Az életem elmúlt tíz évében egészen sok helyen megfordultam már, többek között néhány rendőrségen is, szóval amikor Rody előállt azzal, hogy elmegyünk ennek a varázslós mizériának - aminek egyébként nem tudom, miért kell külön rendőrség - a rendőreihez, elkezdtem összepakolni a dolgaimat. Bár már hetek óta náluk voltam, azt hittem, hogy akkor most unták meg a felvigyázósdit, és leadnak a lelencdének, amit persze azon nyomban ki is kértek maguknak. Összezavarodtam, hogyha nincs baj, és én sem leszek kipenderítve, ugyan miért kellene odamennünk? A válasz persze egyszerű, Rody régen ott dolgozott, a bátyja pedig most is abban az épületben gályázik, így két legyet ütünk egy csapásra, én jól körbenézhetek, és aztán megismerhetem Rody nagy testvérét. Én mondjuk nem hittem volna, hogy valaki még Rodynál is nagyobb lehet.
Richard azért háromszor elmondta, hogy a hely tele van emberekkel, ezért nagyon figyeljek arra, szem elől ne tévesszem az esti kakaó készítés koronázatlan királyát, aztán a dínós táskámba tett gyümölcslevet, meg egy kis kekszet. Ezután persze kis csapatunk felnőttebbik tagja is megkapta a felkészítő kiképzést, hogyan kell felügyelni egy nálánál lényegesen alacsonyabb, és néha napján fürgébb valakire. Igazán nem hittem volna, hogy bármi baj lehet, elvégre sose vesztem el eddig sem, szóval ezt az időt inkább arra használtam, hogy kipótoljam a küldetésre való felszerelésem. Eltettem a habfújóm, egy pakli kártyát, mert a felnőttek nagyon uncsi beszélgetése úgy se nagyon foglalna le, és néhány színes papírt, ragasztót és ceruzát, ha rögtönöznöm kellene valamit. Sose lehet tudni alapon! Ha valamit, nos a varázslók utazási szokásait imádtam. Csak szorosan kellett fognom Rody kezét, behunyni a szemem, és hopp, máris ott voltunk a… valahol! Szerettem volna megkérni, hogy csináljuk még egyszer, vagy legközelebb jöjjünk több megállóval, mint egy távolsági busz, de inkább visszafogtam magam. Nagyon jól éreztem magam, mióta náluk lehettem, de nem szabadna elfelejtenem, hogy ennek bármikor vége szakadhat, és akkor ezek csak szép emlékek lesznek. Legközelebb majd lerajzolom az emlékkönyvembe, a többi kaland közé, akkor sose nem felejtem el! Richard nem lódított, amikor azt mondta, hogy itt nagyon sok ember van, úgy nézett ki, mint azok a játéktermek, ahová néha Rick járt, csak nem voltak automaták, meg pénzcsörgés. Igyekeztem, hogy véletlen se maradjak le, ahogy egy hosszabb folyosón mentünk végig, és kapaszkodtam Rody kezébe, de aztán éreztem, hogy az egyik cipőm mintha lötyögne a lábamon. Lepillantottam, és akkor vettem észre, hogy a gondosan megkötött nyuszifül felmondta a szolgálatot, ezért elengedtem a férfit, hogy gyorsan megkössem a rakoncátlan fűzőket, biztos voltam benne, hogy megvár majd. A hurkolásban már egész jó voltam, viszont előfordult, hogy amikor meghúztam, akkor teljesen kibújt a nyuszifül, így kezdhettem elölről. Végül persze fényes győzelmet arattam, és diadalittas tekintettem nyúltam fel, hogy megfogjam Rody kezét. Ami nem is Rody keze volt. Mármint éppen sikerült elkapnom egy kezet, csak annak a végén nem éppen az általam már megszokott férfi állt. Néhány másodpercig csak méregettem, mert gyanúsan nem rántotta el a kezét, de nem, egyáltalán, megközelítőleg sem hasonlított. Bár magas volt, felnőtt, és férfi, ez azonban édes kevés ebben a helyzetben. - Te nem Rody vagy! - Jelentettem ki a nyilvánvalót, gondolom számára sem hatott újdonságként a kijelentés, bár némi vádló hangsúly volt benne, mintha erről tehetne. Óvatosan körbenéztem, de végérvényesen meg kellett állapítsam, sehol se látom ügyeletes felvigyázómat. - Elveszítettem a felnőttemet, de azt mondta, hogy ez valami rendőrség féle, szóval jogom van egy telefonhoz! - Aztán eszembe jutott, hogy az egyetlen szám, amit tudok, az az otthoni vonalas, aminek a másik végén Richard van, aki soha, de SOHA nem tudhatja meg, hogy mi történt az imént. - Vagy inkább csak bejelenteném valahol, hogy nincs meg, az is megteszi. - Azért óvatosan elhúztam a kezem, mégiscsak egy idegen volt, vagy mi fene.
◈◇ "I am not lost, for I know where I am. But however, where I am may be lost." ◇◈
Elgyötörten néztem a minisztériumi lift hangosan csapódó ajtaja mögött eltűnő Russel után. Még az ajtózáródás után is hallottam a lift belsejéből Russel kitartó, már-már erőszakos károgását: ...ha Maurice ezt megtudja! Abban már nem voltam teljesen biztos, hogy a bátyánknak mit kellett volna megtudnia, elveszítettem a fonalat valahol ott, amikor az új roxforti kerettantervről egyetlen huszárvágással áttért a vérfarkasok szidására. A beszélgetés - már ha az egyoldalú monológját nevezhettem annak - valahonnan onnan indult, hogy bátorkodtam megkérdezni, mi a helyzet az ikrekkel, hiszen legalább egy hete egyiküket sem láttam és nem is hallottam felőlük. Választ nem igazán kaptam a kérdésemre, gyanítottam, hogy csak részben azért, mert Russnak kedve támadt eldicsekedni az új oktatásügyi javaslataikkal, és sokkal nagyobb részben inkább azért, mert kurvára fogalma sem volt róla, hogyan érezték magukat a gyerekei és mivel töltötték a nyár utolsó heteit. Nem is erőltettem tovább a témát, jobbnak láttam, ha inkább magát Masont és Harpert kérdezem meg, amúgy is el akartam búcsúzni tőlük a tanév kezdete előtt. Azért hatalmas felüdülés volt megszabadulni Russeltől. Szerettem a bátyámat, bármit, de tényleg bármit megtettem érte, öltem is a kedvéért, de a megtépázott idegeimnek nem hiányzott az elmúlt néhány perc. Alig vártam, hogy beérjek az irodám magányába és elmerülhessek végre az Auguránvadász Projekt aktáiban, be akartam fejezni a jelentéseket Grangernek a Draco Malfoytól kapott információkról. Amennyiben nem tartottak ma igényt a kommandóra, ennek nem is láttam semmi akadályát. Legalábbis addig a pillanatig, amíg a zsúfolt folyosón néhány lépés után meg nem éreztem a kezembe kulcsolódó sokkal kisebb kezet. Ha nem lett volna ennyire ismerős az érzés, valószínűleg felháborodással vegyes döbbenettel rántottam volna el a karomat - csakhogy nagyon is ismerős volt és azonnal tudatosult bennem, hogy nem valamelyik túlbuzgó kolléga akarta szorosabbra fűzni a viszonyunkat. Lepillantottam és valóban egy kislány állt, látszólag felnőtt kíséret nélkül a folyosó közepén, a hátán dinoszauruszos táskával, az arcán meglepett, de véletlenül sem rémült kifejezéssel. - Hát tényleg nem. - A Rody névről azonnal Rody Lestrange-re asszociáltam, és még véletlenül sem szerettem volna az a balfasz lenni. Bár a gyerek nyilvánvalóan nem arra a Rodyra gondolt. - Itt nincs telefon, de ez tényleg részben valami rendőrségféle. Körbenéztem, de senkit sem láttam, aki a kislányt kereste volna. - Mikor hagytad el "a felnőtted"? Valahol ezen a ponton párolgott el a reménye is egy nyugodt, papírmunkában úszó munkanapnak. Granger vajon adna fizetésemelést, ha a munkakörömbe beemelnénk az elveszett gyerekek bébiszittelését is? Mert nagyon úgy tűnt, hogy egy titkosított minisztériumi projekt mellé még ezt is megnyertem magamnak. - Gyere, törpe, kapsz egy szörpöt vagy mit tudom én mit a parancsnokságon és elmondod, hogy ki volt a balfa...ék, aki elhagyott - sóhajtottam fel beletörődve a sorsomba, a lift felé mutatva. Mikor kellett utoljára jegyzőkönyvbe vennem elkóborolt gyerekeket? Húsz éve, még aurortanoncként? Nagyjából. Tényleg fizetésemelést fogok kérni Grangertől. Miután a gyerek elengedte a kezem, megnyomtam a mágikus lifthívó gombot. A lift alig fél percen belül meg is érkezett, szokás szerint tele minisztériumi dolgozókkal, a fejük felett pedig megbűvölt papírrepülők repkedtek, az osztályok közötti kommunikáció legkényelmesebb formájaként. Köszöntem a kollégáknak, de a válaszul elmormogott "jó reggelt, parancsok úr" többüknél kérdő hangsúllyal felszaladt a mondat végén a kislány láttán, bár végül egyikük sem kérdezett semmit, biztosan betudták őt egy sokadik Briggs gyereknek - aki kivételesen nem szőke volt. - Melyik emeletre kellett volna menned a kísérőddel?
Alig vártam, hogy beérjek az irodám magányába és elmerülhessek végre az Auguránvadász Projekt aktáiban, be akartam fejezni a jelentéseket Grangernek a Draco Malfoytól kapott információkról. Amennyiben nem tartottak ma igényt a kommandóra, ennek nem is láttam semmi akadályát.
