Tatiana Krum

A végletekig kitartok, és másokat is erre szeretnék buzdítani. Nem vagyok az a típus, akit könnyen el lehet tántorítani a céljaitól.
Ha egyszer kibújok a csigaházamból, akkor szeretek társaságban lenni, ismerkedni, új barátságokat kötni. Ha valaki igazán szimpatikus nekem, akkor időt és energiát nem sajnálva építem fel a barátságukat. Könnyű eljátszani a bizalmamat, bizonyos szinten haragtartónak is nevezhetsz, de ha látom, hogy tényleg megbánták a történteket, és az illető megváltozott, akkor nyugodt szívvel adok neki második esélyt, akkor is, ha a jövőben újra pofára esek majd emiatt.
Nem ítélkezek származás, vagy felmenők alapján, hiszen jól tudom milyen az. A szüleimről kialakult egy általános közvélemény miatt számtalanszor kerültünk a múltban középpontba. Nem kérkedek a család vagyonával sem, csupán akkor költekezek sokat, ha magamnak seprűt vásárolok, vagy pedig a szeretteimet akarom meglepni valamivel. Igyekszem a lehetőségeimhez mérten hétköznapi életet élni.
Hűségesnek tartom magam. Amíg valaki a bizalmamat élvezi, addig a végletekig kitartok mellette, bár ha a barátom téved valami kapcsán, akkor nem áltatom, elmondom neki az igazságot, akkor is, ha fájdalmas az. Nem fogom véka alá rejteni a véleményemet, mindig őszinteségre törekszem.
Viszonylag türelmesnek tűnhetek. Legalább is, tisztában vagayok a hibáimmal, és próbálom visszafogni magát. Az énképem is teljesen rendben van. Nem szálltam el magától. Vannak dolgok, amiket szeretek magamban, vagy úgy érzem, hogy van hozzá érzékem, de ettől még nem gondolom azt, hogy mindenki felett állnék. Ellenben borzasztóan tud zavarni egy-egy rossz tulajdonságom, amelyeken csiszolgatok nap, mint nap.
Kalandor lélekkel áldott meg az ég. Ha egy kis éjszakai nassolásra vágynak, és le akarnak osonni a konyháig, vagy éppen engedély nélkül akarnak kiszökni a birtokra, én bármire kapható vagyok bizonyos keretek között.
Bátor, vagy éppen ostoba, így jellemeznek. Nem vagyok az a félős fajta, persze én sem vagyok rettenthetetlen, de azért nem csinálok bele a gatyámba annyitól, hogy megrezzent egy falevél. Ha feldühítenek, nem véletlenül szeretek egyedül túrázni és kirándulni a szabadban, hiszen a természet közelsége mindig lecsillapít.
Azok az emberek, akik tudják milyen vagyok a csigaházamon kívül tisztában vannak vele mennyire gondoskodó tudok lenni. Aki fontos nekem, azt a tenyeremen hordozom, akár el is kényeztetem. Mindig kimutatom, ha valaki különleges helyet foglal el a szívemben.

Lobbanékony. Hamar elvesztem a türelmemet, főleg akkor, ha hangzavar van, és nem tudom elhallgattatni a körülöttem lévőket. Ezen mondjuk fokozatosan dolgozok, és anya tanácsainak köszönhetően egyre kevesebbszer vannak érzelmi kitöréseim.
Rettentően makacs és akaratos. Időbe telik nekem, mire elismerem, hogy tévedtem, viszont képes vagyok rá, hogy a másik elé álljak bocsánatot kérni. Gyakran elszégyellem magát, ha valami rosszat cselekedtem, vagy épp olyat mondtam, amellyel másokat megbánthattam. Amilyen makacsnak és forrófejűnek ismernek, épp olyan lelkiismeretes is vagyok. Szeretem, ha mindig enyém az utolsó szó, nehezen engedek ebből. Nem hagyom, hogy mások fölém kerekedjenek.
A büszkeségem bizonyos dolgokat tekintve határtalan, hiszen bár hajlok arra, hogy bocsánatot kérjek, de másoktól épp úgy elvárom, hogy ha megbántanak, akkor kezdeményezzenek. Továbbá, úgy vélem, hogy a lányoknak nem kellene a fiúk után rohanniuk, hanem a srácok legyenek igenis határozottabbak, de ne túl tolakodóak.
Nagyszájúvá válok, ha kihoznak a sodromból. Előbb szájalok, aztán átkozok, ha nem látok más megoldást az adott szituáció rendezésére. Nem véletlenül tartozik a kedvenceim közé egy némító átok, amelyet apa fejlesztett ki, és csak az alkalmazó tudja feloldani azt. Azonban törekszem a szülei tanítását követve minél jobban kizárni az agressziót a lehetséges problémakezelési módszerekből.
Akaszkodó. Néha kicsit túlságosan is képes vagyok másokon csüngeni, nem azért, hogy bosszantsam őket, leginkább óvó szándékkal, vagy csak szeretek azokkal az emberekkel időt tölteni. A segítőszándékom néha kotnyelességbe csap át, amelyet nem minden ember értékel, viszont akikkel így foglalkozok, azok biztosak lehetnek benne, hogy sajátos módon törődök velük.
Meggondolatlan vagyok, főként, ha versenyzésről van szó, olyankor mérlegelés nélkül fogok bele bármibe, ha a bátorságomat, vagy a képességeimet kérdőjelezik meg. Sérti az önérzetemet, ha valaki nem ismeri el a tudásomat.
Bár nem mutatom ki, de szörnyen érzékenynek tartom magam. Leginkább arra, ha nem egyénként kezelnek, hanem folyton valakihez hasonlítgatnak. Bármennyire imádom a szüleimet, a körülöttük lévő felhajtást átokként élem meg.

A hírnév átok.
Mondhatnak bármit, aki nem élte át azt, amit én, annak fogalma sincs arról, hogy mennyire nehéz az életedet figyelő tekintetek között leélni.
Édesapám visszavonulása hatalmas döbbenetet keltett a varázsvilágban, pedig talán semmi kivetnivaló nem volt abban, hogy a családalapításra akart koncentrálni. Úgy gondolta, hogy azután a elvesztett mérkőzés után talán ideje lenne letenni a seprűjét, és foglalkozni valami mással. Például a családjával.
A szüleim két évet vártak, mire csillapodott körülöttük az őrület. Anya mesélte, hogy nem igazán tudtak megjelenni Szófiában anélkül, hogy ne követték volna őket fotósok, vagy riporterek. Sosem értettem igazán, hogy attól, valaki kiemelkedő volt valamiben, miért kellett az egész életét árgus szemekkel lesni.
Azokat az éveket arra szánták, hogy felkészüljenek a gyermekvállalásra: közös otthont keresve apa igyekezett megteremteni azt a békés, nyugodt környezetet, amelyre anyának szüksége volt. Szófia belvárosában találtak maguknak otthont, de sose verték nagydobra, hogy hová költöztek. Mégis a nyomukra bukkantak.
Tisztán emlékeztem rá, hogy hét éves koromig állandóan költöztünk, ugyanis másképp nem tudtunk megszabadulni a kellemetlenkedőktől.

Sütött a nap, így Dariannel kint játszottunk az udvaron, míg anya a teraszon a kedvenc karosszékébe fészkelődve olvasgatott. Néha felpillantottam rá, olykor-olykor az ajkaihoz emelte a kávéscsészéjét, vagy pedig lapozott egyet a könyvében. Tudtam, ha baj adódott volna, akkor azonnal mellettünk termett volna, azonban Dariannel sosem okoztunk túlságosan sok galibát.
Az idő kifakította az emléket, de abban biztos voltam, hogy a kis öcsémmel egymásnak dobálgattunk egy labdát. Talán piros volt, viszont nem esküdnék meg a színére.
A labdát kergetve szaladgáltunk az udvaron. A nevetésünk még apát is mosolyra fakasztotta, aki akkor csatlakozott anyához a tornácon.
Már teljesen hozzászoktam a mi kis négyesfogatunkhoz, hiszen ritkán jöttek hozzánk vendégek. A játszópajtásom mindig az öcsém volt, kivéve, amikor a család barátai meglátogattak minket, és magukkal hozták a saját gyerekeiket.
Olyankor egy kicsit furcsán éreztem magam, hiszen számomra azt volt a megszokott, hogy ritkán találkoztunk másokkal. Néha, éjjelenként ábrándosan tekintettem ki az ablakomon, álmodozva arról, hogy milyen lehetett az élet a birtokunk kerítésén túl. Mégis, amikor arra kértem a szüleinket, hogy vigyenek el minket valahová, kelletlenül összepillantottak. Nem miattam, csupán engem akartak óvni. Azonban a napon ébredtem rá erre, amikor Dariannel az udvaron játszottunk.
A fivérem elrúgta a labdát, de olyan messzire, hogy az a kert túlsó végében lévő bokor alá gurult. Felkiáltottam, hogy majd én visszahozom, és már szaladtam is a sövény irányába. Dariannek esélye sem volt utolérni engem.
A bokorhoz érve elhasaltam a földön, és addig nyújtózkodtam, amíg el nem értem a játékunkat. Mégis, bármennyire fészkelődtem, az ágak egyre jobban karistolták a bőrömet, mégsem sikerült megfognom a labdát.
Aztán, mintha valami mozdult volna a túloldalt. A labda felém gurult pár centimétert, én pedig örömömben felkaptam, és feltápászkodtam a helyemről.
Egy kattanás. Fény vakított el. Villant egy vaku, de akkor még nem tudtam, hogy mi történt, így nagyokat pislogva eltoltam néhány ágat az útból.
A kerítés túloldalán egy férfi állt kamerával a kezében. Felsikítottam.
Utána minden zavaros volt. Hallottam apa kiabálást, éreztem anya ölelését, és láttam az öcsém döbbent arcát, ahogy anya a karjaival minket takarva beterelt bennünket a házba.
Másnap ki sem mozdulhattunk a házból. Harmadnapra elköltöztünk.

Egészen Velingradig utaztunk. Ott sem a városban kerestek új otthont, hanem a Krum család régi birtokát vettük igénybe. Sok-sok éve nem használta azt az épületet senki, elvégre a nagynéném összeköltözött a férjével, a nagybátyám pedig egy kisebb otthonra vágyott. A házimanókat pedig elvitték onnan, elvégre miért őriznének egy olyan házat, amelyben abban a pillanatban senki nem hatott? Cserébe védővarázslattal látták el az épületet, hogy az illetéktelenek ne juthassanak be oda. A ház a miénk lett, de az első napokban féltem a hatalmas terektől, a falakon lógó örökké izgő-mozgó festményektől.
Furcsa volt abban a házban berendezkedni, ahol apa is felnőtt. Emlékekkel telített volt a hely, amelyet csupán lassacskán tudtunk a saját szükségleteinknek megfelelően formálni. Annyi holmi, annyi tárgy porosodott ott, hogy meg mertem volna esküdni rá, a mai napig akadt még olyan helyiség, amely még őrizte az előző generációk nyomait.

A földszinten bolyongtam. Anya éppen Dariannek segített kipakolni, ugyanis az öcsém bejárt minden hálószobát, mire eldöntötte, hogy melyiket szeretné a magáénak. Mire véget ért ez a procedúra, addig én már a dobozaim nagyrészét kicsomagoltam. A kíváncsiságom pedig hajtott előre, hogy mik lapulhattak még a házban, így kalandozni indultam.
A felmenőimről készült portrékat ámuldozva lestem, hiszen olyan finom ecsetvonásokkal készült mindegyik, mintha varázslatot használtak volna hozzá. Sorra nyitogattam be a helyiségekbe. A többségükben dobozok, vagy pedig vászonnal lefedett bútorok vártak. Aztán az egyik folyosó végén az utolsóelőtti terem egyikében valami érdekesre bukkantam.
A szoba tele volt vitrinekkel, amelyeket por borított. Kíváncsian kitártam az ajtót, lábnyomokat hagytam a porban. Odaléptem az első üvegszekrényhez, a kezemmel a kosz nagyrészét letörölgettem, majd az orromat az üveghez nyomva belestem.
− Az első kviddicsmezem van benne. – Az orrom nyomot hagyott a felületen, hirtelen kaptam fel a fejemet, és lestem hátra. Apa támaszkodott az ajtófélfának, és vélhetően jól szórakozott az ijedtségemen.
− Tényleg? – pillantottam vissza az üveg mögött rejtőző valamire, amit minél jobban szuggeráltam, annál jobban kivettem a tárgy alakját.
− A vitrinek mögött találhatsz mezeket, seprűket, trófeákat és érmeket. A nagyszüleid mindent eltettek – lökte el magát a faltól, és mellém sétált. Amikor megéreztem a kezének a súlyát a vállamon, akaratlanul is elmosolyodtam.
− Egyszer én is szeretnék olyan eredményeket elérni, mint te! – lestem fel rá, hiszen mégiscsak az életem egyik meghatározó alakja volt. Felnéztem rá, nem hiába könyörögtem folyton egy kínai gömblángsárkányért, csak hát sem apa, sem anya nem értékelte az ötletet.
− Minden esélyed megvan rá. Sőt, talán még felül is múlsz – válaszolt csendesen, miközben elmerült a gondolataiban. Én finoman megemeltem a kezét, és nekiálltam letörölgetni az összes felületet, mert látni akartam mindazt, amelyet az élete során elért.
Apa nem szólt rám, hogy koszos leszek, én pedig túlságosan is lelkessé váltam, hogy megállíthasson bárki is. Azon a napon elhatároztam, hogy az apa által tartott nyári kviddicstáborokba el fogok járni, keményebben fogok edzeni bárkivé, aztán egy szép napon büszkévé teszem.

Nem tántoríthatott el semmi a célomtól. Még akkor sem, ha bizony Dariannek előbb mutatkoztak a képességei, mint nekem. Akkoriban egy kicsit rágörcsöltem arra, hogy mi fog történni, ha nem válik belőlem boszorkány. Nem akartam kiszakadni abból a világból, amelybe belecsöppentem.
Épp ezért minden alkalmat megragadtam arra, hogy önmagamat tesztelgessem, egyszer elloptam apa egyik seprűjét, hogy az udvaron gyakoroljak vele.

− A fene essen beléd! – toppantottam bosszúsan, hiszen a fűben fekvő seprű továbbra sem akart megmoccanni. Dühös meredtem a kifényesített seprűnyélre és a gondosan ápolt cirokrészre. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem sikerült.
Anya nem volt itthon, apa pedig éppen az öcsémmel foglalkozott, amikor elcsentem az egyik Fireboltját, hiszen nyilván én már akkor is a legjobb seprűket akartam megülni. Mérgesen szuszogva vettem a levegőt, miközben a kezemet a seprű fölé tartottam. A szél feltámadt, a hajamat cibálta, ettől pedig még ingerültebbé váltam.
− FEL! – adtam ki a parancsszót, de a seprű makacsul a fűben hevert. – Én is tudok ám konok lenni!
Mert bizony rajtam csak úgy, szimpla kedvtelésből semmi nem foghatott ki rajtam. Nehezen viseltem a vereséget, és attól féltem, ha most feladom, akkor azzal elismertem azt is, hogy nem vagyok boszorkánynak való.
Szóval próbálkoztam. Megint és megint és megint. A végére már olyan dühös voltam, hogy úgy döntöttem még egy sikertelen kísérlet után elnapolom az egész projektet.
− Sikerült a legdacosabbat kifognod. – Apa bukkant fel mellettem. Alig bírt elfojtani egy szórakozott mosolyt.
− Hogyan tudom rávenni, hogy hallgasson rám? – szusszantottam nyűgösen, hiszen egyszerűen nem értettem miként tudnám működésre bírni. Apa gyengéden megfogta a kezemet, és ismét a Firebolt felé emeltem.
− Inkább elhivatott legyél, mint makacs – felelte csendesen. Nem értettem, hogy miért mondta ezeket, egy darabig csak zavartan méregettem őt, aztán lehunytam a szemeimet. A szél végigsimított az arcomon, elképzeltem, ahogy a fa a tenyeremhez simult, és az ujjaim köréfonódtak. Éreztem a vágyat magamban, hogy a magasba emelkedhessek, hogy ringatózzak a szél hátán, és azt, hogy a szellő elérhetetlen magasságokba emel.
Kinyitottam a szemeimet.
− Fel! – csengett határozottan a hangom. A seprű megmozdult, a kezembe repült, én pedig boldogan fordultam apa irányába.
Mindketten mosolyogtunk.

A birtok biztonságában gyorsan teltek az évek. Szinte fel sem tűnt a durmstrangos levelem érkezéséig. Mikor kezembe kaparintottam a borítékot nem is lehettem volna boldogabb. A szüleim is abba az iskolába jártak, rengeteg történetet hallottam a helyről, a szigoráról és a színvonaláról. Az izgatottságomat még akkor sem tudtam leplezni, amikor a kikötőben vártuk a hajó érkezését.

− Ana, fogadj meg pár tanácsot! – ölelt át anya, hogy a fülembe súghasson, hiszen nem akarta a közelben állók orrára kötni azokat az információkat, amiket velem megosztott.
− Miket? – karoltam át én is őt, hiszen tisztában voltam vele, hogy karácsonyig egyáltalán nem láthatom majd őket.
− A hajón a többi első évessel elkülönítenek. Egyél-igyál bátran, és készülj fel egy hosszú túrára!
Amikor elengedett, értetlenül meredtem rá, végül pedig lassan bólintottam. Mindig is hallgattam rá, így nem most terveztem megmakacsolni magamat. Darianre esett a pillantásom.
− Ne szomorkodj, öcsi! Hamarosan te is jössz velem! – mosolyodtam el, és bármennyire is ellenkezett, alaposan megölelgettem. A szüleink csatlakoztak hozzánk, én pedig az emlékeim közé véstem ezt a meghitt pillanatot, hogy az év során emlékezhessek rá.
Az idilli momentumot a hajó felbukkanása törte meg, és a mozgolódás, amit a környezetünk generált. Segítettek elintézni a csomagjainkat, majd ahogy ígérték, egy külön kabinba tereltek minket.
A helyiségben az asztalok roskadoztak az ételtől és az italtól. Akadt lehetőség arra is, hogy egy kicsit leheveredjenek azok, akik tengeribetegek, vagy fáradtak voltak. Én hozzászoktam a hajókhoz, hiszen nyaranta anya görögországi rokonainál szoktunk pihenni, így számomra ez nem volt újdonság.
Az út nagyrészében egy félreeső helyen ücsörögtem, és a többieket figyeltem. Némelyikük korábbról ismerték egymást, így hangosan viccelődtek, míg mások kényszerből verbuválódtak egy csapatba, aztán akadtak, akik rám hasonlítottak, és behúzódtak a sarokba.
Amikor éhséget, vagy szomjúságot éreztem, akkor megfogadtam anya tanácsát, és csillapítottam őket. Az út hosszú és kínkeserves volt. Sokáig nem engedtek ki minket, de nesz sem szűrödött be az ajtórésen keresztül. Felmerült bennem a kérdés, hogy talán elfelejtettek minket, de hát egy csapat elsőévest csak nem hagytak volna a fedélzeten. Elveszítettem az időérzékemet, már nem tudtam, hogy csupán percek, vagy órák teltek már el.
Váratlanul kitárult az ajtó, és egy csuklyás alak lépett be rajta pontosan akkor, amikor némi aprósüteményt rejtettem a zsebeimbe. A férfi a társaival együtt kiterelt bennünket a kikötőbe. Beleborzongtam a fagyos szélbe, és halk zúgólódás ütötte meg a fülemet. Azt mondták, hogy végig kell járnunk egy túravonalat, amelynek a végén, ha szerencsések voltunk, akkor egy darabban elértük ez iskola kapuját.
Zavartan elindultam a tömeggel, hiszen jobb ötletem nem volt. Balszerencsés lett volna, ha egyedül eltévednék, ezért is döntöttem úgy, hogy beállok a sorba.
Azon az éjszaka rengeteget kutyagoltunk, fáztam és dideregtem, csupán követtem a jeleket, amelyeket hagytak nekünk. Egyetlen egy alkalommal másoknak is helyet hagyva a tábortűz mellé kucorodtam, aztán folytattuk is az utunkat.
Fogalmam se volt mikor és hogyan, de hamarosan a sor élére keveredtem, és rendíthetetlenül haladtam tovább. Fáradtam, nehezemre esett emelni a lábamat a hó miatt átnedvesedett ruháim miatt, mégsem hagytam annyiban az egészet. Nem terveztem visszafordulni, ha már idáig eljutottam. Nem hagyhattam cserben a szüleimet, akkor sem, ha az éjszaka a saját félelmeimet suttogta a fülembe.
Egy erdős szakasz után kőfalba ütköztünk, amelyből egy alagút nyílt. A folyosóban tomboltak a lángok, így mi, akik elsők közt érkeztünk idegesen néztünk egymásra.
− Ezek meg akarnak égetni minket? – fakadt ki egy lány.
− Egész éjszaka mentünk, kimerült és éhes vagyok, és ez fogad minket?! – panaszkodott egy másik. Aztán az egyik srác kivált a tömegből, magabiztosan előrelépett.
− Te komolyan végig akarsz menni AZON?! – Az első lány hangja olyan magasságokba emelkedett, ami miatt még én is összeráncoltam a homlokomat.
− Van jobb ötleted? – tárta szét a karjait a fiú. Sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint a lányok.
A lányok hangosan sikítottak, amikor belépett a lángok közé, én viszont odasétáltam mellé. Láthatóan kutya baja sem volt.
− Nem éget? – Megrázta a fejét. A lányokra sandítottam, akik még mindig ott nyavalyogtak a háttérben. – Gondolom, ez is egy próba.
A srác megvonta a vállát, és csak annyit mondott, hogy sose tudjuk meg, ha nem érünk a végére. Elindult előre. Egy darabig tétováztam, de amikor az út feléhez ért, akkor átdugtam a kezemet a tűzfüggönyön. Nem tudtam eldönteni mit éreztem, viszont amikor a srác teljesen eltűnt, akkor minden óvatosságomat félretéve én is megindultam előre.
Egy kicsit talán kételkedtem magamban, vagy abban, hogy mit hoz a jövő, viszont kellően konok voltam ahhoz, hogy végigmeneteljek az egész alagúton. Mire a végére értem, és kiléptem a lángtengerből, meglepve tapasztaltam, hogy a ruháimba a gombok mentén a házamat jelző hímzések égtek.
Az újdonsült házamhoz tartozó asztalnál az emberek intettek, hogy csatlakozzak hozzájuk. Haboztam egy pillanatra, majd mosolyogva leültem közéjük.
Akkor még nem sejtettem, hogy a jövőben miként fognak bánni velem ezek az emberek.

A kviddicsnek mindig is megvolt a közösségteremtő ereje. Összehozta az embereket.
Ennek köszönhetően találkoztam Larsszal az első táboraink egyikén, amikor én is apával tartottam. Különböző korú gyerekeket küldtek oda, hiszen a kicsiktől a nagyokig bárki számára elérhető volt. Meg aztán, ki ne akart volna Viktor Krum mellett edzeni?
Azon a nyáron sokszor éreztük azt Dariannel, hogy apa elhanyagolt minket, pedig ez koránt sem volt így, csupán szétforgácsolódott az összes energiája. Így hát egy kicsit elengedte a kezünket, mi pedig megtapasztalhattuk milyen is volt, amikor mindenki a saját apáddal azonosított téged. Hirtelen népszerűvé váltunk, de egyáltalán nem igazán tudtuk miként kezeljünk ezt a helyzetet. Darian nagyon sokszor húzódott a háttérbe olyankor, én még próbáltam ellazírozni az emberek közt. És akkor került Lars a képbe.

Este volt már.
A tűz szinte csak falta a fahasábokat, valaki a háttérben gitározott, a többiek pedig kacagtak. Darian eltűnt. Szokásához híven, amikor nem bírta a tömeget, felszívódott. Én pedig ott maradtam teljesen egyedül, és menekülni akartam attól a fojtogató légkörtől, ami körülvett.
Direkt a tűz fényén kívül esve szemléltem másokat. Szándékosan távoltartottam magam a többségtől, hiszen az első két durmstrangos éveim után ráébredtem arra, hogy valóban nem volt kellemes élmény a saját szüleid árnyékában élni. Beválogattak a kviddics-csapatba, de nem magam miatt, hanem mert én voltam Krum lánya. Az emberek tiszteltek, mert én voltam Krum lánya. Nem verekedtek velem, mert olyan volt a jobbhorgom, mint Ariana Arsenovnak. Nem is veszekedtek velem, mert a beszélőkém is olyan volt, mint Ariana Arsenovnak.
Amennyire szerettem a szüleimet, épp annyira volt terhes az, hogy csinálhattam bármit, tényleg bármit, nem engem emeltek ki, nem az egyént, hanem azt, hogy a gyerekük voltam. Ez borzasztóan bántott, ahogyan az is, hogy csak azért illettek időnként különleges bánásmóddal, mert ugyanazt a nevet viseltem, mint édesapám.
A tekintetemet körbehordoztam a kis csapaton, majd az egyik farönkön ülő fiúra esett a pillantásom. Először a kezében tartott Lockhart-kötet tűnt fel, aztán amikor megláttam az arcát, szinte azonnal felismertem őt. Larsnak hívták. A szüleink jó viszonyt ápoltak, találkoztam már vele párszor még az iskola előtt, de én több időt töltöttem olyankor az öcsémmel.
Elmosolyodtam. Elvégre ki lenne olyan bolond rajtam kívül, hogy annak az embernek a könyveit olvassa?
Talpra álltam, majd a többieket kikerülve, még mindig a fényhatósugarán kívül esve közelítettem meg. Leültem mellé, ő éppen a következő oldalra lapozott, amikor megszólaltam.
− „Ragyogó mosolyom magával ragadta a hölgy szívét, immár készségesen nyújtotta a kacsóját segítség gyanánt, hogy segítsen elűzni a rút szörnyet!” – idéztem az aktuális oldalról, amelyet éppen olvasott.
Döbbenten felemelte a fejét, én pedig mosolyogva löktem meg a kezét, hogy láthassam a borítóját.
− Nem gondoltam volna, hogy más is olyan őrült, hogy ennek az embernek az életművével szórakoztassa magát – jegyeztem meg vigyorogva, mert hát valljuk be, ugyan Gilderoy Lockhart egy legendának számított a varázsvilágban – legfőképpen azért, mert sokan megkérdőjelezték az épelméjűségét −, de nem mindenki volt olyan elszánt, hogy végigrágja magát az általa papírra vetett sorokon.
Lars rám pillantott, aztán egy újabb idézettel felelt az enyémre. Késő estig ezzel szórakoztunk, és még azon az éjjelen megalapítottuk a Lockhart Fanklubunkat.

Mindig is nehezen viseltem az igazságtalanságot, vagy ha másokat kipécéztek maguknak. Hívhattak bátran önjelölt igazságosztónak, de nem tűrtem el azt a viselkedést, amit néha a fiúk a Durmstrangban tanúsítottak. Ebből a célból pedig előszeretettel használtam ki a hírnevemet.

Kviddicsedzésről tartottam visszafelé. A seprűmet a vállamon cipeltem, miközben halkan egy bolgár dalt dúdolgattam. Igyekeztem kizárni a hátam mögött összesúgó diákokat, ahogy tudomást sem vettem arról a srácról, aki folyamatosan a nyomomban volt. Tehettem bármit, nem tanulták meg a leckét.
Befordultam a sarkon, épp a házam tornya felé sétáltam, amikor figyelmes lettem egy kisebb csapatra. Összeráncoltam a homlokomat. Beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülemet, ahogy öten körbeálltak egy fiút.
Elnéztem a felsőbb évesek feje felett, felismertem benne az egyik újonnan érkezett diákot, akinek ömlött az orrából a vér. Nem voltam szükségem több indokra. Az ajkaimat összepréselve engedtem le a seprűmet, majd nagy levegőt véve leteremtettem őket.
− IVAN! Hányszor megmondtam neked és bandádnak, hogy akadj le másokról?! – Számtalanszor konfliktusba keveredtem Ivannal és a csapatával. Zseniálisan értettem ahhoz, hogy mindig akkor bukkanjak fel, amikor ők valakivel szórakoztak. Az ő arcán is látszott, hogy ezt képtelen volt elhinni, elengedte a srác gallérját, és szemet forgatva felém fordult.
− Krum! Nahát, már vártam, hogy melyik pillanatban fogsz betoppanni! Épp fogadásokat kötöttünk a fiúkkal, hogy mikor esel be – tárta szét a karjait pökhendi vigyorral. A seprűmet a mellettem megálló háztársam kezébe nyomtam.
− Nem érdekelnek a hülye fogadásaid, megmondtam neked, hogy akadj le másokról!
− Különben mi lesz? – Még mindig ott terpeszkedett az az irritáló mosoly az arcán. De nem sokáig, ugyanis bemostam neki egyet a szeme alá.
Megtántorodott, ha Erno nem kapta volna el, akkor elvágódott volna a földön. Dühösen meredt rám, miközben leráztam az öklömet.
− Különben legközelebb még erősebbet fogok ütni – sziszegtem. Megfagyott körülöttünk a levegő, pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd Ivan az új fiú lába elé köpött.
− Nehogy azt hidd, hogy ezt megúsztad… − csehül káromkodott valamit, miközben elvonult a haveri bagázzsal, én pedig elvettem a seprűmet, és a sráchoz léptem.
− Minden oké? – kérdeztem aggodalmasan, miközben a zsepit rángattam elő a zsebemből, de mielőtt átadhattam volna neki, ő dühösen rám ripakodott, és elviharzott.
Döbbenten meredtem utána.

De eljött az a pont, amikor már én sem tudtam tovább elviselni azt a környezetet, amelyben az év nagyrészében élnünk kellett. Hálás voltam Merlinnek azért, mert a szüleim szörnyen megértőek voltak, és nem akartak minket olyan helyzetbe kényszeríteni, amelyet már nem tudtunk elviselni.

− Láttátok! Le sem tagadhatná, hogy a lánya! – súgtak össze a hátam mögött, amikor a kviddics meccsről tartottam visszafelé. Akárcsak apám, én is a fogó szerepét töltötte be a csapatban.
A vállamon cipeltem a seprűmet, másik kezemet pedig a zsebembe süllyesztettem séta közben. Igyekeztem nem foglalkozni az engem övező pillantásokkal, és a hátam mögötti suttogásokkal.
− Tuti az apja tanította neki! Lehet, hogy kinézetre kicsit sem hasonlít rá, de most már biztosan Krum lánya! – A suttogások egyre sűrűsödtek, ahogy átvágtam az emberek között, azonban ennél a pontnál megtorpantam, és ledobtam a seprűmet a földre.
Hirtelen mindenki elhallgatott. Olyan kínos csend telepedett le a folyosóra, hogy még a lélegzetvételüket is hallani lehetett.
Lassan megfordultam, és így szóltam: − Tudjátok, „Krum lányának” van neve is. Tatianának hívják, és értékelné, ha a keresztnevén szólítanátok, vagy pofán vág titeket! – Elegem volt ebből az egészből. Hiba volt a Vronszkij-műbukást alkalmaznom a meccsen, a fogást, ami apa védjegye volt, de máshogyan nem nyerhettünk. Most ennek megint én ittam meg nevét.
Felkaptam a seprűmet a földről, és otthagytam őket. Szinte porzott utánam az egész folyosó, de nekem egyre csak az járt a fejemben, hogy nem bírok így élni.
Elképesztő volt, hogy az emberek hogy felcímkézték mások gyerekeit. Ez itt Krum lánya. Nézzétek! Ott megy Krum fia. Amott a híres Harry Potter gyerekei! Miért nem tudtak nekünk nyugtot hagyni?! Éppolyan egyszerű emberek voltunk, mint bárki más. Mégis belemásztak az életünkbe, mégis kiemeltek bennünket a tömegből, pedig mi vágytunk rá a legkevésbé, hogy állandóan a középpontban legyünk.
Dühösen szuszogva löktem félre az útból az egyik diáktársamat, és meg sem álltam a hálókörletig. Ott ledobtam a seprűmet az ágyamra, majd lehuppantam a földre.
Akármeddig rágódtam ezen a dolgon, egyetlen megoldás járt az eszemben. Vagyis, elsőnek az jutott eszembe, hogy kilépek a csapatból, és soha többé nem ülök seprűre. Ez meg is történt, azonban cseppet sem javított a helyzetemen, és a diáktársaim még mindig képtelenek voltak megtanulni a nevemet.
Láttam Darianon, hogy őt is zavarta ez az egész hercehurca. Még sztárolásnak sem nevezhettem, mert maximum azért álltak szóba velünk, mert vagy apánktól akartak autogramot, vagy azért, hogy elújságolják mekkora rajongóik anyánknak. Nem érdekelte őket, hogy kik vagyunk, csupán az, hogy mit nyerhetnének egy felületes barátságból.
Kihúztuk azt az évet ott, aztán addig panaszkodtam anyánknak, hogy elintézze nekünk a cserediák programot.

Nem gondoltam volna, hogy a Roxfort másabb lesz. Mégis szinte mindenben különbözött a Durmstrangtól. Erre pedig akkor jöttem rá, amikor egyre több ember próbált megismerni, de nem azért, mert apám lánya voltam. Természetesen, itt is akadtak bőven ilyen alakok, de Lars mindig segített nekem abban, hogy eldöntsem, kiknek voltak tiszták a szándékaik.


Az évek viszonylagos nyugodtságban teltek a Roxfortban. Eleinte ott is a Durmstrangban megszokott hangulat övezett minket, kiegészülve az „Apád milyen viszonyban van Hermione Grangerrel?” kérdessel, de szerencsére, ők hamar leszoktak arról, hogy ostoba kérdésekkel bombázzanak.
Hamar megtaláltam a helyemet a griffendélesek között, és igyekeztem úgy tenni, mintha mindig is oda tartoztam volna. Persze, hiányzott a Durmstrang, a hegyek, a tó, a hatalmas hajónk, az egyenruhám, de a saját nyugalmam érdekében áldozatokat kellett hoznom.
S mivel nem voltam hajlandó csigaevők között tanulni, ahogy a mediterrán éghajlathoz sem fűlött a fogam, így maradt a Roxfort.
Nem gondoltam volna, hogy végül itt fogok békére lelni, de hát az élet tele volt furcsaságokkal, és tartogatott vicces véletleneket is.
Az egyik ilyen volt pontosan a klubhelyiségünk előtt történt. Időnként megesett, hogy a Kövér Dámát muglidalokra tanítottam, vagy szimplán versenyeztünk azon, hogy kinek volt jobb hangja.
És mivel mindenki ismerte a Kövér Dámát, így nem kellett magyarázkodnom azzal kapcsolatban, hogy mennyire érzékeny lélek volt. Egyik nap pedig úgy döntött, hogy kellően begyakorolta Lady Gagától a Bad romance-t, és kihívott engem egy dalpárbajra. Én pedig kaptam az alkalmon, hogy leénekeljem a maradék festéket is a portréjáról, amit… Ő már annyira nem díjazott. Így sértődötten kivonult a képkeretből, egyedül hagyva engem.
Legalább is, azt hittem, hogy egyedül voltam, ugyanis a mi kis párbajunk odavonzott valakit, aki egészen addig a hátam mögött ácsorgott.
− Wow, jól helyben hagytad a Kövér Dámát! – A srác mögöttem elismerően bólogatott. A hangjára megfordultam. − A Kórusban lenne a helyed, de tudod, ott elveszne a hangod a többiek között. Viszont, mi a fiúkkal pont egy énekest keresünk. Neked szép hangod van. Volna kedved csatlakozni? Amúgy Clyde Corner vagyok, Hollóhátas prefektus és… − Amikor elkezdte sorolni, hogy mégis milyen rangjai vannak még, elengedtem a fülem mellett. Engem ilyenekkel nem lehetett lenyűgözni, ellenben a bandája felemlegetése kíváncsiságot ébresztett bennem.
− Hát, köszi – vontam meg a vállamat egykedvűen. – Énekest? Attól függ milyen bandáról lenne szó…
Kicsit vonakodtam ennek kapcsán, elvégre nem ismertem a srácot, meg azt se tudtam mibe akart belerángatni, de túlságosan is csábítóan hangzott ahhoz, hogy nemet mondjak rá.
− Tatiana… Tatiana Krum – mutatkoztam be, már-már félve ejtve ki a vezetéknevemet. Nem ismertem őt annyira, hogy tudjam, miként reagálna, viszont bunkó sem akartam lenni.
- Ó, szóval a Durmstrangból jöttél. Biztos nagyon zavarhat az itteni meleg levegő. Jól viseled? – Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ritkán találkoztam olyan emberekkel, akik nem kapcsoltak egyből a Krum nevet illetően.
− Bolgár vagyok, szóval nincs olyan nagy különbség… Azt hiszem – vakartam meg a fejemet elgondolkozva, hiszen nyáron igencsak kellemes idő volt mindig odahaza. Kivéve, amikor felmentünk a hegyekbe, vagy évközben, amikor a suliban voltam. De a Durmstrang amúgy is sokkalta feljebb volt a térképen az otthonomnál. – Szóval, milyen bandát emlegettél? – próbáltam visszaterelni a témát a felesleges fecsegésről a lényegre.
− Szóval a banda neve Little blackbirds, műfajilag mondhatni szimfonikus metált játszunk. Azért mert van egy dobosunk, két gitárosunk, egy csellósunk és nagyon hiányzik egy énekes. A fiúknak és sajnos nekem, is rémes a hangunk, az énekléshez. De te... – Itt olyan látványosan végigmért a srác, hogy villantottam a hírhedt baziliszkuszszerű pillantásomat, csak azért, hogy érzékelje: utáltam, ha megbámultak, és örülhetett, hogy nem képeltem fel most azonnal. − Neked szirénhangod van, és azt hiszem, nekünk pont te kellesz.
− Miből vagy ebben olyan biztos? – fontam össze magam előtt a karjaimat. Merlinre, biztos ő is valami idióta perverz állat volt valami beteg hátsószándékkal… − Nem vagy túl meggyőző, ugye tudod?
A hátam mögötti üres keret felé sandítottam, de azt hiszem, annyira belegázoltam a Dáma lelkébe, hogy most órákig se ki, se be…
Kénytelen voltam hát visszafordulni a srác felé, Clyde megforgatta a szemét.
− A Kövér Dáma okkal lett irigy rád. Mostanában nem fordult elő, hogy így elrohanjon, és ne engedjen be senkit. Vagyis jelen esetben téged. Illetve hallottam amint énekelsz, már onnan lentről a folyosóról. – Azzal Clyde jó mélyre mutatott, a kanyargós lépcsők aljáig. − Tudom. De elhiheted, hogy szépen énekelsz, bár szerintem ezt te is tudod.
− Tisztában vagyok vele. Évekig énektanárhoz jártam. Itt nem arról van szó, hogy jól énekelek-e, vagy sem. Itt arról van szó, hogy miért érné meg nekem csatlakoznom a bandádhoz? – Azt akartam, hogy győzzön meg, hogy adjon egy nyomós indokot arra, hogy miért legyek része a csapatuknak. Hízelgő volt a felajánlás, de nem volt elég jó, hiszen mondta, eddig nem találtak jobbat.
− Ez jó indok arra, hogy hallathasd a saját hangod. Szólóban. Nem pedig egy kórusban által elnyomva. Plusz megmutathatod másoknak, hogy te önmagad vagy, nem pedig a szüleid. Az én apám is azt várja el tőlem, hogy auror legyek, de biztosan nem leszek az, mert tudom, hogy milyen ember akarok lenni. Te is tudod? – Meglepetten felvontam a szemöldökömet, szóval mégis felismerte apám nevét, mégsem volt elájulva tőle. Ez teljesen új volt nekem, és rendkívül értékeltem. Leengedtem a karjaimat, és kicsit közelebb léptem hozzá.
− Jól van Clyde. Mondj egy időpontot és egy helyszínt. Hívd össze a bandádat, aztán meglátjuk, hogyan tudunk együtt dolgozni. – Nem tudom miként talált be a szavaival, de nagyon ügyesen sikerült megtalálnia a gyenge pontomat. Szép húzás volt. Megérdemelt egy esélyt.
− Péntek délután 5-től szoktunk próbálni, a 230-as tanteremben – válaszolta.
A hátam mögül mozgolódást hallottam, így hátralestem a vállam felett. Valóban a Dáma tért vissza, úgy tűnt, egy fokkal jobb hangulatban volt, de nem szerettem volna kint éjszakázni.
− Ott leszek, de most mennem kell, mert nem akarok kint ragadni – intettem a festmény felé, majd elköszöntem Clyde-tól. A Dáma fújtatva ugyan, de utat engedett nekem, cserébe viszont olyan erővel zárta el ismét a bejáratot, hogy az egész klubhelyiség beleremegett.
Így csöppentem bele a Little blackbirds zenekarba, és a semmiből hirtelen négy srác hülye szokásait kellett elviselnem, de legalább a csajok jófejek.

De nem csak Clyde Cornert emelhetném ki a csapatból, hiszen ez idő alatt jó pár szoros barátságot sikerült kötnöm. Flora Traversre például az egyetlen barátnőmként tekintek, és még mindig nem tudom elhinni, amit Judasszal ne műveltek néha, de talán egyszerűbb lett volna elengedni az ő kapcsolatukat. A Potter-Longbottom páros nélkül pedig esküszöm, hogy unalmasak lettek volna a mindennapjaim. De nem feledkeztem el a legjobb barátomról, Larsról és az öcsémről, akik a Durmstrangból követtek idáig. Odahaza pedig a szüleim vártak, így minden nehézség ellenére úgy éreztem, boldog életet éltem.
Mégis, mintha a kirakós egy darabkája hiányzott volna…

Teljes mértékben az anyámra ütöttem. A vonásaimban, a gesztusaimban, sőt még stílusban is. Esetleg csak a pökhendi vigyorom, az arcomnak a vonalai és a szemöldökömnek az íve emlékeztethet másokat az apára.
Az arcom gyakran hat szigorúnak, esetleg sugallhat felsőbbrendű érzést is, azonban egyáltalán nem vagyok ilyen. A zord külső mégiscsak egy barátságos személyt takar, ez leginkább akkor látszik, ha mosolygok, vagy olyan harsányan nevetek, hogy az egész nagyterem visszhangzik tőle. Egyébként nem nehéz kicsikarni belőlem egy-egy mosolyt, kifejezetten értékelem a humort és a vicceket. Az más kérdés, hogy a családomat körüllengő hírnév miatt nehezebben lehet megközelíteni.
Sötétbarna hajamat gyakran összekötve hordom, de gyerekként az édesanyámtól tanultam miként tudok magamtól is egyszerűbb frizurákat készíteni. Reggelente sok időt eltöltök a tükör előtt a frizurámat igazítgatva, és a biztonság esetére egy kis tükröt is tartok a táskámban. Mostanában rákaptam arra, hogy egy varázslattal folyton változtassam a hajszínemet, amely így a sötétbarnától a szőkén keresztül a lilásig terjedő skálán bármi lehet. Szeretem az extrémet színeket, vagy színkompozícikókat, így épp az aktuális hangulatomhoz választ mindig.
Íriszeim csokoládébarnák, sokszor megkaptam az öccsémtől, hogy olyan, mintha belelátnék mások lelkébe, pedig egyáltalán nem rendelkezek ilyen képességgel. Ellenben tudok olyan riasztó lenni, hogy még egy baziliszkusz is megirigyelné a lesújtó pillantásomat, ha épp rossz hangulatomban találnak.
Termetre középmagas vagyok, vékonynak látszok ugyan, de a sok kviddicsedzésnek, az állandó kocogásnak és különféle harcművészetek tanulásának hála edzett vagyok. Az étkezésemre igyekszem odafigyelni, mégis megesik, hogy elcsábulok egy-egy finomság láttán.
Öltözködésben kedvelem a csajos ruhákat, bár annak idején a durmstrangos hatalmas bundájáért épp annyira odáig voltam, mint egy csinos szoknyáért. Nem vagyok az a típus, aki azzal akar kitűnni, hogy kipakolja mindenét a kirakatba.