzni a kaotikus keringőt járó csillagokat, hogy legalább azok ne akadályozzanak Phil felé tartó utamon; nem akarok itt ácsorogni földbe gyökerezett lábakkal, míg ő engem igyekszik kiszolgálni. Örülnék, ha azt mondhatnám, végül az odaadása által nyert motiváció adja meg a végső löketet, hogy csatlakozzam hozzá, de sajnos nagyobb szerepet játszik ebben a mennydörgés; gyengeségem és a silány látási viszonyok ellenére meglepően gyorsan szelem át a konyháig tartó távolságot, ahol unokatestvérem megnyugtató látványa fogad. Nem szólítom meg, csenden figyelve hagyom, hogy kibontakozzon, a konyhában serénykedjen, ahhoz túl meghitt a pillanat, hogy elrontsam azzal, hogy megzavarom. Na jó, talán valamelyest ront a hangulaton, ahogy nyöszörögve ülő helyzetbe erőlködöm magam az egyik pultra, de ennyi talán még megbocsátható, s elenyésző zajnak tűnhet az edények halk csörömpölése, a tűz sistergése és a víz rotyogása mellett. Fejemet a mögötte lévő polcnak döntve követem tekintetemmel minden mozdulatát. Figyelemre méltó, milyen hamar kiismerte magát a helyiségben, még csak segítségre sem volt szüksége abban, mit merre talál, milyen otthonosan mozog a közegben. - Remek férj leszel… - töröm meg végül a csendet az első gondolatom, melyet most tényleg meg akarok osztani vele. Bár eddig nem igazán tűnt céljának az, mihamarabb párt találjon, akivel majd leélheti az életét, de talán mégis értékelni tudja a biztatást. Hiszek benne, hogy létezik olyan lány, aki legalább annyira képes alkalmazkodni az introvertáltságához, mint én… mondjuk azzal elérné, hogy Phil jobban szeresse, mint engem. Szóval inkább legyen olyan felesége, aki hajszálnyival kevésbé viseli el, mint én - …ha majd egyszer készen állsz rá, persze – fűzöm hozzá, hogy ne érezze azt, valaha is rákényszeríteném a házasságra. Én akarok lenni a nyugalom oltára az életében, nem erőltethetek rá akármit!
Az esőcseppek hangosan kopogtak a tetőcserepeken, illetve az ablaktáblákon, mégsem zavarták meg ezt a nyugodt órát. Kellemes háttérzajjá tompultak az elmém szegletében, miközben egy könyvet lapozgattam. Hajnali két óra tájékán feltápászkodtam a nappaliban álló karosszékből, azzal a szándékkal, hogy készítek magamnak némi teát. A rokonaim otthona azonban nem számított ismerős terepnek – hiszen bár megfordultam itt párszor, mégsem kutattam át a szobákat −, így betelt némi időbe, mire feltettem a vizet forrni.
